Hoppá, rossz bolygó

Hallgatom a Linkin Park új lemezét (One More Light), és ez két komoly vattafa élményhez is vezetett.
Az egyik: mi a kurvaélet (már megint) ez a szar?!?!?! Megyek őrjöngeni a tecsőre, aztán… mi a kurvaélet ez a sok spanyol(?) komment már, faszooom?!
Eddig is szar napom volt, ez méltó mogyoró a tejszínhab tetejére. A címadó egy jellegtelen nyafogós ballada, és így is az a lemez csúcspontja. Ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. A múltkor láttam rá reményt, hogy talán újra megtalálják végre a töküket, de ez az anyag ékes bizonyíték rá, hogy már nem is emlékeznek rá, hogy mi az, és valószínűleg arra sem, hogy nekik valaha volt olyan, különben sírva lőnék magukat szájpadon, amiért manapság csak ilyen C-kategóriás pophulladékra képesek.

Annyi jó hír van a napban, hogy sikerült rendes AdBlockot szereznem végre. A Chrome-ost a Firefoxra, mivel a Mozzillás saját változat újabban már kb. csak a logót teszi ki, ha telepíted. Olyan hatékonyan fogta a reklámokat, hogy szinte vártam, mikor nyúl ki Ááábel a monitorból, hogy torkon ragadjon egy kis Fluimucilorgia erejéig. Jobb gomb funkció meg elszublimált a hirdetők zsetonjai közé, nyaljatok hekket, baszdmeg. Nade ez a mostani acélos, nem is volt könnyű meglelni. (A melós gépen véletlen ilyen volt, és lenyomoztam. Köcsög gúgl első 3 oldalon se adta ki azt az oldalt, ahonnan beszerezhető, ami “kicsit” érdekes.)
Behúztam a foobarba egy kis AWS-t, hát annyira jól esik, hogy hihetetlen. Zene, meg minden. Ha most lennék 20 éves, az elmebetegségig AWS rajongó lennék, az kurvaélet. Azért így vén fejjel is élvezem, csak már furcsa…
Hülye dolog ez az öregedés. Először pár profi sportoló lesz fiatalabb az embernél, aztán az összes, aztán a modellek, aztán az aktuális dögös színésznők, aztán az aktuális dögös színészek csajai, aztán a legmenőbb zenészek… És közben az ember csekkolja: na, már nem leszek világbajnok műkoris, se úszó, se Angelina Jolie, sőt, már az apám korabeli Mel Gibson is legfeljebb csak bottal piszkálna meg… aztán a VOLT-on már 10 emberből nyolc hülye kis taknyosnak tűnik, és rájövök, hogy kinőttem az életemet. Pedig nincs másik.

 

Bye, FBI

Tizenkét(!) évad után kaszaéretté nyilvánítottam a Criminal Minds-t. Még adós vagyok pár résszel az évad végéről, szóval nem tudom, Reid-et kiírták-e (Hotch után, aki szintén óriási kedvencem volt, szóval nagyon nem vettem jó néven azt sem), de eljutottam oda, hogy ettől függetlenül sem vagyok kíváncsi a továbbiakra. Túl azon, hogy maga a koncepció is elfáradt (már nem nagyon tudnak új agybajokat kitalálni), nem tetszik, ahogy a főszereplők elfakulnak és elfeketednek. Ha új szereplő érkezik, szinte kényszeresen ügyelnek rá, hogy véletlenül se legyen fehér ember. Ami még nem is feltétlenül zavarna, ha tényleg érdekes karakterek lennének, de nem azok. Kellemes, mély hangon búgják a semmit, tökéletes unalmasak.
Emily is ilyen se íze, se bűze figura, Garcia a legelejétől az agyamra megy, JJ teljesen háttérbe van szorítva, szóval csak Reid és az új latin srác érdekel valamennyire – bár az utóbbi úgy tűnik, annyira mégsem, ha a nevét sem tudom felidézni.
És hogy végképp megnyerjem a rázistá címkét, az egyik utolsó csepp a pohárban az a (már a Banshee-ben is elsütött, de ott a többi esemény kontextusában megbocsátható) debil PChülyeség volt, hogy a sitten természetesen a fehérek a brutális szadisták, akik egymást verik, a feketék meg szinte fehérgallérosak, akik sakkoznak, és megvédik szegény 40 kilós, fehér hősünket. Hát hogyne…
Most így hirtelen nem is tudom, berendelték-e egyáltalán a 13. évadot. Talán igen. Annyira sem érdekel, hogy kiguglizzam, durva.

Saját út

Képtalálat a következőre: „julieta”Almodóvar még mindig tud. Elég halvány kritikákat kapott a Julieta, de engem pontosan ugyanúgy behúzott, ahogy mindig szokott. Félelmetes ez az ember. Bárki más kezében ezek a történetek nyálassá, irreálissá, és viszketően irracioniálissá válnának, de ő úgy járja a kötéltáncot az emberi és a túl sok között, ahogy senki más.
Olyanok a filmjei, mint a legkifinomultabb SM szex: éppen addig a pontig gyötör, amíg a gyönyör fokozódik, és nem ránt ki az élményből a kín.
Imádom, hogy mindig tudok kapcsolódni a szereplőkhöz, bármennyire is különbözünk korban, nemi identitásban, társadalmi státuszban, kultúrában, és az összes címkében, amivel meghatározzuk magunkat. Szeretem a merész és gyönyörű színeit, a jellegzetes képi világát, és az elképesztően ügyes castingot.
Van valami hamisítatlan mítosz ezekben a mesékben – nem mágia, ami eltávolít a valóságtól, hanem mítosz, ami a való élet kvintesszenciája. Julieta görög mitológiát tanított, majd Demeterként szenvedett a lánya elvesztése miatt, akitől a halál válaszotta el, hogy aztán a halál egyesítse őket újra.
Tökéletes.

Állatok?

Kitört a nyári szünet, és sajnos kiderült, hogy az egyik szembeszomszédék (akik Katáék helyén laknak, mikor költöztek el Katáék..?) néhanap űzik az unokázás nevű sportot.
Istentelen üvöltés csalt ki az erkélyre, mondom nehogy már elmulasszam az apokalipszist, de csak két kisfiúszerű lény merül el éppen az állatkínzás gyönyöreiben. Az egyik lehetett vagy hat éves, a másik talán nyolc, és a koruknak megfelelő lendülettel üldözték szerencsétlen kóbor macskákat. Persze közben lövöldöztek is rájuk azzal a kis helyes, ártatlan dugókilövős játékpisztollyal, ami egy ember szemét csak fél méterről viszi ki, de egy kétkilós állatnak messzebbről is sérülést okozhat. Mire a sövényből is sikerült kirugdosniuk a rémült cicákat, megérkezett a nagyszülők+anyuka kompánia is.

Nagypapa valószínűleg 50 méterről is kiszúrta, hogy éppen szemmel verem az ígéretes leszármazottjait, mert tett néhány erőtlen megjegyzést, mint pl. “ne bántsátok őket”, a kölykök persze le se szarták. A család nőstény tagjai közben ezerrel lőtték a mobiljaikkal a fészbukra szánt szocioportrékat, és az volt a legnagyobb problémájuk, hogy három másodpercnél tovább nem tudtak terroristamód pózolni a gyereknek látszó lények. Akik, miután a macskák elfogytak, rigóra mentek, majd egymást kezdték üvöltve űzni.
A nagypapa által prezentált labdákba kb. kettőt rúgtak, aztán nem tudtak velük mit kezdeni, de a tíz centis lövedéket kb. 20-re  lövő játékpuska nagy sikert aratott.
Mivel Kitkat az erkély alatti bokorban lapulta végig az egész veszedelmet, nem mertem magára hagyni, ezért volt szerencsém megtekinteni a negyven perces session minden pillanatát.
Az oké, hogy nem minden gyerek IQ-fighter, sőt, de ebben a korban ilyen durva és koncepciótlan (nem szerep-, nem szabály-, egyszerűen csak dühöngő)  játékot előadni ekkora időintervallumban minimum nem normális.
Remélem, az egész nyarat itt töltik, baszdmeg.
Az állatkínzási tendenciát egyébként egy hétévesforma félcigány szomszédkiscsajon is megfigyeltem, akinek a minap remegett a hangja az izgatott boldogságtól, mikor azt hitte, az idegbeteg kutyájuk elkapta az egyik macskát.
A szülők pedig klasszikus hipokriták, akik kimondják ugyan a figyelmeztető szavakat, amikről tudják, hogy elvárt tőlük,  de érzed a hangsúlyon, hogy ez most azért történik, mert látja vagy sejti, hogy tanúja van az esményeknek. Nemszabaaaaaaaad... magában meg röhög.
Mi a fasz bajuk van az embereknek?

Hát, megvénültünk… :,)

Képtalálat a következőre: „trainspotting 2”És annyi balszerencse közt, oly sok csalódás után végre láttam egy igazán jó filmet. Tagadhatatlan, hogy kell ismerni hozzá az első részt, és semmi köze a Welsh-féle Pornóhoz (amiből elvileg készült), de egy remekbebaszott kis film.
A karakterek maradtak ugyanolyan elmebajosak és szerethetően ismerősek, a színészi játék kiváló, a rendezés feszes, egyetlen pillanatig sem áll a sztori, ami igazából alig létezik, de ez senkit nem zavar, mert mert két poén között annyira torkon mar a nosztalgia, hogy nem fog hiányozni.
A zene méltó az első részhez (bár azért itt úgy érzem, adósak maradtak a klasszikus szándtrekkel), és ami különösen tetszett: a gyönyörű, igényes fényképezés. Kicsit sem játszottak megúszásra, igazi, magas színvonalú munka, főhajtás. Nagy élmény volt, pedig finoman szólva szkeptikus voltam. Kultfilmet folytatni, nos, abból tragédia szokott kisülni, de ez… Hű. Ha.
Nagyon ajánlott, de felirat kötelező! :D

Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.