Sex and Books and Rock and Roll

Melyik suliban tanítják meg az embert akarni?

Én nem tudom, hogy kell, sose mutatta meg senki.

Azt álmodtam, hogy véletlenül levágom a teknősöm fejét (már nem él, de a valóságban nem én öltem meg), meg volt ott valami feketerigó, és további állatok, talán az egyik kígyó, de nem esküszöm meg rá. És valamiért fontos volt megjegyezni őket (nem sikerült).

Buta filmeket akarok nézni, agyatlan krimiket olvasni, finom koktélokat inni számolatlanul, olyan zenét hallgatni, ami beindít és ájulásig kefélni… vele.

Akarom mondani: szeretnék.

Cam?

Az áprilisi időjárás nem szeszélyes, hanem nyomoronc és borús.

J-re haragszom, mert toszik jelentkezni, ráadásul nem vagyok jól.

Az egyetlen pozitívum a mai napban, hogy írtam valamennyit, és nem is rossz, azt hiszem. Bár ismerős terepen voltam, de így is büszke vagyok rá.

Meg kéne nézni A csajok bosszúját, csak még nem tudom, milyen formában. Az vajon rendellenesnek tekinthető, ha kedvelem Cameron Diazt..? Valahol biztos az.

Fáradt vagyok és egyedül érzem magam.

Nem olyan ragyogó

the-shining-shelly-duvall-4Jelentem, megnéztem a Ragyogást. Mert ráértem, Ziggy miatt, és mert régóta szerepelt a képzeletbeli “ezt meg kéne nézni, mégiscsak híres” listámon. Hát, kár volt.

Kingnek sosem fogtam a frekvenciáit, ezt a filmet se a sztori viszi a hátán (ami kb. annyi, hogy egy szellemjárta házban apa bekattan, és baltával rohangál), hanem három egyéb dolog: casting, díszlet, zene. Ezektől sem lesz jó, csak emlékezetes.

Az összes szereplő arcberendezése olyan rémisztő, hogy az Addams family tagjai hozzájuk képest bolyhos, fehér nyuszik, masnival a nyakukban. Hát ugye Nicholsonnak veleszületetten elbaszott pszichopata feje van (ezért szar, mikor rájátszik, konkrétan 3x röhögtem fel hangosan az ijesztőnek szánt(?) jeleneteken), a kissrác bizarr, Shelley Duvall meg Jégkorszak Sid és Popeye Olive abortuszszökevénye, már elnézést. Az ikerlányokat nem is említem. (A vízihulla néni vicces volt.)

Vágom, hogy épphogy lecsengett a ’70-es évek, de aki ilyen szőnyegeket és tapétákat tervez, mint amik a folyosókon szembejöttek, azt tárgyalás nélkül ítélném LSD általi halálra. Vizuális környezetszennyezés.

A zene pedig waaay too dramatic a sztorihoz képest, idegesítő volt, hogy hiába a dümdümdüm, semmi ok az idegességre, pedig ugye várná az ember.

A sztori következetlenségeit negyvenhárom oldalon át lehete sorolni, pár kedvenc: anyuapu különösebb aggodalom nélkül hagyja furikázni a saját orra után az ötéves kölyköt a hóvihar kellős közepén; telefon nincs, de a labirintus ki van világítva, mert csak; anyu hova zárja be apát? persze, hogy az éléskamrába, kecskét a káposztaföldre; a szellem illedelmesen kopogtat az ajtón, nem a Ghost ez, hogy átmenjen a falon; a felmentősereg tudja, hogy gebasz van, de azért tökegyedül érkezik, fegyver gyanánt még egy körömollót se visz magával, viszont legalább jó hangosan kiabál, hogy tutira rátaláljon a gyilkos – szóval kapunk egy rakás stupidhorror klisét, köszi szépen, Sztivi. Mondjuk még vártam, hogy a végén lerobbanjon a hójáró.

Azért volt jó jelenet is, pl. mikor a csaj hátrál a lépcsőn, és közben legyeket hajt a baseballütővel (muhahha), ill. mikor megtalálja a sok mumifikálódott bálozót (az tényleg fasza volt). Szépek voltak a helikopáteres tájképek, azt viszont el kell ismerni.

Ja, de a legjobb, hogy két és fél órába nem fért bele, hogy kiderüljön, miafasz is történt itt, illetve miért: telepata, hasadt személyiségű kölyök, indián temető, gonosz szellemek, reinkarnálódott papa, rakd össze, ha akarod.

Overrated bullshit. (Pedig Kubrickot bírom.)

Secret ingredient?

Libazsíros kenyér, újhagyma, Cuba Libre és A nimfomániás.

Kiszólás a zsidózóknak, jól van, Lars.

Bonbonért baszóversenyt vállalni? Na nemár.

Nyilván pont az a pasi nincs meg, akibe állítólag szerelmes. Vagy inkább fordítva?

Rengeteg random farok, ósszom. Jó étvágyat. Kezdem érteni, miért léptek le a premierről páran.

Anyu meg a gyerekek drámai sleppként elkísérik a hűtlen geci férjet a szeretőhöz költözvén. :D Óriási. Umának jól áll a passzív-agresszív biccs szerep.

Haldokló apa, jaj, ne bújjunk be a bőrdívány alá, pls.

Nagyon bírom Trierben ezt az antihollywoodi módit, hogy nincs enyhülést nyújtó snitt, mikor elviselhetetlenné válik a feszkó, hanem rendületlenül nyomja tovább az arcunkba a valóságot. Nem csoda, hogy ennyien utálják a filmjeit.

Ziggy cuccaira emlékeztet a vágás.

Ütős végjáték, fasza zene. Első rész vége. Aki szerint ez pornó, az egy kétbites idióta, és csapja ki sürgősen, biztos ráfér, ha csak a szexet sikerült felfognia az egészből.

Next one.

Nem túl váratlan fordulat, hogy pecás hősünk az ötven éves szűz, de azért bátor.

Nagyon szép ez a csaj. Kosárban tartják a gyereket, mint valami macskát, omg. Jerome meg egy önsorsrontó pöcsfej.

A gorillákat nem lehet kihagyni, PC van, emberek. Larsnak nagyon egészségesen fejlett érzéke van a groteszk iránt. :)

Hoppá, tárgyi tévedés, nem minden nő gerjed a negrókra, Lars. Legalább egy kivétel létezik, biztosíthatlak.

Újabb hiba, a gyereknek már pár évesnek kéne lennie, mikor a nő a szadistához kezd járni, ez meg max. 8 hónapos. Aucs.

A kötözős manusz nagyon profi, ez a létező legnagyobb kín, várakoztatni az alanyt a szenvedésre. Ügyes.

Antikrisztus reloaded, ezek a gyerekek… pórázt nekik. Ez a rész eddig unalmas.

Viszont a vége zseniális. :D

Pimasz, beteges, öncélú, naturalisztikus, groteszk, ironikus film. Olyan Trieres. És rendkívül vicces is, ha van rá antennája az embernek.  Don Juan de Marco ikernővérének meséje. Nézős.

Joghurtos semmi

Rájöttem, hogy a múltkor miért volt olyan joghurtszerű a laktózmentes tejföl. Mert joghurt volt. Olvasni luxus, nyúljunk be a hűtőbe, és vegyük ki a kék címkés dobozt. Mindegy, azzal is finom volt a sajtos tészta.

Nagyon fura álmaim vannak, régi barátok és újabb ismerősök köszönnek be, nem szeretem ezeket, mert rossz felébredni. Megint kezd lazulni a realitáskontrollom, nagyon félek, hogy ugyanolyan mélyre ránt a depresszió, mint ahol kb. egy éve voltam. Próbálok magamnak feladatokat adni, hogy kapjon valami látszólagos értelmet a létezésem, de nem nagyon megy. Sokat alszom, keveset eszem, fokozódott a figyelemzavarom, rossz a memóriám, az emberundorom az egekben. Viszont tudok írni, és a libidóm is pislákol.  Érdekes.

Most értem el azt a kort, mikor végleg le kell mondani bizonyos álmokról, és mivel nekem másom se volt egész életemben, csak álmaim, valójában haldoklom. Több értelemben is, azt hiszem.

Én is unom, de ez van…

A változatosság kedvéért nagyon szomorú vagyok.
Ez persze nem akkora csoda, ha az ember életének minden területe már-már tragikomikusan nyomorult.
Minden, de minden.
Kitüntetést érdemelnék, amiért még nem kötöttem fel magam , bár nem tudom, létezik-e gyávasági érdemrend.
Mindenki halad az életével valamerre, csak én nem.
Ezért aztán most undorítóan földig iszom magam, és Ház a tónál-t nézek, vagy valami.
Brühü.

Húsvét

húsv3Forma-1 nézés és nem örülés (szedd már össze magad, Sebastian, az ég szerelmére!), többszáz oldal digitalizálás (letörik a kezem), húsvéti lapok küldözgetése (persze online, ez a 21. század), esős időben családhoz utazás, buszon Ziggyről álmodozás, felnőtt unokatesóra rácsodálkozás, rózsaszín kutyának labdadobálás, eperkeresés és nem találás, ötven éves maradék (kölcsön)kölnivel meglocsoltatás, vakmerő módon sajtos pogácsa megkóstolgatás (finom), korlátlan mennyiségű túrótorta betermelés (laktózmentes, anyám titkos forrásától, láv), maratoni kvízjátékozás, amerikai pite fogyasztás.

Welcome to My Life

Főzésnek nevezett alapanyag pancsolást rendez a konyhában, ami remek ürügy rá, hogy úgy érezze, részt vállal a házimunkából. A karalábés-káposztás lecsó-szerű kotyvalékból persze rajta kívül senki nem fog enni, és a mosatlan edényhalmot is a jótékony házimanókra hagyja, akik majd valami mágiával eltüntetik. Így szokott lenni a koszos ruhákkal is.
Kajakutyulás közben megvan a háttér a mindennapi betevő piáláshoz is. Ő nem proli, aki évek óta egy napot se bírt ki alkohol nélkül dehogy, ő egy gourmand, aki ilyen elegánsan főz, hogy menet közben öblöseket böfög. Persze megy a tévé is, és ahogy a véralkoholszinttel együtt nő a bátorság, úgy fokozódik a hangerő, amivel végtelenül szofisztikált stílusban minden politikust elküld a kurva anyjába. Cseppet sem zavarja, hogy magában beszél.
Ahogy épül le a civilizáltság egyébként nem túl vastag máza a homloklebenyéből, úgy lehet számítani a teljesen szürreális kitörésekre, amik fellebbentik a fátylat arról a végtelen gyűlöletről, amit a világ, és annak jónéhány szereplője iránt táplál, ami (és akik) nem méltóak az ő tökéletességéhez.
Mikor leejt egy konzervet, mert ügyetlen és egyre bambább, lehet szidni a feleségét, aki egy idióta, amiért úgy pakolt a polcra, ahogy. (Természetesen a bevásárlás, és a félmázsás szatyrok hazacipelése a felesége meg a lánya dolga, egy százkilós férfitől ne várjunk ilyen erőfeszítést, de olyat se, hogy kocsit biztosít a családjának a 21. században.)
Két másodperc múlva, csak számára lekövethető asszociációs alapokon kikéri magának a fazék felett a nem létező hallgatóságtól, hogy “nem igaz, bazdmeg, a közös képviselőt is én intéztem, a gázost is én intéztem, mindent én intézek, más meg csak költi a pénzemet”.  Egy héten belül kétszer öt percig is olyan emberekkel kellett kommunikálnia, akik nem a beosztottjai, és ez mélyen felkavarta.
Nem szereti az ilyet, mert szembesítik a gyávaságával, és lehet, hogy a szíve mélyén sejti, hogy a neje és a gyereke szánalmas balfasznak tartja, amiért mindig csak akkor lesz baromi okos és hősiesen bazdmegelő, ha a gázos vagy a közös képviselő már ajtón kívül van, a jelenlétükben kínosan jópofáskodik.  Természetesen ez a tudat nem szégyennel tölti el, hanem agresszióval: mindenkinek vágjuk ki a nyelvét, aki rámutat, hogy meztelen a király, de legjobb lenne mindjárt lefejezni.
Tipikus kisebbségi komplexusos tahó, akinek a farkára a felesége nem túl sokáig volt kíváncsi, és ezért a hasonló méretű EQ-jával a saját gyerekét gyűlölte meg. Élete egyetlen örömsugara az volt, hogy őt tönkreteheti, egy percig nem volt apa, egy gonosz báty volt, aki elszántan szuggerálta a mama kedvencének hitt, ezért utált kistestvérbe, hogy az alkalmatlan mindenre, amit szeret, értelmetlen, a barátai átverik, nem szeretik, mert őt nem lehet, a főnöke csak hátsó szándékból ismerheti el a teljesítményét, és úgy általában véve egy rakás szerencsétlenség.
Párszor alaposan meg is verte, mikor kicsi volt, ezt természetesen letagadja, ebben a témában kihagy az emlékezete.
Más dolgokra viszont csak ő emlékszik, pl. arra a nagyobb pénzösszegre, amit ő állítólag nagylelkűen a kistesónak adott (nem adott). A kistesó egy hazug dög, amiért letagadja.
Ha bármi elcsesződött, rögtön a kistesó lett megvádolva, mikor hősünk túl béna volt ahhoz, hogy a billentyűzárat bekapcsolja a mobilján, és az a táskában nyomódva üres mms-eket kezdett küldeni, rögtön kiakadt, hogy a kistesó milyen aljas gyökér, hogy az ő telefonját meríti, és még le is tagadja. (Kistesó nem is látta azt a telefont.)
Mikor van apák napja? Ezt a dalt küldeném:

Hősöm, Rob

Teljesen  értelmetlen nap, későn felbontott levél, buta mesefilm bambulása, délutáni bealvás, mérsékelten sikeres zenei frissülés (nem tudom, mi lenne velem youtube nélkül), olvasási képtelenség, írási képtelenség, szóval nagyjából úgy telt a napom, mint egy csecsemőé.
Ja, lett két új városom, mert kellenek a sikerélmények.
Robbie Williams  jön előadni magát, nekem meg nem szólt senki. Mondjuk úgyse mennék, de azért… Bírom, mert rokon lélek, megvan az életrajza, régen a zenéjét is csíptem (furcsa voltam), meg állítólag mondott valami ilyet, hogy:
“A legjobb, ha az ember az álmait követi – hacsak nem hülyeségeket álmodik.”

Há.

The Secret Life of the Worst

tea1Filmezés J-vel, nagyon tetszett és kicsit meg is rázott, ami elég szép eredmény a jelenlegi totális érzelmi nihilemben.
Aggasztóan elsivárosodtam, megfigyeltem magamon, hogy olyan vagyok, mint egy egészségesen fejlett pszichopata: produkálom az elvárható viselkedést egy adott érzelmi szituációban (aggódó fejet vágok, nevetek, együttérzően bólogatok), de belül nem érzek semmit.
Egy büdös nagy NEM ÉRDEKEL serceg a lelkivilágom kivetítőjén, és ez már hetek óta így van. Immunizált az Investigation Discovery, vagy nem tudom…
Vagy agyi gond. A cortex tudja, hogy mit kellene érezni, és létre is hozza a hozzá tartozó viselkedést, de érzelmi átélés nincs.  Valami nagy gebasz lehet a limbikus rendszeremmel. :(
Még Z. se tud érdekelni, sőt, könnyedén kerülök mindenféle csicsergős szósölmédiát is, hát ez tényleg kóros lehet.
Pedig telihold van!

Agybaj

brainHa valakinek nincs kedve blogolni, miért nem lehet leírni, hogy ez a helyzet, és kész?

Miért kell a süket nincs időm duma?

Higgyem el, hogy három héten át nincs valakinek 10 perce a gép előtt, hogy röffentsen valamit, ha már a magamfajta megtisztelő közönség veszi a fáradságot, hogy odaevickéljen (minden nap), mert őszintén érdekel(ne), mi újság vele?

Unatkozom, és nem tudom, mit csinál pontosan a talamusz.