Idegen

death6Azt mondják, az agyunk nem tud arcokat költeni az álombéli figuráinknak, minden ember, akikkel ott találkozunk, emlék. Ha nem ismerjük fel, akkor is olyasvalaki, akit egyszer tudatküszöb alatt memorizáltunk az utcán, a mozivásznon, valahol.

Fogalmam sincs, ezt miféle módszertannal sikerült megállapítani, alighanem inkább csak sejtés, mint eredmény, annál is inkább, mert én tudom, hogy nincs így.

Nevezetesen onnan tudom, hogy volt olyan szereplő az életemben, akinek az arcát előbb láttam álmomban, mint a valóságban, és ez biztos, mert gyakorlatilag fizikailag nonszensz, hogy korábban bármilyen küszöb alatt vagy felett volt szerencsém megpillantani. (Kizárni nyilván nem lehet, mert ugye pl. mi van, ha épp csápolt 3 pixelen valami koncertfelvételen, amit valaki felvett telóval, én meg láttam a youtubeon, aztán bepakoltam az álmomba, később meg véletlenül a találkoztunk IRL, de lássuk be, ez igen valószínűtlen.)
Az csak hab a tortán, hogy abban az álomban mellkason lőttem a srácot, és meg is halt. Aztán megismerkedtünk, és a valóságban nem lőttem le, bár néha átkozottul szerettem volna… old story.

Most megint egy emlékezetes álom, és egy ismeretlen arc. Az agyamnak jó ízlése van, jóképű pasas, sok sötét hajjal és sok fehér foggal. Egy szürreális kiránduláson vettem részt vele, amiben voltak repülők, halott feleségek, könyvek, utazás, az ő barátai, akikkel összefutottunk, és akiknek nem győzte hangsúlyozni, hogy csak tanár-diák alapon randevúzik velem (nem hitték el neki), végül megtaláltam egy nő fekete-fehér fotóját, és valamiért elkezdtem lélekszakadva menekülni a fickó elől, aztán futás közben visszamentem az időben, 1936-ban kellett (volna) tájékozódnom a szülővárosomban.

Sarokba szorítottam magam, ő pedig üldözött, de nem elpusztítani akart, inkább olyan romantikus-erotikus “várj, engedd, hogy megmagyarázzam!” hangulata volt az egésznek, végül elestem a házunk előtti járdán, és könyörögtem neki, hogy hagyjon békén. Aztán a falon elkezdett peregni egy film, minden kockáján engem vert valaki (változtak a szereplők), és a valóságban (az álombéliben, természetesen) is éreztem az ütéseket. A férfi odarohant a falhoz, és valahogy megállította a mozit. Háttal állt nekem. Az utolsó képem az volt, hogy a csurom vizesre izzadt pólóját nézem, és egészen meghatónak találtam, hogy mennyire zihál.

Holy shit.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s