Fogd fel, hogy…

nem én hívtalak arról a számról

nem én hívtalak arról a számról

nem én hívtalak arról a számról

nem én hívtalak arról a számról

nem én hívtalak arról a számról

nem én hívtalak arról a számról

nem én hívtalak arról a számról

nem én hívtalak arról a számról

sajnos!

 

Támad Mars?

Orosz csapatok dúlnak Donyeckben, a NATO habozik és inkább nem nyilatkozik; a lengyelek katonai támogatást kértek, amit az Államok (ugyan jelzésértékkel) de meg is adott nekik, és az elnök összehívta a nemzetbiztonságot egy kis uzsonnára; a forint árfolyama megint mélyrepül; egy kilenc éves amerikai kislány lőgyakorlat közben véletlenül agyonlőtte UZI-val az oktatóját, hazafelé gyönyörködtem a felhőkben, és a két csíkban az égen; kitört egy izlandi és pár pápuai vulkán.
Rossz előérzetem van.

Nagyon…

Hívott a titkos helyünk

Illatok, hangok és a vágy

Állati ösztön, esztelen remegés

Nyártemető fények, ez már nem a tűz

Zálogba vont emlék a forróság

Otthontalan vándor vagy, én pedig

Lakatlan vidék.

Elfajzott humanoidok

Négy napja, szombaton történt ez a horror autóbaleset, amelyben meghalt egy házaspár, megsérült a 12 éves lányuk, és két ismerősük (az egyik szintén gyerek).
És hihetetlen, mennyire vérforraló, ahogy összeáll az egész eset a valóság éles szélű puzzledarabkáiból.
Hogy az áldozatok voltak a vétlenek.
Hogy mindketten egyetemi tanárok voltak, és a kislányuk árván fog felnőni.
Hogy a vétkes sofőrnek és utasának haja szála se görbült.
Hogy egy 23 éves kis takony volt a hibás.
Hogy egy Audit vezetett.
Hogy 140 km/órával csapatott, mert az fun.
Hogy éppen buliból igyekeztek hazafelé a gazdag srácok, és az első hírek szerint éppen versenyeztek a hasonló kvalitású haverokkal, úgy keveredtek rossz sávba (azóta lett ügyvédjük, és ezt tagadják).
Hogy “a sokk miatt sok részletre nem emlékszik.” :]
Hogy még előzetesebe se került a kis pöcs.
Hogy annyi tisztelet nem volt benne, hogy ne hányásmintás pólóban és rikító klottgatyában menjen a bíróságra.
Hogy a nevelését súlyosan elkúró apuanyu azért ott zokogott a folyosón.
Hogy hazavihették Benőkét üntyülipüntyülizni, otthonában várhatja az ügy folytatását.
(Hogy kap majd max. másfél év felfüggesztettet, mert jaj, ő egy ártatlan fúgyermek, még csak be se volt lőve, és agggyon furdalja a lelkiismeret, sőt, ő itt az igazi áldozat.)
Az embernek a gyomra kifordul.

Szegény kicsi lány. :(

Másnapos akarok lenni. Vagy halott

Pedig már milyen jól ment. A munkára koncentráltam, sikerült őt a helyén kezelnem az életemben, nem kisöpörni belőle, mert nem vagyok én egy függő, akinek menekülnie kell, dehogyis, hanem kulturált és normális keretek között megtartani, amit megtarthatok, és nem gyötörni magam azon, amit nem, és akkor…

Akkor látok róla egy teljesen hétköznapi fotót az instán, előad egy gyerekes, idióta, barom geget, mutat egy dalt, én meg újra úgy érzem magam, mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna rám (az most úgyis divatos), és megint ott a kés a szívemben meg a könnycsatornáimban, hogy basszamegakurvaélet, annyira szeretem, hogy bele fogok zavarodni.

És nem, ez nem csak a szokásos nyavalygás a reménytelen szerelemről, hanem egy elmondhatatlanul szánalmas tragédia az életemben, mert nem 17 éves vagyok már, és ez a nyomorult kis fájdalmas vadhajtás a szívemen semmi és senki másnak nem hagy helyet többé.
Nem tudom, mennyi időm van még hátra, de az arról fog szólni, hogy felváltva fojtogat majd a magány és a sóvárgás.

Meg a düh, amiért mindez pont velem történik.

Cukik, na

Egymást taposták az emberek ma reggel a Pennykben (a munkásosztály a pennybe megy…), mivel újra be lehetett váltani a Vitateam pontokat mindenféle plüss zöldségekre és gyümölcsökre. A kölykök megőrülnek értük, ami tök jóóó, még akkor is, ha ez nem jelenti azt, hogy ezentúl majd több brokkolit esznek, hiszen teddymackójuk is van, mégse kajálnak medvét…
De akkor is tök jóóó!
Délutánra a helyi boltban egyetlen darab játék sem maradt a polcon. :(

43 252 003 274 489 856 000

El is felejtettem, tegnap megvolt a tűzijáték a pestieknek (vihar nélkül), és kitüntették Rubikot meg egy random magyargyűlölő cionistát, de kit érdekel, ha Nobelt kapott, akkor a kormány törleszkedik.
Ezek tényleg olyanok, mint a legalja csórók, akik betévednek egy öt csillagos szállodába, és a legutolsó boynak is kezet csókolnak a megtiszteltetés feletti zavarukban.

Már nem tudom

Vajon melyik a nyomorúságosabb:

a) megtalálni és elveszíteni A SZERELMET, azt a valakit, aki azonnal és mindörökké, és oda-vissza, és nagyon és elemésztő bizonyossággal, de valami miatt mégsem sikerül,

vagy

b) összehozni egy kapcsolatot valakivel, aki aranyos, meg oké, meg MEGFELELŐ, és titokban mindig vinnyogni ott legbelül, mert nem ő az, akiről álmodtunk;

és persze:

a) ha valakinek mi vagyunk A SZERELEM, mégsem mellettünk köt ki végül, és egyedül (nélküle) végezzük,

vagy

b) ha valakinek mi vagyunk A MEGFELELŐ B-terv, akivel felépít egy életet, szaporodik és közös nyomot hagy, de ott valahol mélyen mindig vinnyogni fogunk, mert tudjuk, hogy ő titokban másról álmodik?

Rulett a dupla hélix árnyékában?

Adoptálás.
Hát, nem is tudom. Elsőre persze jól hangzik. Mégiscsak szülővé válik az ember, ha a szónak nem is a magyar értelmében, de ugye gyereket nevelsz, ha a génjeidet nem is kopizod és kombinálod, azért értékrendileg, kulturálisan, intellektuálisan leképezed a saját mémjeidet. Az is valami. Sőt. Felsőbbrendű cél. Elvégre nem állatok vagyunk (de).
Olyan 10 évvel ezelőttig nagy divatja volt a “nevelés mindenek felett” nézetnek. Hogy nem az számít, minek születtél, hanem hogy mivé fejlesztenek. Milyen kényelmes és optimista vélekedés. Nagyon szerettünk (volna) hinni benne. Mert olyan aranyosak a szivárványcsaládok, és egyek vagyunk, és szeretet meg nagy, hippi ölelések. És le az előítéletekkel! Így azért igazságosabb lenne. Mert a génjeinkről nem tehetünk, de… jó, arról se nagyon, hogy kik nevelnek fel, de a self-made man korszak szerette azzal áltatni magát, hogy csak az emberen múlik, mire viszi az életben. Önbizalom, kemény meló, sok gyakorlás, vér, könnyek, veríték, és akkor minden sikerülni fog.
Mind ismerjük ezeket az agykontrollszagú bullshiteket. Higgy magadban! A siker 10% tehetség és 90% kemény munka!
Persze aki nem felső középosztálybeli fehér amerikai, vagy one in a million egyéb mázlista, az villámgyorsan kiszimatolta, hogy kilóg a lóláb. Mesélj az önbizalomról egy calcuttai utcagyereknek, hát a szemedbe fog röhögni, mielőtt kilopja! Joggal. (Azért egyeseknek volt pofájuk leforgatni a Gettómilliomost.) Szóval a szociális helyzetben gyökerező fatalizmus már eleve köpött egy kereket a szivárványlevesbe, de most a szőrmentén kezelt genetikai eredmények is beleszivárognak a maguk hajszálfinomságú erecskéivel.
Ugye a 20. század második fele arról szólt, hogy a világ a holokauszton szörnyülködött, aminek folyományaként az emberek közötti mindenféle etnikai, rasszbéli (tehát genetikai) különbséget hisztérikusan tagadni kellett. De minimum elhallgatni. Ez a tudomány nevű dolog viszont hideg, udvariatlan és a legkevésbé sem polkorrekt.
Nem átallott olyan eredményekre jutni, melyek szerint olyan nem elhanyagolható személyiségvonások, mint pl. az intelligencia, a temperamentum, az élménykeresés (vakmerőség), sőt, a szerfüggőségi hajlam komoly genetikai gyökérrendszerrel bírnak. Vagyis nem, rohadtul nem mindegy, hogyan tekeredik az a fránya dupla spirál, mert igenis kihatással van arra, milyen csúcsokat lesz majd érdemes ostromolnunk az életben. Igazságtalan? Az bizony. Rosszul esik? Eléggé. Attól még igaz.
Persze megtehetjük, hogy nem veszünk róla tudomást. Mint az a végtelenül nyitott, jómódú, önmagában, a szeretet és a nevelés mindenekfeletti erejében hívő magyar pár is, akik anno egy netes fórumon számoltak be büszkén a frissen örökbe fogadott, szomorú sorsú cigány kisgyerekeikről, és vérben forgó szemekkel rasszista náciztak mindenkit, aki felhívta a figyelmüket a lehetséges (későbbi) problémákra. Eltelt 6-7 év, és mit ad a sors, tökéletesen véletlenül ráakadtam anyukára egy másik site-on. Heti szinten van jelenése a suliban. Úgy tűnik, máris elcseszerintettek valamit a nevelés terén, mert a gyermekek feltűnően gyakran keverednek mindenféle verekedésekbe az osztálytársakkal. Anyuka egyelőre totális tagadásban él (egyedül az a probléma hogy a többi gyerek gonosz, csúfolódik, kötözködik, provokál).
Szóval az örökbefogadás is egy opció, csak nem illik beszélni róla (sőt, belegondolni se), hogy az adoptálható gyerekek általában erősen kontraszelektáltak. Az ugyanis leginkább csak a hollywoodi filmekben fordul elő, hogy az egészséges, egyetemre készülő, istenhívő, középosztálybeli tinilány megesik a gimi legmenőbb atlétájától, és úgy dönt, szerető szülőket keres a kicsinek.
Sokkal jellemzőbb történet, hogy a 10 éves kora óta dohányzó és/vagy drogozó és/vagy promiszkuis nyomortelepi kisebbségi lány ismeretlen apától (vagy a sajátjától…) úgy marad, és túl gondatlan/szegény ahhoz, hogy időben abortuszra mehessen.

Hát, nem is tudom. Nem biztos, hogy lenne kedvem efféle zsákbamacskához.
Zsákbagyerekhez.
De én ugye gonosz és önző emberi lény vagyok.

Fuck Logic

Nem tudom, melyik agytröszt találta ki, hogy: “a nemi erőszak nem a szexről, hanem a hatalomról szól”, de sok követőre talált, akik előszeretettel szajkózzák ezt a baromságot.

Vagy ezeknek ugyanolyan súlyú trauma pl. egy pofon és ha egy visszataszító random fickó sebesre dugja a testnyílásaikat…?

Nem, baszki, a nemi erőszak a hatalomról (erőszak) ÉS a szexről (nemi) szól.

Attól, hogy egyes beteg elmék fejében a két dolog perverz módon szorosan összekapcsolódik, még nem kéne keverni a szezont a fazonnal.
Ha a hatalmamat akarom prezentálni valaki felett, akkor verbálisan helyrerakom/mentálisan vagy fizikailag izmozok/akadályozom a mozgásában/pofán csapom/meggyilkolom.
De nem dugom meg. Az egy teljesen másik történet.

A “szakértőknek” meg külön gratulálok hozzá, hogy rendületlenül dezinformálják a jónépet.

GONDOLKOZZATOK!

Akkor még őszinte ember voltam…

doggy3Eszembe jutott ma egy gyerekkori sztorim.

Volt egy osztálytársam, és abban a mérsékelten szerencsés helyzetben voltunk, hogy anyáink havernők voltak, ezért jónéhányszor adta magát a helyzet, hogy: “a gyerekek majd ellesznek, amíg mi kávézunk/pletykálunk”. El is voltunk valamelyest (kiskoromban meglepően szociális voltam a mostani állapotomhoz képest, sokféle gyerekkel ki tudtam jönni), pedig ő fiú volt, én meg lány, és ez olyan 9-11 éves korban már lassan ciki, ugye.
Nade, a lényeg: a srác szobája úgy nézett ki, mint egy űrközpont: mindenféle modern kütyü, videójáték (gazdag család), satöbbi, mellé kényszeres rend és patikatisztaság.

Egyszer aztán anyám az egyik takarítási mániás rohamában a szememre hányta, hogy miért nem tudok én is olyan csodaszép, tökéletes rendet tartani, mint G. Én meg azt feleltem, hogy majd ha az én apám is hülyére keresi magát külföldön, és vesz nekem mindenféle szirszart, akkor majd én is élesre hajtogatom az ágytakaróm! :D Anno nem értettem, miért akadtak ki a felmenőim ezen a válaszon, de később nagyon büszke lettem magamra.
Jófej kislány lehettem! <3

(Ugye van az a vicc, hogy apuka mondja a fiának: “gyermekem, Abe Lincoln a te korodban naponta 5 mérföldet gyalogolt az iskolába”. A fiú meg: “Apa, Lincoln a te korodban az Egyesült Államok elnöke volt.” Owned.)