Akkor még őszinte ember voltam…

doggy3Eszembe jutott ma egy gyerekkori sztorim.

Volt egy osztálytársam, és abban a mérsékelten szerencsés helyzetben voltunk, hogy anyáink havernők voltak, ezért jónéhányszor adta magát a helyzet, hogy: “a gyerekek majd ellesznek, amíg mi kávézunk/pletykálunk”. El is voltunk valamelyest (kiskoromban meglepően szociális voltam a mostani állapotomhoz képest, sokféle gyerekkel ki tudtam jönni), pedig ő fiú volt, én meg lány, és ez olyan 9-11 éves korban már lassan ciki, ugye.
Nade, a lényeg: a srác szobája úgy nézett ki, mint egy űrközpont: mindenféle modern kütyü, videójáték (gazdag család), satöbbi, mellé kényszeres rend és patikatisztaság.

Egyszer aztán anyám az egyik takarítási mániás rohamában a szememre hányta, hogy miért nem tudok én is olyan csodaszép, tökéletes rendet tartani, mint G. Én meg azt feleltem, hogy majd ha az én apám is hülyére keresi magát külföldön, és vesz nekem mindenféle szirszart, akkor majd én is élesre hajtogatom az ágytakaróm! :D Anno nem értettem, miért akadtak ki a felmenőim ezen a válaszon, de később nagyon büszke lettem magamra.
Jófej kislány lehettem! <3

(Ugye van az a vicc, hogy apuka mondja a fiának: “gyermekem, Abe Lincoln a te korodban naponta 5 mérföldet gyalogolt az iskolába”. A fiú meg: “Apa, Lincoln a te korodban az Egyesült Államok elnöke volt.” Owned.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s