Gyökerek…

Azt, hogy apám nem szeret, mindig is tudtam, csak naiv gyermekségemben még azt hittem, az én hibám, mert nem vagyok elég jó… mindig egyik kedvenc családi anekdotája volt, hogy mikor felhívták, hogy megszülettem, és lány lettem, mennyire kiakasztotta a hír, hogy nem fia lett. Gyerekkoromban többször megvert, érdekes módon erre azóta nem emlékszik, engem hazugozott le, mikor egyszer a szemére vetettem. Bármi érdekelt engem, azonnal lekicsinylően kezdett beszélni róla (“szépirodalmat olvasni a leghaszontalanabb dolog a világon”), ha valaki közel került hozzám, egyből kifejtette, hogy az illető egy sunyi alak, és biztos akar valamit és a többi. Tizenkét éves koromban lekurvázott, mikor egy fiúval látott beszélgetni. Kamaszkoromban megvádolt, hogy titokban használom a telefonját, hogy lopom a pénzét… soha nem tettem ilyesmit. A korábbi energiavámpíros posztok legfontosabb ihletője, és a végigszorongott életem és megnyomorított önbizalmam legfőbb okozója, köszi apu.
Kemény munka volt, mire érzelmileg teljesen(?) leváltam erről a témáról.

Ennél csak az finomabb, mikor a saját anyám elárult, és velem üvöltött, vagy képes volt bohócot csinálni belőlem, csak hogy puncsoljon egy idegennek (pl. a káromra poénkodott, és hazudott, hogy nagyobbat lehessen röhögni rajtam).

És még mindig nem veszi észre magát.

Két főnyeremény, nem? De legalább nagy hűségben végigveszekedték az életüket, tökéletes példát mutatva az egykéjüknek, hogy kell menedzselni egy boldog és harmonikus párkapcsolatot.

Szóval bocs, ha nem tudok együtt érezni az elvált szülők gyerekeinek kínjaival.

Vagy az árvákkal.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s