The Way Men Are

the-way-we-were_02Ironikus, hogy pont egy Szex és New York epizód kapcsán töltöttem le vettem meg a netről a The Way We Were-t (Ilyenek voltunk). Most jutottam oda, hogy meg is nézzem, és nem térek magamhoz.
Ez a sztori olyan egy feministának, mint a mogyoróallergiásnak egy hordó Nutella. (Nem mintha egyébként a Sex and the City kicsit is feminista sorozat lenne, ilyet csak az a hímsoviniszta hülye állít, aki két percet se látott belőle, de olvasta valahol, hogy abban a nők szednek fel pasikat, nem fordítva, a büdös ribancok.)

Nade vissza Redford és Streisand kettőséhez… szóval az első negyven percben én szégyelltem magam a nő helyett, hogy képes ennyire lemenni kutyába egy jóképű, de alapvetően érdektelen pasi kedvéért, a maradékban meg azon hüledeztem, hogy lehet ez a film a “színvonalas” szerelmes filmek zászlós hajója, mert színvonal még csak akadt benne, de szerelmet nem sikerült felfedeznem.
Szpojler következik.
A közös sztori a félig eszméletlen, seggrészeg fickóval lebonyolított kamattyal indul, egy kevéssé ambiciózus, gyenge, nyafogó kisfiúval való együttéléssel folytatódik, aki szinte már komikusan nyilvánvaló sablon szerint azonnal telerakja a dizájner naciját, mikor kiderül, hogy jön a gyerek (akire aztán rá se toszik majd soha többet, amint az kiderül), és az első kóbor expunciba belezuhan vigasztalódni.
A nyálas zenei aláfestésre rávágott, pár másodperces, tengerparton szaladós jelenetek hivatottak jelezni a mély érzelmeket, úgy tűnik. :)
Valójában itt senki nem szeretett senkit. A csaj tehetséget, szenvedélyt és gerincet képzelt a jóképű WASP porhüvelybe, és ebbe az álom Kenbe zúgott bele, a pasi meg csak sodródott: a sok sima hajú, tökéletes modorú, gazdag protestáns lányka után üdítő változatosság volt egy nagyszájú, önálló akarattal rendelkező, ronda zsidó lány csodálata, de hosszú távon fárasztotta, hogy a csajnak kényelmetlen meglátásai vannak a világról, és nem hajlakk van az agya helyén, ezért szépen visszalavírozott a saját közegébe, a jól idomított nőstények közé.

Lehetne dicsérni is a mozit, mert éppenséggel a történet kimenetele nagyon is reális, ami miatt mégis megbicsaklott az áramszedőm, az az egészet belengő, megbocsátóan sóhajtozó attitűd volt, miszerint szegény Hubble itt ugyanolyan áldozat, mint Katie, senki nem tehet semmiről, egyszerűen nem illettek össze, finito.
Szpojler vége.

Blőá.

Still Me

KSzakadatlan fizikai és érzelmi diszkomfortérzetben vegetálok, de legalább melóban nyugtom volt, mert az szabadságon van. Egész tűrhető szintre csökkentek a szuicid tendenciáim, pedig stresszelek a munka miatt, a tavasz alkalmából kirügyezett a fejem, az emberundorom olyannyira kifejezett, hogy idő kérdése, mikor vernek pofán, és influenza támadása várható, mivel minden lakótársam dögrováson van.
De legalább Patricia Arquette és Julianne Moore is megkapta hajnalban, amit megérdemelt.

Rejtőszín

A Garnier is tehet már egy szívességet, hogy a “Homokszőke” árnyalatuktól élénk sötétvörös, a “Bézsszőkétől” sötétbarna, az “Opálszőkétől” meg ZÖLDESFEKETE lett a hajam.

Zöldesfekete, basszátok meg.

Micsoda poén lenne már egyszer beszabadulni egy üzletbe és összecserélgetni a tubusokat a hajfestékes dobozokban… hm.

Maybe I’m attracted to perverted, handsome billionaires, so what? None of your business

It’s so funny (no, actually it’s pathetic) that a lot of male beings are badmouthing women who like the 50 shades, like: “oh, gold digging whores, if the guy wasn’t rich and handsome you would call it rape, wouldn’t you” – same male beings who judge women by butts and boobs all of their lives.

Holy fucking hypocrisy.

Jajdetényleg

Olyan jó lenne, ha végre képes lennék kisajtolni a klaviból valami hozzávetőlegesen eredeti tartalmat, de nem megy. Nem akarok egy újabb fejezet “jajdemegőrjít-jajdeszerencsétlenvagyok-jajdeminekélek” nyavalygást ideröffenteni, sajnos másra meg nem lennék képes.

Ideje lenne már egy másik életben felébredni arra, hogy ez az egész csak egy iszonyatos rémálom volt, és a valóságban engem is szeretnek… :(

Fejet a falba, testet a hideg zuhany alá

Van az az érzés… mikor minden sejted bizsereg, ha a közelében vagy;

…mikor teljes erőddel próbálod kerülni a tekintetét, de érzed a pillantását a bőrödön,

…mikor óvatosan szemügyre veszed a kezét (a kéz nagyon fontos, a második legfontosabb potenciálisan libidónullázó testrész a fül után!), és még mielőtt elkezdhetnél álmodozni róla, milyen lenne a testeden érezni, az arcodba villan a jegygyűrűje, és rájössz, mekkora barom vagy;

…mikor bemész az irattárba, és nem tudsz nem arról fantáziálni, hogy utánad megy – és közben tudod, hogy iszonyúan kínos lenne, ha tényleg megtenné;

…mikor rettegsz, hogy előbb-utóbb valaki észreveszi, hogy mindig minden antennádat felé irányítod;

…mikor rettegsz, hogy ő is pontosan tudja, hogy vonzódsz hozzá, és magában mulat rajtad;

…mikor rettegsz, hogy ő is azt érzi, amit te, és… nos, beismered magadnak, hogy tulajdonképpen ez volna a legveszélyesebb opció;

…mikor a szürkeállományod megunja a kínlódásodat, és elkezdi győzködni a limbikus rendszeredet, hogy ő igazából nem is olyan jó pasi (és utóbbi annyit felel csak két nyálcsorgatás közt, hogy: “na és?”);

….mikor megkérdezed magadtól, hogy mi lenne, ha elválna, és konstatálod, hogy annak úgy örülnél, mint még semminek az életedben…

… akkor tudod, hogy kurva nagy szarban vagy.

Csak két fintor

A Cinematrix régóta híres volt a visszafelé működő filmkritikáiról, értsd: amit az egekbe hájpoltak, 90% valószínűséggel időpocsékolás volt megnézni (általában minimum 120 perc terjedelemben), amit lehúztak, annak pedig olyan 70% sansza volt rá, hogy korrekt kis mozi.
Nos, az index úgy döntött, csavar egyet a dolgon, és egyszerre dobtak fel az oldalra két kritikát a Whiplash-ről: egyet mellette, egyet ellene.

whiplash kritika index

Én mondjuk kicsit zokon vettem, hogy széttúrták a kényelmes százalékos metódusomat, nekik viszont úgy tűnik, bejött, hiszen így a kommentelők immár két cikk alatt idiótázhatják egymást (és a szerzőket). Dupla kattintásszám, értitek. Mondjuk a főoldaluk így fullkreténbe’ tolta, de az manapság úgyis trendi.

A másik észrevétel feletti sopánkodós szessönt magamnak köszönhetem, hiszen zeneszerető ember évek óta nem mereng a Grammy-gála eredményei fölött, én viszont sajnos (nem) ma ráértem. Csak úgy szőrmentén. A legjobb rockalbumig jutottam, ott ugyanis heves vágy kapott el, hogy a tíz körmömmel vakarjam le az arcomat. A mélyen tisztelt akadémia szerint úgy tűnik, bármi, amiben hangszer hallható, az rock. Beck egész munkássága bűn a dobhártyák ellen, de hogy ez a rakás molylepkehányás legyen a “legjobb rockalbum”, ezért a dumáért perelni kellene.
Jó hírnév megsértése, hm? Megállna, mint a cövek.