Meghalt július 19-én

assholesandbitchesMa húsz éve (nem hiszem el, ahogy leírom), hogy belépett az életembe. Hogy felültessen arra a szívdobogtató hullámvasútra, ami végül összeomlott, és maga alá temette az életemet.

Soha nem raktam össze többet. Talán nem tisztességes az egészet az ő nyakába varrni, mert később is történtek velem olyan tragédiák, amikbe belerokkanhat az ember lelkileg, de nem tudok szabadulni attól a meggyőződéstől, hogyha az az első óriási pofon nincs, talán sikerült volna többé-kevésbé normális felnőtté válnom.
Persze valószínűbb, hogy eleve a velem született vulnerabilitásom tette lehetővé, hogy ő ekkora pusztítást végezhessen a személyiségemben, a jövőmben, a világnézetemben.

Pedig nem volt ő olyan különleges valaki, és ettől csak még fájóbb az egész. Csak én tartottam annak. És bármibe le merném fogadni, hogy ő már egyáltalán nem is emlékszik rám, és fogalma sincs róla, hogy tizenhat éves taknyosként már egy életre megnyomorított valakit. Ki tudja, azóta mekkora pusztítást végzett…

Két évig minden egyes éjjel álomba bőgtem magam, aztán további öt évig az volt a kedvenc nappali álmodozásom, hogy kíméletlen bosszút állok rajta. Aztán elhalványodott a düh, és jött helyette a gyász. Mikor felismertem, hogy nem őt veszítettem el, hanem azt, aki lehettem volna, és aki sokkal-sokkal több lehetne nálam.
Eltelt húsz év, és még mindig megtorpanok a megismerkedésünk évfordulóján. És a születésnapján. És azon a napon is, amikor a legboldogabb voltam, és azon a napon is, amikor minden örökre eltört… bár a legutóbbiból alig emlékszem valamire.
A trauma jótékony mellékhatása.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s