Wanna write?

write

Advertisements

Kapuzárási pánik

calaisA görög miniszterelnök lemondott; Macedónia szükségállapotot hirdetett az országba áramló menekültcunami miatt; az angolok és a franciák megint összedugták a fejüket, és a védelmi infrastruktúra fejlesztését tervezik Calais-ban (mondjuk ez szerintem csak kakikenegetés, de szegényeket biztos furdalja valamiféle ex-gyarmatosítói lelkiismeret, ennyi telik a tőlük); a közös Európáért oly túlerőltetetten lelkesedő Németország meg fontolgatja a határellenőrzés visszaállítását, mert rájöttek, hogy évi egymillió új vadembert talán, esetleg, nem biztos, hogy sikerül majd eltartaniuk.

Nálunk meg még mindig az ejnyebejnyézés (nácizás) megy a déli kerítés miatt honi libbant médiumokban, vagy ha egy orránál tovább tekintő júzer esetleg nem kíván teát osztani a nyomorult, tablettel felszerelt menekülteknek a Keletinél.
Azért kíváncsi vagyok, hogy tíz-húsz év múlva ezek a születetten életképtelen és/vagy fizetett demagóg barmok hogy fognak vélekedni a mostani öngyilkos uszításukról.
Talán némelyik magába száll majd a hajnali müezzint hallgatva.

Számolj vissza!

butterflyyyCsak bámultam ki a szakadó esőbe a busz ablakán, Tankcsapdát hallgattam, és olyan intenzíven gondoltam rá, hogy meg sem lepődtem, mikor az egyik megállóban felszállt. Aztán azokkal a kegyetlen pillangókkal a mellkasomban pislogtam rá az ülések között. Egyszer rajtakaptam, ahogy engem figyel, de elkapta a tekintetét, mikor odanéztem.
Arról fantáziáltam, mit mondanék neki egy párhuzamos világban, ahol ő nem nős, én pedig nem vagyok elátkozott.
És arról is, mit válaszolna.
Aztán ő leszállt, és én csak néztem az ablakon át, ahogy küzd a viharral. Képtelen voltam elhinni, hogy annyi hónap sóvárgás után végre találkoztunk, és csak ennyi volt az egész…
Pár perccel később reményvesztettem sétáltam hazafelé az esőben, mikor egyszer csak megpillantottam a távolban. Túl messze voltunk egymástól a szavakhoz, és nem egy irányba vezetett az utunk…
De azért integettünk.

Teamwork, my ass…

pride_teamwork_effortA legfrusztrálóbb dolog a világon, mikor azért nem tudsz maximális teljesítményt nyújtani, mert az úgynevezett csapattársaid visszafognak. Nem egyszerűen azért, mert ők bénábbak, hanem mert a moráljuk egy kalap szar, és a megúszásra játszanak. Ilyenkor fog szopni a magamfajta perfekcionista, mert hulladék munkát nem akar kiadni a kezéből, ezért nincs más választása, mint a sajátja mellett elvégezni az x db tetű munkáját is.
A hab a tortán, hogy ezért azok nemhogy hálásak nem lesznek, hanem még te leszel a szemükben a normatörő, hülye stréber.
A legszebb mégis az, hogyha minden oké, az közös siker és mindegyik potyautas büszkén pislog a főnökre, de ha hibázol, mert nyilván csak az hibázhat, aki csinál is valamit, akkor hirtelen eszükbe jut, hogy te követted el, nekik ahhoz semmi közük.
Nézzen már magába a világ, anyám…

Hate, death, fate + nightmares

soundofsilenceThe world adores you. You’re young, talented, beautiful and unique. A good man.
But I am the only one you let close enough to see your old, burnt out, ugly, desperate and evil moments.
I don’t think it’s a gift. Anymore.
It has nothing to do with trust, love or honesty.
We’re just stuck in a sick, wicked game in which you make cruel rules then waiting for me to rebel.
You can’t wait to catch me breaking them, so you could say: ‘See? You don’t really love me.’
I did. I do…
But I’m exhausted.
We never put a label on our relationship, it’s always been too complicated for that. So..
I guess it’s not a break-up, I know I could never leave you for good, but I MUST get rid of this borderline madness.
At least for a while.
Because I don’t wanna hate you.
Ever.