Vagy alvajáró vagyok

happyHűvös, ködös reggel volt, kísértetiesen csendes, őszi szüneti utcák. Egy hálátlan, szabadság és utáni hétfő, amikor az ember  lánya igazán nem számít semmi kellemesre. Sértődötten pislogtam a világra a kapucnim alól, amikor szinte a semmiből (ködből) előbukkant ő.
Alig valamivel magasabb nálam, hosszú, barna, felkontyolt haj, dögös kis szakáll, éppen a jóízlés határain belül. Pont annyira volt jóképű, hogy elakadjon a lélegezetem, és szó szerint tetőtől talpig tökéletes volt a földszínű vintage cuccaiban. Tulajdonképpen azt hiszem, sokkot kaptam, és csak annyira látványosan próbáltam nem bámulni, hogy egészen biztosan teljesen hülyének nézzen.
Aztán nem vette fel a pesti busz, és visszaballagott a ködbe, és pedig csak álltam földbe gyökerezett velúrcsizmákban, és nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Évek óta nem láttam hozzávetőlegesen sem vonzó hímet rajta kívül, akit nem nevezek nevén ebben a blogban, és többé-kevésbé elkönyveltem magamban, hogy már nem is fogok, aztán az istennő úgy döntött, jól arcon csapdos egy nagy ponttyal ma reggel.
A helyzet rosszabb, mint hitted, kislányom: léteznek.

Vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok, és ez így jó

tulipTalán a kocka fordul ilyen bolondosan, talán a világ forog, és én vagyok az egyetlen, aki nem változik, csak figyel, és mulat az egészen, mint az egyetlen józan alak a partiarcok között… Az öregedés váratlan ajándéka ez. Néha úgy érzem, rajtam kívül mindenki kollektív amnéziában szenved. Vagy pszichózisban. Ezek a különös, aranyhalszerű emberek nemcsak az elveiket felejtik el, de idővel önmagukat is. Azt, hogy kik voltak, mire vágytak, miről álmodtak, sőt, azt is, hogy valaha képesek voltak vágyakozni és álmodni.
Ha emlékeztetni próbálom őket, csak néznek rám zavartan, aztán legfeljebb idétlen kis röhhenéssel megjegyzik, hogy: “ó, mikor volt már az, igaz se volt”.
Nagyon furcsa, hogy egész eddigi életemben én voltam a higgadt, racionális, megfontolt szereplő ebben a globális színdarabban, aztán így a harmadik felvonásra kiderül, hogy valójában bennem van a  legtöbb romantika és a leglángolóbb szenvedély, sőt, a legszilárdabb hit is… mert én maradtam az egyedüli, aki nem feküdt alá az élet rendjének, aki nem hódolt be visszataszító, önfeladásba fojtó kompromisszumoknak. Nem változtam, de minden megváltozott körülöttem.
Ami még elképesztőbb, úgy tűnik, a világ szemében afféle bátor hazardőr is lettem, aki mindent fel mer tenni egy lapra. Ez rendkívül szórakoztató, hiszen én ezt soha nem így éltem meg: ez nem döntés, hanem szükségszerűség… a magamfajta makacs, keményfejű, merev gerincű de törékeny szívű kreatúrának valójában nincs választása. Tökély vagy megsemmisülés. Nincs alibijáték.
Persze sokszor ez az út is fájó áldozatokat követel, és a magány ezek közül csak az egyik, de akár nyerek, akár veszítek majd, lesz valamim, ami a biztonsági játékosoknak már sosem: a tudat, hogy önazonos vagyok, és igen, minden megérte.
Mert akár tragédia, akár komédia, akár románc ez a történet (ami majd csak a végén derül ki, vagy talán akkor sem), és bármi is lesz utolsó sorom a fináléban, én egészen biztosan büszkén hagyhatom majd el a színpadot, hogy aztán belenézzek a tükörbe abban a titokzatos, kulisszák mögötti öltözőben.

Október, megint

A flóra egyre tarkább, ha a hétvégén jó idő lesz, el kéne mennem egy fényképezős sessionre, de ó, a hétvége még oly távoli…
Jelentem, az ablakpucolás még mindig fárasztó meló, és még mindig az újságpapírral történő csuszakolás a legcélravezetőbb módszer. Közben volt időm meditálni rajta, hogy “úristen, olyan lettem, mint anyám, házimunkával töltöm a szabadságomat”, szar érzés volt. Mindegy, megcsináltam.
Szégyenszemre még  mostam is.
Jelentem, a vállfán száradt pamutpólót kb. nem kell vasalni, gyönyörű sima lesz. Mindig tudtam, hogy a lustaság a fejlődés alfája és omegája (nem esett jól kibűvészkedni a ruhaszárítót).
És főztem. Hát, ezt már leírni is szánalmas… Erős a kísértés, hogy kitöröljem ezt a posztot, de az nem lenne fair. Blog verité, ehe.

Éjjel viszont írni fogok, ha belegebedek is.
(A másik erős kísértés, hogy az ‘élet’ címke végére tegyek egy kérdőjelet.)

Bakker.

Pacino és egy arany mahagóni tévedés

schrödingerscatTessék, egy macskás kép, mivel ma semmi esemény nem történt azon kívül, hogy sikerült a vörösnek egy kevéssé lenyűgöző árnyalatára befesteni a hajamat (próbálom nem megbánni, de nem egyszerű, mivel ettől a színtől majdnem egy év lesz önerőből megszabadulni).
Csak hát sajnos untam a szőkét, plusz észrevettem magamon, hogy az énképem szerint mintha nem lennék az, mert mindig meglepődtem a hajszínemen, mikor tükörbe néztem. Magyarul, nem voltam önazonos. Sajnos, most sem érzem magam annak, de kicsi az esély rá, hogy egy nap Palvin Barbi fog rám kacsintani a tükörből, szóval, majd próbálok inkább nem belenézni.
Vénlányosodásom macskás fázisa kétségtelenül elkezdődött, simán elbámulom a kóbor kiscicákat az erkélyről, sőt, néha meg is etetem őket. A vég itt van.

Ja, és megnéztem a Danny Collinst is, ami nem csak Al Pacino miatt jó film, persze, sok a klisé, de ez a téma eleve ontja magából őket, meg azért érezni azt a finom iróniát az egészen, de engem megvettek kilóra, mert nagyon kevés alkotás képes elérni, hogy egy óra negyvennégy perc folyamatos dramedy session után az utolsó jelenetben rendesen tördeljem a mancsom a feszültségtől.

Písz.

Színház az egész

Átöltözés félig elegánsba, mert azért mégse nájkiban vonuljak fel, de éreztetni kell a lázadást, ezért a szőrös pulcsi marad; a melóba járós nagy, fekete táskából átpakolás az elegáns, ezüst mintás kicsibe, mert telefon akkor is kell, ha úgyis néma lesz. zsebkendő pedig mindig legyen egy jól nevelt lánynál (a nagyi tanácsa); három óra egy másik világban, bár a hangosítás bizarr, és újra tudatára kell ébrednem az antiszociálisan hosszú combjaimnak; aztán hazaséta anyámmal a kavargó havas esőben;  visszapakolás a melóba járós, nagy feketébe, óra felhúzás, mert egy jól nevelt robotnak első a kötelesség.

És igazán csak valami 4 és fél másodpercig gondoltam Ziggyre, háh.