Stairway to Heaven and Hell

dna11Újranéztem ma a Cloud Atlast (igen, tudom, mi a magyar címe, de úgy hülyén hangzik), ennek folyományaként pedig:

1.megrendeltem a regényt (aminek kb. semmi köze a filmhez, de mostmár érdekel)

2.mindenféle filozofikus hangulatok játékává transzformálódott a kis lelkem, pl

azon merengtem újfent hosszasan, hogy mekkorát változott a véleményem  a test-lélek-szellem témakört illetően. Azt hiszem, ráadásul nem a megszokott irányban, Hiszen ugye azt mondják, idővel egyre bölcsebb lesz az ember, megtanul átlátni a test gyarlóságán, és felismeri lélek esendőségének a szépségét, valamint a szellem felsőbbrendűségét, satöbbi. Nos, én zsenge fiatalságomban mélyen lenéztem az anyagi világot, benne a testi valónkat. Teljes meggyőződéssel hittem, hogy nem a DNS számít, a származás, meg az ősök, hanem az ettől javarészt függetlennek hitt személyiség, és persze mindenekelőtt a piedesztálra állított értelem, az ember és az emberiség legcsodálatosabb attribútuma, mellyel képes felülkerekedeni mindenféle materiális koloncon (beleértve a saját testét is).
Majdnem teljesen kitátott szájjal benyeltem a self-made man mítoszt, pedig sosem voltam lilaagyú optimista emberke.

Mostanra pedig 180 fokos fordulatot vett az egész. Az ilyen attitűdök, mint hogy “csak a belső számít” meg “nem az számít, honnan jöttél, hanem hogy hova tartasz” nem egyszerűen képmutató hazugságoknak tűnnek, hanem megdöbbentően ostoba, önámító illúzóknak.
Mert eleget láttam a világból és az emberekből ahhoz, hogy tudjam, mennyire felszínesen ítélnek (önmagukat, egymást, helyzeteket), és elég falba ütköztem ahhoz, hogy megállapítsam, senkit nem érdekel, hova tartanék, a fogantatásom pillanatában az elvileg lehetséges életutaim 99,99%-a megsemmisült. Persze a maradék 0,01%-on belül van valamennyi mozgásterem. Csak ha véletlenül pont nem ebbe a tartományba esnek az álmaim, akkor almás.
Ha valaki fantasztikus hanggal és világhírért kiáltó előadói kvalitásokkal születik egy riói nyomortelepen, még mindig lehet a helyi ivó sztárja, nemde? De fair azt várni tőle, hogy érje be ennyivel? Fair a szemére vetni, hogy: “jártál volna énektanárhoz, gyakoroltál volna többet, dolgoztál volna keményebben, lehettél volna valaki”?
Az (egyelőre többnyire szintén csak szavak elviekben létező) egyenlő jogokkal is kitörölhetjük, mert az esélyek soha nem lesznek egyenlőek.
Igenis számít a vér. Számítanak a gének, nagyon is, mert végső soron ez mindenünk, amit senki nem vehet el tőlünk. A mi saját tervrajzunk. Csak mi tudjuk, hogy látja a világot egy ilyen lény. Egyedül mi. És ez minden, ami utánunk maradhat az univerzumban. Persze, szellemi alkotások és nagylelkű tettek révén is nyomot hagyhatunk, de hány embernek adatik meg erre a lehetőség?
És ha meg is adatik, élünk-e vele?
És ha élünk is vele, oly esetleges az utánunk jövők szellemének ítélete…

Egyre elkeserítőbb a gondolat, hogy nem hagyok hátra utódokat.
Baj van, baj.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s