Scully tévúton, hipokriták, sütifilozófia

satisfiedBefejeztem a The Fall 2. évadát – nem volt rossz, de Stella karakterét tuti egy olyan pasi írta, aki nem ismeri a nőket.

Sütöttem linzerkarikákat – még nem kóstoltam őket, de jól néznek ki, édesre vágytam. Miközben gyötörtem a tésztát, arra gondoltam, vajon nevetségesek vagy idegesítőek-e inkább azok az emberek, akik kiselőadást tartanak nekem az életcélok fontosságáról (igen, nekem nincs olyan, és már nem is titkolom), miközben:

  1. Életük masterplanje kb. az, hogy végül műanyag darabokat ragasztgathassanak mások körmeire, vagy hogy felturbózhassák a szar kocsijukat – vagyis olyasmire verik a… mellüket, amiken én már az óvodában túllendültem szellemileg
  2. Olyannyira hülyék/idealisták (tehát hülyék), hogy nem veszik észre, hogy belőlük soha az életben nem lesz elismert zenész/költő/modell/multimilliomos akármi, mert nincs hozzá elég tehetségük/realitásérzékük/megjelenésük/gyomruk/kapcsolataik/ugrótőkéjük.

Arra jutottam, hogy mind a kettő. Mármint nevetségesek és idegesítőek is egyben.

Megírtam a szerelmes levelet mélyen tisztelt adóhatóságunknak, miszerint szeretném, ha nem nekem kéne összekukázni, mennyi lóvét vontak le tőlem tavaly, ha már úgyis a seggük alá lett tolva minden adat, akár össze is húzhatnák őket egy excel-táblába mindannyiunk örömére. Az egy százalékom a beagle fajtamentésnek megy idén, remélem, kijön belőle egy csomag táp, vagy ilyesmi…

Három hete lógok J-nek egy emillel, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy úgy tegyek, mintha elhinném, hogy érdekli, mi van velem. Miután végképp elváltak útjaink S-sel, írtam neki (J), hogy nagyon kéne, hogy realtime beszéljünk, mert baszottul ki vagyok borulva – komment nélkül hagyta a dolgot a következő levelében, de legalább tudom, hányadán állunk.

Nőkkel nem jó barátkozni, mert ha jobban nézel ki, titokban úgyis utálnak érte, ha jobban néznek ki nálad, nem értik meg a nyomorodat, plusz ejtenek az első szembejövő faszért, de rájöttem, hogy a heteró pasik se jobbak, mert ugyanez pepitában (puncival). Szóval maradnak a melegek, egyébként velük egészen jól meg is értem magam, szerencsére. Csak nincsenek valami sokan az ismeretségi körömben (mondjuk abban összesen nincsenek sokan).

 

A 444 vége, libazsír és háló az ágyban

Vettem egy reggelizőtálcát, olyat, amin ágyba lehet vinni a kaját, és némi adjusztáció után elég alkalmatos lett laptoptartónak. Valahogy már igazán meg kellett oldanom, hogy kényelmesen művelhessem a függőségemet az ágyból is. Most is innen írok, elég klassz.

Fekvő alapállásban volt módom megtekinteni a The End of the Tour c. filmet, és sikerült nem elaludnom rajta, pedig finoman szólva nem egy érdekfeszítő alkotás. Aztán pedig csak tekeregtem a neten le és föl. Nem tudok rájönni, blacklisten vagyok-e még a 444-en, én látom megjelenni a kommentjeimet, de a reakciók nagyon sokára jönnek és igen gyérek. Mindent el kell cseszni ebben az elátkozott országban.

Fáj a torkom, állandóan szomjas vagyok, megint nagyon hullik a hajam, és két pofára zabálom a Frosties-t és a libazsíros-hagymás-paradicsmos-almás kenyeret (nem egyszerre). Sokat gondolok Ziggyre és azt hiszem, még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy S. soha többé nem lesz része az életemnek.

Hihetetlenül magányos vagyok.

 

Gyerekként, IRL, offline

MŰANYAG CUMIKMa eszembe jutott, hogy idővel egyre különlegesebb lénynek számítok majd amiatt, hogy még emlékszem az internet nélküli világra.
Körülbelül 14 éves voltam, mikor először találkoztam vele, vagyis egy komplett gyerekkor és egy egyharmad kamaszkor a  háló nélkül telt el az életemből (és később sem lett mindennapos, még évekig nem volt otthon net).
Emlékszem rá, milyen volt google translate helyett ötkilós szótárakat lapozgatni, wiki helyett órákig hatalmas katalógusokat majd poros köteteket bújni a könyvtárban, ha házidolgozatot kellett írnunk, és hogy kincset értek a Popcorn magazin szövegkönyvei, mert kb. ez volt az egyetlen esélyünk, ha érteni akartuk, miről is énekel valójában a kedvenc bandánk.
Újságokból vágtuk ki a kedvenceink képeit, és leragasztottuk a műsoros kazetták tetején a kis négyzeteket, hogy átmásolhassuk őket. Vagy minden áldott este 8-kor támadásra készen remegett az ujjunk a rec gomb felett, mert akkor kezdődött a kívánságműsor, és ha szerencsénk volt, nem pofázott bele a dalba a műsorvezető.
Nem multiplayer PC gémeket toltunk, hanem röpiztünk a porolók fölött, kéziztünk, vagy römicsatákat vívtunk a szobor aljában – valódi kártyákkal, amiket néha felkapott a szél.
Papíron leveleztünk a barátainkkal (igen, akkor is, ha minden nap találkoztunk a suliban), volt saját tikosírásunk és fészbuk helyett barátság-füzetünk.
Nem online csoportokban lógtunk, hanem együtt az utcán/parkban/erdőben/sportpályán/pinceklubban és remekül le tudtuk játszani a magunk kis korosztályos meccseit IRL. Néhány dolog jobban fájt úgy, más dolgok talán kevésbé.
Lassabb, valóságosabb, élénkebb színű élet volt. Kevesebbet tudtunk a világról, mint most, de a saját világunkat sokkal jobban, első kézből ismertük. Öszintébb volt az egész. Igaz, hogy ugyanazok a játszmák mentek ugyanazok között a karakterek között, mint ma, de a tetteinknek azonnal következményei voltak. A szerelmeseknek vallaniuk kellett, a trolloknak vállalniuk kellett az arcukat, a barátok öleltek, az ellenségek néha verekedtek.
Édes görcsbe rándult a gyomrom, ha megpillantottam egy piros bicajt zöld lánccal, mert olyan csak egy volt a városban, az Ö. :)
Óriási rajongója vagyok a netnek, de nem tudom nem látni, hogy az életünkben valami nagyon fontosat megmérgezett a jelenléte. Örülök, hogy én még megélhettem egy tisztább világot.

We live in a kingdom of bullshit

mrrobot
‘You’re not real.’

‘What? You are? Is any of it real? I mean, look at this. Look at it! A world built on fantasy! Synthetic emotions in the form of pills, psychological warfare in the form of advertising, mind-altering chemicals in the form of food, brainwashing seminars in the form of media, controlled isolated bubbles in the form of social networks.
Real? You want to talk about reality?
We haven’t lived in anything remotely close to it since the turn of the century. We turned it off, took out the batteries, snacked on a bag of GMOs while we tossed the remnants in the ever-expanding dumpster of the human condition.
We live in branded houses trademarked by corporations built on bipolar numbers jumping up and down on digital displays, hypnotizing us into the biggest slumber mankind has ever seen.  You have to dig pretty deep, kiddo, before you can find anything real.
We live in a kingdom of bullshit, a kingdom you’ve lived in for far too long. So don’t tell me about not being real.’
/Mr Robot s01e10/

Ez most komoly…?!

A következő idióta, aki bármilyen módon beleugat az életembe, vagy minősíteni merészel anélkül, hogy fikarcnyit is ismerne, nos, attól tartok, a fogaiból fűzött lánccal fogom átvizsgálni a hörgőit.
Én nem is értem, ki a fasznak hiszik magukat egyesek, hogy tényleg elhiszik, hogy:

a) joguk van kéretlen véleményt nyilvánítani bárki másról
b) bárkit is érdekel az agyhalott ítéletük?

A főnököm vagy?
Nem? Akkor KUSS.
Kérdeztelek?
Nem? Akkor KUSS.

Nem olyan bonyolult.

 

Betegségek

Nagyon-nagyon mélyen vagyok ma, régen volt minden ennyire fojtogatóan értelmetlen és magányos, ráadásul sajnos mostmár ki kell mondani: úgy érzem, kezd széthasadni a személyiségem. Úgy tűnik, új szakaszba lépett a játék.
Szóval most iszok egy pohár valamit, és sorozatokat nézek majd egész éjjel, mert nem merek elaludni.
Holnap meg meló…