Gyerekként, IRL, offline

MŰANYAG CUMIKMa eszembe jutott, hogy idővel egyre különlegesebb lénynek számítok majd amiatt, hogy még emlékszem az internet nélküli világra.
Körülbelül 14 éves voltam, mikor először találkoztam vele, vagyis egy komplett gyerekkor és egy egyharmad kamaszkor a  háló nélkül telt el az életemből (és később sem lett mindennapos, még évekig nem volt otthon net).
Emlékszem rá, milyen volt google translate helyett ötkilós szótárakat lapozgatni, wiki helyett órákig hatalmas katalógusokat majd poros köteteket bújni a könyvtárban, ha házidolgozatot kellett írnunk, és hogy kincset értek a Popcorn magazin szövegkönyvei, mert kb. ez volt az egyetlen esélyünk, ha érteni akartuk, miről is énekel valójában a kedvenc bandánk.
Újságokból vágtuk ki a kedvenceink képeit, és leragasztottuk a műsoros kazetták tetején a kis négyzeteket, hogy átmásolhassuk őket. Vagy minden áldott este 8-kor támadásra készen remegett az ujjunk a rec gomb felett, mert akkor kezdődött a kívánságműsor, és ha szerencsénk volt, nem pofázott bele a dalba a műsorvezető.
Nem multiplayer PC gémeket toltunk, hanem röpiztünk a porolók fölött, kéziztünk, vagy römicsatákat vívtunk a szobor aljában – valódi kártyákkal, amiket néha felkapott a szél.
Papíron leveleztünk a barátainkkal (igen, akkor is, ha minden nap találkoztunk a suliban), volt saját tikosírásunk és fészbuk helyett barátság-füzetünk.
Nem online csoportokban lógtunk, hanem együtt az utcán/parkban/erdőben/sportpályán/pinceklubban és remekül le tudtuk játszani a magunk kis korosztályos meccseit IRL. Néhány dolog jobban fájt úgy, más dolgok talán kevésbé.
Lassabb, valóságosabb, élénkebb színű élet volt. Kevesebbet tudtunk a világról, mint most, de a saját világunkat sokkal jobban, első kézből ismertük. Öszintébb volt az egész. Igaz, hogy ugyanazok a játszmák mentek ugyanazok között a karakterek között, mint ma, de a tetteinknek azonnal következményei voltak. A szerelmeseknek vallaniuk kellett, a trolloknak vállalniuk kellett az arcukat, a barátok öleltek, az ellenségek néha verekedtek.
Édes görcsbe rándult a gyomrom, ha megpillantottam egy piros bicajt zöld lánccal, mert olyan csak egy volt a városban, az Ö. :)
Óriási rajongója vagyok a netnek, de nem tudom nem látni, hogy az életünkben valami nagyon fontosat megmérgezett a jelenléte. Örülök, hogy én még megélhettem egy tisztább világot.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s