Gabriel, Voldemort és a hullám vasútja

fuckyouVárható volt, hogy egy hét “most nem roppanhatsz össze, nem lehetsz beteg, egy pillanatra sem lazíthatsz” emberkínzás után kvázi atomjaimra porladok lelkileg, de hogy ennyire rossz lesz, azt nem gondoltam volna. A depresszió ellen egyébként valóban működik az extrém stressz (ha úgy vesszük, az elektrosokk is az…), csak sajnos később ugyanúgy megfizeti az ember az árát.
Az a baj, hogy minden újabb hullámvölggyel egyre mélyebbre zuhanok. (Miért nem lehetek borderline vagy pszichopata, azoknak a korral enyhülnek a tüneteik, a rohadt peches életembe már.) Mindenesetre régen fordul elő, hogy egy ártalmatlanul induló esti baráti csevely addig fajuljon, hogy részletekbe menően előadjam a legfrissebb öngyilkossági terveimet. Szegény Gabriel. Egyszerűen nincs jogom ilyen helyzetbe hozni senkit, de mire észbe kaptam, késő volt.

Az ebben a blogban nevén nem nevezett kollégával kapcsolatos idióta, egyoldalú, önsorsrontó érzéseim is újra támadnak, szándékosan próbálok átnézni rajta, de egyrészt ez részben az aktuális munkahelyi projektek, valamint a nőnapi és egyéb aktuális köszöntősdikből fakadó puszipuszik miatt ez nagyon nehéz, másrészt egész egyszerűen nem tűri el: ha nem veszek róla tudomást, addig kering körülöttem, amíg nem kommunikálok vele. Volt, hogy szó szerint kérdőre vont emiatt, ami kibaszottul nem fair. Akkor sem, ha tudom, hogy ez nem rólam szól, hanem az ő egójáról/érzékeny lelkéről.
Csodálatosan élvezetes ám végignézni, ahogy körülrajongja a feleségét…
Végre egy működő házasság az univerzumban, baszki, hát persze, hogy az övé.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s