A kis hercegnő

lindseykustusch1A világ nem is lenne olyan szörnyű hely, ha nem lennének benne emberek. Vagy legalább ha rajtam kívül nem lennének benne…

A növények és az állatok (alighanem a gombák is) annyira őszinte lények, olyan tiszta, harmonikus kapcsolatuk van önnön létezésükkel… az emberi jelenlét ront el mindent ezen a bolygón. Lehet, hogy tényleg tájidegenek vagyunk itt.

Napról-napra realizálom, mennyire rutinosan tudok elszakadni számomra fontos(nak hitt?) emberektől. Mindig végtelenül megrázónak és szomorúnak tartottam, ahogy az állami gondozott gyerekek fél perc alatt a bizalmukba fogadnak egy vadidegent, aztán ha az nem jön többé, egyszerűen tudomásul veszik, hiszen a világuk így működik. Azt hittem, újra és újra feltépett sebekről van szó, de amennyiben hasonló történik velük, mint most velem… ha nincs adoptáció, előbb-utóbb lesz adaptáció.
Egy idő után nem fájdalmas, abban az értelemben nem, hogy összebőgje az ember a párnáját kínjában. Az ötvenedik csalódás pengéje már vastag hegszövetet ér: egy egészen halk, keserű kis ütés azért talán megmarad, ebből tudod, hogy egészen kicsit, valahol mélyen még mindig reménykedtél, hogy ő majd más lesz, hogy ő nem hagy el. De ez csak afféle remény, mint a lottóban: tudod, hogy kb. semmi esélyed megütni a főnyereményt, de azért csak feladod azt a szelvényt. Egyáltalán nem lepődsz meg, hogy már megint nem nyertél, de azért a következő héten is játszol, és a következőn és a következőn… mert, bár vastag páncélt növesztettél, egy soha el nem jövő csoda ígérete tart életben.
Szánalmas.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s