A dalok maradnak

Tegnapelőtt éjjel egy interjú kapcsán elszántan agyalogni kezdtem rajta, mennyire jellemző, és mennyire kiábrándító, hogy a maguk fiatal dühével berobbanó rockikonok vénségükre az egykor oly gyűlölt establishment tagjai lesznek. Gazdag, a valóságtól és a valódi emberektől rég eltávolodott, kiégett karikatúrái egy generáció vezéreinek. Akik Nobel-díjat, lovagi címet, meg efféle szarságokat kapnak, és büszkék rá. És hogy ez mennyire tragikus. És hogy a hajam tudnám megszaggatni, mikor az aktuális Hammerworldben negyvenes-ötvenes metál(!) arcoktól, olyan dumákat olvasok, mint “á, már nem megy a pia meg a buli, ennyi idősen nem is lehetne bírni úgy a turnét”; “igen, persze, megváltozott a zenénk, dehát ez természetes, nem? nem zúzhat úgy az ember, mint húszéves korában”; “nyilván másról szólnak már a szövegeim, gyerekeim vannak ember, azért is nem turnézunk annyit/léptem ki a bandából, mert nekem ők a legfontosabbak”… What. The. Fuckery. Fuck.
Képzeld el a színpadon (egykor) vadállat módjára dühöngő fémfejeket, ahogy a turnébuszban kortyolgatják a szigorúan organikusan termesztett hozzávalókból facsart smoothie-jukat, és harmatos szemmel simogatják a kisbabájukról kapott legfrissebb fotókat! Ezt nevezem rákenrollnak…
Nem bírom ezeket az arcokat, négy betűben össze lehet őket foglalni: FAKE. Ha kiherélt az élet, takarodjál a fehér kerítéses házikódba nyárspolgárkodni, de ez többé nem a te színtered, még akkor sem, ha a kisujjadban van a stílus minden csínja-bínja, mert rohadtul lélektelen szar lesz minden, ami kiesik a stúdiódból. És nem, ez nem kényszerpálya, mert volt azért pl. egy Lemmynk, meg van egy Angusunk, egy Slashünk és egy Axl-ünk is, akik soha nem hagyták magukat bedarálni. Vagy meg lehet halni fiatalon.

És akkor az én időm bandái közül eszembe jutott a Linkin Park. Hogy a legújabb lemezüket képtelen voltam végighallgatni. Hogy a VOLT-os fellépésük kapcsán a riderről kiszivárgott infók (kényeskedés a kaján, x méteres körzetben tilos a dohányzás, stb.) mennyire ellenszenvessé teszi őket, és hogy ők jó példa rá, milyen fájdalmas nézni, ahogy életed egyik meghatározó zenekara önmaga paródiájává válik.
Hogy a harmadik album után vissza kellett volna vonulniuk, mert azóta  mindent megtesznek, hogy elhalványítsák a saját egykori fényüket. Konkrétan tervbe vettem (esküszöm), hogy ennek a témának szentelni fogok itt egy posztot, mert nagyon szarul érint, és ahogy telik az idő, ez már csak rosszabb lesz.
Aztán ma reggel a 444-en rámüvöltött a hír. Persze először azt hittem, csak valami ostoba clickbait, hiszen ugye öngyilkosok csak mások kedvencei szoktak lenni. De igaz volt.
Nekem pedig az első sokk után az jutott eszembe: jól csináltad, Chester, most legenda lettél. Ahogy a LP is. Még éppen időben. Talán. (Tudom, pokolra jutok.)
A művésznek meg kell ölnie magát, különben nem hiszik el, hogy komolyan gondolta.
Ha mindez a Minutes to Midnight után történik, a lelkemet is kibőgtem volna. Mert engem ugyan már egyetemistaként kapott igazán torkon a zenéjük, de akkor nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon… Sajnos a  színvonalhanyatlásuk miatt már évekkel ezelőtt lemondtam róla, hogy jóféle, Hybrydes és Meteorás, extázisba döngölő dalokat reméljek tőlük, ezért az én veszteségem csak a múlté.
Egy megkopott bálvány ledőlt, hogy aztán halhatatlanként szülessen újjá.

Goodbye, Chester Bennington, and thanks for the songs.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s