Affér

Ínséges idők, mindössze két kurrens sorozatom van éppen.
Az egyik a Rescue Me (hetedik évad), de már nem nagyon bánnám, ha vége lenne, mert két évad óta nem tud kikászálódni a történet a visszaeső alkoholista – váratlan terhesség – súlyos beteg karakter szentháromságból, és ez azon túl, hogy kibaszottul nyomasztó baromira unalmas is. Pedig régebben milyen kedélyes kis széria volt.

Plusz tegnap nekiestem a régóta betárazott The Affair-nek, az első benyomásaim eléggé felemásak. Hangulatos, mindazonáltal elég unalmasan csordogáló sztori, és Dominic Westet egyszerűen brutális miscastnak tartom (kivéve, ha kiderül majd róla, hogy sorozatgyilkos). Ilyen ősemberfejjel ne játsszon már senki odaadó családapát, se elgyötört hősszerelmest, főleg ne elhivatott tanárembert, aki mellékállásban író(!). Efféle baltával faragott fizimiskáról maximum azt hiszem el, hogy a tulajdonosa maffiózó vagy katona. Joshua Jackson elég hiteles cowboy, de sajnos már a Dawsonos időkben is heveny idegrángást kaptam tőle (nem tartom rossz színésznek, csak valamiért irritál).
Ruth Wilson kacsafején úgy-ahogy már túltettem magam a Suburban Shoutout alatt, Maura Tirney-t meg bármikor bármiben szívesen megnézem, szóval csajfronton nincs akkora gáz, de biztosan nem eyecandy megfontolásokból fogom megtartani ezt a sorozatot (ha ugyan). Az, hogy egy filmben egyszerre sokallom a szexet és a dedós “nonstop kerülgetjük és taperoljuk egymást, de nem dugunk, dugás az nuku, mert mi vagyunk az erkölcs ügyeletes bajnokai” pávatáncot is, nagyon újszerű élmény. Bár nem túl kellemes. Ha nem ilyen gyönyörű helyen játszódna, szerintem a második rész után kaszáltam volna az egészet, de a tengerzúgásnak nem bírok ellenállni (lásd még pl. Bloodline).

La Mante

Képtalálat a következőre: „mantis”Nagyon nyögvenyelősen indult az ismeretségünk, aminek csak részben volt oka a francia szöveg+angol felirat figyelemigényes konstrukció és a sorozat lassú tempója, a legjobban az zavart, hogy a főpasi (Damian alias Fred Testot) olyan zavarbaejtően hasonlít az egyik (nem túlságosan szívem csücske) kollégámra, hogy komoly kihívást jelentett észben tartani, hogy eznemagergő-eznemagergő-bakkerteljesenúgynézkideeznemagergő.
Szerencsére végül nem kaszáltam a La Mante-ot, mert az összes hibájával, logikátlan húzásával és elvarratlan szálával együtt egy nagyon is velős kis sorozat, ami sokkal több annál, mint aminek első pillantásra látszik.
Nem egyszerűen egy hatezredik nyomozós-sorozatgyilkosos széria, hanem ütős rávillantás a férfi-nő relációra is, elsősorban abból a szempontból, hogy utóbbiakkal szemben mennyire nem fair az előbbiek által irányított társadalom.
Nevezetesen, hogy felváltva bánnak úgy velük mint egy darab hússal és egy darab szarral, aztán ha erre nem behódolással reagálnak, hanem visszafizetik a kölcsönt, akkor ráadásul meg is bélyegzik őket, hogy micsoda szörnyetegek, és büntetést kapnak a nagyon is adekvát reakciójukért.

Jeanne a sorozat elején valami női Hannibal Lecternek van eladva, aztán szépen lassan kiderül, hogy hát igen, brutálisan megölt 7-8 férfit, de ha közelebbről szemügyre vesszük az áldozatait, mind bőven rászolgált. Ugyanolyan fajta hulladékok voltak, mint az ő férje, aki verte, és az ő apja, aki kislány korától erőszakolgatta, nem mellesleg az anyját is eltette láb alól, mikor az  rájött, miféle aberráltat sikerült kifognia.

De ha nagyító alá tesszük a többi női karaktert, hasonló mintázatot találhatunk.
Jeanne lelkes rajongója, Virginie, azért válik hűséges másológyilkossá, mert egy bántalmazó apa által lerakott alapok után egész életében azzal kell szembesülnie, hogy a férfiak megvetik, mert testileg nem tökéletes(en) nő. Akció-reakció, konklúzió: fúj, micsoda szörnyeteg!

A nyomozónő, akit a remélt és kiérdemelt előléptetés kapcsán azzal üt ki a nyeregből egy férfi, hogy ő történetesen valakinek a valakije, erre ő ellenszegül az új góré parancsainak, van pofája jó szimattal gyanakodni, hogy Damien valamit eltitkol a csoport elől – sőt, még az is kiderül, hogy a magánélete sem fáklyásmenet, nevezetesen otthagyta a férje magára a gyerekkel: beugat a főhősnek, fúj-fúj, micsoda ellenszenves, hisztérikus picsa!

Bezzeg a kétbites, csinoska, szubmisszív Lucie, akinek a képességei kimerülnek abban, hogy termékeny és köcsögöket gyárt, nos, ő lesz a hercegnő, akit meg kell menteni, akiért aggódni kell, különösen mikor kiderül, hogy hamarosan kétszeres ANYA lesz (ami nyilvánvalóan az egyetlen funkció és szerep, mely kapcsán egy nőnemű ember értékesnek minősülhet a társadalom szemében). Pedig olyan hülye szegénykém, hogy öt évig nem veszi észre, hogy a legjobb barátnője nem nő, és kissé szociopata, dehát ez kit érdekel. Gondolkodás nélkül feláldozzák érte az összességében sokkal hasznosabb és értékesebb Jeanne-t (az más kérdés, hogy ezzel ő tökéletesen jól jár majd, most nem ez a lényeg). És maga Jeanne is csak anyai minőségében tud csak megváltást (és nézői szimpátiát) nyerni a történet végén.
Tanulság: a férfiak csak akkor hajlandóak áldozatot hozni érted, ha hagyod magad felcsinálni. Hiszen mi másra is lennél jó, ha nőnek születtél…?
Vagy sáskának?

“Semmi sem akarok lenni, csak boldog!”

drón kósa istván téli almafákViszonylag normális tempóban elolvastam Jonathan Franzentől a Tisztaságot (Purity).
Amennyire emlékszem, ez az első regényem tőle, és belépőnek egészen jó volt. Terjedelmes mű, és itt-ott erősen húzni kellett volna a szövegből, de miután leküzdöttem az enyhén émelyítő wtf érzést az elején, egészen szórakoztató olvasmánynak bizonyult. Széles spektrumú történet, afféle zsurnalisztikus realizmusban megírva, amiért én általában meg vagyok veszve (lásd Tom Wolfe, RIP). Tetszik, hogy térben, időben és a karakterek terén is bátran mozog az író, bár az utóbbiak közül néhány karikaturisztikusnak tűnik.  Pl. a fiatal Anabel, akit valószínűleg a borderline személyiségzavar DSM-listája alapján sikerült megalkotni. Ott volt egy komoly késztetésem, hogy átlapozzak pár oldalon, aztán úgy döntöttem, ez nem túlírás, hanem írói szándék, hogy az olvasó átérezze, milyen rohad fárasztó lehetett szerencsétlen Tomnak elviselni ezt a hibbant, passzív-agresszív picsát, szóval végül átszenvedtem magam rajta.
Abból a szempontból is tanulságos olvasmány volt, hogy volt alkalom elmélázni rajta, mi különböztet meg egy korszakos remekművet egy tisztességes iparosmunkától. Mert itt valami hiányzott. Az a bizonyos szikra.
A szerkezet inog, csak éppenhogy nem csúszott ki az író kezéből, és végig olyan érzésem volt, hogy van az egésznek egy enyhe izzadságszaga. Az a kényszeredettség, amit akkor érezni műveken, mikor pl. a kiadó ott suhogtatja az ostort a szerző feje felett, és időre be kell fejezni a regényt, akkor is, ha igazából még nem érett meg teljesen. Vagy nem minden része. A végét kicsit elkapkodottnak éreztem, és maradt egy rejtély (Purity fogantatása), ami idegesít. Mert ugye, már bocsánat a naturális részletekért, de   SPOILER     hogy lesz terhes Anabel, ha egy menet óvszerben megy, a másik három meg hátsó térfélen (bár azt is megtudtuk, hogy köztük mindig kimegy a fürdőszobába)? Palahniuk agymenésein már eléggé megedződtem, hogy az ilyen aljas és gusztustalan enigmákon fennakadjak. Persze Boris Becker-féle sztorikon szocializálódva vannak tippjeim, de pl. az is lehet, hogy ez csak egy metaforikus kikacsintás az olvasóra, figyelembe véve a gyerek nevét, ugye. SPOILER VÉGE

Most Szép Ernő Lila ákácát gyűröm, nagyjából a felénél még mindig nem tudom, miről akar szólni, de olyan finom, édesbús, szépernős bájjal és humorral van megírva, hogy még én is nosztalgikus hangulatba kerülök, pedig sosem ismerhettem ezt a békebeli világot, és benne ezt a sok csuda pofát.

BFMV – Gravity

We can’t say we haven’t got warning signs.
The first unveiled three new songs, the creepy Tuck interviews (‘experimental….’ ‘trying something new’…  ‘I had to convince the others in the band that this was necessary’), another label, another producer, another whatnot…
So I’m not exactly shocked or angry, I’m just disappointed, and somehow tired. Sick and tired of witnessing my favourite bands losing their balls and turning into some electro-pop radio-friendly, mediocre piece of shit.

popvsmetal
Actually, I don’t hate this album, I don’t think it’s bad. I’ve caught some really nice lyrics, for example. But it isn’t good, either. And it’s definitely NOT Bullet For My Valentine.
I’ve heard these songs for a thousand times before. From other bands, like Bring Me The Horizon, Breaking Benjamin, Asking Alexandria, Escape The Fate or Tokio Hotel, you know.  The shitload of autotune, and this painfully obvious we-used-leading-computer-instead-of-the-leading-guitar vibe. They are already invented, so don’t tell me, dear Matt, that this is your experimental stuff, and all the brainwashed teenage fans should shut the fuck up about evolving.
Gravity is a decent title… or it should’ve been Matt Tuck’s midlife-crisis?