Bye, FBI

Tizenkét(!) évad után kaszaéretté nyilvánítottam a Criminal Minds-t. Még adós vagyok pár résszel az évad végéről, szóval nem tudom, Reid-et kiírták-e (Hotch után, aki szintén óriási kedvencem volt, szóval nagyon nem vettem jó néven azt sem), de eljutottam oda, hogy ettől függetlenül sem vagyok kíváncsi a továbbiakra. Túl azon, hogy maga a koncepció is elfáradt (már nem nagyon tudnak új agybajokat kitalálni), nem tetszik, ahogy a főszereplők elfakulnak és elfeketednek. Ha új szereplő érkezik, szinte kényszeresen ügyelnek rá, hogy véletlenül se legyen fehér ember. Ami még nem is feltétlenül zavarna, ha tényleg érdekes karakterek lennének, de nem azok. Kellemes, mély hangon búgják a semmit, tökéletes unalmasak.
Emily is ilyen se íze, se bűze figura, Garcia a legelejétől az agyamra megy, JJ teljesen háttérbe van szorítva, szóval csak Reid és az új latin srác érdekel valamennyire – bár az utóbbi úgy tűnik, annyira mégsem, ha a nevét sem tudom felidézni.
És hogy végképp megnyerjem a rázistá címkét, az egyik utolsó csepp a pohárban az a (már a Banshee-ben is elsütött, de ott a többi esemény kontextusában megbocsátható) debil PChülyeség volt, hogy a sitten természetesen a fehérek a brutális szadisták, akik egymást verik, a feketék meg szinte fehérgallérosak, akik sakkoznak, és megvédik szegény 40 kilós, fehér hősünket. Hát hogyne…
Most így hirtelen nem is tudom, berendelték-e egyáltalán a 13. évadot. Talán igen. Annyira sem érdekel, hogy kiguglizzam, durva.

Lack Lodge

Oké, a Twin Peaks nagy durranás volt annak idején, és bár én még elég pelyhes seggű voltam, mikor realtime ment a tévében, azért tavaly(?) bepótoltam az első két évadot. Az első nagyon tetszett, és azonnal behúzott, a másikban már túl sok volt a szürreális jelenet, meg a természetfeletti baromkodás, de azért érdekelt, mi lesz Dale Cooper federális ágens további sorsa, tehát nyilván bele kellett kóstolnom a folytatásba.
A pilot alatt a következő fázisokon mentem keresztül:

-úristen, mi ez a szar?
-úristen, ezek nem is öregedtek
-úristen, ezek nagyon megöregedtek
-ez meg ki?
-ez meg ki?
-ez meg ki?
-vajon történni is fog valami?
-most kéne kikapcsolnom az egészet a francba
-mostmár tényleg
-na vééééégre, akció
-ez a csávó úgy néz ki, mint a kölyök a Sikolyból, csak sokkal öregebb, biztos az apja
-úristen, ez a srác a Sikolyból, gyalázat, milyen vén vagyok
-úristen, Lynchet (és Frostot) fejbe kéne csapdosni.

A harmadik résznél már csak a legutóbbit éreztem, sajnos eddig úgy tűnik, Dévid nagyon komolyan vette a vele kapcsolatos elvárásokat, és értelmetlen, hallucinatív faszcsapkodásnak álmodta meg a folytatást.
Persze a sok sznob maga alá fog ereszteni, hogy micsoda mély szimbolikája van az összefüggéstelen jeleneteknek, meg hiszen különben is, a Twin Peaks mindig is a hangulatról szólt, blablabla, de attól ez még szar. Ami pedig még ennél is rosszabb: unalmas.
Szerintem ezek trollkodnak.

Hermi? Ó, ne…

Miféle feminista már, aki leszerződik a Szépség és a szörnyetegbe Bellnek..?
Az egyik  legkártékonyabb mese, amivel valaha mosták a lányok agyát, csak úgy tapicskol a nőgyűlölő attitűdben. Túl a nem túl sűrűn leplezett szimbolikáján (nemi erőszak) az is visszataszító benne, ahogy a szubmisszív (inkább Stockholm-szindrómás) viselkedést reklámozza – ami természetesen csak a nőnemű szereplővel szemben elvárás.  Ez a sztori rohadtul nem arról szól, hogy a csúnya fiúknak is van szive, hanem konkrétan a párkapcsolati erőszakról. Az átlag amerikaiaktól persze nincs mit várni, egy részük túl hülye hozzá, hogy átlásson a szitán, egy másik részük meg simán azonosul a 100 évvel ezelőtti családmodellel, de hogy Európában is újra terjedjen ez a szenny, az marhára nem hiányzik.
Vagy adtak volna Watson kisasszonyra csadort, akkor legalább lett volna némi hasznos társadalmi üzenete a filmnek, ha már megint nem futotta többre a kreativitásból egy nyolcadik bőr produkciónál.
Szégyen.

H. T.

Nem nagyon hiszek az egy mondatos életfilozófiákban, de az utóbbi időben az összes filozofikus jellegű agyalgásom végén ott kötök ki, hogy a rejtélyes Hermész Triszmegisztosz idézet nagyjából összefoglalja a világról alkotott vélményemet:

Ami nem örök, az nem igaz.

Egyszerre végtelenül felszabadító és végtelenül demoralizáló megállapítás, ha az ember nem istenhívő típus, mert akkor kénytelen beismerni magának, hogy alighanem semmi nem igaz. És én pontosan erre a következtetésre jutottam nem túl kalandos, de igen tanulságos kis életem során.

Ne olvasd el, privát cucc!

Nagyon kimerítő ez az életnek nevezett tortúra. Egyre nehezebb a szar felett tartani a fejem pusztán abból a motivációból, hogy szarba fulladni nem valami elegáns dolog…
Így hát beoldalogtam a tudatmódosítás hamis menedékébe: amikor éppen nem hatszáz decibellel döngetem a rókkot meg a mettált, olvasok és filmezek.
Közelmúlt áldozatai:
Karin Alvtegen: A kitaszított (kiválóság, mint minden az írótól)
Maria Konnikova: Mesterelme – Gondolkodj úgy, mint Sherlock Holmes! (bő lére eresztett bullshit)
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei (hajléktalan akarok lenni, de csak nyáron)
Folyamatban:
Irvine Welsh: Mocsok (tényleg mocskos, de jó. Imádom Welsh-t.)

Nem linkelem őket, mert senki le se szarja ezeket a posztokat, emlékeztető funkciójuk van csupán, én meg tudom, miről van szó.
Egyébként megérkezett a tonnányi teaszállítmányom, és finomak.

 

Hétvégi időpocsékolás újratöltve

Újabb két film került lehúzásra a listámról: az egyik a Nocturnal Animals, a másik az Arrival. Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Elöljáróban annyit, hogy továbbra sem lettem Amy Adams rajongó. Ő egy csinos csaj szép szemekkel, és Nicole Kidman-es mosollyal, akire valamiért gerjednek a pasik, valószínűleg ez utóbbi az oka ennek az indokolatlan hájpnak, mert eddigi filmélményeim alapján színészként kb. azt a másfél arcot tudja hozni, amiért Kristen Stewartot halálra cikizik. (Aggódva nézős és gondterhelten aggódva nézős, Oszkárt neki!)

És jó lenne, ha a rendezőknek sikerülne eldönteni, hogy hány éves, aztán a maszkosoknak nagyjából hozni az adott kort, mert a Nocturnal Animalsban pl. tök röhejes volt, hogy anya és a lánya között kb. öt év a korkülönbség, ahogy az Arrivalban is elég kényelmes eszköz volt a kortalansága, hogy sikerüljön átvágni a nézőt a minimum 15 éves időbeli tikitakival. Életidegen, ha az emberek nem öregszenek, hiteltelen szar lesz tőle a történet akkor is, ha hollywood-i mérce szerint hetvennyolc évesen is kötelező sima bőrű, álló csöcsű bombázónak lenni, de legalábbis meg kell próbálni… a világ egyéb helyein normális emberek élnek.

Mindkét film csalódás volt, a Nocturnalt mondjuk Gyllenhaal elvitte a vállán, az a pasas egy kibaszott zseni, de a történet túl zavaros volt ahhoz, hogy kapásból értsem, viszont pont elég érdektelen ahhoz, hogy vegyem a fáradságot, és elgondolkodjak rajta, ezért hát nem tetszett.
Az Arrival meg… hát… fél óráig tart eljutni az idegenek mobil tropikáriumába a gigantikus tintahalakhoz, hogy aztán 15 másodpercig tartson a nagy kapcsolatfelvétel… Villeneuve általában nem szarral gurigázik, de ezért a filmért őt is seggbe kéne billenteni. A játékidő kétharmadában halálra untam magam, már megint befigyelt a kényszer, hogy két órás mozit kell csinálni egy 40 oldalas novellából, mert csak. Hát, nem kell(ett volna). Mondanám, hogy na ugye, megint egy szar sci-fi, de ez igazán még az sem volt, semmi nem derült ki az idegenekről, kicsit olyan érzésem volt, hogy egy pacifista Függetlenség napja paródiát látunk. A sztori a főhősnő belső világára fókuszált volna, csak ő meg annyira vérszegény, két dimenziós karakter volt (súlyosbítva ugye Adams fapofájú játékával), hogy egyetlen percig sem sikerült vele azonosulnom.
Waste of time.