Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

Cinemális önsorsrontás

Miután egész idillien alakult a szabinapom [fél tízkor kelés (kétórás ébrenléttel hajnalban, de akkor is), hangyázás, virágültetés  a nagyon meleg napsütésben, Kitkat etetés, Motive 2. szezon befejezés], gondoltam ideje redukálni a várakozó filmek sorát, és véletlenül sikerült jól meggyomroznom magam a Miss You Already-vel. Fogalmam sincs, mikor és miért töltöttem le ezt a filmet, és bár elég ütős mozi, most nagyon nem esett jól.
Úgyhogy itt bambulok nagyon bánatosan, és kicsit ráz a hideg, nem a jóféle, hanem a rossz.

Öregen, csak kandalló nincs

Kapcsolódó képBaljósan hideg a tavasz, ami egyrészt jó, mert kevésbé szívfájdító, másrészt már elég unalmas. Minden unalmas. Elmondhatatlanul.
Úgy érzem, mintha egymillió éves lennék: már mindent láttam, mindenkiben csalódtam, minden illúzióval leszámoltam, nem tudok, és nem is különösebben akarok lelkesedni, az új dolgok igazából régi dolgok álruhában.
Nem inspirál semmi, mert minden hamis, és a tetszetősebb hazugságok már csontig lerágott torzók.
Nem szórakoztat semmi, se film, se könyv, se beszélgetés, mert előre tudom, hogy mi fog történni (már láttam, már olvastam, már annyi efféle (mindenféle) emberrel kommunikáltam).
A kedvenc dalaim már nem esnek jó, az új dalok is csak olyanok, mint a régiek. Minden bálvány ledőlt, vagy pattogzik róluk a festék, és a legcsúnyábban az pusztult le, ami a jövendőbeli, reménybeli énemet ábrázolta.
És még csak nem is fáj.

Csekkek

  • Két db frankó csontvázas  ill. koponyás póló megvásárolva Image result for check
  • Jól állnak (bár lövésem nincs, hova fogom felvenni őket) Image result for check
  • Marcipánszívek anyák napjára Image result for check
  • Plüsscsacsi, alig olvasott ajikönyv, képeslap, kisgyereknek megkésett húsvéti csoki beszerezve, becsomagolva Image result for check
  • Csokikészletek átcsoportosítása, mert gyanús, hogy utolsó nagyszülőm születésnapja harmincadikán vanImage result for check
  • holnapi nyugdíjasbúcsúztatós őrülettől való megelőlegezett irtózat Image result for check
  • új kollegina érkezésétől való megelőlegezett, túlreagálásból fakadó szorongás Image result for check
  • unalom Image result for check
  • depresszió Image result for check
  • hajhullás Image result for check
  • általános kiszáradás annak minden gyönyörével, mert elfelejtek inni Image result for check
  • új csengőhang (Seether – Rise Above) Image result for check
  • az élet értelmetlen, valaki lőjön végre tarkón életérzés Image result for check
  • telihold Image result for check

Motiváció, eper és két rétegű csokitorta

Az egész hétvégémet filmnézéssel töltöttem, pontosabban többnyire Motive maratonnal, az első évadnak annyi. Nem rossz, de egy idő után elég repetitív, azért adok egy esélyt a második szezonnak, annál is inkább, mert nem nagyon van más a terítéken (bár egy csomó sori elejét letöltöttem, de nincs kedvem hozzájuk).
Majdnem sikerült elfeledkeznem F. születésnapjáról, ami már csak azért is szégyenletes lenne, mert ő nagyon helyes ajándékot vett nekem, szóval most rettegek, hogy találjak valamit  Lidlben(!) holnap, ami nem sztenderd bonbon kategória, ugyanis értelmes üzletbe nincs módom eljutni 26-ig. Végső esetben sütök neki valamit, ajh, ezekkel a maradék emberi kapcsolataimmal is csak a baj van, nem az én világom, és soha nem is lesz.
Apropó: csokitortára vágytam, és sikerült is sütni egy nagyon finomat, bár nagyon ütős a krémje, ezért  legközelebb muszáj lenne 3 rétegbe vágni a tésztát – eddig ezt még sose mertem megkísérelni, na, így néznek ki az én életem kihívásai.
Mivel itt a tavasz (hivatalosan is, mert sikerült eperízű epret vennem) megint erősebben érzem, hogy halott a lelkem, és bár szenvedést nem okoz, azért zavar. Nem is az örömtelenség, hanem az értelmetlenség – még mindig az agyam a  főnök, hehe.

Megintszarazélet

Big Little Lies kivégezve, és most OLYAN ÜRES AZ ÉLETEM,  brühühü.
Nagyon fáradt vagyok és kicsit depressziós is, pedig az utóbbi hetekben meglepően ügyesen sikerült távoltartanom magamtól a valóságot. Lehangolt vagyok, passzív, képtelen vagyok tervezni és terveket végrehajtani, kész szerencse, hogy a melóhelyen megint csak egy betanított orángután produktivitási szintjét várják el tőlem. Egyelőre.
A hónap közepén lett volna egy vizsgám, de leiratkoztam (nem csak lustaságból, muszáj volt, de szerintem nekem már elrohadt a fél agyam, kizárt, hogy bármit megtanuljak fejből az életben).
Ostoba, értelmetlen mókuskerék az életem, magányos vagyok, és csak akkor nem unatkozom, ha alszom, szóval megyek is.

Ne olvasd el, privát cucc!

Nagyon kimerítő ez az életnek nevezett tortúra. Egyre nehezebb a szar felett tartani a fejem pusztán abból a motivációból, hogy szarba fulladni nem valami elegáns dolog…
Így hát beoldalogtam a tudatmódosítás hamis menedékébe: amikor éppen nem hatszáz decibellel döngetem a rókkot meg a mettált, olvasok és filmezek.
Közelmúlt áldozatai:
Karin Alvtegen: A kitaszított (kiválóság, mint minden az írótól)
Maria Konnikova: Mesterelme – Gondolkodj úgy, mint Sherlock Holmes! (bő lére eresztett bullshit)
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei (hajléktalan akarok lenni, de csak nyáron)
Folyamatban:
Irvine Welsh: Mocsok (tényleg mocskos, de jó. Imádom Welsh-t.)

Nem linkelem őket, mert senki le se szarja ezeket a posztokat, emlékeztető funkciójuk van csupán, én meg tudom, miről van szó.
Egyébként megérkezett a tonnányi teaszállítmányom, és finomak.

 

Wireless

ch4-001Már elég nehéz számontartani, hogy hány poszttal vagyok lemaradva, és mikoriakkal, mindenesetre tegnap sikerült wi-fit varázsolnom az új kütyüknek, és ezért halálosan büszke vagyok magamra. Elég szokatlan élmény.

Jót tesz, ha nagyon kell koncentrálnom valami konkrét rejtélyre, addig is pihenhet a lelkivilágom, ami folyamatosan önmarcangoló módban van. Ez a válság olyan, mint egy második kamaszkor, és mivel nekem hellyel-közzel az első is kimaradt, duplán megszenvedem. Sajnos nem látom a végét, és valóságos csoda kellene hozzá, hogy pozitív kimenetele legyen, de már az is valami, hogy legalább érteni vélem, mi történik velem.
Nagyon kéne most egy bölcs ember, akivel beszélhetnék erről a káoszról.
Szilárd jegy vagyok, nem szeretem a változásokat, egyáltalán nem tetszik, ahogy a személyiségem gyakorlatilag feloldódott, ráadásul olyan, mintha az egész löttyöt még direkt rázná is valaki. Lehet, hogy mégis teljesen meg fogok őrülni?
Sokan ilyenkor megházasodnak, gyereket szülnek vagy alkoholisták lesznek, mindenestere keresnek egy addikciót, ami a földön tartja őket, ami miatt muszáj felkelni reggel.
Másokat egyben tart a hitük, a hit, amit én mindig mélyen lenéztem, de úgy érzem, most jól jönne. Továbbra sem tartom megoldásnak, de pillanatnyilag a fájdalomcsillapítás is megtenné…Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok magamról, hogy nem akarok beállni a Stockholm-szindrómás zombiseregbe, ezért adok magamnak (a sorsnak?) némi időt, és ha nem tűnik fel a horizonton egyéb lehetőség, azt hiszem, kiszállok a játékból.

 

Porból porrá

upupupNem tudom, mennyre természetes, vagy inkább mennyire egészséges ez a furcsa széthullottság-érzet. Hogy nem tudom, ki vagyok. Azt hittem, ha ugyan kicsit késve is, de ezen az identitásteremtő feladaton már túlvagyok. Kamaszként túlzottan lefoglalt, hogy egyáltalán életben maradjak, de utána volt pár egészen “normális” évem, mikor – úgy éreztem – sikerült behoznom a lemaradást. Van emlékem az élményről, hogy milyen, ha stabil énképe van az embernek, tehát minimum sikerült bemesélnem magamnak, hogy tudom, ki vagyok, de az elmúlt egy évben atomjaimra hullottam.
Nem depressziós értelemben, mikor az ember személyiségéből hirtelen elszublimál a kötőanyag, és minden ereje arra megy el, hogy egyben maradjon, hanem szó szerint mikroszkopikus porszemcsékké omlottam, már felismerhető roncsdarabokat sem nagyon találok magamban.

Lehet, hogy tényleg van valami ebben a 33 éves kori válságban, és egyszerűen csak az a baj, hogy elkeserítő eredménnyel zárult a “számvetésem”: a közelében sem vagyok annak, ami, aki lenni szerettem volna, és tudom, hogy már nem is leszek, mert úgy peregnek át a napok és a lehetőségek az életemen, ahogy a homokszemek csorognak át az ujjaim között. Veszély és esély… nálam egyik sincs, csak a rezignált felismerés, hogy képtelen vagyok önmagam lenni, mert nem tudom, hogy az kicsoda.
Abban biztos vagyok, hogy nagyon nagy vérveszteség a gyerekkori barátok elvesztése, nagyon kellene valaki, legalább egyvalaki, aki visszatükrözi az emlékeimet. Nincs. Pedig nem vagyok rossz barát, csak valamiért egy idő után mindenki talál jobbat… vagy társat, aztán gyereke lesz, és gyorsan azon kapjuk magunkat, hogy két külön dimenzióban élünk. Ez nagyon-nagyon szomorú.
És persze ott van azoknak az ifjúkori barátoknak a komikusan hosszú sora, akik állítólag “belém szerettek”, és ez lett a vesztünk. Ami végtelenül groteszk, mert kölcsönös szerelemben bezzeg soha életemben nem volt részem, azt hiszem. Az én életemben még ez is csak romboló erőként volt jelen…
Így hát magamra maradtam, és ha holnapra eltűnnék a bolygóról, anyámon kívül nagyjából senkinek nem hiányoznék. Bár lehet, hogy ő is inkább csak megkönnyebbülne. Nem lehet valami ragyogó érzés látni, hogy boldogtalan, zavarodott nyomorult az ember egyetlen gyereke.

Azért vannak? Hol vannak?

adultfriendsFáradt vagyok és szomorú.

Ma jelentkezett J., hogy élek-e még, vagy haragszom-e rá, vagy mi van. Október 7-én írt nekem utoljára, arra már nem reagáltam. Egyrészt, mert nem volt kedvem újabb kényszeredett levelet összerakni, másrészt mert kíváncsi voltam, mennyi idő után kezd el feltűnni neki, hogy nem válaszolok. Hét hét nem is olyan rossz, a csontvázam alapján még azonosítható lenne a hullám, ha ennyi idő múlva nézne rám valaki…
Többször elég egyértelműen megírtam neki, hoogy szükségem lenne némi realtime beszélgetésre, meg hogy mennyire megsoroztak a tragédiák, érdemi reakció nem érkezett, szóval részemről ennyi volt.

A másik ilyen semminekvaló álbarát az Angyal, aki órák hosszat tud mesélni a saját dolgairól, amik általában érdekesek, szóval ez nem is gond, de ha havonta egyszer eszébe jut megkérdezni, hogy hogy vagyok, én meg tolok rá egy cry for helpet (nem hazudok, ez van), annyit tud rá felelni, hogy: “sajnálom :(“. És ennyi! :D Köszibaszdmeg. Én meg mit össze breakelek állandóan, hogy visszarángassalak az elmebaj széléről, öntöm beléd a lelket, mikor mindenki csak legyint a lúzerkedésedre, vigasztallak, mikor megbántanak, ha kell, napokig… Tudod mit? Meguntam.
Tehettek egy szívességet mind a ketten.

Kibaszott skorpió

imfineHa hinnék a pszichoterápiában, és 100 km-nél közelebb is akadna efféle szolgáltatás, most biztos bejelentkeznék.
A legutóbbi öngyilkossági kísérletem óta nem voltam ennyire hihetetlenül mélyen, mint most.
Újabb haláleset a családban, komoly (és nem pozitív) változások munkaügyben, aminek kapcsán borítékolhatóan elveszítem az utolsó barátomat is, egészségügyi problémák, mindenféle hivatali ügyintézéshez kapcsolódó szarviharok, parttalan magány, rémálmok, kivágtak egy fát az ablakunk elől (azon teleltek a cinegék, fenyő volt, biztos véletlen egybeesés így karácsony előtt, hogy én mennyire átkozottul gyűlölöm ezt a lepra országot) és mindezek tetejébe a november van.
Konkrétan érzem, ahogy éppen megőrülök.
Nem ilyennek képzeltem.

Fekete tükör és apokalipszis

metamorfozisA tudattalanomban élő stréber kislány még mindig csak akkor engedi meg magának, hogy beteg legyen, ha történetesen szabira megy (vagy hétvégén). Így hát a régen várt énidőmben itthon ücsörgök, pengék nőnek a torkomban, és pulcsi-poncsó-takaró-takaró-30 centire maxra benyomott hősugárzó kontextusban vacogok.
Arra azért volt időm, hogy befejezzem a Mr Robotot (nagyon kiábrándító évadzáró, nem biztos, hogy nem kaszálom), a The Fall-t (ez tetszett, és különben sem tudnám kaszálni, mert vége); belekóstoltam a Black Mirrorba (meglátjuk); megnéztem a The Nice Guyst (annyiszor megfogadtam már, hogy ha egy filmet 3x kellene letölten megvásárolni a torrentboltban, mert minddel van valami baj, azt a filmet egyáltalán nem nézem meg, mert kiterjedt tapasztalataim szerint minél többet küzdök egy kontentért, annál szarabbnak bizonyul, de nem vagyok valami nagy bajnok a fogadalmak betartásában, lényeg a lényeg, túlértékelt fos ez is) és a Janis: Little Girl Blue-t (átlagos életrajzi film); továbbá elolvastam két egészen kiváló regényt (a Szégyent Karin Altvegen-től és az Őrangyalokat Kristina Ohlssontól, nem tudom, miért, de a skandinávok valahogy mindent jobban csinálnak, mint Európa többi részén szoktuk).
Álmomban egy furcsa, apokaliptikus játékban vettem részt, ahol minden versenyzőnek volt egy kis galambdúchoz hasonló kamrája, egy különös puzzleszerű játéka, aminek a kirakásával kibekkelhetett bizonyos katasztrófákat, azok ugyanis egymást követték (földrengés, vihar, sav hullott az égből, stb.), én viszont természetesen nem figyeltem, mikor ismertették a  szabályokat, ezért csak ad hoc evickéltem el a különböző halálnemek elől. Végül valahogy elvesztettem a cipőmet is, ezért kénytelen voltam repkedve közlekedni (nem volt igazi euforikus álomrepülés, de azért ez is valami).
Egyébként depressziós vagyok, enervált és tökéletesen terméketlen. Vagy terméktelen. Hát, végülis mindegy.