I saw the sign

20170908_135540.jpg

Advertisements

…és imádom, ahogy riasztáskor mondják: ‘Battalion’

Új sorozatkedvencem lett a Rescue Me. Részben azért, mert nem hagy unatkozni, részben azért, mert nagyon vicces 2017 októberéből visszakukkantani 2004-be, vagyis a 13 évvel ezelőtti sorozatvilágba, amikor pl. a 9/11 még mindig forró téma volt, a fejvesztés terhe nélkül lehetett a meleg témával is poénkodni, és nem volt meg napjaink kényszere, hogy egy sorozatban is minden filmkockának hiperüberperfekten kell kinéznie, mertkülönben… (vagy megvolt, csak mai szemmel az akkori erőfeszítés már nagyon kevés). Bár a főszereplő fején nem tudok napirendre térni, de azzal együtt is 4 és fél csillag. Nem rossz, ahhoz képest, hogy az egész hóbelevanc Steven Pasquale révén került fel a radaromra, akire nemrég a Bloodline első évadában csorgattam a nyálam. ^^
Néha a felszínesség is viheti jó irányba az embert.

Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

Éhség

Kapcsolódó képHolnap muszáj lesz sütnöm egy citromtortát, megbolondulok, annyira kívánom. :o Plusz  Kitkat ma bemászott az erkélyen, és minden különösebb szívbaj nélkül körbemasírozott a lakáson, szóval sütimánia pipa, macskamánia pipa, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy végképp elkezdtem megvénlányosodni.^^
Lukjanyenko Éjszakai őrségét nyűvöm, nem rossz, de nem is különösebben élményteli, kicsit fárasztó olvasni, és ahhoz képest, hogy 1998-ban írta, elég poros. Remélem, a sorozat többi része kicsit pörgősebb lesz, mert előrelátón beszereztem az egészet egy fél vagyonért…

Felrázva és lekeverve

Sokáig figyelt talonban, végül a hétvégén ledaráltam a The Night Managert, és az az igazság, hogy megvett kilóra. Regény alap ide vagy oda, a legkönnyebb a sztorin lenne fogást találni, de nem akarok. Egy kellemes, klasszikus kémkaland, parádés szereposztással, csodálatosan fényképezett, lélegzetelállító helyszínekkel, és pontosan abban a ritmusban mesélve, amit ebben a műfajban kívánatosnak tartok. Újra konstatáltam, hogy a brit sorozatokra érdemes odafigyelnem.
Igaz, hogy rémes minőségben, de megnéztem a Blade Runner 2049-et, és amennyire bíztam benne az előzetesek alapján, annyira sajnálok rá egyáltalán szavakat pazarolni, nem érdekel, hány pontosra szopják fel imdb-n, ezért röviden csak annyi: ez a film egy fos. EGY FOS. :(

A lényeg, hogy tudok röhögni magamon, nem…?

Képtalálat a következőre: „frozen”Pár napja hajnal 6 körül fülsiktető csipogásra, és ennek nyomán kifejlődött csengőfrászra ébredtem.
Ez nem menne eseményszámba, de történetesen:
-vasárnap volt
-a csipogás ismeretlen hangszínt és ritmust követett.
10×2, aztán 6×4. Félig kómásan kivergődtem a paplan alól, és tapogatózva elindultam a hang irányába, de mire valamennyire sikerült lokalizálni, elkussolt. Az álomkór legyőzte a kíváncsiságot, ezért ásítva elkotyogtam egy elégedett “Leszarom”-ot, és visszakúsztam aludni.
Éppen lemerültem volna a thétába, mikor vagy öt perc elteltével megismétlődött az egész. A düh sajnos végképp felébresztett, és miután meggyőződtem róla, hogy (az amúgy kurva hangos) csipogás nem valamelyik agyhalott szomszédtól hallatszik át, elkezdtem nyomozni. Mivel se szén-monoxid, se egyéb riasztóm nincs, a bútoraim meg a könyveim pedig ritkán szirénáznak, végül két gyanúsított maradt: telefon vagy laptop. Mivel újabb öt perc múlva megint jött a csip-csip, szegény laptopra szűkült a kör, aki hibernált állapotban szunyókált éjjel, ahogy általában szokott.
Csak kicsit állt belém a frász, hogy életem szerelme ilyen kétségbeesetten sikoltozik. Sikerült bekapcsolni, de a hangjelzés menetrendszerűen ismétlődött, ezért a jövőbeni szervizelésre gondolva elkezdtem lementegetni minden fontos és/vagy vércikis kontentet külső vinyóra, közben pedig ezerrel gugliztam a BIOS hangjelzéseket, hogy megfejtsem, mi lehet ez a szar. Olyan morzejelet, amit az enyém tolt, még véletlenül se találtam. Ilyet:
— — — — — — — — — — —- —- —- —- —- —-
Már épp kezdtem beletörődni, hogy vagy nekem van a legrejtélyesebb alaplaphibám, vagy az idegenek átvették a hatalmat a gépem felett, mikor gyanús lett, hogy a hang talán nem is a lapiból jön. (Addigra persze áramtalanítottam, újraindítottam, az ismétlődő pittyegéstől idegbajt kaptam, és azon merengtem, hogy fogom a szennyeskosár aljára dugni a gépet, míg el nem passzolom valahogy a szerelőhöz…)
Nos… valószínűleg eddig tartott, mire teljesen felébredt a hallókérgem, mert végül sikerült fellelni a valódi tettest: a digitális hőmérőt, ami a maga hét centis méltóságában leledzik egy kupac doboz alatt a szoba sarkában, és sokhónapos meghitt együttlétünk során soha egy nyikkanást sem produkált. Most viszont fagyveszélyt észlelt, és úgy gondolta, erről vasárnap hajnalban azonnal értesülnöm kell (nekem, és a fél utcának). :|
Hát, nókomment.

Titokban remélem, hogy elcseréltek a kórházban

Képtalálat a következőre: „blood”Rendeltem egy otthoni vércsoporttesztet, mert szakadatlanul zajlik a Delphoi-projektem (Ismerd meg önmagad!). Valahogy úgy képzeltem ezt, hogy lesz majd egy max. 4 részből álló reagensfelület, én meg szépen összevérezem, és akkor a hülyék kedvéért, ahogy a terhességi teszteken is, majd a megfelelő mezőben kirajzolódik, hogy 0 vagy A vagy B vagy AB, pluszmínusz, vagy ilyesmi. Hát, a pacifütyit.

Olyan macerás elvégezni, hogy még neki se mertem durálni magam (csak egy db van a csomagban, az volt 3600 Ft, szállítással 5100,-).
Először is, van egy becsomagolt kártya, amin van 4 kör, ezeket először be kell vizezni a mellékelt cseppentővel, nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy menet közben ne száradjon meg (köszi). Utána le kell törölni a kis ujjamat az alkoholos kendővel, megbökni a szélét az egyszer használható!!! lándzsával (ennek tényleg ez a neve, lol), aztán ha kattan, akkor lelógatni a kezemet, hogy jól odaférjen a lyukhoz a vér. Ha megjelenik egy csepp, akkor el kell venni egy mellékelt kis bunkó fejű pálcikát, és anélkül, hogy elkenném a vért a seben(?!) levenni onnan, és szétmasszírozni az első kör közepén 10 másodpercig. Utána a széléig is ki kell színezni a karikát. Ha ez megvan, levenni egy másik csepp vért, egy másik pálcikával, és ugyanezt elvégezni a 2. körön. És mindezt még kétszer.  És egy kézzel, ugye.
Plusz elég fürgén ahhoz, hogy sehol ne száradjon meg a vér, mert a végén aztán gondosan X másodpercig minden irányba el kell forgatni az egész kártyát, hogy a reagensek elszédüljenek, vagy nem tudom, miért, de nem folyhatnak össze. Aztán elvileg lesz négy pacám, amiket Y másodperc múlva, akkor, és csak akkor össze kell hasonlítanom a használati útmutatóban mellékelt kb. 12 pixeles mintával, és kiminilogizni, hogy melyik kombináció nyert (ABO és Rh-faktor). Anyám…
Hát először is, nekem egy percen belül kb. négyszer eláll a vérzés egy pontnyi sebből, szóval kell majd egy steril tű is valahonnan tartalékba. Mondjuk benne van a leírásban, hogy menet közben a segítőnk masszírozza az ember ujját, de nekem olyanom egyrészt nem lesz (segítőm, nem ujjam), másrészt meg nem hiszem, hogy az megoldaná a problémát.
Másodszor: annyi bizonytalan tényezője van a vázolt folyamatnak, hogy csodaszámba menne, ha minden összejönne.
Harmadszor: még ha véletlenül minden klappol, akkor is előfordulhat, hogy nem egyértelmű az eredmény (bár elvileg nálam játszik a felezős segítség, mert ELVILEG Rh- nem lehetek, továbbá B-s antigénem sem lehet, vagyis ELVILEG két lehetőség marad). Elvileg.

Instant élet

Reggel 7:20 körül indul a buszom, és mostanában a 6:55-ös időpont még simán az ágyban talál. Nagyon fáradt vagyok. Viszont a múlt éjjel elég aranyosat álmodtam.
Valahonnan szereztem apró, furcsa kis tasakokat, amiket ha egy nagy üvegtál (vagy akvárium) vízbe szórtam, nos, élőlényeket eredményezett. Halakat, teknősöket, vízi növényeket, de ami a legaranyosabb volt, az egy buborékban úszkáló, miniatűr (kb. 1 centis) kis madár. Kiszúrtam a burkát, nehogy megfulladjon, mire rögtön ivott a vízből, és elkezdte próbálgatni a szárnyait. Én meg rögtön elkezdtem aggódni, hogy majd jól szem elől vesztem.
Fogalmam sincs, az agyam honnan szed ilyeneket.

És a főcím is borzalmas

Nem tetszik a Gypsy, bár még csak az évad felénél vagyok. Lassú, nem túl eredeti, és ha Watts kisasszony nem volna olyan csinoska, hogy tikkeljek az irigységtől, ha ránézek, valószínűleg halálra is unnám magam, mégsem ez az, ami igazán zavar benne… de hogy valójában mi, arra csak az imént jöttem rá.
A nőgyűlölő attitűd.
Minden női szereplő ellenszenves. A tökéletes életű középosztálybeli szépség valójában sárba tiporja a szakmája legelemibb etikai normáit, és bár szegény, ártatlan férje (eddig) rendületlenül, hűségesen imádja, ő fiatal csajokra gerjed (mert ugye, az a legújabb filmes trend, hogy nem létezik heteroszexuális nő, ezen is mindig kiakadok).
Például olyan csajokra gerjed, mint az erősen borderline, Sidney nevű rémálom, aki szemtelenül fiatal, atomszexi és természetesen biszexuális. Bakanccsal tipor a mindenféle nemű szívek romjain, mert megteheti, és mert élvezi – az expasiját pl. az öngyilkosságig üldözi, és a szakításuk után is lejmol szegény, kiszolgáltatott fiútól.
Aztán ott van a szintén szexi Alexi, a hűséges férj titkárnője, aki visszaélve bájaival a romlásba készül rántani az ártatlan hímet, aki persze passzív elszenvedője lesz majd a leendő félredugásnak. (Megtudtuk, hogy a barátait is a válás tette tönkre – vagyis a nők.)
A tablót a lányukat (egyelőre csak átvitt értelemben) megfojtó anyák (a főhős mamája, és az egyik kliense), valamint az akaratgyenge, kiszolgáltatott, drog-, fasz- illetve szektafüggő nebáncsvirágok (Allison és Rebecca) teszik teljessé. Ja, és egy villanás erejéig ott van még az elmaradhatatlan focianyuka kommandó is
Ezek fényében igazán nem lepődik meg az ember, mikor az egyetlen cuki nőnemű lényről (Dolly, a kislány), kiderül, hogy ő igazából fiú.