La Mante

Képtalálat a következőre: „mantis”Nagyon nyögvenyelősen indult az ismeretségünk, aminek csak részben volt oka a francia szöveg+angol felirat figyelemigényes konstrukció és a sorozat lassú tempója, a legjobban az zavart, hogy a főpasi (Damian alias Fred Testot) olyan zavarbaejtően hasonlít az egyik (nem túlságosan szívem csücske) kollégámra, hogy komoly kihívást jelentett észben tartani, hogy eznemagergő-eznemagergő-bakkerteljesenúgynézkideeznemagergő.
Szerencsére végül nem kaszáltam a La Mante-ot, mert az összes hibájával, logikátlan húzásával és elvarratlan szálával együtt egy nagyon is velős kis sorozat, ami sokkal több annál, mint aminek első pillantásra látszik.
Nem egyszerűen egy hatezredik nyomozós-sorozatgyilkosos széria, hanem ütős rávillantás a férfi-nő relációra is, elsősorban abból a szempontból, hogy utóbbiakkal szemben mennyire nem fair az előbbiek által irányított társadalom.
Nevezetesen, hogy felváltva bánnak úgy velük mint egy darab hússal és egy darab szarral, aztán ha erre nem behódolással reagálnak, hanem visszafizetik a kölcsönt, akkor ráadásul meg is bélyegzik őket, hogy micsoda szörnyetegek, és büntetést kapnak a nagyon is adekvát reakciójukért.

Jeanne a sorozat elején valami női Hannibal Lecternek van eladva, aztán szépen lassan kiderül, hogy hát igen, brutálisan megölt 7-8 férfit, de ha közelebbről szemügyre vesszük az áldozatait, mind bőven rászolgált. Ugyanolyan fajta hulladékok voltak, mint az ő férje, aki verte, és az ő apja, aki kislány korától erőszakolgatta, nem mellesleg az anyját is eltette láb alól, mikor az  rájött, miféle aberráltat sikerült kifognia.

De ha nagyító alá tesszük a többi női karaktert, hasonló mintázatot találhatunk.
Jeanne lelkes rajongója, Virginie, azért válik hűséges másológyilkossá, mert egy bántalmazó apa által lerakott alapok után egész életében azzal kell szembesülnie, hogy a férfiak megvetik, mert testileg nem tökéletes(en) nő. Akció-reakció, konklúzió: fúj, micsoda szörnyeteg!

A nyomozónő, akit a remélt és kiérdemelt előléptetés kapcsán azzal üt ki a nyeregből egy férfi, hogy ő történetesen valakinek a valakije, erre ő ellenszegül az új góré parancsainak, van pofája jó szimattal gyanakodni, hogy Damien valamit eltitkol a csoport elől – sőt, még az is kiderül, hogy a magánélete sem fáklyásmenet, nevezetesen otthagyta a férje magára a gyerekkel: beugat a főhősnek, fúj-fúj, micsoda ellenszenves, hisztérikus picsa!

Bezzeg a kétbites, csinoska, szubmisszív Lucie, akinek a képességei kimerülnek abban, hogy termékeny és köcsögöket gyárt, nos, ő lesz a hercegnő, akit meg kell menteni, akiért aggódni kell, különösen mikor kiderül, hogy hamarosan kétszeres ANYA lesz (ami nyilvánvalóan az egyetlen funkció és szerep, mely kapcsán egy nőnemű ember értékesnek minősülhet a társadalom szemében). Pedig olyan hülye szegénykém, hogy öt évig nem veszi észre, hogy a legjobb barátnője nem nő, és kissé szociopata, dehát ez kit érdekel. Gondolkodás nélkül feláldozzák érte az összességében sokkal hasznosabb és értékesebb Jeanne-t (az más kérdés, hogy ezzel ő tökéletesen jól jár majd, most nem ez a lényeg). És maga Jeanne is csak anyai minőségében tud csak megváltást (és nézői szimpátiát) nyerni a történet végén.
Tanulság: a férfiak csak akkor hajlandóak áldozatot hozni érted, ha hagyod magad felcsinálni. Hiszen mi másra is lennél jó, ha nőnek születtél…?
Vagy sáskának?

Advertisements

Méhirigység, semmi más

emo_kiss-2060Itt van a bullshit, itt van újra…
Nőnap.
Mikor az emberiségnek az a része, aki az év többi 364 napján magától értetődően nézi le és kezeli tárgyként a másik részét szerez egy szál halott növényi részt vagy akciós csokit, és a saját nagylelkűségétől meghatódva átadja azt mindazoknak, akiknek egész életében a méltóságán tapos. Természetesen elvárja a párás szemű hálálkodást, hiszen mennyire jó fej már ő, ajándékot ad, amit sose viszonoznak neki, hiszen férfinapot nem ünneplünk, ugye. Mert hétköznapokat nem ünneplünk.
Közben…
-a nők a “fejlett Nyugaton” is rendszerint alacsonyabb bért kapnak ugyanazért a munkáért, miközben a házimunka 80%-át magától értetődően rájuk hárítják,
-a nőktől várják el, hogy évekre margóra tegyék az életüket a gyerekvállalás kedvéért (és persze apától később se várja el senki, hogy pl. tudja Jázminka gyerekorvosának, osztályfőnökének vagy legjobb barátnőjének a nevét),
-Szaúd-Arábiában is nagyobb a nőnemű politikusok aránya, nálunk viszont az ország szájbabaszott miniszterelnökének ráfér a pofájára tévékamerák előtt, hogy: “nőügyekkel nem foglalkozom”,
-a “legliberálisabb” magyar híroldal kommentszekciójában is olyan színvonalas megjegyzések telnek a kedves férfiközönségtől, ha egy nő nyilvánul meg bármilyen közéleti vagy tudományos témában, hogy: “sunáznám” – “na, ez is egy baszatlan picsa”.
-a szexuális zaklatás immanens része az úgynevezett kultúránknak, és simán virtuális lincselést kap az a nő, aki ki mer akadni rajta, hogy pl. random hímek az arcába lengetik a pöcsüket, hiszen vegye megtiszteltetésnek az utolsó hányadék pasas közeledését is
-a nő értékmérője kb. kizárólag az, mennyire vonzó a hímek számára, de amelyikük a fizikai bájait az érvényesüléshez használni meri, egyből “büdös kurva” lesz
-férfiak döntenek róla, mi történhet vagy nem történhet egy állapotos nő testével és életével (tök jogos, hiszen két perc maszatolás erejéig ők is kivették a részüket szaporodás terheiből)
-a családon belüli erőszak áldozatai 95%-ban nők és gyerekek, miközben az elkövető hím, és HETENTE(!) ebbe hal bele egy nő, mégis két percen belül ott köt ki a témáról szóló diskurzus, hogy “nade, a nők meg lelkileg terrorizálnak, és az még rosszabb is, brühühü”
-…
-…
…és ha egy nő bármilyen sérelmét említeni meri, zsigerből jön rá a reakció, hogy:

-túlreagálja, hülye hisztérika
-hazudik a kurvája
-magának köszönheti, mért öltözött úgy, minek ment oda, miért nem küzdött jobban, miért választott bunkó társat (mintha olyan sokszínű lenne a paletta), miért nem védekezett, miért szült, miért nem szült, és úgy általában miért volt olyan hülye, hogy vaginával a lába között jött a világra
-ez csak egy leszbikus femináci, ki akarja irtani a férfiakat az egész bolygóról, nem kell foglalkozni vele, mit pofázik.

Szóval az év 364 napján megvetnek, ha csúnya vagyok, lenéznek, ha szép, ostobának tartanak, ha hallgatok, de ha véleményt merészelek nyilvánítani, rögtön a nemi életemről fantáziálva próbálnak megalázni és hitelteleníteni; bunkó, hímsoviniszta viccekkel sebeznek meg, és ha nem kacagok rajta, még ők vannak megsértődve; elvárják, hogy körülrajongjam őket, mint valami istent, cserébe ők sokszor emberszámba se vesznek; ha karriert építek, szégyelljem magam, önző szingli/szar anya vagyok és szar társ, mert milyennőazilyen, ha otthon maradok háztartásbeliként, szégyelljem magam, mert kitartott ribanc vagyok, aki csak odahaza mereszti a picsáját, milyennőazilyen.

De a mai nap! A mai nap más! :D
Kapok virágot!

Dugjátok a seggetekbe a szottyadt kórótokat…

How Come, Chief Willoughby?

Képtalálat a következőre: „three billboards outside ebbing missouri”Onnan lehet tudni, hogy nagy szarban a filmbiznisz, hogy eseményszámba megy, ha találkozom egy alkotással, ami nem unalmas.
Ma is szerencséltettem magam ebben az élményben az illegális Oscar-mustrám keretén belül. A Három óriásplakát Ebbing határában egy érdekes film. Nem zseniális, nem fantaszikus, nem törtek rám sorsfordító revelációk a nézése közben, de majd’ két órán át folyamatosan lekötött egy olyan sztori, ami tuladonképpen pont ott fejeződött be, ahol elkezdődött. Közben mégis rengeteg dolog történt.

A néző óvatlanul leül, majd abban a pillanatban kíméletlenül becsatolják a foteljébe, és bármennyire is óbégat, keresztülcibálják egy közepesen durva hullámvasút minden aljas érzelmi csavarán.
Volt a filmben egy minimális Fargo-féle fekete humor, de szerencsére ízléses tálalásban; szellemes, szórakoztató dialógusok, és heves érzelmeket provokáló karakterek rajzolták meg azt a szép ívű dramaturgiát, amit olyan gyakran és olyan fájón hiányolok mostanában a filmek kb. 87 és fél százalékából.

Aki krimire számít, csalódni fog: ez egy vitriolos emberi dráma, kemény helyen játszódik és kemény figurákat mozgat. A gyász, a harag, az igazság és a bosszú járja a maga sötét, baljós táncát, és bár a zárójelenet vészesen közel kerül a Gandhi-féle “a szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul” bullshithez, azért nem sikerül teljesen beteríteni Filmakadémiai nyállal a filmet.

Persze itt is megvannak a szokásos PC panelek: a feketék mind szimpatikusak, a szaralakok mind fehérek, a fehér férfiak vagy pszichopaták vagy inkompetensek, bár a karakterárnyalás összességében is gyenge pontja a filmnek.
Sok mellékszereplő szinte parodisztikusan egydimenziós (pl. az exférj embertelenül sötét, tinédzser barátnője, vagy a plakátügynökséges gyerek, aki alighanem valami földre szállt angyalka lehet), a fontosabb karakterek meg irreálisan gyors személyiségváltozásokon mennek keresztül. Egy végtelenül fegyelmezett, decens nő hirtelen ötlettől vezérelve szétmolotovozza a rendőrséget, az ügyeletes szociopata seggfej meg elolvas hat sort egy papíron, és azon nyomban megtér szuperhősnek, nos, menjetek a francba, mert ilyen nincs. Ezeket a zökkenőket viszont ügyesen tompította az egész film hangneme, az a bizonyos leheletnyi groteszk, amit az író megengedett magának. Itt bármi megtörténhet, még az is, hogy a rendőrfőnök a saját szétlőtt fejére tűzött cetlin üzen a feleségének, szóval különösebben ne lepődjünk meg semmin…
A színészek szinte lubickoltak a szerepeikben, Frances McDormand is klassz volt, de Sam Rockwell (mint seggfej Dixon járőr), és Caleb Landry Jones (mint Red Welby plakátügynök) kicsit ellopta a showt.
Hosszú idő után végre egy Oscar-aspiráns mozi, ami tetszik.
Szerintem újra fogom nézni.

Berlin felett égett

Képtalálat a következőre: „berlin syndrome”Pár napja felbosszantott a Berlin Syndrome, mert nagyon láma logikai bukfencek vannak benne, mégsem bántam meg, hogy megnéztem, mert igen erős hangulatfestő ereje van. Nálam nmeglehetősen ritka, hogy ne állítsak le 4-5x egy filmet menet közben, ezt viszont két lélegzettel abszolváltam, mert mindig volt mit nézni rajta. A lehúzást mégis megérdemli,
mert bár érteni vélem a cím által is aláhúzott lelkiállapotot, az azért mégis életszerűtlen,

SOK-SOK SPOILER JÖN

hogy pl. a pasit összesen az egyik tanítványa keresse fel vagy 8-10 hónapig a lakásán – ráadásul a diák pont belebotlott a coal man-be, aki őt beengedte, de a fogva tartott lányka sose csípte el az illetőt az ablakból.
Vagy hogy mondjuk a rab hősnő nem próbálta végigtörni az ablakokat, vagy hogy nem plakátolta ki, hogy Help!, vagy eleve az, hogy valaki úgy utazzon el a glóbusz túloldalára, hogy egy kanyi szót sem beszél a célország nyelvén (ez mondjuk tipikus angolszász arrogancia, nem olyan hihetetlen, csak ostobaság).
Vagy hogy az erdőben meg sem próbált a gyerekek anyjának sikoltozni angolul, hátha…
Vagy hogy mikor hősnőnk végre szerzett egy csavarhúzót fegyvernek, és a gondolkodással töltött nap után arra jutott, hogy tenyéren szúrja a fogvatartóját, hát ott kicsit felsírtam… mert leginkább nyakon, vagy hasba, vagy minimum térdhajlaton, hogy nem tudjon a rohadék utánad szaladni, de a kézfejénél fogva odaszúrni a konyhaasztalhoz, ráadásul azzal a lendülettel el is veszíteni az egyetlen fegyvered… most komolyan az volt  a terv, hogy a pasi nem tudja majd magát leszedni onnan..?!
Vagy hogy ott volt egy működő gáztűzhely, és eszébe sem jutott egy jó nagy fazék forró vízzel fogadni a hazatérő farkast…
Vagy hogy tele volt a fürdőszobaszekrény mindenféle cuccal, és eszébe sem jutott, hogy meg lehetne mérgezni az ürgét…
Vagy hogy nem tűnt fel, hogy attól, hogy nincs SIM a telefonban, segélyhívást még lehet kezdeményezni (ez mondjuk a film nézése közben nekem sem esett le, de nem is mutatták a telefon teljes kijelzőjét, gondolom, nem véletlenül). Ez ráadásul egy teljesen szükségtelen goof volt, egyszerűen el kellett volna venni a csajtól a telefont és kész.
Sajnos mindezek túl ostoba hibák voltak, ha nem ilyen nyilvánvalóak, lehetne az a film értelme, hogy a nézőt önreflektáltatja a saját áldozathibáztató attitűdjére, így viszont csak az az üzenete, hogy hülye volt  a forgatókönyvíró, és a téma dacára alig rendelkezett valamennyi kriminális fantáziával.

Ma a régóta gépemen parkoló The Captive volt a soros (nem vagyok pszichopata, csak bizarr ízlésem van a művészetek terén), nos, ennek a filmnek viszont nincs mentsége, menthetetlenül szar. Idegbeteg módon váltogat vagy négy idősíkot, hogy semmit ne nyerjen vele, csak fárassza a nézőt; a színészi játék kritikán aluli, Reynolds és Dawson is egy-egy merénylet a XXI. századi mozgóképipar ellen, de párban végképp pusztítóak.
A történet nem tudja eldönteni, hogy ő most krimi, vagy dráma vagy thriller, sőt, a végén az autós lövöldözés konkrétan komikusnak hatott. Mintha a rendező fogta volna a Fogságbant és a Holtodiglant, kifilézve a turmixgépbe hajította volna a darabjaikat, hogy aztán megszórja egy csipet Fargo-val, majd feltálalja nekünk.
Nem lett finom.

Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

És a főcím is borzalmas

Nem tetszik a Gypsy, bár még csak az évad felénél vagyok. Lassú, nem túl eredeti, és ha Watts kisasszony nem volna olyan csinoska, hogy tikkeljek az irigységtől, ha ránézek, valószínűleg halálra is unnám magam, mégsem ez az, ami igazán zavar benne… de hogy valójában mi, arra csak az imént jöttem rá.
A nőgyűlölő attitűd.
Minden női szereplő ellenszenves. A tökéletes életű középosztálybeli szépség valójában sárba tiporja a szakmája legelemibb etikai normáit, és bár szegény, ártatlan férje (eddig) rendületlenül, hűségesen imádja, ő fiatal csajokra gerjed (mert ugye, az a legújabb filmes trend, hogy nem létezik heteroszexuális nő, ezen is mindig kiakadok).
Például olyan csajokra gerjed, mint az erősen borderline, Sidney nevű rémálom, aki szemtelenül fiatal, atomszexi és természetesen biszexuális. Bakanccsal tipor a mindenféle nemű szívek romjain, mert megteheti, és mert élvezi – az expasiját pl. az öngyilkosságig üldözi, és a szakításuk után is lejmol szegény, kiszolgáltatott fiútól.
Aztán ott van a szintén szexi Alexi, a hűséges férj titkárnője, aki visszaélve bájaival a romlásba készül rántani az ártatlan hímet, aki persze passzív elszenvedője lesz majd a leendő félredugásnak. (Megtudtuk, hogy a barátait is a válás tette tönkre – vagyis a nők.)
A tablót a lányukat (egyelőre csak átvitt értelemben) megfojtó anyák (a főhős mamája, és az egyik kliense), valamint az akaratgyenge, kiszolgáltatott, drog-, fasz- illetve szektafüggő nebáncsvirágok (Allison és Rebecca) teszik teljessé. Ja, és egy villanás erejéig ott van még az elmaradhatatlan focianyuka kommandó is
Ezek fényében igazán nem lepődik meg az ember, mikor az egyetlen cuki nőnemű lényről (Dolly, a kislány), kiderül, hogy ő igazából fiú.

Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

Hiába valóság

Micsoda szégyen, ekkora lemaradásban még soha nem voltam, mióta létezik a blog.
A fő ok az, hogy esténként (fél kilenc körül, igen), úgy ájulok el, mint aki hetek óta nem aludta ki magát – alighanem azért, mert így is van. Most viszont nagyon mélyen alszom, és nagyon távolra szoktam álmodni magam. Nem emlékszem rá, mikor felébredek, csak valami furcsa utóérzésem marad, hogy jó volt ott (máshol). És nagyon nehéz reggel visszazökkenni ebbe a valóságba.
Megvolt a nagy nyári megázásom, vettem két szuper táskát, találtam egy ékszerészt, aki megoldja a régóta tartó ásványhiányos problémáimat, rászántam magam a fogorvosra, de ezer év múlvára kaptam csak időpontot, szóval közel az éhhalál.
A meló továbbra is szar, és már biztos, hogy egyre szarabb lesz, tanulgatok a köcsög alapvizsgára (nyilván abból a cuccból, amit magamnak találtam a neten, mert hivatalosan lófaszt se adnak a felkészüléshez).
A Trónok harca eddig nagyon nagy csalódás, a 2. rész különösen. Biztos valami pucérság kvóta van a HBO-nál, mert marhára nem érdekel, hogy dug egy kasztrált egy mikrofonfejű háremhölggyel, de az epizód egyötöde elment vele. A feminista énem értékelhetné, hogy mindenhol nők uralkodnak éppen, a jó sztorira áhítozó énem viszont unatkozik ebben az évadban. Azért persze két Shameless rész között sort kerítek rá.
Kicseszett finom spagettiszószt főztem (részben saját termésű paradicsomból), kb. ennyi sikerélményem volt ebben a napban. Bár ez még mindig több, mint egy átlagos napon. ^^
Általános idegállapotom: on the edge. Nagyon régen voltam szabadságon, és még két hétig nem is leszek. Minden és mindenki vagy irritál, vagy untat. A szarkazmusom olyan szintekre emelkedett, mint még soha, már nekem is elakad a lélegzetem tőle, el lehet képzelni.
Ja, és ma majdnem elütött valami köcsög a zebrán. De legalább tükörfényesre mentek az abroncsai (remélem, nem emiatt fog kinyírni valakit legközelebb).
Más hír asszem nincs.
Piesz: ja, megy a 170 milliárdba kerülő pesti fizess VB, de ötvenhárom és fél kilométerről leszarom.

Hermi? Ó, ne…

Miféle feminista már, aki leszerződik a Szépség és a szörnyetegbe Bellnek..?
Az egyik  legkártékonyabb mese, amivel valaha mosták a lányok agyát, csak úgy tapicskol a nőgyűlölő attitűdben. Túl a nem túl sűrűn leplezett szimbolikáján (nemi erőszak) az is visszataszító benne, ahogy a szubmisszív (inkább Stockholm-szindrómás) viselkedést reklámozza – ami természetesen csak a nőnemű szereplővel szemben elvárás.  Ez a sztori rohadtul nem arról szól, hogy a csúnya fiúknak is van szive, hanem konkrétan a párkapcsolati erőszakról. Az átlag amerikaiaktól persze nincs mit várni, egy részük túl hülye hozzá, hogy átlásson a szitán, egy másik részük meg simán azonosul a 100 évvel ezelőtti családmodellel, de hogy Európában is újra terjedjen ez a szenny, az marhára nem hiányzik.
Vagy adtak volna Watson kisasszonyra csadort, akkor legalább lett volna némi hasznos társadalmi üzenete a filmnek, ha már megint nem futotta többre a kreativitásból egy nyolcadik bőr produkciónál.
Szégyen.

A cím keltse fel az olvasó figyelmét!

twinbodyA legfrissebb áldozatom a két napon beül kivégzett A sziámi ikrek szexuális élete c. opusz Irwin Welsh-től (igen, a Trainspottingos srác). Túl azon, hogy egy igen szórakoztató krimi, ami olvastatja magát, van pár elég kemény kis gondolati magja, amin el lehet rágódni az utolsó oldalt követően is. Bár véletlen, hogy nem sokkal a Beautiful You után olvastam, rokonnak érzem a két regényt, csakhogy ami Chucknak valamiért nem jött össze (impresszív képekből lélegző történetet és plasztikus karaktereket teremteni), azt Irwin ragyogóan megoldotta. Társadalomkritika pipa, amerikai álommal való leszámolás pipa, de ami nálam a legjobban megfogta a gerelyt, a nemi szerepek változásának (eltűnésének?) boncolgatása.
Szeretném azt hinni, egyelőre disztópia, hogy minden nő biszex (vagy kötelezőnek érzi úgy viselkedni), minden nő a férfiak áldozata (ami aztán vagy szadista, férfias harcossá teszi, vagy mazochista, önsorsrontó, ronccsá, akit a világ minden szakmai sikere sem győz meg arról, hogy értékes ember); a férfiak pedig végképp önmaguk paródiájává váltak: ha éppen nem melegek, pedofilok vagy nemi erőszaktevők, egy hal(!) kasztrálja őket; ragyogó kiállású tűzoltók, csak éppen a szex meg a pénzkeresés nem megy nekik; sikeres írók, de a kapuzárási pánik szánalmas bohóccá teszi őket, ezért aztán a tulajdon lányuknál fiatalabb csibék őszintétlen hódolatába kapaszkodnak; tehetségtelen lúzerek, akiket az irigység végül aljas, nőgyűlölő szörnyetegekké tesz.
Nagyon tetszett a két főhősnő kapcsolati dinamikája, ami persze elnagyolt, sőt, néha groteszk ecsetvonásokkal lett megfestve, de remekül érzékeltette a kettéhasadt (kettéhasított) női identitás részeinek küzdelmét egymásért és egymás ellen, hogy aztán mindketten felismerjék, összetartoznak, és az ellenség odakint van.
Első pillantásra könnyű lenne rásütni a regényre, hogy tulajdonképpen egy feminista mű, de ez csak a felszín, mert bár a sztori végén a girlpower kerekedik felül, menet közben a szerző azért a nőkről is elég markáns, és cseppet sem hízelgő kör(kór)képet vázol fel.

Erősen ajánlott olvasnivaló, 5/5, de gyenge gyomrúak óvatosan kóstolgassák.

Kis körkép az undorító magyar hímekről. Férfiaknak se híre, se hamva

A Jolie-Pitt álom vége kapcsán újfent lehetőségünk nyílt bepillantani a magyar hímek primitív, nőgyűlölő attitűdjébe.
Elég szemezgetni a sztorival foglalkozó cikkek, posztok, mémek kommentszekcióit, és máris megtudhatjuk, hogy:

-olyan a világon nincs, hogy egy pasi bepiál, majd bántalmazza a családját, ezt csak a nők találják ki, hogy besározzák az ártatlan, szerető férjüket (hiszen minden nő álma egy világra szóló botrány után egyedül nevelni hat gyereket, csak úgy)

-a rohadt ribanc aranyásó, tuti, hogy a pasi pénzére hajt (hiszen köztudott, hogy a híresen csóró Angelina Jolie mennyire rászorul az anyagi támogatásra)

-szegény Brad, hát kitüntetést érdemelne, hogy eddig is menedzselte azt a nemzetközi árvaházat, amit a gonosz neje a nyakába varrt (mind tudjuk, hogy a férfiak nem rendelkeznek önálló akarattal és képtelenek önálló döntéseket hozni, az aljas nők manipulálják őket kényükre-kedvükre – bár ha így volna is, az nem tudom, kinek a szégyene :))

-úgy kell neki, az idióta nő levágatta a melleit(!), ne csodálkozzon, ha szerencsétlen férje a piába menekült undorában (az ugye nyilván meghaladja a félművelt polgártársak képzeletét, hogy a világ humánusabb helyein a maszektómiát azonnali implantáció követi, tehát a nő utána pont annyira “undorító”, mint bármelyik maca azokban a kifinomult filmekben, amikre a nyomorult gyíkjukat verik, de értjük, a nő, mint olyan, csak a csöcséért szerethető, inkább halt volna meg rákban a mocskos kurvája 45 évesen, ahogy minden nő a családjában).

Gratulálunk.

 

 

Devolúció

A legvisszataszítóbb dolog egy férfiban? Sokminden lehet, de nálam jó ideje  a gyávaság vezeti a toplistát. Gyáva férfi. Igazából oximoron kellene hogy legyen. Hát, nagyon nem az. Az imént vágtam rá a 444-re az x-et, annyira kiakasztottak.

Cikk: három ómigráns rátámadt egy, a Balaton partján romantikázó párra. A fiút megütötték, elkergették (sic!), aztán elkezdték erőszakolgatni a védekezésre képtelen lányt. Hősünk rendőri biztosítással tért vissza a helyszínre, addigra állítólag csak az egyik végzett.

Kommentek? 90%-ban azon örömködnek, milyen intelligens volt a pasi, hogy felvette a nyúlcipőt, hiszen ha leáll verekedni, EZER SZÁZALÉK, hogy SOKKAL ROSSZABB dolog történt volna: hogy lányt hárman erőszakolják meg, aztán mindkettejüknek átvágják a torkát, az csak a minimum. Igen, a mikropöcsűek önigazolási célból természetesen kést, macsetét, atomfegyvert is hozzáképzeltek a történethez, és konkrétan lehülyézték azt a néhány embert, aki megpedzette, hogy talán kifejthetett volna némi ellenállást is a lovag. És el ne feledkezzünk meg a gyáva szarok buksiját simogató nőnemű nikkekről, akik természetesen segítettek megóvni a cukorból összetákolt kis lelkivilágokat, nehogy szembesülni kelljen vele, hogy még hipotetikus szinten se képesek megvédeni a barátnőjüket.
A gyomrom kifordul, komolyan. És akkor csodálkoznak, ha a szingli vagyok, basszameg, hát több vér van a pucámban, mint két tucat úgynevezett férfinak. Valódi férfiak már kb. nem is léteznek, csak a ványadt testüket és a lassú agyukat felpüffesztett egóval és hímsovinizmussal kompenzálni próbáló, csíra lúzerek. Akinek ezek kellenek, meg is érdemli őket. Úristenbaszdmeg.

Bukkake ünnep kivédve

hs2Semmi húsvéti dolog nem történt a húsvétomban, és ez így volt jó. Még a főtt tojás-torma ízkombináció is kimaradt az élményspektrumból, mert sikerült rakott krumplit betervezni ebédre, és nincs akkora tyúkfehérje igényem, hogy amellé beiktassak egy  efféle kulináris hagyományt.

Nem mentem sehova, ide se jött senki, szétküldtem pár lapot neten, és ez bőven elég volt az ünneplésből. Stalkermaratonoztam, sütit zabáltam, olvastam, próbáltam írni, megkezdtem az ismerkedést a porcelánfestéssel (az üveg könnyebb buli volt), babráltam kicsit a növényeimmel, és megint rájöttem, hogy tökéletesen harmonikusan tudnék létezni egy wifivel rendelkező erdőszéli, világvégi kis kunyhóban egy kis kerttel és 1-2 kutyával (bár nem lenne hátrány, ha összkomfortos volna).

Tavaszi szél és egy kis thriller

behódolásMagyarország, 2016. február 22., hétfő

Spagettipántos, lila topban, fehér sortban és vastag, szürke zokniban napoztam az erkélyen. Mérsékelt lelkesedéssel, inkább csak megszokásból Coca-colát szürcsölgettem és Michel Houllebecq (csókoltatom a francia neveket) Behódolás (Soumission) c. regényét olvastam. A szél tavaszt, a nap állása őszt sugallt, én pedig a kezemben tartott könyv miatt borzongtam meg időről-időre.
Ez a regény egy vakcina: a bőr alá kúszik, és beindítja az ember szendergő immunrendszerét. Elvi okokból soha nem javaslok kötelező fogyasztásra műalkotásokat, de ezt az írást tényleg minden öngyilkos hajlamú, sötét migrisimogatónak előírnám.

Persze lehet, hogy csak a vállukat vonogatnák rá, és a regény mondanivalója éppen ez: az behódolás2értékvesztett, elidegenedett,  létezése értelmét pusztán materiális javakban mérni képes, hímnemű(!) nyugati ember számára, amennyiben anyagi hátrányokat nem szenvedne tőle,  tulajdonképpen kényelmes megoldás lehetne az iszlamizáció. Ez a vallás sokkal racionálisabb képpel rendelkezik a férfiakról, mint a kereszténység, és térítési szempontból ez nem kis hatalmi előnyt jelent. A recept jól ismert: keress egy magányos, elveszett lelket, ígérj neki 77 szüzet meg egy paradicsomot és máris a kezedbe helyezi az életét…

Ja, hát a nők, a nők nem tényezők, ez Houllebecq írásában végig rendkívüli módon bosszantott, aztán utólag rájöttem, hogy  (függetlenül attól, hogy ő maga mennyire érzi sajátjának ezt az attitűdöt – valószínűleg nagyon is, és ezért ki tudnám rugdosni a maradék fogait) ez az egyik legfontosabb kulcseleme antihősünk, Françoise karakterének.
És ettől olyan iszonyúan ijesztő az egész: simán elhiszem, amit olvasok, mert magam is tapasztalom, milyen mélyen gyökerezik a nők lenézése/gyűlölete az ún. férfiakban kis hazánkban – csak remélni merem, hogy Franciaországban ez a mozzanat ölt némi fikciós jelleget…

Ez egy rossz regény: túl sok a duma, ellenszenves a főszereplő, kevés az esemény, hálátlanul bánnak fontos(nak hitt) karakterekkel, ugyanakkor egy okos, elgondolkodtató és hátborzongató pamflet egy lehetséges európai jövőről, ami remélem soha nem fog megvalósulni.

Holtotokiglan

Elolvastam a Holtodiglant Gillian Flynntől, és megnéztem a La mala educaciónt Almodóvartól, így fest egy élményteli nap.
Mind a kettő zseniális a maga nemében, bár kicsit zavart, hogy nem tudtam szabadulni Affleck baltafejétől olvasás közben – ez a hátránya, ha előbb látja az ember a filmet, de hát nem tehetek róla, hogy a filmekből értesülök, hogy ilyen fasza regények regények tenyésznek a bolygón.
Egyébként azt a kellemetlen, bár kevéssé váratlan megállapítást kellett tennem, hogy a könyv 86,9%-áig sokkal szimpatikusabbnak, mi több, azonosulásra méltóbbnak találom a full pszichopata Amyt a pöcsfej férjénél (utána szerintem el lett szúrva a karaktere, nem igazán hiteles a befejezés). Sajnos kőkemény igazságokat mond ki  ez a regény a párkapcsolatokról, és ha már (megint) itt tartok, kicsinység elméláztam zuhanyozás közben, hogy milyen ritkák, és mégis mennyire kártékonyak a boldog párok – a párkapcsolatok min. 80%-a nem tart élethossziglan, mégis egy csomóan megeszik a mesét.

Ha lenne egy tabletta, ami 80% eséllyel lebénítaná a fél karod, 20% eséllyel pedig átélnéd életed legjobb orgazmusát, bevennéd..? Nem hát. Csak éppen hormontúltengésben szenvedő emberek (főleg a nők, ismerjük el) nem képesek a legminimálisabb racionalitásra sem, és az a kényszerképzetük, hogy ők lesznek a tuti kivétel. Aztán ott állnak 40 évesen két gyerekkel és havi 20 ezer gyerektartással, mert apu inkább a bébiszittert kúrogatta, és nem értik, hol siklott ki az életük.
Ott, hogy nem tanultak meg időben egy fontos leckét: ne bízz meg teljesen semmiben, aminek farka van! Lehet, hogy cuki, lehet, hogy zseniálisan nyal, hűségesen pislog, megvéd a betörőktől, még az is lehet, hogy eljátssza, semmi gondja a pórázzal, jóllakottnak, boldognak és/vagy rendkívül jól idomítottnak tűnik, de ott a mélyben akkor is csak egy ösztönvezérelt állat, és bármelyik pillanatban rámászhat a szomszédban lakó szukára, elgaloppozhat egy cicuska után, megsebezheti a gyerekedet vagy éppen átharaphatja a torkod.
Élvezd ki, amit adni tud, de soha, SOHA ne hidd, hogy rábízhatod magad, mert nagy lesz a pofára esés!

Le kell menni libába?

A nők kreativitása utolérhetetlen, ha a párkapcsolatukkal kapcsolatos önáltató hazugságokról van szó,

-a férfiak hűtlenek, így kell őket elfogadni

-persze, hogy megkéri majd a kezem, csak várunk, mert a drágám felelősségteljes, és pénzt akar gyűjteni előbb

-persze, hogy akar (közös) gyereket ő is, de egyelőre nem alkalmas az idő rá

-szerelemből házasodni különben is hiba

-legalább hozzám jön haza, ez számít igazán

-amiről nem tudok, az nem fáj

-csak viccből csetszexel a féceszbukon random libákkal, nem kell aggódni, neki ilyen kis humoros a stílusa

-az csak szex a másik hat nővel, de engem igazán szeret

-csak a gyerekei miatt nem válik el a nejétől, valójában engem szeret

-már régen halott a házassága, én vagyok a szerelme, hamarosan el fog válni

-igaz, hogy hetente egyszer ugrik csak fel hozzám, hogy titokban megdugjon, de ez nekem így teljesen megfelel

-persze, hogy halálra untatjuk egymást és nem szexelünk már, dehát 3 év után minden kapcsolat ilyen, ez normális

-igenis imádja a felszedett plusz 15 kiló hájamat, a kötényhasamat és a striáimat, hiszen az ő gyereke miatt torzultam el, sosem csalna meg valami hamvas huszonegy évessel

-persze, közösen döntöttünk a nyitott kapcsolat mellett, dehogyis, nem csak az ő ötlete volt, ahogy a swingerklub sem

-á, egyikünket sem zavarja, kicsit sem, hogy nekem két diplomám van, ő meg csőszerelő végzettségig jutott

-á, nincs feszültség belőle, hogy a másfélszeresét keresem, mint ő

-dehogy alkoholista, minden férfi megissza a maga napi 4-5 üveg sörét, nem kell mindent eltúlozni

-büszke vagyok rá, hogy sörhasat eresztett, ez csak annak a jele hogy jól tartom, különben is, a férfi 100 kilónál kezdődik

-igen, én is 8 órában dolgozom, és mindent én végzek otthon, míg ő a tévé előtt vakarja a tökeit, ettől függetlenül dehogy szeretném, ha besegítene a házimunkába, végtelenül kiábrándító látvány, ha egy férfi porszívózik, pelenkázik vagy főz, különben is, ő nyírja a füvet, és évente 2x kicserél egy villanykörtét, dehogy vagyok házirabszolga

-…

-…

szóval már kevés dolog tud meglepni ezen a téren, de… mikor valaki a random promiszkuis “kapcsolatait” képes émelyítő eufemizmussal poliamoriának nevezni, azon még mindig képes vagyok elvihogni magam. :):):)

 

Eszközök vagytok?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy ezen a világon folyamatosan test vs. lélek (szellem) döntéseket kell hoznom, és soha nem nyerhet mind a kettő.
Foglalkozhatok azzal, amit élvezek csinálni, és tényleg lefoglalja az elmémet, de ha megteszem, felkopik az állam – vagy találhatok jól fizetett melót, ami az unalom/idegbaj/miafasztkeresekénitt/eztegyidomítottcsimpánzismegtudjacsinálni élmények megkapó elegyével tölti ki a napjaimat.
Felszedhetek szex/szaporodási célokkal egy relatíve jó megjelenésű (ebben az országban nagy szó ez is…) pasast, aki szerint Michelangelo egy harci teknős – vagy járhatom a magam megalkuvások nélküli, filozopter útját, és maradhatok kielégületlen/eltörölhetem a DNS-emet ebből a világból.

Újratervezést kérek.