Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

Advertisements

Tik-tak

Képtalálat a következőre: „time bomb”Nem az újdonság varázsa a lényeg, ezt mindenki félreérti, vagy félremagyarázza. Az újdonság inkább distressz, elbizonytalanít, éberségre, alkalmazkodásra, attitűdváltozásra kényszerít, valójában nagyon kevés ember élvezi.
Az a bizonyos frissítő lüktetés nem az újdonságból fakad, hanem az ismeretlenségből. Nem új házba költözöl, hiszen az minden esetleges öröme mellett rengeteg előre látható (és még több előre nem látható) gonddal is jár majd, hanem ott állsz a karácsonyfa alatt, és éppen leoldani készülsz a masnit egy rejtélyes, csillogó dobozról. Amiben akármi lehet. Nem tudod, hogy mi az, de tudod, hogy a tiéd lehet, ha akarod. Csak egy mozdulat.
Lehet, hogy csodát rejt az ajándék, lehet, hogy semmi érdekeset, vagy az is lehet, hogy tényleg valami újdonságot, de nem ez a lényeg. Hanem az a schrödingeri pillanat, mikor még bármi lehet. Ez az, ami a hosszú távú kapcsolatokból apránként kikopik, ez az, amit a legodaadóbb, legösszeillőbb, legszerelmesebb párok sem tudnak megadni egymásnak egy idő után.
És ez az, amire időről-időre mindannyian annyira vágyunk.
Ezért nem érezheted magad biztonságban a legboldogabb házasságban sem. Mert a társad szívében van egy titkos zug, ahová ironikus módon gyakorlatilag bárki belépőt szerezhet, csak te nem.
És évről-évre egyre nagyobbra nő…

Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

West-es stratégia?

Őszintén szólva, nem vagyok meggyőzve.
Egyre több történet van, a hazai migránsainkról, de egyet sem tudnék említeni, ahol boldogok. Anyagilag nagyobb a biztonság, de… ha az ember képes mögé nézni a kognitív disszonancia redukálásának, mégis csak az van, hogy nem lett kevesebb a gond, csak másféle.

Mindent áthat a gyökértelenség, és akkor is van honvágy és kultúrsokk, ha nem jössz rá, hogy ezek okozzák azt a kényelmetlen kis szorítást gyomrod táján. Kényelmesen megéltek, de apként leggtöbbször aljamunkát végzel, mert nem kapsz mást, és sokszor nem is törekszel másra, mert ez legalább biztos, anyaként pedig vagy szintén ezt műveled, vagy  a két és fél diplomáddal is otthon kuksolsz egész nap, mert nem beszéled a nyelvet és/vagy valakinek vigyázni kell a gyerekre is, a gyerekfelügyelet meg megfizethetetlen.
Közben blogot írsz a világutazó “kalandjaitokról”, pedig semmivel sem ér több vagy változatosabb inger, mint itthon (sőt). Ha posztot ér a játszóterezés, tudható, hogy pont ugyanazt a beszűkült életet éled, mint bármelyik GYES-es magyar anya, hiába hangzik elsőre menőn, hogy te mindezt Írországban/az USA-ban/Németországban/Svájcban teszed.
A gyerekeiteket kétnyelvűnek nevelni marha jó és divatos ötlet, kár, hogy ez a kettő sokszor három, és évekig csak a megkésett beszédfejlődés és a szókincskeveredés látszik belőle. Mire ez elmúlik, addigra pedig kialakul, melyik a domináns nyelv, és a gyerek következetesen elutasítja a másikat (többit). Mondjuk ki: az unokád már egyáltalán nem fog magyarul beszélni. Persze azt mondod, ez nem olyan fontos, de a szíved mélyén bánt.

Minden külföldi nagyon kedves hozzátok, az emberek sokkal többet mosolyognak, mint Magyarországon, de te is érzed, hogy nem vagy egyenrangú, és a szimpátiájuk inkább egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább normális, fehér bevándorlók vagytok, ha már. De azok vagytok, és a szemükben azok is maradtok. Ha jobban megnézed, még az is lehet, hogy ezek a mosolygós, befogadó helyiek maguk is bevándorlók, de ezt a témát nem szereted piszkálni, mert hiába van bizonyos körökben bája a multikulti imádatnak, a felismerés mögött ott motoszkálna az a kellemetlen következtetés, hogy tulajdonképpen gettóban éltek.

Hiányzik az anyukád és a testvéred, meg a gyerekkori barátaid, de ezt soha nem ismernéd be, hiszen ez a XXI. század, van Skype meg mobiltelefon, és persze fészbúk, és egy időre meggyőzöd magad, hogy az emberi kapcsolatok ezekkel is fenntarthatók. Aztán elkezdenek hiányozni az ölelések, a napon száradt lepedők illata, a frissen szedett, még meleg paradicsom íze a szádban, és akkor nagyon szeretnél hazajönni, de nem lehet, vagy ha igen, csak nagyon kis időre. Ami nem elég, ezért miután visszatérsz, erősen próbálsz a rossz dolgokra emlékezni (Magyarországon az emberek sokkal kevesebbet mosolyognak és a BKV ellenőr is bunkó volt).

Eleinte még rosszul érzed magad, mikor észreveszed, de megfigyeled magadon, hogy örülsz az otthonról érkező rossz híreknek, lelkesen kommenteled magyar fórumokon magyar nyelven a népedet megnyomorító eseményekről szóló hírek alá: “mi akkor léptünk, le amikor…” Elégedett vagy, mert lesz ott másik (leendő) migráns, aki megveregeti a vállad (és közben a sajátját is), hogy mennyire okos vagy, és milyen jó döntést hoztál.
Hiszen sokkal több a pénzed.

YULE

Túl vagyunk az év leghosszabb éjszakáján, ha elmaradnak a kozmikus kataklizmák, a fény lassan megpróbálja magát visszacsempészni az életünkbe. Ave, Capricornus. Engem sejtről-sejtre megöl a hideggel kombinált sötétség, szerintem valahol mélyen igazából növény vagyok.
Próbálom kiverni a melóval kapcsolatos stresszt a fejemből, és nem végtelen exceltáblázatokkal álmodni, ennél többre nem futja az energiatartalékaimból, az is kisebb csoda, hogy félig-meddig sikerült becsomagolni az ajándékokat, és hogy hatalmas elszántsággal összeeszkábáltam 3 doboz sütit (tervezett sütési mennyiség kb. egyharmada, jeee).
Hajnali fél 4 óta ébren vagyok (jelenleg 23:10 van), erős koncentrációt igényel, hogy betaláljak a fürdőszobaajtón, ráadásul hajat is kéne mosnom.
Még ma meg kellett volna írnom 2 levelet (J-nek és F-nek), de egyszerűen nem vagyok képes rá. Azért azt csendben megjegyeztem magamnak, hogy előbbi az unokahúgáról küldött fotót, utóbbi a kislányáról videót, cukik, meg minden, de engem 2 másodpercnél tovább egyetlen gyerek sem érdekel.
Kellene keresni valami gyerekdicsérő bullshitgenerátort, mert a “nagyon aranyos” huszonhatodjára nem hangzik túl hitelesen (pedig élőben már egész jól tudom leplezni az arcomra kiülő kétségbeesett unalmat is babafotócsodálás alatt, fejlődök én, csak hát lassan, mert igazából leszarom).
Azt hiszem, nagyon rám férne egy jó kis berúgás, ez most csak úgy eszembe jutott.
Kikészít ez a csuklás.

Azért vannak? Hol vannak?

adultfriendsFáradt vagyok és szomorú.

Ma jelentkezett J., hogy élek-e még, vagy haragszom-e rá, vagy mi van. Október 7-én írt nekem utoljára, arra már nem reagáltam. Egyrészt, mert nem volt kedvem újabb kényszeredett levelet összerakni, másrészt mert kíváncsi voltam, mennyi idő után kezd el feltűnni neki, hogy nem válaszolok. Hét hét nem is olyan rossz, a csontvázam alapján még azonosítható lenne a hullám, ha ennyi idő múlva nézne rám valaki…
Többször elég egyértelműen megírtam neki, hoogy szükségem lenne némi realtime beszélgetésre, meg hogy mennyire megsoroztak a tragédiák, érdemi reakció nem érkezett, szóval részemről ennyi volt.

A másik ilyen semminekvaló álbarát az Angyal, aki órák hosszat tud mesélni a saját dolgairól, amik általában érdekesek, szóval ez nem is gond, de ha havonta egyszer eszébe jut megkérdezni, hogy hogy vagyok, én meg tolok rá egy cry for helpet (nem hazudok, ez van), annyit tud rá felelni, hogy: “sajnálom :(“. És ennyi! :D Köszibaszdmeg. Én meg mit össze breakelek állandóan, hogy visszarángassalak az elmebaj széléről, öntöm beléd a lelket, mikor mindenki csak legyint a lúzerkedésedre, vigasztallak, mikor megbántanak, ha kell, napokig… Tudod mit? Meguntam.
Tehettek egy szívességet mind a ketten.

Nyisd ki a szemed, és láss!

penguinsMinél öregebb (és bölcsebb) vagyok, annál kevésbé hiszek az emberek nevelhetőségében. Pro és kontra is úgy gondolom, hogy a környezeti feltételek, a szándékos kondicionálás, a természetes tanulás stb. legfeljebb arra képes, hogy egy freskót húzzon a genetikai homlokzatra.
Minden tapasztalatom és a nem ritka önanalitikus szeánszaim is arra mutatnak, hogy igenis létezik egy velünk született mag, ami erősen hajlamosít bizonyos viselkedésekre, és ezek a makacs kis drive-ok lesben állva várják, hogy mikor verhetnek le egy kis vakolatot. Egy szelíd, jólelkű emberből is lehet bűnözőt nevelni, de ha megszűnnek a kényszerítő tényezők, amik csak a természetes hajlamai ellen való viselkedés árán tették lehetővé a túlélést, ellenkező irányú terelgetés nélkül is konszolidálódhat.
Ugyanígy alapvetően aljas, empátiadeficites és/vagy agresszív alapanyagból is illedelmes, normakövető bábu maszkolható, de az első komolyabb  stresszhelyzet, vagy kontroll nélküli szituáció előcsalogatja azt a bizonyos lólábat.
Ez persze egy végtelenül “tudománytalannak”  (értsd: nem a mainstream akadémikus nézeteket visszhangzó) és cseppet sem PC-nek hangzó megközelítés, de mióta szellemileg felnőttem, a szép ideák helyett inkább az empíriának hiszek.
Mulatságos megfigyelni, hogy a 20. században nagy dirrel-dúrral elvetett “áltudományok” eredményeit milyen szépen, csendben kezdik igazolni a legmodernebb tudományos módszerek (pl. frenológia, de szerintem megérjük még akár az asztrológiát is).
Azt is megfigyeltem, milyen babonás irtózattal néz rám a legtöbb ember, ha megpendítem eme nézeteimet.
Miért nem meritek meglátni a világ igazságtalanságát, és benne a saját kiszolgáltatottságunkat?

Túlhájpolt törzs

thetribeKifejezetten élvezem, ha egy film sokkol és/vagy megleckéztet, olyan érzelmeket, reakciókat vált ki belőlem, melyek révén magamról is új dolgokat tudok meg. Azonban ha a néző egyetlen karakterrel sem tud azonosulni, létre sem jön az élmény maga, vagyis ha a rendező beleszakad, akkor sem lesz katarzis.

Amiért a világ felfigyelt erre a filmre, az az, hogy nincs szöveg, nincs felirat, csak jelbeszéd van. (És persze a pornográf plakát sem ártott.)
Sajnos az a helyzet, hogy itt véget is ér az érdekesség.
A szokatlan  koncepció nem hozzátesz a filmhez, hanem elvesz belőle, aminek az egyik, talán kevésbé letális oka a lapos forgatókönyv, a másik, ami viszont kivégzi az egész alkotást: a végtelenül gyenge színészi teljesítmény. Ez a mozi lehetett volna egy közepesen jó szociográfia, így csak egy groteszk és visszatasztó torzó.

A PC égisze alatt végtelenül túlértékelték.
Ha a készítők nem trollkodásnak szánták, hanem komolyan gondolták… no comment.
A történet kb. három mondatban elfér. Repetitív, lassú, unalmas, minden jelenet kínosan sokáig tart, az embernek kedve lenne üvölteni, hogy “éééértemmitörtént-haladjunkmáár!”
Mindenki néma: a kirabolt fickók, a hm, bábaasszony, a pedofil kamionosok: sehol egy nyögés, egy vihogás – ez életszerűtlen és nyomasztó, akkor is ha szándékos stíluseszköz akart lenni.

Ha (a fakókéken kívül) nem komálod a színeket és a fényt, de 130+ percen át szereted nézni, hogy (fél)pucér,  ronda kamaszok öltöznek-vetkőznek, hadonászva veszekednek, pofozzák egymást, nagyon rosszul koreografált kamu tömegverekedéseket folytatnak, lányokat erőszakolnak, és persze lerobbant lépcsőházakban fel-alá sétafikálnak… akkor szívből ajánlom.
Néhány kézikamerás húzás tetszett – ez az összes dicséret, amit minden jóindulat mellett ki tudok izzadni magamból.

Egyéb megjegyzések a The Tribe-ról:

-tartalmazza az egyik legundorítóbb szexjelenetet, amit valaha volt szerencsém mozifilmben megtekinteni
-képtelen voltam rájönni, mik azok a színes vattacsomók, amik olyan rohadt nagy kincsnek számítanak
-érdekelne, milyen véleménnyel vannak a filmről siketnéma emberek
-ha az egész valami csekélységem számára nem felfogható tartományban leledző allegóra akart lenni, akkor én kérek elnézést.

Motto: “The great thing about this movie, there are no spoiler alerts, because nothing happens.”