Huszonegyedik Magyarországon

1.Kapok egy e-mailt, hogy küldemény érkezett az ügyfélkapumra.
2.Felcsattogok az oldalra, ahol nem tudok belépni, mert valahogy elfelejtettem az évente 1x (se) használt jelszavamat.
3.Kapok egy mailt a jelszóváltoztatásról, kattintok a benne lévő linkre.
4.Beírom az új jelszavamat.
5.Bejelentkezek.
6.Kétszer kell csak kattintanom a Letöltés gombra, és máris lementhetek egy dokumentum.zip nevű tömörített fájlt. Kiderült, hogy a NAV-tól jött, enyhén emelkedik a vérnyomásom.
7.Peazippel kibontom a fájlt egy mappába.
8.Megnyitom a benne lévő hat soros(!) pdf dokumentumot.
9.Amiben az adóhivatal arról tájékoztat, hogy az adóbevallás-tervezetem (beadva februárban) 2017. május 22-én végleges adóbevallássá vált, de ha meggondoltam magam, töltsem ki nyugodtan a SZJHGFM12K5674LEEG104 jelű nyomtatványt.
10.Mindezt 2017. augusztus 15-én.

EZZEL VETTEK EL 10 PERCET AZ ÉLETEMBŐL!!!
Digitális agyhalottak, baszdmeg.

West-es stratégia?

Őszintén szólva, nem vagyok meggyőzve.
Egyre több történet van, a hazai migránsainkról, de egyet sem tudnék említeni, ahol boldogok. Anyagilag nagyobb a biztonság, de… ha az ember képes mögé nézni a kognitív disszonancia redukálásának, mégis csak az van, hogy nem lett kevesebb a gond, csak másféle.

Mindent áthat a gyökértelenség, és akkor is van honvágy és kultúrsokk, ha nem jössz rá, hogy ezek okozzák azt a kényelmetlen kis szorítást gyomrod táján. Kényelmesen megéltek, de apként leggtöbbször aljamunkát végzel, mert nem kapsz mást, és sokszor nem is törekszel másra, mert ez legalább biztos, anyaként pedig vagy szintén ezt műveled, vagy  a két és fél diplomáddal is otthon kuksolsz egész nap, mert nem beszéled a nyelvet és/vagy valakinek vigyázni kell a gyerekre is, a gyerekfelügyelet meg megfizethetetlen.
Közben blogot írsz a világutazó “kalandjaitokról”, pedig semmivel sem ér több vagy változatosabb inger, mint itthon (sőt). Ha posztot ér a játszóterezés, tudható, hogy pont ugyanazt a beszűkült életet éled, mint bármelyik GYES-es magyar anya, hiába hangzik elsőre menőn, hogy te mindezt Írországban/az USA-ban/Németországban/Svájcban teszed.
A gyerekeiteket kétnyelvűnek nevelni marha jó és divatos ötlet, kár, hogy ez a kettő sokszor három, és évekig csak a megkésett beszédfejlődés és a szókincskeveredés látszik belőle. Mire ez elmúlik, addigra pedig kialakul, melyik a domináns nyelv, és a gyerek következetesen elutasítja a másikat (többit). Mondjuk ki: az unokád már egyáltalán nem fog magyarul beszélni. Persze azt mondod, ez nem olyan fontos, de a szíved mélyén bánt.

Minden külföldi nagyon kedves hozzátok, az emberek sokkal többet mosolyognak, mint Magyarországon, de te is érzed, hogy nem vagy egyenrangú, és a szimpátiájuk inkább egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább normális, fehér bevándorlók vagytok, ha már. De azok vagytok, és a szemükben azok is maradtok. Ha jobban megnézed, még az is lehet, hogy ezek a mosolygós, befogadó helyiek maguk is bevándorlók, de ezt a témát nem szereted piszkálni, mert hiába van bizonyos körökben bája a multikulti imádatnak, a felismerés mögött ott motoszkálna az a kellemetlen következtetés, hogy tulajdonképpen gettóban éltek.

Hiányzik az anyukád és a testvéred, meg a gyerekkori barátaid, de ezt soha nem ismernéd be, hiszen ez a XXI. század, van Skype meg mobiltelefon, és persze fészbúk, és egy időre meggyőzöd magad, hogy az emberi kapcsolatok ezekkel is fenntarthatók. Aztán elkezdenek hiányozni az ölelések, a napon száradt lepedők illata, a frissen szedett, még meleg paradicsom íze a szádban, és akkor nagyon szeretnél hazajönni, de nem lehet, vagy ha igen, csak nagyon kis időre. Ami nem elég, ezért miután visszatérsz, erősen próbálsz a rossz dolgokra emlékezni (Magyarországon az emberek sokkal kevesebbet mosolyognak és a BKV ellenőr is bunkó volt).

Eleinte még rosszul érzed magad, mikor észreveszed, de megfigyeled magadon, hogy örülsz az otthonról érkező rossz híreknek, lelkesen kommenteled magyar fórumokon magyar nyelven a népedet megnyomorító eseményekről szóló hírek alá: “mi akkor léptünk, le amikor…” Elégedett vagy, mert lesz ott másik (leendő) migráns, aki megveregeti a vállad (és közben a sajátját is), hogy mennyire okos vagy, és milyen jó döntést hoztál.
Hiszen sokkal több a pénzed.

Falófaló

Képtalálat a következőre: „trojan horse”Mivel nem gondolom, hogy normális minden egyes netindításnál öt percig totál kifagyni, mert egy ismeretlen eredetű update.exe zabálja a memóriát és az adatforgalmat, nyomozásba kezdtem.
Sajnos nem a Windows csinálja, bár amint arra az éjjel rájöttem, ez  az opció csak a 7-es verzióig lehetne kívánatos, mert a 10-es Home-ban pl. már nem lehet kikapcsolni az automatikus frissítést. :))))) Persze, ez a júzer érdeke, hiszen milyen jó már, mikor nyakig ülsz a projektedben, aztán egyszer csak felvillan egy üzenet, hogy: “A Windows mindjárt frissül”, aztán 3 mp-en belül ez meg is történik, és röpke háromnegyed óra múlva már meg is tekintheted, mit nem sikerült elmenteni. De ez így biztonságos. :D A kurva anyátokat.
Arról ne is beszéljünk (bár lehet, hogy említettem anno), hogy mikor beüzemeltem az új ASUS-t, háromnegyed óráig csak a beállításokban tiltogattam, hogy mihez ne férjen hozzá a Microsoft, meg a negyvenkilenc alapfelszereltség applikáció (amiket természetesen nem lehet leirtani a rendszerből, hiszen én csak az admin volnék, mi közöm hozzá, nem?) De még a mostani felfedezőutamon is találtam linkek alá elrejtett almenük almenüjében jobb gombbal elérhető kis okos beállításokat, amik lehetővé tették, hogy a sosem használt, sunyi kis szar programok a háttérben frissüljenek, zabálják a rendszert, hozzáférjenek a kamerához, miegymás.
Nade vissza a főszálhoz: valami csinál valamit a gépemen, és sem a lokációját nem árulja el, sem leállítani nem tudom, tehát kissé nagyon gyanús, ezért most egész nap irtok mindennel, ami a netem ügyébe kerül. Meglepően szórakoztató tevékenység, az Avira pl. halál cuki, ahogy mindenáron karanténba akarja mozgatni a Trojan removert.

Kedves naplóm!

Képtalálat a következőre: „old diary”Mivel szó szerint kezdett a fejemre omlani a sok lakásban elszórt könyv-, magazin-, és festőkelléktorony, heveny rendrakásba kezdtem. Ez persze mindig a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik, vagyis soha nem elég egyszerűen helyet keresni a dolgoknak, padlás híján át kell rendezni az egész terepet. (Példa a helyzet komolyságára: felhasítottam egy puff alján a kárpitot, hogy az így keletkezett üregbe beférjen két szatyor, országlabdapárna-varrásból megmaradt textília.)
Ahogy lenni szokott, megtaláltam egy csomó régi biszbaszt, többek között a bedobozolt naplóimat, meg fotókat a gyerekkoromból. (Egyetemi évekből kb. nincsenek képeim, mert akkor már digitálisan fotóztunk, és a sok fényképezőgép, telefon, laptop, háttértár, elkorrodálódott CD cseréje és pakolgatása miatt lövésem nincs, hova lettek, jó, mi? Mindig mondtam, hogy csak az létezik, amit meg tudsz fogni a kis kezeddel. Lehet, hogy ki kellene nyomtatnom ezeket a posztokat.)
Párszor torkon kapott a nosztalgia, kellemetlen érzés volt. Tudom, hogy az a blokk, ami megnyomorítja az életem a múltban van elásva, és ha valaha ki akarok keveredni ebből a mocsárból, kíméletlenül a seb köré kellene mártanom a szikét, de egyszerűen nem megy. Részben azért fájdalmas, mert közben rájövök, hogy korábban volt valamelyest emberi életem (érzelmekkel, kapcsolatokkal, élményekkel, vágyakkal), de az igazi kockázat az, hogy kiderülhet, mennyi mindent megszépít a jótékony korrektív emlékezet, és valójában még akkor sem voltam boldog, amelyik időszakot most életem csúcspontjának könyvelem el. (Vettem egy nagy levegőt, és belelapoztam egy naplóba, éppen a T-vel való kapcsolatom agóniájának időszakából, és már tényleg el is felejtettem, mennyi vergődéssel jár, ha az ember nem szingli. De legalább megállapítottam, hogy egész jól írtam. :))
Maradok további gyávasággal:
Én.

Hoppá, rossz bolygó

Hallgatom a Linkin Park új lemezét (One More Light), és ez két komoly vattafa élményhez is vezetett.
Az egyik: mi a kurvaélet (már megint) ez a szar?!?!?! Megyek őrjöngeni a tecsőre, aztán… mi a kurvaélet ez a sok spanyol(?) komment már, faszooom?!
Eddig is szar napom volt, ez méltó mogyoró a tejszínhab tetejére. A címadó egy jellegtelen nyafogós ballada, és így is az a lemez csúcspontja. Ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. A múltkor láttam rá reményt, hogy talán újra megtalálják végre a töküket, de ez az anyag ékes bizonyíték rá, hogy már nem is emlékeznek rá, hogy mi az, és valószínűleg arra sem, hogy nekik valaha volt olyan, különben sírva lőnék magukat szájpadon, amiért manapság csak ilyen C-kategóriás pophulladékra képesek.

Annyi jó hír van a napban, hogy sikerült rendes AdBlockot szereznem végre. A Chrome-ost a Firefoxra, mivel a Mozzillás saját változat újabban már kb. csak a logót teszi ki, ha telepíted. Olyan hatékonyan fogta a reklámokat, hogy szinte vártam, mikor nyúl ki Ááábel a monitorból, hogy torkon ragadjon egy kis Fluimucilorgia erejéig. Jobb gomb funkció meg elszublimált a hirdetők zsetonjai közé, nyaljatok hekket, baszdmeg. Nade ez a mostani acélos, nem is volt könnyű meglelni. (A melós gépen véletlen ilyen volt, és lenyomoztam. Köcsög gúgl első 3 oldalon se adta ki azt az oldalt, ahonnan beszerezhető, ami “kicsit” érdekes.)
Behúztam a foobarba egy kis AWS-t, hát annyira jól esik, hogy hihetetlen. Zene, meg minden. Ha most lennék 20 éves, az elmebetegségig AWS rajongó lennék, az kurvaélet. Azért így vén fejjel is élvezem, csak már furcsa…
Hülye dolog ez az öregedés. Először pár profi sportoló lesz fiatalabb az embernél, aztán az összes, aztán a modellek, aztán az aktuális dögös színésznők, aztán az aktuális dögös színészek csajai, aztán a legmenőbb zenészek… És közben az ember csekkolja: na, már nem leszek világbajnok műkoris, se úszó, se Angelina Jolie, sőt, már az apám korabeli Mel Gibson is legfeljebb csak bottal piszkálna meg… aztán a VOLT-on már 10 emberből nyolc hülye kis taknyosnak tűnik, és rájövök, hogy kinőttem az életemet. Pedig nincs másik.

 

It is down for everybody

Meg kell állapítanom, hogy az egyik (ha nem A) legmélyebb szorongással járó élmény az életemben, mikor a TPB nem töltődik be.
Egyszer olvastam egy kommentet, hogy: “ha megszűnik az ncore, én öngyilkos leszek”, és simán elhiszem, hogy az illető komolyan gondolta.
Mióta a kickasst legyilkolták, ez az egy szalmaszálam maradt, EZ ROHADTUL NEM VICCES.

Is this an experiment…?

So, there is this book by Nicholas Carr – The Shallows: What the Internet is Doing to Our Brains. One of the most terrifying pieces I’ve ever read. Brilliant  Scary. True.
It was so uncomfortable reading it as a bookworm AND an internet addict, I’m still upset a little bit.
Give it a shot.
Képtalálat a következőre: „internet”

Ha valami van, de nem az igazi még :P

Áll a bál a magyar médiákokban, súlytalanabbnál is súlytalanabb arcok adják elő a kicsit sem szofisztikált véleményüket a Rapülők feltámasztásáról írt vitriolos index.hu kritika kapcsán. Durvaaa. Mind a két oldalon halálra röhögöm magam.

Ezt a bandát a 90-es években se lehetett komolyan venni, és pont attól volt jó, hogy mennyire szar. Erre most kiderül, hogy

  1. van, aki komolyan azt gondolja, hogy komolyan gondolták
  2. és tényleg!

Emlékezzünk meg róluk egy klasszikussal:

Késik a Budapest Blend

Nagyon dühítenek azok a bloggerek, akik hónapokig oda se dugják az orrukat a saját oldalukra – annál is inkább, mert én meg hűségesen, napi szinten ránézek a kedvenceimre, hátha…
Gyengébb pillanataimban azért meg tudom érteni őket. Nekem sincs kb. semmi ötletem jó ideje. És még gyerekem vagy kutyám sincs, hogy ellásson alibitémával, szóval a helyzet reménytelen, de nem súlyos.
Most sincs semmi esemény, csak annyi, hogy a Somerset teaház egy nagy átverés, a honlapjuk szerint a megrendelést követő első munkanapon szállítanak, de ha nincs minden raktáron, akkor is visszajeleznek, nos…18-án rendeltem, ma 21-e kedd van, és se hírük, se hamvuk. Pedig ha létrejön a tranzakció, ezer forintot fizetek a szállításért, és további 300-at ún. utánvételi díjként, szóval szerintem nyalják ki a seggem.

Rövidhírek

  • Stranger Things kivégezve, tetszett, de kicsit szégyellem, hogy tetszett, mert akkora kliséhalmaz, mint ide Hongkong
  • belekezdtem a Dead of Summer-be, ami még nagyobb kliséhalmaz, de olyan erős nosztalgiarohamokat kapok tőle, hogy muszáj néznem (tényleg öregszem)
  • csináltam modern txt listákat a youtube-os playlistjeimről, mert a tököm tele van vele, hogy random videókat csak úgy törölnek meg priváttá tesznek, én pedig sose jövök rá, melyik dalt tüntették el az életemből
  • megint élénk, “másik dimenziós” álmaim vannak, nagyon kimerítőek
  • vége a szabinak, holnap megyek vissza a mókuskerékbe, alig várom, hogy kiderüljön, milyen meglepetések várnak (nem)
  • S., akivel másfél éve nem kommunikálok, Valentin napra küldött egy e-mailkezdeményt, hogy azt mondja, “Always”, hirtelen nem tudtam, hova sírjak (a röhögéstől). Szerintem félreküldte, vagy, ami még valószínűbb, véletlenül rákerültem a körleveles listára :D
  • rendeltem pár könyvet a bookline-től, és két nap alatt feladták a csomagot, ez még SOHA nem fordult elő
  • festettem egy bögrét, de még ki kell égetni (és a porcelánfesték továbbra is nagyon aljas cucc)
  • az elmúlt 5 napban írtam öszesen vagy 20 sort, no comment
  • találtam a gyógyszeres/hajcsatos/sminkes dobozom alján pár őskori óvszert, ki akartam dobni őket, de döbbenetes módon novemberig szavatosak, szóval… majd akkor fújom fel őket lufinak
  • próbálkozom a kalligráfiával, egész jól megy, szeretem, nagyon meditatív tevékenység, de a viaszpecsételéssel meggyűlt a bajom, egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik
  • Kitkat nincs elragadtatva a tonhaltól
  • álmos vagyok, jó éjt!