“Semmi sem akarok lenni, csak boldog!”

drón kósa istván téli almafákViszonylag normális tempóban elolvastam Jonathan Franzentől a Tisztaságot (Purity).
Amennyire emlékszem, ez az első regényem tőle, és belépőnek egészen jó volt. Terjedelmes mű, és itt-ott erősen húzni kellett volna a szövegből, de miután leküzdöttem az enyhén émelyítő wtf érzést az elején, egészen szórakoztató olvasmánynak bizonyult. Széles spektrumú történet, afféle zsurnalisztikus realizmusban megírva, amiért én általában meg vagyok veszve (lásd Tom Wolfe, RIP). Tetszik, hogy térben, időben és a karakterek terén is bátran mozog az író, bár az utóbbiak közül néhány karikaturisztikusnak tűnik.  Pl. a fiatal Anabel, akit valószínűleg a borderline személyiségzavar DSM-listája alapján sikerült megalkotni. Ott volt egy komoly késztetésem, hogy átlapozzak pár oldalon, aztán úgy döntöttem, ez nem túlírás, hanem írói szándék, hogy az olvasó átérezze, milyen rohad fárasztó lehetett szerencsétlen Tomnak elviselni ezt a hibbant, passzív-agresszív picsát, szóval végül átszenvedtem magam rajta.
Abból a szempontból is tanulságos olvasmány volt, hogy volt alkalom elmélázni rajta, mi különböztet meg egy korszakos remekművet egy tisztességes iparosmunkától. Mert itt valami hiányzott. Az a bizonyos szikra.
A szerkezet inog, csak éppenhogy nem csúszott ki az író kezéből, és végig olyan érzésem volt, hogy van az egésznek egy enyhe izzadságszaga. Az a kényszeredettség, amit akkor érezni műveken, mikor pl. a kiadó ott suhogtatja az ostort a szerző feje felett, és időre be kell fejezni a regényt, akkor is, ha igazából még nem érett meg teljesen. Vagy nem minden része. A végét kicsit elkapkodottnak éreztem, és maradt egy rejtély (Purity fogantatása), ami idegesít. Mert ugye, már bocsánat a naturális részletekért, de   SPOILER     hogy lesz terhes Anabel, ha egy menet óvszerben megy, a másik három meg hátsó térfélen (bár azt is megtudtuk, hogy köztük mindig kimegy a fürdőszobába)? Palahniuk agymenésein már eléggé megedződtem, hogy az ilyen aljas és gusztustalan enigmákon fennakadjak. Persze Boris Becker-féle sztorikon szocializálódva vannak tippjeim, de pl. az is lehet, hogy ez csak egy metaforikus kikacsintás az olvasóra, figyelembe véve a gyerek nevét, ugye. SPOILER VÉGE

Most Szép Ernő Lila ákácát gyűröm, nagyjából a felénél még mindig nem tudom, miről akar szólni, de olyan finom, édesbús, szépernős bájjal és humorral van megírva, hogy még én is nosztalgikus hangulatba kerülök, pedig sosem ismerhettem ezt a békebeli világot, és benne ezt a sok csuda pofát.

Advertisements

Telihold, epertorta, médiabox, zombiland és az okos cica

Képtalálat a következőre: „coconut strawberry cake”A telihold csak ma üt be teljes valójában, de én már a múlt éjjel sem aludtam. Elolvastam egy komplett regényt (A lány, akinek nincs múltja – Kathryn Croft), olvastatta magát, és bitang jóillatú papírra nyomták, de hogy ez mitől thriller, arra a cirka 350 oldal során sem sikerült rájönnöm, inkább afféle tinikrimi volt. Stradregénynek hívom az ilyet. Haladós, könnyű, nem rémes, de azért nem tragédia, ha véletlenül elázik, vagy fűfoltos lesz. Egy újabb jó ötlet fájdalmasan amatőr módon megírva.
Majdnem, mint a kókuszos epertortám, amit a hétvégén sütöttem, bár az azért jobb lett. Valamennyivel.
Éjfélkor egyébként elszállt az adás a tévéből (UPC forever), ami nemcsak azért volt idegesítő, mert nem tudtam meg, ki a gyilkos az ID dokujában, hanem mert szokás szerint azt írja ki a majom rendszerük, hogy nincs jel, legyek szíves ellenőrizni, csatakozik-e rendesen a kábel a médiabox seggébe.
Az egy dolog, hogy ilyenkor rendszerint távolról sem járok a kütyü közelében, tehát a kábel max. attól mozdulhat ki, hogy mit tudom én, lefingja egy arra kerekező kaszáspók, de mi már ez az attitűd, hogy egyből a kedves fogyasztóra kenünk mindent?
Gondolom kellemetlen lenne azt kiírni, hogy pl. “Bence, a hülyegyerek a központban véletlenül rákönyökölt egy gombra/elcsesztük a dátumváltást a kódoláskor/szarrá ment a kábelünk három csepp esőtől, elnézést a kellemetlenségért”, esetleg “most mentettük le a Nagy Testvér számára a napi tévés aktivitását, ezért újraindul a médiabox” (minden éjjel újraindul, általában hajnali 2-3 óra körül, mielőtt letakartam a francba az egészet, felébredtem rá, mert ilyenkor úgy villog a sok kis színes lámpája annak a szarnak, mint egy meggárgyult karácsonyfa).

A végigvirrasztott éjszaka után hajnalban elszenderedtem, és álmodtam néhány vivid hülyeséget, mielőtt az ébresztőórám eszéletre csörömpölt, hogy aztán úgy kóvályogjak át a napon, mint egy nyomorult zombi.
Megint fellángolt a melógyűlöletem, de jelenleg az a terv (kifogás?), hogy addig ki kéne bírnom, míg az agyaraim kezelése le nem zajlik – bár ha hathetenként kapok időpontokat, ez még vagy öt év is lehet, hehe, de ha jó fogorvost találsz, muszáj megkapaszkodni benne, mert ritka példány.
Egyéb napi történés, hogy F. csörgetett telefonon, de nem vettem fel, mert nem akarok vele beszélni (ő sem akar nekem e-mailt írni, 1-1), és hogy aggódom KitKatért, mert a “gazdája” sterilizáltatni akarja, és olyan kis nyüzüge szegénykém, hogy rémes belegondolni, hogy elaltatják… Megpróbálta elkapni, de a macska jutalomból szanaszét karmolta, és azóta nem megy “haza”. Okos cica.

 

Mielőtt beüt a PC

Küzdök a Before We Die (Innan vi dör) első évadával. Lassú, nyomozós film, ezeket általában szeretni szoktam, de megint az a bajom, ami már sokszor volt: nem találok azonosulásra alkalmas, szimpatikus szereplőt. Ezért aztán nem is különösebben érdekel a sorsuk, ezért aztán maga a sztori sem köt le.
Azért még nézem, részben azért, mert várom,h ogy fog kikeredni a “lám, Svédországba beszüremkedett a balkáni maffia, ennyit a menekültekről” vonalból a “lám-lám, a legnagyobb gyökerek mégiscsak a svédek, éljenek a menekültek” karika. Mert ugye a tapasztalatok szerint ez a kötelező végkifejlet. :) Eléggé rácuppantam mostanában a svéd bűnügyekre (Henning Mankell, Camilla Läckberg, Kristina Ohlsson), az is lehet, hogy csak csömöröm van.
Egyébként meg utálom a világot, a melómmal az élen, szóval semmi új.

Semmi különös

lifesA Ferrari hozza a megszokott formáját, és így az ötödik(?) futam táján szépen visszacsúszik a Merci mögé, nem baj, legalább idén se kell többé néznem.

Az ojrovíziót Izrael nyerte egy kotkodácsoló, vattacukornak öltözött koca dalával, az AWS a 21. helyre volt elég, szóval csak a szokásos értékrend érvényesült, ahogy mindig.

Megrendeltem a Corpus Hermeticum magyar változatát, erre kajak nincs benne az a rész, ami miatt érdekelt volna (amit nem értek, mert elvileg nem best of kiadvány, hanem teljes, na mindegy).

Sütöttem egy túrótortát, gondoltam, jó lesz eperrel a tetején, erre mire kész lett, a kedves család felzabálta az utolsó szemig. Mármint az epret. Áfonyát tettem rá, az majdnem olyan jó, de azért na.

Holnap meg mehetek melózni, előre hányingerem van az egésztől.

Szarazélet.

 

Mészárszék és Kurt Wallander

Kényszerszabi, mert nőnek lenni jó. Próbáltam hasznosan tölteni, de nem nagyon sikerült, részben a kialvatlanság, részben a halálfélelem miatt, meg az se segített, hogy horrordíszletek nőttek a nyomomban, amerre jártam.

De legalább olvasgattam, az éjjel befejeztem az első Mankell regényemet (A gyilkosnak nincs arca). A sorozattal (Wallander) összevetve azért világosabb lett néhány momentum. A regény nem volt rossz, de végig olyan érzésem volt, hogy döcögős a fordítás. Az is érdekes volt, mennyire másképp fest a könyvben a svédországi menekültkérdéssel kapcsolatos álláspont, mint a filmben. ’91-ben jelent meg, akkor még nem volt kötelező körberajongani a kulturális inváziókat, de margón azért megjegyeztem magamnak, hogy már akkor sem volt feszültségektől mentes a téma, ha bestsellert lehetett írni belőle. Persze a rasszizmus már akkoriban is a világ legocsmányabb bűne volt, ezért hangsúlyozni kellett, hogy a rosszfiúk bár bevándorlók, olyan fehérek, mint az albínó nyuszi farka hegye. Ez most gondolom, afféle spoiler volt, de mivel ezeket a posztokat úgyis csak én olvasom, nem baj. :)

 

Cooltúra

You know, they say that bathing in red wine is a great antioxidant and keeps you young. So I drink it while I bathe in it!Az elmúlt két napban istentelenül kegyetlen UnReal maratont nyomtam (2 évad, plusz ami a harmadikból kijött), és még mindig Quinn az abszolút példaképem. A harmadik szezon eddig kissé harmatos,  marha ellenszenves a suitress, és a háreme is elég gáz. Az egyetlen jó pasinak olyan vaginaszikkasztóan undorító akcentusa van, hogy mindig összerezzenek, mikor meghallom (August).

Átszaladtam a The Outsider-en is. Nem teljesen értem ezt a masszív fanyalgást, közel sem világmegváltó film, de nem is különösebben rossz. A történet elég soványka, és van benne pár lámaság, de hangulatilag eléggé ott van a szeren, szóval egyszer abszolút nézhető. (Itt kell megjegyeznem, hogy hatalmas előnye a Netflixes moziknak, hogy nem kell egy évet várni az élvezhető minőségű torrentekre, hehe.)

Szabadságom alkalmából ma is előadtam a borospohárral a kezemben félrészegen üvöltöm a Tankcsapda-összest és közben festek alapvetésű produkciómat, elég jól sikerült, bár a szomszédoknak lehet, hogy más a véleménye, a macskának meg biztos, mert elég lesajnálóan lesett az ablakon keresztül.
Irodalmilag Dan Brown-tól olvasom az Eredetet, minden hajam elmegy ettől a regénytől (is), remélem nem olyan lesz, mint Az elveszett jelkép, hogy hatszáz oldalon át húzzák az ember agyát, aztán meg kibökik a szemét egy na-és-akkor-mi-van-ki-nem-szarja-le “csattanóval”.

Nem vagyok gyáva, gyönge sem… csak fáradt

Tajtékos ég

Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.

A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.

/Radnóti Miklós, 1940 jún. 8./

Páncélos medvék a focihuligánok ellen

ACCEPT! I never decline this call :)                                                                                                                                                      MoreEgész nap zuhogott a hó, imádom, ahogy befedi az utak és az emberek mocskát. Egyszerű, tiszta, éteri szépség, nem is tarthat soká…

Elolvastam A beépített huligánt James Bannontól. Ezt a könyvet egy vásárlási rohamomban véletlenül sikerült beszerezni, azt hittem, egy titkosügynökől szól. (Gondolom, rendelés közben szimultán pinteresteztem, youtube-oztam, e-mailt írtam, 444-en vihogtam, szőttem a világuralmi terveimet, kötögettem a soha el nem készülő, de igazán csinos sálamat, táncikáltam és borozgattam, vagy nem tudom, hogy sikerült ennyire benézni, de mindegy.) A focihuligánok világa az egyik a kevés téma közül a bolygón, ami távolról sem érdekel, de ha már megvettem, gondoltam, elolvasom (nem volt olcsó :/).
Összességében nem bántam meg, bár fele ennyi terjedelem sem mondott volna kevesebbet erről a világról, és a szerzőnek van egy elég markáns nárcisztikus beütése (mindenki hülye, csak én vagyok helikopter alapon), plusz fogadni mernék, hogy pár dologban hazudott (például a csapos csajjal való nem-is-volt-semmi kapcsolatáról, nos, az kizárt dolog, hogy úgy történt, ahogy elővezette, egyszerűen nem hiszem el, és kész).
Meg hát ugye, kicsit vicces, hogy két évig azért fizették, hogy fedett zsaruként kocsmázzon és meccsekre járjon, aztán meg végül beépülés ide, jelentések oda, egyetlen arcot sem sitteltek le a hősies műveletnek köszönhetően, de több felettese is melegen ajánlotta neki, hogy ne nagyon gondolkodjon hosszú távon a rendőri pályában. :D Azért nem volt olyan rossz, kicsit olyan Irvine Welsh-es hangulatom lett tőle.

A másik folyó könyves projektem A borostyán látcső, ami ugye egy Pullmann trilógia utolsó (kiadott) darabja lenne, de az a helyzet, hogy a második rész közepe táján valahogy megfeneklettem. Az arany iránytűt már olvastam réges-régen, és még mindig tetszik, de A titokzatos kés inkább csak ígéret maradt, ez a harmadik meg számomra eléggé unalomba fulladt. Ez van, ha nem marad karakter, akivel azonosulni tudnék, és itt kb. ez a helyzet. A másik dolog, ami idegesít a sokféle lény, ezt nem tudom tolerálni a regényekben (sem). A daimónok még tetszettek, a páncélos medvéket kifejezetten imádtam, a boszorkányok meg sem kottyantak, de a fantomokat már nem igazán tudtam hová tenni (jó, afféle dementorok, de na…), az angyaloknál kicsit vinnyogtam is, és legutóbb meg előkerültek ezek a manóféle izék, akik Lord Asrielnek kémkednek, hát, ezektől meg már konkrétan undorodom.
Az sem tetszik, hogy a sztorit ráerőltetik egy bibliai sémára, Asriel neve mondjuk gyanús volt az első részben is, de egyébként szerintem ez ilyen később felbukkanó ötlet lehetett, mert nagyon izzadságszagú, ahogy próbálják rátekergetni a történéseket a bűnbeeséses őskrimire. Ráadásul most úgy állnak a dolgok, hogy a szemétláda, gyerekeket áldozó, saját lányát letagadó, majd semmibe vevő sátánaspiráns lesz a szuperhős, hááát…. Nem igazán van kinek szurkolni, pedig nekem nincs bajom Luciferrel (amíg nem köcsög).
Szóval ez a könyv most áll.

Helyette tegnap éjjel nekiugrottam régi nagy kedvencem, Joyce Carol Oates Pikk Bubi című kötetének, de vagy a lendületem nem volt elég nagy, vagy az időzítés volt szerencsétlen, mert hát… untam. :O Ez még sosem fordult elő Oates és köztem, kicsit most aggódom is a kapcsolatunkért. Azért még bízom benne, hogyha a narrátor főhősünk végre mást is hagy majd szóhoz jutni, találok kapaszkodót a regényen (van rá esély, eléggé az elején tartok).

Sok sikert nekem!

Márai Sándor és a bullseye 1980-ból

“Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… …A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!… Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van.”

/Judit… és az utóhang/

Ne olvasd el!

.Mesélhetnék a mai napról, meg hogy milyen érzés egy dodonai szövettani eredményt kapni, de nem fogok, mert rohadtul unom már a témát. Ez a blog másról szól.
Furcsa skandináv krimit olvasok: A Prédikátort Camilla Läckbergtől. Eléggé jól működik a recept, ami már a Jéghercegnőben is bevált, olvastatja magát a regény, de valahogy sokkal kevésbé tetszik. Az ok pedig rám nézve kicsit gáz, azt hiszem: idegesít, hogy sok benne a boldog ember. Szerelmesek gazdagok, szép helyen élnek. Mostanában kifogyott belőlem minden toleranciatartalék  a szerencsés emberek irányába. Sajnos én az a fajta beteg vagyok, aki iriggyé és zárkózottá válik a helyzete miatt, nem bölccsé és nagylelkűvé. Ez nem csak a könyv kapcsán látszik, hanem a valóságban is. Szándékosan ignorálom F-et és J-t, azt a maradék két embert, akit talán meghívnék (haha) a temetésemre, és erre igen önző okom van: éppen mindketten nyakig merülnek a szép, kerek életükbe, ezért nem tudnak (bár talán nem is akarnak) együttérezni velem a nyomorúságomban. Az nem segít, hogy: “nyugi, minden rendben lesz”.
Nem csak azért, mert afféle eufemisztikus  “dugulj már el!” bullshit szövegnek hallom, hiszen honnan is tudhatná bárki jelenleg, megérem-e az év végét, hanem mert nekem arra lenne szükségem, hogy végre istenigazából kiborulhassak. Az összes szorongásommal, az összes dühömmel, az összes önutálatommal és irigységemmel együtt, de erre senki nem kíváncsi. Nem biztos, hogy haldoklom (legalábbis  a célegyenes nem az), de a haldoklók magánya máris utolért. Gyönyörű kilátások.
Persze részben meg tudom érteni őket. Bizarr dolog lenne velem arról értekezni, honnan szerezzek gyorsan és kíméletesen ölő mérget, hogy ne kelljen embertelen szenvedéseken átmennem, ha úgy alakul, vagy hogy mennyi pénzt tegyek félre már most a temetésemre, és milyen zene szóljon, vagy hogy honnan kerítsek orvost itt a világ végén, akinek van olyan magánrendelése, ami nekem kell, vagy éppen hogy hogy a francba pisiljek bele félálomban egy másfél centi átmérőjű üvegcsébe, mert a gyógyszertárban kifogytak az eme nemes célra tervezett alkalmatosságokból, és csak ilyennel tudtak szolgálni. Nem hibáztatok senkit érte, hogy mindez nem érdekli, vagy nem szeretné kitenni magát az élménynek, hogy erről nyüszögjek neki. Csak sajnos nekem viszont semmi más nem jár a fejemben pár hete, csak ilyenek, és kellene egy… hát igen. Valódi barát. Úgy fest, nincs már egy sem.
Hát, mégis arról meséltem, amiről nem akartam.

Ünnepi hangulat

Azon agyaltam ma (jó, azon IS), hogy a Shakespeare-i dilemma valójában nem dilemma: a szavak igenis számítanak.
Hiszen például mennyivel jobban hangzik, hogy rózsaméz, mint hogy szájpenész elleni ecsetelő, vagy bóraxos (nátrium-tetraborátos) glicerin vagy akár hogy glycerinum boraxatum – bár utóbbi szintén nem nélkülöz némi poétikus dallamosságot.

Mindenkinek Boldog Karácsonyt!

‘I have to get off this planet!’

Egy majdnem végig átaludt (!) hétvége tetszetős lezárásaként az imént találtam a neten olyan kabátot, amiről mindig is álmodoztam. Na jó, majdnem pontosan olyan, és a seggére vertem harmincötezer forintnak, de megvarratni sokkal problémásabb lett volna. Ilyen jóféle kis nagy kapucnis, viktoriánus gyönyörűség, vénségemre üt be nálam is a gótika, na nem baj. Ha már elboszorkányosodom, nézzek is ki úgy.

Vicces, hogy Csehországból érkezik, mert szintén ma este fejeztem be Lukjanyenkótól (és Vasziljevtől) a Nappali Őrséget, ami egy ütős prágai szellemidézéssel zárul. Még mindig idegesít ez a széria, olyan, mintha az író valójában csak képeket és karaktereket álmodott volna meg, és az utolsó fejezetben próbál visszamenőleg sztorit csempészni a regénybe (megjelenik Geszer és Zavulon, és kiderül, hogy végig átvertek mindenkit, hát há-há). Az sem kizárt, hogy novellákat erőltettek regényformába, mert pl. Igor és Alisa története önmagában teljesen jól működik, de ahogy mindenáron megpróbálják beleilleszteni a tragédiájukat a nagyok játszmájába, az számomra nagyon izzadságszagú. Azért elment, és jön az Alkonyi, hátha lassan beérik a koncepció.
Képtalálat a következőre: „thor ragnarok”
Megnéztem a Thor: Ragnarök című csodát (megszegtem vele egy korábbi fogadalmam, szégyen, dehát én is csak egy gyenge nőféle vagyok), és a poénoknak hála, valóban elég élvezhető volt, bár részemről (sokkal) több Loki + Thor interakciót és (sokkal) kevesebb Hulkot kevertem volna az üstbe. Rohadtul nem érdekel, ahogy fél órán keresztül üvöltve agyalja egymást két szereplő, dehát nyilván nem is én vagyok a célközönség. A Hella nevű csaj meg röhejes volt, úgy nézett ki, mint Demóna egy rosszabb napján. Igen, az egy Walt Disney karakter…

Az embereket továbbra is utálom, de szerencsére minimálisra sikerült redukálnom a mennyiséget, akikkel muszáj kommunikálnom, és ez most így nagyon jó. Ki találta ki, hogy a magány az valami nyomorúságos dolog? Biztos valami lufiagyú extravertált.

Éhség

Kapcsolódó képHolnap muszáj lesz sütnöm egy citromtortát, megbolondulok, annyira kívánom. :o Plusz  Kitkat ma bemászott az erkélyen, és minden különösebb szívbaj nélkül körbemasírozott a lakáson, szóval sütimánia pipa, macskamánia pipa, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy végképp elkezdtem megvénlányosodni.^^
Lukjanyenko Éjszakai őrségét nyűvöm, nem rossz, de nem is különösebben élményteli, kicsit fárasztó olvasni, és ahhoz képest, hogy 1998-ban írta, elég poros. Remélem, a sorozat többi része kicsit pörgősebb lesz, mert előrelátón beszereztem az egészet egy fél vagyonért…

‘Happy is overrated’

Súlyos darával kivégeztem a Shameless ötödik évadját, és nagyon tudom ajánlani. Olyan mélységei voltak, amit egy trashdramedy-től igazán nem várna az ember, és bár a többedik évadnak köszönhetően beköszöntöttek a karakteridegen elhajlások, de a sztorik és a dialógusok, meg persze az egész sorozat bizarr alaphangja simán elviszi ezeket is a hátán. Ilyen tempóban lassan kurrens fogyasztó leszek.
Könyv: Camilla Läckberg Jéghercegnőjét fejeztem be ma, nem rossz, nem rossz, de minden elsőkönyves gyerekbetegséget magán visel, megint megpiszkált az az ilyet én is tudnék írni, basszus érzés. Tudom, tudom, mi tart vissza…