Cinemális önsorsrontás

Miután egész idillien alakult a szabinapom [fél tízkor kelés (kétórás ébrenléttel hajnalban, de akkor is), hangyázás, virágültetés  a nagyon meleg napsütésben, Kitkat etetés, Motive 2. szezon befejezés], gondoltam ideje redukálni a várakozó filmek sorát, és véletlenül sikerült jól meggyomroznom magam a Miss You Already-vel. Fogalmam sincs, mikor és miért töltöttem le ezt a filmet, és bár elég ütős mozi, most nagyon nem esett jól.
Úgyhogy itt bambulok nagyon bánatosan, és kicsit ráz a hideg, nem a jóféle, hanem a rossz.

Tavaszcunami

shoulder-checkNyugis szombat, olvasgattam (Mocsok kivégezve, most kell keresnem valami kevésbé nyomasztót, mielőtt nekivágok a Pornónak (Trainspotting 2), mert közvetlenül egymás után csömörszerű állapotot eredményeznének), továbbá Road diszkográfiát kukáztam össze a netről, nagyon kalandos, cirill betűs helyeken jártam, mielőtt rájöttem, hogy a youtubeconverterrel egyszerűbb lesz. Magyar zenét kb. lehetetlen torrentezni (nem vagyok fenn ncore-on). Nem olyan tragikus hiányosság, de pár dolog azért beszerzendő vagy ötévente.
Klassz, tavaszi idő van, a hunyorom csak úgy hunyorog a napsütésben, nyugtalanító szél süvít, az állatok és a növények is teljesen meg vannak bolondulva. Nagyon szeretném ezt az időszakot, ha normális lennék. Így inkább csak olyan keserédes zaklatottságot érzek, mint mikor az ember legjobb barátnője bejelenti, hogy bepasizott/terhes/megkapta élete álommelóját Új-Zélandon.
Hogy szép-szép, és örülök is neki, meg minden, de azért kibaszott nagy tüskét vág a szívembe, amiért nekem már megint az marad, hogy tanúja lehetek más boldogságának, ráadásul jó képet kell vágnom a dologhoz, miközben éppen elveszítek valakit. Persze ez abból fakad, hogy nekem mindig fontosabb a másik, mint én neki, ez eddig minden egyes kibaszott emberi kapcsolatomban így volt (a végükön kiderült), szóval nem olyan nagy csoda, hogy kb. a nullára redukáltam a számukat.
És most iszoK egy teát.

Rövidhírek

  • Stranger Things kivégezve, tetszett, de kicsit szégyellem, hogy tetszett, mert akkora kliséhalmaz, mint ide Hongkong
  • belekezdtem a Dead of Summer-be, ami még nagyobb kliséhalmaz, de olyan erős nosztalgiarohamokat kapok tőle, hogy muszáj néznem (tényleg öregszem)
  • csináltam modern txt listákat a youtube-os playlistjeimről, mert a tököm tele van vele, hogy random videókat csak úgy törölnek meg priváttá tesznek, én pedig sose jövök rá, melyik dalt tüntették el az életemből
  • megint élénk, “másik dimenziós” álmaim vannak, nagyon kimerítőek
  • vége a szabinak, holnap megyek vissza a mókuskerékbe, alig várom, hogy kiderüljön, milyen meglepetések várnak (nem)
  • S., akivel másfél éve nem kommunikálok, Valentin napra küldött egy e-mailkezdeményt, hogy azt mondja, “Always”, hirtelen nem tudtam, hova sírjak (a röhögéstől). Szerintem félreküldte, vagy, ami még valószínűbb, véletlenül rákerültem a körleveles listára :D
  • rendeltem pár könyvet a bookline-től, és két nap alatt feladták a csomagot, ez még SOHA nem fordult elő
  • festettem egy bögrét, de még ki kell égetni (és a porcelánfesték továbbra is nagyon aljas cucc)
  • az elmúlt 5 napban írtam öszesen vagy 20 sort, no comment
  • találtam a gyógyszeres/hajcsatos/sminkes dobozom alján pár őskori óvszert, ki akartam dobni őket, de döbbenetes módon novemberig szavatosak, szóval… majd akkor fújom fel őket lufinak
  • próbálkozom a kalligráfiával, egész jól megy, szeretem, nagyon meditatív tevékenység, de a viaszpecsételéssel meggyűlt a bajom, egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik
  • Kitkat nincs elragadtatva a tonhaltól
  • álmos vagyok, jó éjt!

Azért vannak? Hol vannak?

adultfriendsFáradt vagyok és szomorú.

Ma jelentkezett J., hogy élek-e még, vagy haragszom-e rá, vagy mi van. Október 7-én írt nekem utoljára, arra már nem reagáltam. Egyrészt, mert nem volt kedvem újabb kényszeredett levelet összerakni, másrészt mert kíváncsi voltam, mennyi idő után kezd el feltűnni neki, hogy nem válaszolok. Hét hét nem is olyan rossz, a csontvázam alapján még azonosítható lenne a hullám, ha ennyi idő múlva nézne rám valaki…
Többször elég egyértelműen megírtam neki, hoogy szükségem lenne némi realtime beszélgetésre, meg hogy mennyire megsoroztak a tragédiák, érdemi reakció nem érkezett, szóval részemről ennyi volt.

A másik ilyen semminekvaló álbarát az Angyal, aki órák hosszat tud mesélni a saját dolgairól, amik általában érdekesek, szóval ez nem is gond, de ha havonta egyszer eszébe jut megkérdezni, hogy hogy vagyok, én meg tolok rá egy cry for helpet (nem hazudok, ez van), annyit tud rá felelni, hogy: “sajnálom :(“. És ennyi! :D Köszibaszdmeg. Én meg mit össze breakelek állandóan, hogy visszarángassalak az elmebaj széléről, öntöm beléd a lelket, mikor mindenki csak legyint a lúzerkedésedre, vigasztallak, mikor megbántanak, ha kell, napokig… Tudod mit? Meguntam.
Tehettek egy szívességet mind a ketten.

Neon, tejföl és a legszebb öröm

A nap tanulságai:

-a pasztellfesték fixáló löttynek olyan brutális szaga van, hogy most legalább egy évig semmilyen életforma nem marad meg a hálóban rajtam kívül – pedig a kezelendő felületnek kb. az 5%-ával végeztem csak
-sütireceptekben a tejföl nem helyettesíthető joghurttal következmények nélkül – hiába közeli rokonok, a hasonlóság CSAPDA
-a The Neon Demon egy gyönyörűen fényképezett, brutálisan szar film, senkinek nem ajánlom
-a Forma-1 még mindig képes alulmúlni önmagát, éljenek az esős futamok
-imádott Dell lapim halálosan féltékeny, és rendszeresen szabotálja a 2 in 1 készülékek iránti kutatómunkámat, pedig biztosítottam róla, hogy nekem ő az első (csak hát kellene egy mobilabb, és öt centis átmérőnél azért nagyobb kijelzővel rendelkező kütyü, amit netezési célból tudnék hurcolni melóba – sajnos a céges gépeken minden mulatság tiltva van, és hát nehogy véletlenül megdögöljek már az unalomtól, vagy ilyesmi)
-gonosz vagyok, mert örömmel tölt el, hogy éppen látványosan tönkremegy egy őskori, plátói szerelmem korábban émelyítően boldognak tűnő házassága :] :(

New kid on the radar

Még nincs 25 éves, magas, sportos, hipnotikusan kék szemmel és olyan férfias, mély hanggal, hogy komolyan meg tudja zavarni a szívfrekvenciámat, mikor felbukkan. Mikor először megpillantottam, azonnal megakadt rajta a tekintetem, és csak úgy lightosan le is nyomoztam, mindenféle konkrét szándék nélkül… de ez lehetett volna akár egy egyszeri, véletlen szeszély is. Művészlélek vagyok, mindenféle formájában díjazom a szépséget, és egy olyan genetikailag erősen kontraszelektált környezetben, amiben létezem, valósággal kiragyog a szeméthalmok közül egy hasonló jelenés.
Aztán újra és újra felbukkant, beszélgettünk is pár mondat erejéig, és bár kicsit sem volt kiábrándító az élmény, mert intelligens, jófej srácról van szó, azért a saját reakcióim alapján konstatálnom kellett, hogy az érdeklődésem nem feltétlenül ennyire emelkedett jellegű. Illetve attól függ: ha művészi fantáziának tudjuk be, hogy fél délután arról álmodozom, hogy szaggatjuk le egymásról a ruhát, akkor végülis…

Nagyon furcsa, hogy elvileg/hivatalosan/szigorúan vizuális szempontból a sötét lobonc+világos bőr+kék szem kombinációtól ájulok el, gyakorlatilag meg az az igen kevés alkalom, mikor volt szerencsétlenségem átélni ezt az áramütésszerű, zsigeri fizikai vonzalmat egy kvázi idegen iránt, nos, ők még véletlenül sem így néztek ki.
A bőr árnyalata még csak-csak stimmelni szokott, de minden más tökéletesen esetleges. Vicces.
Tényleg nem a látvány szintjén zajlik az igazi játék.

 

Nagy hírek kis világomból

1, rájöttem, hogy demiszexuális vagyok, felszabadító érzés, hogy van neve a rendellenességemnek

2, rettenetes érzés egész álló nap csokitortáért epekedni, fogalmam sincs, honnan jött a vágy, de nagyon súlyos az állapotom

3, még mindig elég hülye vagyok hozzá, hogy olyan emberekhez vonzódjak, akik magasról tesznek rám, de már nem tud fájni az elutasítás

4, a Lucifer c. sorozat 3 és fél rész után éppen a libikóka tengelyére tolt: egyrészt érdekel a folytatás, másrészt, bár Tom Ellis tökéletes választás volt a főhős szerepére, kicsit túl ostobára vette a figurát, a Sátán ne legyen már egy naiv, f.szhelikopterező debil, a pokol szerelmére…

A kis hercegnő

lindseykustusch1A világ nem is lenne olyan szörnyű hely, ha nem lennének benne emberek. Vagy legalább ha rajtam kívül nem lennének benne…

A növények és az állatok (alighanem a gombák is) annyira őszinte lények, olyan tiszta, harmonikus kapcsolatuk van önnön létezésükkel… az emberi jelenlét ront el mindent ezen a bolygón. Lehet, hogy tényleg tájidegenek vagyunk itt.

Napról-napra realizálom, mennyire rutinosan tudok elszakadni számomra fontos(nak hitt?) emberektől. Mindig végtelenül megrázónak és szomorúnak tartottam, ahogy az állami gondozott gyerekek fél perc alatt a bizalmukba fogadnak egy vadidegent, aztán ha az nem jön többé, egyszerűen tudomásul veszik, hiszen a világuk így működik. Azt hittem, újra és újra feltépett sebekről van szó, de amennyiben hasonló történik velük, mint most velem… ha nincs adoptáció, előbb-utóbb lesz adaptáció.
Egy idő után nem fájdalmas, abban az értelemben nem, hogy összebőgje az ember a párnáját kínjában. Az ötvenedik csalódás pengéje már vastag hegszövetet ér: egy egészen halk, keserű kis ütés azért talán megmarad, ebből tudod, hogy egészen kicsit, valahol mélyen még mindig reménykedtél, hogy ő majd más lesz, hogy ő nem hagy el. De ez csak afféle remény, mint a lottóban: tudod, hogy kb. semmi esélyed megütni a főnyereményt, de azért csak feladod azt a szelvényt. Egyáltalán nem lepődsz meg, hogy már megint nem nyertél, de azért a következő héten is játszol, és a következőn és a következőn… mert, bár vastag páncélt növesztettél, egy soha el nem jövő csoda ígérete tart életben.
Szánalmas.