What is love? (…baby don’t hurt me…)

Explore new worlds!  Marijuana is powerful in edibles you make easily yourself. This book has great recipes for easy marijuana oil, delicious Cannabis Chocolates, and tasty Dragon Teeth Mints: MARIJUANA - Guide to Buying, Growing, Harvesting, and Making Medical Marijuana Oil and Delicious Candies to Treat Pain and Ailments by Mary Bendis, Second Edition. Only 2.99.    www.muzzymemo.comI’ve been thinking about love. And my conclusions are quite sad, because I had to realize I’ve probably never been loved. Truly loved.

There were some people who was attracted to me, ’cause they liked trouble and hated boredom. They adored me, and I thought it was love, but I was so terribly wrong. They were chaos junkies. They loved the storms and the thunder around my life. It was only a wicked addiction. I was their drug and when they overdosed, they left. They never loved me.

There were some people who thought I could be their savior. They were lost, desperate outsiders, and I was attracted to them, because I fond of the twisted and the bizarre. I felt sorry for them. I wanted to fix them. They misunderstood my interest and had faith in me. They mixed up my love with my passion, believed that they were finally loved. They were grateful for my caring, and when they got healed or figured out I’m not a goddess, they left.  They never loved me.

There were people who tried to save me. From my disease, from my fate, from myself. Some of them were like me, and I was just a strange hobby for them. Others had this  weird guardian angel complex, and were suffering from the constant urge to make everyone happy around them.  They were gentle and kind, they were always there for me, and I thought I was loved, but it was a mistake. It was just their nature. They never loved me.

And now I’m tired. I don’t want any more everyday heroes or bothered souls in my life. I don’t wanna be anyone’s project, and I’m out of the energy for piecing together broken people. So I shut them out and now I’m totally alone. It’s not as awful as it sounds. I’m relieved, and I feel like I’m… pure.  I cut the bullshit and I’m getting ready for love.  To give and to receive.

It’s time to reborn.

 

 

Advertisements

Csak egy

Broken by Dave Koba - I think I really like this, but I'm not sure yet!Rájöttem, amit már régen sejtettem, hogy nekem szükségem van (lenne) egy emberre, és csakis egy emberre. De olyasvalakire, akinek szintén csak egyvalakire van szüksége, és az történetesen én vagyok. A szociális izolációm valódi gyökere nem az, hogy utálom az embereket, hiszen vannak kivételek, hanem hogy minden kapcsolatom oda fut ki, hogy én első helyre teszem az életemben az illetőt, ő viszont nem engem helyez oda, és ezt nem tudom, és nem is akarom elviselni, Ha nem jelentek annyit valakinek, mint ő nekem, akkor inkább kukázom az egész kapcsolatot. Nincs igényem haverokra, és ismerősöknek csúfolt szívességbarter forrásokra, nekem csak egyetlen társ kellene, de ez úgy tűnik, álom marad, mert nyilvánvalóan nem létezik olyan emberi lény, akivel kölcsönösen egymást, és csakis egymást választhatnánk.
Ami bizarr, hogy itt nem csak párkapcsolatra gondolok, sőt, elsősorban nem is arra. A hormonok összekuszálják a dolgokat. Egy barát is megtenné, vagy egy magányos testvér.

Az egész gondolatsor onnan bukott elő, hogy F. írt egy e-mailt, több, mint egy hete, én meg nem olvastam el, mivel úgy kezdődött, hogy: “bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam…” Én meg ettől már agyrohadást kapok, mert az össze barátságom ezzel a molinóval betekerve masírozott a szemétdomb felé, és semmi kedvem egy újabb vergődéshez. Szóval berágtam, és leszartam. Erre F. elkezdett üzengetni a közös ismerőseinken keresztül, hogy szóljanak már nekem, hogy olvassak e-mailt… :|
Azt azért tegyük hozzá, hogy ezt a szívmelegentő bevezető mondattal kezdődő irományt vagy hat-nyolc hetes vajúdást követően szülte meg az én levelemre válaszul, illetve hogy a jövő héten lesz a szülinapja, és gondoltam, majd akkor úgyis küldök valamit neki, és válaszolok egy füst alatt.
Persze nekem megértőnek kell lennem, hiszen ő egy elfoglalt családanya, csak pár hónapos a kisebbik gyereke, és ráadásul tanul is mellette, meg most költöztetik új házba az idilli kis életüket, én meg ugye ráérek, nekem se idilli nincs, se másmilyen.
Nem mondanám, hogy irigykedem, se férjre nem vágyom, se gyerekre (na jó, a házat elfogadnám), de végtelenül fáraszt már, hogy tapsikoljak a tökéletes életéhez. És most igazságtalan vagyok, mert F. amúgy egy baromira kedves nő, és azon kevesek egyike, akiket igazán és valóban képes voltam megszeretni (nem túl népes klub), ráadásul azt hiszem, ő is kedvelt engem (még kevésbé népes klub), és tényleg sose viselkedett lenézően velem, vagy ilyesmi, de ez a szituáció végtelenül kényelmetlen nekem, mert feszültté és szomorúvá tesz. Igen, simán tudok úgy örülni a boldogságának, hogy közben szenvedek, mert aláhúzza az én nyomoromat.
Szóval még mindig ott figyel a forró krumpli e-mail a fiókomban, és már be se merek lépni napok óta, hogy ne is lássam, egyszerűen nem akarom elolvasni.
Inkább szívódjunk fel egymás életéből végleg, úgyis csak idő kérdése.
A sebtapaszletépés híve vagyok.

Rosszabb a halálnál?

Végre átvergődtem magam a Black Mirror negyedik évadán. Ahhoz képest, hogy az egyik legjobb sorozat, amit valaha kóstoltam, egy hónapig elvoltam a hat résszel. Valahogy túl sűrű a darához, és a korábbi évadokból kiindulva időt akartam hagyni az ülepedésre (közben kiderült, hogy ezúttal felesleges volt ez az óvatosság).
Másrészt az első epizód, amit minden kritika mennybe menesztett (USS Callister) eléggé elvette a kedvem az elején. Egész életemben kínosan émelyítőnek találtam a Star Treket, erre megdobtak egy Meth Damonnal (ahah) súlyosbított paródia verzióval, annyira rosszul voltam a látványtól, hogy a sztorira is alig tudtam odafigyelni. Nem tetszett az sem, hogy több helyen megúszásra játszottak (pl. a digitális másolatoknak nem volt nemi szervük – ez elég hiteltelen egy permanens nőhiányban leledző nerd álomvilágában).
Aztán gyorsan kiderült, hogy az összes epizód egyetlen technológiai rémálomra lesz felfűzve, ez pedig az emberi elme digitalizálása, a mások agyában turkálás.

Ebből egyedül a Metalhead lógott ki valamelyest, ami szintén nem tetszett (újabban nagyon érzékeny vagyok a cinematográfiára pro és kontra is). Egy leszakadó műszerfal össze tudja zúzni a robotkutya lábát, tehát nagyon is sebezhető a dög, de egyik zseniális hősnek se jut eszébe, hogy a batár kocsijával elüsse a picsába, vagy szétverjék valami husánggal álmában, inkább menekülnek előle..? Wtf. A feszültséget viszont nagyon ügyesen fenntartották, azt el kell ismerni.

Az Arkangel és a Crocodile ugyanaz a történet pepitában: a szeretetteli aggódás és az ellenséges kútászkodás is tragédiába torkollhat, ha nem tartjuk tiszteletben azt a varázslatos, és egyre inkább felértékelődő valamit, amit privát szférának hívunk. Nagyon együtt tudtam érezni az anyja által megnyomorított kiscsajjal (ezt megbeszélném a terapeutámmal, de nincs, mert anyám szerint felesleges, haha).

És végül jöjjön a két kedvencem az évadból. A Hang the DJ a San Junipero (3. évad) kistestvére. Egy szívmelengető történet a sok rettenet közepette, de nem ettől kiemelkedő, hanem mert kíméletlenül fekete tükröt tart a jelenkori párválasztási krízisnek. Algoritmusokra hallgatunk a szívünk helyett, benne maradunk szar kapcsolatokban, boldogtalanul, mert “a rendszer” szerint így helyes. Betartjuk a szabályokat, mert mindenki más is úgy tesz, és elhitetjük magunkkal, hogy nincs más választásunk, mert nem akarjuk felvállalni a felelősséget a saját döntéseinkért. Idegenekkel kefélünk az első randin, ha jól esik, ha nem, mert ez tűnik célszerűnek, és általában: az összes energiánk arra megy el, hogy agyonnyomjuk az ösztöneinket és a túlüvöltsük azt a kis hangot a lelkünk mélyéről. Ütős epizód volt, igazi Black Mirroros önreflexiós gyomrossal.

Ahogy az utolsó rész, a Black Museum is, amiben igazából három történetet kaptunk: a kimaxolt testi empátiába beleőrülő, fájdalomfüggővé váló orvosét, a pasija fejébe, majd egy plüssmajomba száműzött digitalizált anyukáét, és a szadisták zsákmányává váló kísértetrabét, aki lehet, hogy gyilkos volt, de talán még az sem. Ezek a legdurvább sztorik az évadban, és bár általában nem vagyok oda az antalógiákért egy antalógiában, de itt valahogy működött. Ez az a rész, amitől tényleg rémálmaim lehetnek majd, főleg a második történet rázott meg – milyen lehet évtizedekig egy vitrinben ücsörögni? A tanulsága mind a háromnak ugyanaz, és mintegy a San Junipero sötét oldalát villantja fel: van rosszabb dolog a halálnál, és nem biztos, hogy olyan elszántan kapaszkodnunk kéne az elképzelésbe, hogy megszabaduljunk tőle.

Tik-tak

Képtalálat a következőre: „time bomb”Nem az újdonság varázsa a lényeg, ezt mindenki félreérti, vagy félremagyarázza. Az újdonság inkább distressz, elbizonytalanít, éberségre, alkalmazkodásra, attitűdváltozásra kényszerít, valójában nagyon kevés ember élvezi.
Az a bizonyos frissítő lüktetés nem az újdonságból fakad, hanem az ismeretlenségből. Nem új házba költözöl, hiszen az minden esetleges öröme mellett rengeteg előre látható (és még több előre nem látható) gonddal is jár majd, hanem ott állsz a karácsonyfa alatt, és éppen leoldani készülsz a masnit egy rejtélyes, csillogó dobozról. Amiben akármi lehet. Nem tudod, hogy mi az, de tudod, hogy a tiéd lehet, ha akarod. Csak egy mozdulat.
Lehet, hogy csodát rejt az ajándék, lehet, hogy semmi érdekeset, vagy az is lehet, hogy tényleg valami újdonságot, de nem ez a lényeg. Hanem az a schrödingeri pillanat, mikor még bármi lehet. Ez az, ami a hosszú távú kapcsolatokból apránként kikopik, ez az, amit a legodaadóbb, legösszeillőbb, legszerelmesebb párok sem tudnak megadni egymásnak egy idő után.
És ez az, amire időről-időre mindannyian annyira vágyunk.
Ezért nem érezheted magad biztonságban a legboldogabb házasságban sem. Mert a társad szívében van egy titkos zug, ahová ironikus módon gyakorlatilag bárki belépőt szerezhet, csak te nem.
És évről-évre egyre nagyobbra nő…

Még nem haltak ki (teljesen)!

Képtalálat a következőre: „unicorn”Oké, hát nagyon nem hiányzott, hogy felpiszkálja valaki az évek óta tetszhalott libidómat, de sajnos megtörtént.
Mikor először láttam, csak megakadt rajta a szemem, mert ilyen csodálatos génállományok nem szaladoznak itt, Mordorban (pasiban meg főleg nem), de a minap megint “találkoztunk” (egy légtér pár percig, de no kommunikáció), és nem nagyon bírom kiverni a fejemből.
Magas, izmos, értelmes (kék) szempárral néz ki a szép vonású fejéből, és olyan hangja van, te jó ég, olyan hangja, hogy nagyon kellett kapaszkodnom az aszexualitásomba, mikor megszólalt. Tetszik, ahogy öltözik(!), és amennyire a munkájából sejthető, igazán intelligens (persze, hiszen minimum rokon szakma az enyémmel, mi is lehetne más).
Van rá esély, hogy fiatalabb nálam vagy 6-8 évvel, dehát ezen már igazán meg sem lepődöm, az én korosztályom konkrétan nem létezik a környéken (komolyan, vannak huszonévesek, vannak negyven pluszosok, a harmincas pasik meg vagy mind külföldön, vagy lakat alatt őrzi őket az asszony, vagy ötvennek látszanak, passz).
Ezek tükrében persze biztosra vehető, hogy:
-van barátnője/felesége
-gyereke (is)
-meleg
-sokkal jobb ízlése van annál, hogy a magamfajta egyáltalán feltűnjön a radarján
-all above.

Szóval, bassza meg a kurva élet.

I think I made you up inside my head

Mad Girl’s Love Song

I shut my eyes and all the world drops dead;
I lift my lids and all is born again.
(I think I made you up inside my head.)

The stars go waltzing out in blue and red,
And arbitrary blackness gallops in:
I shut my eyes and all the world drops dead.

I dreamed that you bewitched me into bed
And sung me moon-struck, kissed me quite insane.
(I think I made you up inside my head.)

God topples from the sky, hell’s fires fade:
Exit seraphim and Satan’s men:
I shut my eyes and all the world drops dead.

I fancied you’d return the way you said,
But I grow old and I forget your name.
(I think I made you up inside my head.)

I should have loved a thunderbird instead;
At least when spring comes they roar back again.
I shut my eyes and all the world drops dead.
(I think I made you up inside my head.)

/Sylvia Plath/