Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

Advertisements

Felrázva és lekeverve

Sokáig figyelt talonban, végül a hétvégén ledaráltam a The Night Managert, és az az igazság, hogy megvett kilóra. Regény alap ide vagy oda, a legkönnyebb a sztorin lenne fogást találni, de nem akarok. Egy kellemes, klasszikus kémkaland, parádés szereposztással, csodálatosan fényképezett, lélegzetelállító helyszínekkel, és pontosan abban a ritmusban mesélve, amit ebben a műfajban kívánatosnak tartok. Újra konstatáltam, hogy a brit sorozatokra érdemes odafigyelnem.
Igaz, hogy rémes minőségben, de megnéztem a Blade Runner 2049-et, és amennyire bíztam benne az előzetesek alapján, annyira sajnálok rá egyáltalán szavakat pazarolni, nem érdekel, hány pontosra szopják fel imdb-n, ezért röviden csak annyi: ez a film egy fos. EGY FOS. :(

Chaos reigns…

Voltak tervben témáim… arról, hogy a hőségriadó (köszi, Lucifer) kellős közepén negyven percet ácsorogtam 41 fokban a buszmegállóban, mert csont nélkül kimaradt a járat, amihez elkértem magam melóból, hogy odaérjek a fogorvoshoz, hogy aztán egy légkondi nélküli bádogdobozban aszalódjak, majd a tűző napon elvágtázzak a rendelőbe, ahol már nem volt ott az orvos (pedig csak 20 percet késtem, és odaszóltam telefonon)… vagy a Borgman című filmről, aminek olyan kristálytiszta bibliai szimbolikája van, hogy szinte odajön és kezet fog az emberrel, mégsem értik egy csomóan, miről szól… arról, hogy megint találtam magamnak pár tök jó zenekart (pl. a Blues Saraceno-t), vagy hogy a nem reprezentatív, de gondosan kidolgozott kísérleteim szerint simán életben lehet maradni Pina Coladan és Cheetoson (nem találom azt a hullámékezet izét a klavin, vagyis nem tudon rátenni a betűre, mindegy).
Vagy arról is, hogy olvastam egy interjút a hvg-ben egy noname magyar iróval, aki emigrált, és most vén norvégokat vakar ki a szarból a megélhetésért, de tök jól megideologizálta magának, hogy ez írói szempontból direkt áldás, ahogy az is, hogy a munkájához nem kell használnia az eszét…
Vagy arról, hogy egy nap alatt elolvastam a Lány a mólón c. krimit, ami az utolsó 30 oldalig minden kliséhalmozás ellenére egészen szórakoztató volt, ott azonban az írónő atomjaira zúzta a saját regényét..
Hát, ilyenekről írtam volna, de nem tudok koncentrálni ebben a hőségben, ezért aztán inkább csak beteszek ide egy szép képet:

Képtalálat a következőre: „iceberg”

Saját út

Képtalálat a következőre: „julieta”Almodóvar még mindig tud. Elég halvány kritikákat kapott a Julieta, de engem pontosan ugyanúgy behúzott, ahogy mindig szokott. Félelmetes ez az ember. Bárki más kezében ezek a történetek nyálassá, irreálissá, és viszketően irracioniálissá válnának, de ő úgy járja a kötéltáncot az emberi és a túl sok között, ahogy senki más.
Olyanok a filmjei, mint a legkifinomultabb SM szex: éppen addig a pontig gyötör, amíg a gyönyör fokozódik, és nem ránt ki az élményből a kín.
Imádom, hogy mindig tudok kapcsolódni a szereplőkhöz, bármennyire is különbözünk korban, nemi identitásban, társadalmi státuszban, kultúrában, és az összes címkében, amivel meghatározzuk magunkat. Szeretem a merész és gyönyörű színeit, a jellegzetes képi világát, és az elképesztően ügyes castingot.
Van valami hamisítatlan mítosz ezekben a mesékben – nem mágia, ami eltávolít a valóságtól, hanem mítosz, ami a való élet kvintesszenciája. Julieta görög mitológiát tanított, majd Demeterként szenvedett a lánya elvesztése miatt, akitől a halál válaszotta el, hogy aztán a halál egyesítse őket újra.
Tökéletes.

Hát, megvénültünk… :,)

Képtalálat a következőre: „trainspotting 2”És annyi balszerencse közt, oly sok csalódás után végre láttam egy igazán jó filmet. Tagadhatatlan, hogy kell ismerni hozzá az első részt, és semmi köze a Welsh-féle Pornóhoz (amiből elvileg készült), de egy remekbebaszott kis film.
A karakterek maradtak ugyanolyan elmebajosak és szerethetően ismerősek, a színészi játék kiváló, a rendezés feszes, egyetlen pillanatig sem áll a sztori, ami igazából alig létezik, de ez senkit nem zavar, mert mert két poén között annyira torkon mar a nosztalgia, hogy nem fog hiányozni.
A zene méltó az első részhez (bár azért itt úgy érzem, adósak maradtak a klasszikus szándtrekkel), és ami különösen tetszett: a gyönyörű, igényes fényképezés. Kicsit sem játszottak megúszásra, igazi, magas színvonalú munka, főhajtás. Nagy élmény volt, pedig finoman szólva szkeptikus voltam. Kultfilmet folytatni, nos, abból tragédia szokott kisülni, de ez… Hű. Ha.
Nagyon ajánlott, de felirat kötelező! :D

Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.

Kommunális

Tegnap végül megnéztem az egymillió éve letöltött Kollektivet (The Commune) című opuszt. Nem igazán erre számítottam. Nincs nekem bajom a lélektani drámákkal, sőt, de ez a koncepció nem volt teljesen átgondolva. Ha sok szereplőt mozgatsz, szerepet is kell írni nekik, filmen nem igazán működnek a “háttérben handabandázó szakállas vágókép 3” típusú karakterek. Ha a film első harmada jóformán arra megy, hogy körvonalazod őket, a néző arra számít majd, hogy ennek jelentősége lesz, és bosszantó, ha mégsem.
Olvastam, hogy a sztori személyes ihletettségű ( a rendező a saját csalárd aljasságát dolgozta fel), ez részben magyarázat lehet – valószínűleg a papírmasé karakterek sem légbőlkapottak, emléket állított létező személyeknek, ami kedves, de kívülről nézve értelmetlen és mit tagadjuk: unalmas.
Ami még probléma volt nekem,hogy egyik szereplővel sem sikerült azonosulni: Erik egy önző görény, Anna egy lábtörlő lelkületű szerencsétlenség, Emma teljesen értelmezhetetlen, Freyja ígéretesen indult, aztán annyit történt vele, hogy néhanap egy Raikkönenfejű faszival kefélgetett. Még a szívbeteg kisfiú volt a legnormálisabb köztük, aki kb. két szót szólt az egész filmben, és a nagy élvhajhászásban mindenki megfeledkezett róla, aztán mégis ő lett az az origó, aki körül körvonalazódott valamiféle valódi közösség.
Ez a film nem arról szól, amit a címe ígér; nem nevezném totális időpocsékolásnak, mert nem rossz zsáner, és talán korrajznak sem utolsó (nem vagyok otthon a ’70-es évek Dániájában, de a rendező igen) – de nincs az az univerzális törvény, hogy újra megnézzem.

Cinemális önsorsrontás

Miután egész idillien alakult a szabinapom [fél tízkor kelés (kétórás ébrenléttel hajnalban, de akkor is), hangyázás, virágültetés  a nagyon meleg napsütésben, Kitkat etetés, Motive 2. szezon befejezés], gondoltam ideje redukálni a várakozó filmek sorát, és véletlenül sikerült jól meggyomroznom magam a Miss You Already-vel. Fogalmam sincs, mikor és miért töltöttem le ezt a filmet, és bár elég ütős mozi, most nagyon nem esett jól.
Úgyhogy itt bambulok nagyon bánatosan, és kicsit ráz a hideg, nem a jóféle, hanem a rossz.

Doctor who…?

Képtalálat a következőre: „dr strange”A Thoros faszkodásnál sejtettem, hogy soha többé nem lenne szabad egy általam kedvelt színész neve miatt, ha fanyalogva is, de rászánni magam valami szuperhősös fil… izére, de Benedict elgyengített, ezért… Sikerült bezsákolnom újabb átásítozott majdnem két órát.
A Dr Strange egy majdnem teljesen sztori nélküli IMAX onanizáció, nagyjából a Bűbájos boszorkák, az Eredet, a Grace klinika és egy ütős adag LSD szörnyszülött gyereke, akit nem akarsz újra látni. Soha. Többé. Mert. Rémes.
Én tényleg adtam esélyt a képregénymoziknak, láttam vagy hetet-nyolcat, és pont hattal-héttel több, mint amennyi érdekelt, de én itt abbafejezem.  Túl sok bennük a gagyiság. Bale, Hiddleston, Leto és Cumberbatch ezentúl tőlem akár egyszerre is leszerződhet mondjuk a Pókember huszonnyolcba, akkor se fog érdekelni.
Meglehetősen elégedetlenné tesz, ha pocsékolják az időmet. :(

Hermi? Ó, ne…

Miféle feminista már, aki leszerződik a Szépség és a szörnyetegbe Bellnek..?
Az egyik  legkártékonyabb mese, amivel valaha mosták a lányok agyát, csak úgy tapicskol a nőgyűlölő attitűdben. Túl a nem túl sűrűn leplezett szimbolikáján (nemi erőszak) az is visszataszító benne, ahogy a szubmisszív (inkább Stockholm-szindrómás) viselkedést reklámozza – ami természetesen csak a nőnemű szereplővel szemben elvárás.  Ez a sztori rohadtul nem arról szól, hogy a csúnya fiúknak is van szive, hanem konkrétan a párkapcsolati erőszakról. Az átlag amerikaiaktól persze nincs mit várni, egy részük túl hülye hozzá, hogy átlásson a szitán, egy másik részük meg simán azonosul a 100 évvel ezelőtti családmodellel, de hogy Európában is újra terjedjen ez a szenny, az marhára nem hiányzik.
Vagy adtak volna Watson kisasszonyra csadort, akkor legalább lett volna némi hasznos társadalmi üzenete a filmnek, ha már megint nem futotta többre a kreativitásból egy nyolcadik bőr produkciónál.
Szégyen.

Hétvégi időpocsékolás újratöltve

Újabb két film került lehúzásra a listámról: az egyik a Nocturnal Animals, a másik az Arrival. Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Elöljáróban annyit, hogy továbbra sem lettem Amy Adams rajongó. Ő egy csinos csaj szép szemekkel, és Nicole Kidman-es mosollyal, akire valamiért gerjednek a pasik, valószínűleg ez utóbbi az oka ennek az indokolatlan hájpnak, mert eddigi filmélményeim alapján színészként kb. azt a másfél arcot tudja hozni, amiért Kristen Stewartot halálra cikizik. (Aggódva nézős és gondterhelten aggódva nézős, Oszkárt neki!)

És jó lenne, ha a rendezőknek sikerülne eldönteni, hogy hány éves, aztán a maszkosoknak nagyjából hozni az adott kort, mert a Nocturnal Animalsban pl. tök röhejes volt, hogy anya és a lánya között kb. öt év a korkülönbség, ahogy az Arrivalban is elég kényelmes eszköz volt a kortalansága, hogy sikerüljön átvágni a nézőt a minimum 15 éves időbeli tikitakival. Életidegen, ha az emberek nem öregszenek, hiteltelen szar lesz tőle a történet akkor is, ha hollywood-i mérce szerint hetvennyolc évesen is kötelező sima bőrű, álló csöcsű bombázónak lenni, de legalábbis meg kell próbálni… a világ egyéb helyein normális emberek élnek.

Mindkét film csalódás volt, a Nocturnalt mondjuk Gyllenhaal elvitte a vállán, az a pasas egy kibaszott zseni, de a történet túl zavaros volt ahhoz, hogy kapásból értsem, viszont pont elég érdektelen ahhoz, hogy vegyem a fáradságot, és elgondolkodjak rajta, ezért hát nem tetszett.
Az Arrival meg… hát… fél óráig tart eljutni az idegenek mobil tropikáriumába a gigantikus tintahalakhoz, hogy aztán 15 másodpercig tartson a nagy kapcsolatfelvétel… Villeneuve általában nem szarral gurigázik, de ezért a filmért őt is seggbe kéne billenteni. A játékidő kétharmadában halálra untam magam, már megint befigyelt a kényszer, hogy két órás mozit kell csinálni egy 40 oldalas novellából, mert csak. Hát, nem kell(ett volna). Mondanám, hogy na ugye, megint egy szar sci-fi, de ez igazán még az sem volt, semmi nem derült ki az idegenekről, kicsit olyan érzésem volt, hogy egy pacifista Függetlenség napja paródiát látunk. A sztori a főhősnő belső világára fókuszált volna, csak ő meg annyira vérszegény, két dimenziós karakter volt (súlyosbítva ugye Adams fapofájú játékával), hogy egyetlen percig sem sikerült vele azonosulnom.
Waste of time.

Neon, tejföl és a legszebb öröm

A nap tanulságai:

-a pasztellfesték fixáló löttynek olyan brutális szaga van, hogy most legalább egy évig semmilyen életforma nem marad meg a hálóban rajtam kívül – pedig a kezelendő felületnek kb. az 5%-ával végeztem csak
-sütireceptekben a tejföl nem helyettesíthető joghurttal következmények nélkül – hiába közeli rokonok, a hasonlóság CSAPDA
-a The Neon Demon egy gyönyörűen fényképezett, brutálisan szar film, senkinek nem ajánlom
-a Forma-1 még mindig képes alulmúlni önmagát, éljenek az esős futamok
-imádott Dell lapim halálosan féltékeny, és rendszeresen szabotálja a 2 in 1 készülékek iránti kutatómunkámat, pedig biztosítottam róla, hogy nekem ő az első (csak hát kellene egy mobilabb, és öt centis átmérőnél azért nagyobb kijelzővel rendelkező kütyü, amit netezési célból tudnék hurcolni melóba – sajnos a céges gépeken minden mulatság tiltva van, és hát nehogy véletlenül megdögöljek már az unalomtól, vagy ilyesmi)
-gonosz vagyok, mert örömmel tölt el, hogy éppen látványosan tönkremegy egy őskori, plátói szerelmem korábban émelyítően boldognak tűnő házassága :] :(

Fekete tükör és apokalipszis

metamorfozisA tudattalanomban élő stréber kislány még mindig csak akkor engedi meg magának, hogy beteg legyen, ha történetesen szabira megy (vagy hétvégén). Így hát a régen várt énidőmben itthon ücsörgök, pengék nőnek a torkomban, és pulcsi-poncsó-takaró-takaró-30 centire maxra benyomott hősugárzó kontextusban vacogok.
Arra azért volt időm, hogy befejezzem a Mr Robotot (nagyon kiábrándító évadzáró, nem biztos, hogy nem kaszálom), a The Fall-t (ez tetszett, és különben sem tudnám kaszálni, mert vége); belekóstoltam a Black Mirrorba (meglátjuk); megnéztem a The Nice Guyst (annyiszor megfogadtam már, hogy ha egy filmet 3x kellene letölten megvásárolni a torrentboltban, mert minddel van valami baj, azt a filmet egyáltalán nem nézem meg, mert kiterjedt tapasztalataim szerint minél többet küzdök egy kontentért, annál szarabbnak bizonyul, de nem vagyok valami nagy bajnok a fogadalmak betartásában, lényeg a lényeg, túlértékelt fos ez is) és a Janis: Little Girl Blue-t (átlagos életrajzi film); továbbá elolvastam két egészen kiváló regényt (a Szégyent Karin Altvegen-től és az Őrangyalokat Kristina Ohlssontól, nem tudom, miért, de a skandinávok valahogy mindent jobban csinálnak, mint Európa többi részén szoktuk).
Álmomban egy furcsa, apokaliptikus játékban vettem részt, ahol minden versenyzőnek volt egy kis galambdúchoz hasonló kamrája, egy különös puzzleszerű játéka, aminek a kirakásával kibekkelhetett bizonyos katasztrófákat, azok ugyanis egymást követték (földrengés, vihar, sav hullott az égből, stb.), én viszont természetesen nem figyeltem, mikor ismertették a  szabályokat, ezért csak ad hoc evickéltem el a különböző halálnemek elől. Végül valahogy elvesztettem a cipőmet is, ezért kénytelen voltam repkedve közlekedni (nem volt igazi euforikus álomrepülés, de azért ez is valami).
Egyébként depressziós vagyok, enervált és tökéletesen terméketlen. Vagy terméktelen. Hát, végülis mindegy.

“You’re one fucked-up adult”

Furcsa, hogy milyen szép szinkronicitásbn talált meg  Lugossy Gyula – A rejtőzködő c. regénye (vagyis én találtam rá a könyvtárban) és a Demolition.
Azért furcsa, mert az eddigi legkomolyabb egzisztenciális válságom kellős közepén jön szembe két történet, ami egészen konkrétan fókuszál rá, milyen, amikor egy átlagos, normális, jóravaló ember egy szép (tragikus?) napon beint az egész dögunalmas, értelmetlen mókuskeréknek, ami az élete, és beleveti magát az ismeretlen szakadékába.

Valóságos tanulságcunami, sok-sok bólogatás és néhány könnycsepp, és tudom, hogy ez nagyon közhelyes megállapítás, de annyira felkavaró, ellentmondásos érzés szembesülni vele, hogy másokat szinte szóról-szóra ugyanazok a kétségek gyötörnek, mint engem.
Felszabadító, mert ezek szerint nem vagyok teljesen bolond (vagy nem vagyok vele egyedül), és rettenetes, mert ők sem találtak kiutat, ami megerősíti a fojtogató gyanút, hogy ilyen valójában nem is létezik.
Szar ügy.

Ghosts before whores

magnAz úgy van, hogyha valahol felkúszik a radaromra egy érdekesen hangzó film, felírom a kis “Látni kell!” listámra. Ott pihen addig, amíg tűrhető minőségben meg nem lehet vásárolni a kalózos boltban. Ha elérhető, letöltöm, és a hasonló nevű mappában figyel a gépemen a többi izgatottan várakozó 1-2 tucat társa között, általában hetek, hónapok, évek kérdése, hogy sorra kerüljön (a sürgősen látni kell VIM-k megelőzhetik őket).
Általában akkor szánom rá magam a lista redukálására, hogy konkrétan elfogy a memória a laptopon, addigra persze már lövésem sincs, hogy a legtöbb film pontosan miről is szól, ki játszik benne, ki rendezte, vagy milyen apropóból gondoltam úgy valamikor, a ködbe vesző messzeségben, hogy ez engem érdekelhet.
Szóval mikor egy borús vasárnap délelőttön belecsapok a lecsóba, őszintén meg tudok lepődni (több szempontból).
Ma úgy esett, hogy merő véletlenségből két hímringyókról szóló filmre böktem látatlanban (My Own Private Idaho és a The Smell of Us), és egyik sem felelt meg a 20 perces szabálynak, úgyhogy mentek a kukába. Nem mintha homofób lennék, de a meleg utcagyerekek témájáról pont elég az eddigi tudásom (Larry Clark különben is undorító beteg állat).
A Magnifica Presenza viszont egy tündéri kis film, Elio Germano nagyot játszik benne.

Nemkívánatos interferencia

ladyAzt mondják, ha valaki elszakad a realitástól, és épít magának egy saját, belső világot, az egy iszonyatos pszichés anomália, és az az ember mentálisan összeomlott.
És akkor itt van az én fajtám, akinek addig tart a hozzávetőlegesen ép esze, amíg a realitás utat nem talál a titkos birodalmához.
Soha nem akartam, hogy az álmaim valóra váljanak: az álmoknak nem az a dolguk. Éppen azért lehetnek tökéletesek, mert nem fröccsen rájuk a valóság mocska, amitől előbb-utóbb minden elrohad.
Erre idevág az élet elém mindenféle mézesmadzagokat, amiket a normális (furcsa) emberek talán úgy neveznének, hogy: “esély” vagy: “lehetőség”. Zavar, mert bár teljesen biztos, hogy nem akarok (és nem is tudnék) élni velük, frusztráló, hogy megkérdőjelezi a tökéletesen masszívnak hitt tanult tehetetlenséget, amiből falat emeltem a valódi önmagam köré.
Immunis vagyok a reményre, de dühít, ahogy ez a helyzet emlékeztet a hatalmára, és arra, hogy mennyi kárt tett bennem régebben.