My Booze and my Glory

Attention My Home, My Music, My rules door welcome mats drummers drumming drum kits sets drum sticks | Need this rug

Advertisements

Ehhh…

Holnap fogorvoshoz megyek, majd kirohad a hasam, mert nőnek lenni szép, ennyit a strandról idénre, az úgynevezett barátaim tojnak a fejemre, a melómat napról-napra jobban gyűlölöm, pedig az igazi szopatás még el sem kezdődött, a szám jobb fele kétszer akkorára dagadt, mint a bal, mert nem tudom, miért, a 30STM új dala egy rakás fos (a Tokio Hotel rosszabb napjait idézi), és estére még a vízforraló is tönkrement, ami egy teafüggőnek kész apokalipszis, szóval az egész világ bekaphatja… :\
De legalább a Trónok harca (7×6) látványos volt, ha már az összes agyat kiölték belőle.

Chaos reigns…

Voltak tervben témáim… arról, hogy a hőségriadó (köszi, Lucifer) kellős közepén negyven percet ácsorogtam 41 fokban a buszmegállóban, mert csont nélkül kimaradt a járat, amihez elkértem magam melóból, hogy odaérjek a fogorvoshoz, hogy aztán egy légkondi nélküli bádogdobozban aszalódjak, majd a tűző napon elvágtázzak a rendelőbe, ahol már nem volt ott az orvos (pedig csak 20 percet késtem, és odaszóltam telefonon)… vagy a Borgman című filmről, aminek olyan kristálytiszta bibliai szimbolikája van, hogy szinte odajön és kezet fog az emberrel, mégsem értik egy csomóan, miről szól… arról, hogy megint találtam magamnak pár tök jó zenekart (pl. a Blues Saraceno-t), vagy hogy a nem reprezentatív, de gondosan kidolgozott kísérleteim szerint simán életben lehet maradni Pina Coladan és Cheetoson (nem találom azt a hullámékezet izét a klavin, vagyis nem tudon rátenni a betűre, mindegy).
Vagy arról is, hogy olvastam egy interjút a hvg-ben egy noname magyar iróval, aki emigrált, és most vén norvégokat vakar ki a szarból a megélhetésért, de tök jól megideologizálta magának, hogy ez írói szempontból direkt áldás, ahogy az is, hogy a munkájához nem kell használnia az eszét…
Vagy arról, hogy egy nap alatt elolvastam a Lány a mólón c. krimit, ami az utolsó 30 oldalig minden kliséhalmozás ellenére egészen szórakoztató volt, ott azonban az írónő atomjaira zúzta a saját regényét..
Hát, ilyenekről írtam volna, de nem tudok koncentrálni ebben a hőségben, ezért aztán inkább csak beteszek ide egy szép képet:

Képtalálat a következőre: „iceberg”

A dalok maradnak

Tegnapelőtt éjjel egy interjú kapcsán elszántan agyalogni kezdtem rajta, mennyire jellemző, és mennyire kiábrándító, hogy a maguk fiatal dühével berobbanó rockikonok vénségükre az egykor oly gyűlölt establishment tagjai lesznek. Gazdag, a valóságtól és a valódi emberektől rég eltávolodott, kiégett karikatúrái egy generáció vezéreinek. Akik Nobel-díjat, lovagi címet, meg efféle szarságokat kapnak, és büszkék rá. És hogy ez mennyire tragikus. És hogy a hajam tudnám megszaggatni, mikor az aktuális Hammerworldben negyvenes-ötvenes metál(!) arcoktól, olyan dumákat olvasok, mint “á, már nem megy a pia meg a buli, ennyi idősen nem is lehetne bírni úgy a turnét”; “igen, persze, megváltozott a zenénk, dehát ez természetes, nem? nem zúzhat úgy az ember, mint húszéves korában”; “nyilván másról szólnak már a szövegeim, gyerekeim vannak ember, azért is nem turnézunk annyit/léptem ki a bandából, mert nekem ők a legfontosabbak”… What. The. Fuckery. Fuck.
Képzeld el a színpadon (egykor) vadállat módjára dühöngő fémfejeket, ahogy a turnébuszban kortyolgatják a szigorúan organikusan termesztett hozzávalókból facsart smoothie-jukat, és harmatos szemmel simogatják a kisbabájukról kapott legfrissebb fotókat! Ezt nevezem rákenrollnak…
Nem bírom ezeket az arcokat, négy betűben össze lehet őket foglalni: FAKE. Ha kiherélt az élet, takarodjál a fehér kerítéses házikódba nyárspolgárkodni, de ez többé nem a te színtered, még akkor sem, ha a kisujjadban van a stílus minden csínja-bínja, mert rohadtul lélektelen szar lesz minden, ami kiesik a stúdiódból. És nem, ez nem kényszerpálya, mert volt azért pl. egy Lemmynk, meg van egy Angusunk, egy Slashünk és egy Axl-ünk is, akik soha nem hagyták magukat bedarálni. Vagy meg lehet halni fiatalon.

És akkor az én időm bandái közül eszembe jutott a Linkin Park. Hogy a legújabb lemezüket képtelen voltam végighallgatni. Hogy a VOLT-os fellépésük kapcsán a riderről kiszivárgott infók (kényeskedés a kaján, x méteres körzetben tilos a dohányzás, stb.) mennyire ellenszenvessé teszi őket, és hogy ők jó példa rá, milyen fájdalmas nézni, ahogy életed egyik meghatározó zenekara önmaga paródiájává válik.
Hogy a harmadik album után vissza kellett volna vonulniuk, mert azóta  mindent megtesznek, hogy elhalványítsák a saját egykori fényüket. Konkrétan tervbe vettem (esküszöm), hogy ennek a témának szentelni fogok itt egy posztot, mert nagyon szarul érint, és ahogy telik az idő, ez már csak rosszabb lesz.
Aztán ma reggel a 444-en rámüvöltött a hír. Persze először azt hittem, csak valami ostoba clickbait, hiszen ugye öngyilkosok csak mások kedvencei szoktak lenni. De igaz volt.
Nekem pedig az első sokk után az jutott eszembe: jól csináltad, Chester, most legenda lettél. Ahogy a LP is. Még éppen időben. Talán. (Tudom, pokolra jutok.)
A művésznek meg kell ölnie magát, különben nem hiszik el, hogy komolyan gondolta.
Ha mindez a Minutes to Midnight után történik, a lelkemet is kibőgtem volna. Mert engem ugyan már egyetemistaként kapott igazán torkon a zenéjük, de akkor nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon… Sajnos a  színvonalhanyatlásuk miatt már évekkel ezelőtt lemondtam róla, hogy jóféle, Hybrydes és Meteorás, extázisba döngölő dalokat reméljek tőlük, ezért az én veszteségem csak a múlté.
Egy megkopott bálvány ledőlt, hogy aztán halhatatlanként szülessen újjá.

Goodbye, Chester Bennington, and thanks for the songs.

 

Hoppá, rossz bolygó

Hallgatom a Linkin Park új lemezét (One More Light), és ez két komoly vattafa élményhez is vezetett.
Az egyik: mi a kurvaélet (már megint) ez a szar?!?!?! Megyek őrjöngeni a tecsőre, aztán… mi a kurvaélet ez a sok spanyol(?) komment már, faszooom?!
Eddig is szar napom volt, ez méltó mogyoró a tejszínhab tetejére. A címadó egy jellegtelen nyafogós ballada, és így is az a lemez csúcspontja. Ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. A múltkor láttam rá reményt, hogy talán újra megtalálják végre a töküket, de ez az anyag ékes bizonyíték rá, hogy már nem is emlékeznek rá, hogy mi az, és valószínűleg arra sem, hogy nekik valaha volt olyan, különben sírva lőnék magukat szájpadon, amiért manapság csak ilyen C-kategóriás pophulladékra képesek.

Annyi jó hír van a napban, hogy sikerült rendes AdBlockot szereznem végre. A Chrome-ost a Firefoxra, mivel a Mozzillás saját változat újabban már kb. csak a logót teszi ki, ha telepíted. Olyan hatékonyan fogta a reklámokat, hogy szinte vártam, mikor nyúl ki Ááábel a monitorból, hogy torkon ragadjon egy kis Fluimucilorgia erejéig. Jobb gomb funkció meg elszublimált a hirdetők zsetonjai közé, nyaljatok hekket, baszdmeg. Nade ez a mostani acélos, nem is volt könnyű meglelni. (A melós gépen véletlen ilyen volt, és lenyomoztam. Köcsög gúgl első 3 oldalon se adta ki azt az oldalt, ahonnan beszerezhető, ami “kicsit” érdekes.)
Behúztam a foobarba egy kis AWS-t, hát annyira jól esik, hogy hihetetlen. Zene, meg minden. Ha most lennék 20 éves, az elmebetegségig AWS rajongó lennék, az kurvaélet. Azért így vén fejjel is élvezem, csak már furcsa…
Hülye dolog ez az öregedés. Először pár profi sportoló lesz fiatalabb az embernél, aztán az összes, aztán a modellek, aztán az aktuális dögös színésznők, aztán az aktuális dögös színészek csajai, aztán a legmenőbb zenészek… És közben az ember csekkolja: na, már nem leszek világbajnok műkoris, se úszó, se Angelina Jolie, sőt, már az apám korabeli Mel Gibson is legfeljebb csak bottal piszkálna meg… aztán a VOLT-on már 10 emberből nyolc hülye kis taknyosnak tűnik, és rájövök, hogy kinőttem az életemet. Pedig nincs másik.