Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

Kedves naplóm!

Képtalálat a következőre: „old diary”Mivel szó szerint kezdett a fejemre omlani a sok lakásban elszórt könyv-, magazin-, és festőkelléktorony, heveny rendrakásba kezdtem. Ez persze mindig a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik, vagyis soha nem elég egyszerűen helyet keresni a dolgoknak, padlás híján át kell rendezni az egész terepet. (Példa a helyzet komolyságára: felhasítottam egy puff alján a kárpitot, hogy az így keletkezett üregbe beférjen két szatyor, országlabdapárna-varrásból megmaradt textília.)
Ahogy lenni szokott, megtaláltam egy csomó régi biszbaszt, többek között a bedobozolt naplóimat, meg fotókat a gyerekkoromból. (Egyetemi évekből kb. nincsenek képeim, mert akkor már digitálisan fotóztunk, és a sok fényképezőgép, telefon, laptop, háttértár, elkorrodálódott CD cseréje és pakolgatása miatt lövésem nincs, hova lettek, jó, mi? Mindig mondtam, hogy csak az létezik, amit meg tudsz fogni a kis kezeddel. Lehet, hogy ki kellene nyomtatnom ezeket a posztokat.)
Párszor torkon kapott a nosztalgia, kellemetlen érzés volt. Tudom, hogy az a blokk, ami megnyomorítja az életem a múltban van elásva, és ha valaha ki akarok keveredni ebből a mocsárból, kíméletlenül a seb köré kellene mártanom a szikét, de egyszerűen nem megy. Részben azért fájdalmas, mert közben rájövök, hogy korábban volt valamelyest emberi életem (érzelmekkel, kapcsolatokkal, élményekkel, vágyakkal), de az igazi kockázat az, hogy kiderülhet, mennyi mindent megszépít a jótékony korrektív emlékezet, és valójában még akkor sem voltam boldog, amelyik időszakot most életem csúcspontjának könyvelem el. (Vettem egy nagy levegőt, és belelapoztam egy naplóba, éppen a T-vel való kapcsolatom agóniájának időszakából, és már tényleg el is felejtettem, mennyi vergődéssel jár, ha az ember nem szingli. De legalább megállapítottam, hogy egész jól írtam. :))
Maradok további gyávasággal:
Én.

Rövidhírek

  • Stranger Things kivégezve, tetszett, de kicsit szégyellem, hogy tetszett, mert akkora kliséhalmaz, mint ide Hongkong
  • belekezdtem a Dead of Summer-be, ami még nagyobb kliséhalmaz, de olyan erős nosztalgiarohamokat kapok tőle, hogy muszáj néznem (tényleg öregszem)
  • csináltam modern txt listákat a youtube-os playlistjeimről, mert a tököm tele van vele, hogy random videókat csak úgy törölnek meg priváttá tesznek, én pedig sose jövök rá, melyik dalt tüntették el az életemből
  • megint élénk, “másik dimenziós” álmaim vannak, nagyon kimerítőek
  • vége a szabinak, holnap megyek vissza a mókuskerékbe, alig várom, hogy kiderüljön, milyen meglepetések várnak (nem)
  • S., akivel másfél éve nem kommunikálok, Valentin napra küldött egy e-mailkezdeményt, hogy azt mondja, “Always”, hirtelen nem tudtam, hova sírjak (a röhögéstől). Szerintem félreküldte, vagy, ami még valószínűbb, véletlenül rákerültem a körleveles listára :D
  • rendeltem pár könyvet a bookline-től, és két nap alatt feladták a csomagot, ez még SOHA nem fordult elő
  • festettem egy bögrét, de még ki kell égetni (és a porcelánfesték továbbra is nagyon aljas cucc)
  • az elmúlt 5 napban írtam öszesen vagy 20 sort, no comment
  • találtam a gyógyszeres/hajcsatos/sminkes dobozom alján pár őskori óvszert, ki akartam dobni őket, de döbbenetes módon novemberig szavatosak, szóval… majd akkor fújom fel őket lufinak
  • próbálkozom a kalligráfiával, egész jól megy, szeretem, nagyon meditatív tevékenység, de a viaszpecsételéssel meggyűlt a bajom, egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik
  • Kitkat nincs elragadtatva a tonhaltól
  • álmos vagyok, jó éjt!

Februári szárnyak

Idén kb. először sikerült sort keríteni rá, hogy beszélgessek egy kicsit az Angyallal (ő egy létező ember, csak így hívom, ennyire még nem zakkantam meg), és valamiért jót tesz nekem. Pedig szinte semmi közös nincs bennünk, de pont ellentétes irányban kettyós, mint én, szóval valamennyire semlegesítjük egymás nyomorát, azt hiszem.
Nagyon bírom benne, hogy állandóan kísérletezik, keresi az élményeket és a kihívásokat, belőlem ez mostanra teljesen kihalt (mondjuk sose voltam túl bőségesen ellátva munícióval).
Plusz ő is régóta szingli, mint én, tehát egyrészt nem untat a kiccaládja fejleményeivel, másrészt nekem sem kell úgy tennem, hogy nem untat, harmadrészt meg meleg, ezért nem fenyeget az a veszély, mint S-sel meg J-vel, hogy a nagy, több éves idill után egyszer csak a derült égből rám okádja, hogy mekkora szar vagyok, amiért “csak” barátkozni szerettem volna vele.

Na, melyik faj?

A hím olyan fejletlen, hogy ha nem talál rövid úton egy nőstényt, amelyre ráakaszkodhat, akkor elpusztul, mert önállóan még táplálkozni se képes. Az egyedüli funkciója a megtermékenyítés, ha úgy tetszik, ez a férfi princípiuma beteljesítése.

Innentől a hím az immár közös keringési rendszeren keresztül jut táplálékhoz, aminek köszönhetően meg is erősödik; cserébe készséggel ellátja a nőstényt spermával, amikor csak szükség van rá. Ez az állapot aztán egészen a nőstény elpusztulásáig fenn is marad.

Ugye? :D
Bár a horgászhalak is így csinálják.

 

Neon, tejföl és a legszebb öröm

A nap tanulságai:

-a pasztellfesték fixáló löttynek olyan brutális szaga van, hogy most legalább egy évig semmilyen életforma nem marad meg a hálóban rajtam kívül – pedig a kezelendő felületnek kb. az 5%-ával végeztem csak
-sütireceptekben a tejföl nem helyettesíthető joghurttal következmények nélkül – hiába közeli rokonok, a hasonlóság CSAPDA
-a The Neon Demon egy gyönyörűen fényképezett, brutálisan szar film, senkinek nem ajánlom
-a Forma-1 még mindig képes alulmúlni önmagát, éljenek az esős futamok
-imádott Dell lapim halálosan féltékeny, és rendszeresen szabotálja a 2 in 1 készülékek iránti kutatómunkámat, pedig biztosítottam róla, hogy nekem ő az első (csak hát kellene egy mobilabb, és öt centis átmérőnél azért nagyobb kijelzővel rendelkező kütyü, amit netezési célból tudnék hurcolni melóba – sajnos a céges gépeken minden mulatság tiltva van, és hát nehogy véletlenül megdögöljek már az unalomtól, vagy ilyesmi)
-gonosz vagyok, mert örömmel tölt el, hogy éppen látványosan tönkremegy egy őskori, plátói szerelmem korábban émelyítően boldognak tűnő házassága :] :(

A cím keltse fel az olvasó figyelmét!

twinbodyA legfrissebb áldozatom a két napon beül kivégzett A sziámi ikrek szexuális élete c. opusz Irwin Welsh-től (igen, a Trainspottingos srác). Túl azon, hogy egy igen szórakoztató krimi, ami olvastatja magát, van pár elég kemény kis gondolati magja, amin el lehet rágódni az utolsó oldalt követően is. Bár véletlen, hogy nem sokkal a Beautiful You után olvastam, rokonnak érzem a két regényt, csakhogy ami Chucknak valamiért nem jött össze (impresszív képekből lélegző történetet és plasztikus karaktereket teremteni), azt Irwin ragyogóan megoldotta. Társadalomkritika pipa, amerikai álommal való leszámolás pipa, de ami nálam a legjobban megfogta a gerelyt, a nemi szerepek változásának (eltűnésének?) boncolgatása.
Szeretném azt hinni, egyelőre disztópia, hogy minden nő biszex (vagy kötelezőnek érzi úgy viselkedni), minden nő a férfiak áldozata (ami aztán vagy szadista, férfias harcossá teszi, vagy mazochista, önsorsrontó, ronccsá, akit a világ minden szakmai sikere sem győz meg arról, hogy értékes ember); a férfiak pedig végképp önmaguk paródiájává váltak: ha éppen nem melegek, pedofilok vagy nemi erőszaktevők, egy hal(!) kasztrálja őket; ragyogó kiállású tűzoltók, csak éppen a szex meg a pénzkeresés nem megy nekik; sikeres írók, de a kapuzárási pánik szánalmas bohóccá teszi őket, ezért aztán a tulajdon lányuknál fiatalabb csibék őszintétlen hódolatába kapaszkodnak; tehetségtelen lúzerek, akiket az irigység végül aljas, nőgyűlölő szörnyetegekké tesz.
Nagyon tetszett a két főhősnő kapcsolati dinamikája, ami persze elnagyolt, sőt, néha groteszk ecsetvonásokkal lett megfestve, de remekül érzékeltette a kettéhasadt (kettéhasított) női identitás részeinek küzdelmét egymásért és egymás ellen, hogy aztán mindketten felismerjék, összetartoznak, és az ellenség odakint van.
Első pillantásra könnyű lenne rásütni a regényre, hogy tulajdonképpen egy feminista mű, de ez csak a felszín, mert bár a sztori végén a girlpower kerekedik felül, menet közben a szerző azért a nőkről is elég markáns, és cseppet sem hízelgő kör(kór)képet vázol fel.

Erősen ajánlott olvasnivaló, 5/5, de gyenge gyomrúak óvatosan kóstolgassák.

Kis körkép az undorító magyar hímekről. Férfiaknak se híre, se hamva

A Jolie-Pitt álom vége kapcsán újfent lehetőségünk nyílt bepillantani a magyar hímek primitív, nőgyűlölő attitűdjébe.
Elég szemezgetni a sztorival foglalkozó cikkek, posztok, mémek kommentszekcióit, és máris megtudhatjuk, hogy:

-olyan a világon nincs, hogy egy pasi bepiál, majd bántalmazza a családját, ezt csak a nők találják ki, hogy besározzák az ártatlan, szerető férjüket (hiszen minden nő álma egy világra szóló botrány után egyedül nevelni hat gyereket, csak úgy)

-a rohadt ribanc aranyásó, tuti, hogy a pasi pénzére hajt (hiszen köztudott, hogy a híresen csóró Angelina Jolie mennyire rászorul az anyagi támogatásra)

-szegény Brad, hát kitüntetést érdemelne, hogy eddig is menedzselte azt a nemzetközi árvaházat, amit a gonosz neje a nyakába varrt (mind tudjuk, hogy a férfiak nem rendelkeznek önálló akarattal és képtelenek önálló döntéseket hozni, az aljas nők manipulálják őket kényükre-kedvükre – bár ha így volna is, az nem tudom, kinek a szégyene :))

-úgy kell neki, az idióta nő levágatta a melleit(!), ne csodálkozzon, ha szerencsétlen férje a piába menekült undorában (az ugye nyilván meghaladja a félművelt polgártársak képzeletét, hogy a világ humánusabb helyein a maszektómiát azonnali implantáció követi, tehát a nő utána pont annyira “undorító”, mint bármelyik maca azokban a kifinomult filmekben, amikre a nyomorult gyíkjukat verik, de értjük, a nő, mint olyan, csak a csöcséért szerethető, inkább halt volna meg rákban a mocskos kurvája 45 évesen, ahogy minden nő a családjában).

Gratulálunk.

 

 

Nemkívánatos interferencia

ladyAzt mondják, ha valaki elszakad a realitástól, és épít magának egy saját, belső világot, az egy iszonyatos pszichés anomália, és az az ember mentálisan összeomlott.
És akkor itt van az én fajtám, akinek addig tart a hozzávetőlegesen ép esze, amíg a realitás utat nem talál a titkos birodalmához.
Soha nem akartam, hogy az álmaim valóra váljanak: az álmoknak nem az a dolguk. Éppen azért lehetnek tökéletesek, mert nem fröccsen rájuk a valóság mocska, amitől előbb-utóbb minden elrohad.
Erre idevág az élet elém mindenféle mézesmadzagokat, amiket a normális (furcsa) emberek talán úgy neveznének, hogy: “esély” vagy: “lehetőség”. Zavar, mert bár teljesen biztos, hogy nem akarok (és nem is tudnék) élni velük, frusztráló, hogy megkérdőjelezi a tökéletesen masszívnak hitt tanult tehetetlenséget, amiből falat emeltem a valódi önmagam köré.
Immunis vagyok a reményre, de dühít, ahogy ez a helyzet emlékeztet a hatalmára, és arra, hogy mennyi kárt tett bennem régebben.

Emberek? Blőá.

flora borsi3Foghatnám a melegre, arra, hogy több, mint egy hónapja nem voltam szabin, vagy a velemszületett introvertált diszpozícióimra, mégis azt hiszem az az oka, hogy az emberek  alapvetően seggfejek.
Undorítanak a mosdatlan, moszatagyú, degenerált nyomorultak, akiknek a homlokára van írva a többgenerációs belterjesség; hányingerem van a tanulatlan, igénytelen, modortalan suttyóktól, akiket köszönni sem tanított meg a jó édes strici édesapjuk; a hideg ráz a figyelemzavaros/drogos barmoktól, akiknek ledobja az agykezdeménye a láncot, ha egy többszörösen bővített mondatot kellene feldolgozni, és első próbálkozásra azt sem tudják megmondani, hány évesek (true story); viszketőfrász kerülget a hüllőagyú tojógépektől, akik két percig se képesek moderálni az ADHD-s kölykeiket, de máris vemhesek a legújabb sikersztorival, és őszintén szólva  a dömpingnek köszönhetően a kölyökfejű, zselékemény kiscsírákból is elegem van, akik 16-18 évesen anyuapuba csimpaszkodva pislognak, és várják, hogy az válaszoljon helyettük olyan komplikált keresztkérdésekre, mint pl. “Hogy hívnak?”.
A valláskárosultakat nem emelném ki külön, hiszen annak végképp semmi hírértéke, de a napokban volt alkalmam végigcsodálni, ahogy egy általam egyébként normálisnak tartott egyed is primitív seggarccá változik, mikor elsütöttem egy gyenge poént a kedvenc mesekönyve rovására. (Még csak nem is célzottan, hiszen nem tudtam, hogy agyhalott szegényke.)
A legiszonyatosabb dolog, hogy hosszan folytathatnám a sort, a hipokrita barátokon, az arrogáns cégtulajokon át egészen az irritáló ismerősökig, akik boldog felelőtlenséggel követnek el hatalmas hibákat, és soha nem fogják megérteni, mekkora szívességet tettem nekik azzal, hogy kijavítottam helyettük, sőt, szót ejhetnék egy aggasztóan kék szempár tulajdonosáról is, aki nem akarja észrevenni a nyilvánvalót, de a végén úgyis csak önmagamnál kötnék ki, ezért most be is fejezem.

New kid on the radar

Még nincs 25 éves, magas, sportos, hipnotikusan kék szemmel és olyan férfias, mély hanggal, hogy komolyan meg tudja zavarni a szívfrekvenciámat, mikor felbukkan. Mikor először megpillantottam, azonnal megakadt rajta a tekintetem, és csak úgy lightosan le is nyomoztam, mindenféle konkrét szándék nélkül… de ez lehetett volna akár egy egyszeri, véletlen szeszély is. Művészlélek vagyok, mindenféle formájában díjazom a szépséget, és egy olyan genetikailag erősen kontraszelektált környezetben, amiben létezem, valósággal kiragyog a szeméthalmok közül egy hasonló jelenés.
Aztán újra és újra felbukkant, beszélgettünk is pár mondat erejéig, és bár kicsit sem volt kiábrándító az élmény, mert intelligens, jófej srácról van szó, azért a saját reakcióim alapján konstatálnom kellett, hogy az érdeklődésem nem feltétlenül ennyire emelkedett jellegű. Illetve attól függ: ha művészi fantáziának tudjuk be, hogy fél délután arról álmodozom, hogy szaggatjuk le egymásról a ruhát, akkor végülis…

Nagyon furcsa, hogy elvileg/hivatalosan/szigorúan vizuális szempontból a sötét lobonc+világos bőr+kék szem kombinációtól ájulok el, gyakorlatilag meg az az igen kevés alkalom, mikor volt szerencsétlenségem átélni ezt az áramütésszerű, zsigeri fizikai vonzalmat egy kvázi idegen iránt, nos, ők még véletlenül sem így néztek ki.
A bőr árnyalata még csak-csak stimmelni szokott, de minden más tökéletesen esetleges. Vicces.
Tényleg nem a látvány szintjén zajlik az igazi játék.

 

Devolúció

A legvisszataszítóbb dolog egy férfiban? Sokminden lehet, de nálam jó ideje  a gyávaság vezeti a toplistát. Gyáva férfi. Igazából oximoron kellene hogy legyen. Hát, nagyon nem az. Az imént vágtam rá a 444-re az x-et, annyira kiakasztottak.

Cikk: három ómigráns rátámadt egy, a Balaton partján romantikázó párra. A fiút megütötték, elkergették (sic!), aztán elkezdték erőszakolgatni a védekezésre képtelen lányt. Hősünk rendőri biztosítással tért vissza a helyszínre, addigra állítólag csak az egyik végzett.

Kommentek? 90%-ban azon örömködnek, milyen intelligens volt a pasi, hogy felvette a nyúlcipőt, hiszen ha leáll verekedni, EZER SZÁZALÉK, hogy SOKKAL ROSSZABB dolog történt volna: hogy lányt hárman erőszakolják meg, aztán mindkettejüknek átvágják a torkát, az csak a minimum. Igen, a mikropöcsűek önigazolási célból természetesen kést, macsetét, atomfegyvert is hozzáképzeltek a történethez, és konkrétan lehülyézték azt a néhány embert, aki megpedzette, hogy talán kifejthetett volna némi ellenállást is a lovag. És el ne feledkezzünk meg a gyáva szarok buksiját simogató nőnemű nikkekről, akik természetesen segítettek megóvni a cukorból összetákolt kis lelkivilágokat, nehogy szembesülni kelljen vele, hogy még hipotetikus szinten se képesek megvédeni a barátnőjüket.
A gyomrom kifordul, komolyan. És akkor csodálkoznak, ha a szingli vagyok, basszameg, hát több vér van a pucámban, mint két tucat úgynevezett férfinak. Valódi férfiak már kb. nem is léteznek, csak a ványadt testüket és a lassú agyukat felpüffesztett egóval és hímsovinizmussal kompenzálni próbáló, csíra lúzerek. Akinek ezek kellenek, meg is érdemli őket. Úristenbaszdmeg.

Gabriel, Voldemort és a hullám vasútja

fuckyouVárható volt, hogy egy hét “most nem roppanhatsz össze, nem lehetsz beteg, egy pillanatra sem lazíthatsz” emberkínzás után kvázi atomjaimra porladok lelkileg, de hogy ennyire rossz lesz, azt nem gondoltam volna. A depresszió ellen egyébként valóban működik az extrém stressz (ha úgy vesszük, az elektrosokk is az…), csak sajnos később ugyanúgy megfizeti az ember az árát.
Az a baj, hogy minden újabb hullámvölggyel egyre mélyebbre zuhanok. (Miért nem lehetek borderline vagy pszichopata, azoknak a korral enyhülnek a tüneteik, a rohadt peches életembe már.) Mindenesetre régen fordul elő, hogy egy ártalmatlanul induló esti baráti csevely addig fajuljon, hogy részletekbe menően előadjam a legfrissebb öngyilkossági terveimet. Szegény Gabriel. Egyszerűen nincs jogom ilyen helyzetbe hozni senkit, de mire észbe kaptam, késő volt.

Az ebben a blogban nevén nem nevezett kollégával kapcsolatos idióta, egyoldalú, önsorsrontó érzéseim is újra támadnak, szándékosan próbálok átnézni rajta, de egyrészt ez részben az aktuális munkahelyi projektek, valamint a nőnapi és egyéb aktuális köszöntősdikből fakadó puszipuszik miatt ez nagyon nehéz, másrészt egész egyszerűen nem tűri el: ha nem veszek róla tudomást, addig kering körülöttem, amíg nem kommunikálok vele. Volt, hogy szó szerint kérdőre vont emiatt, ami kibaszottul nem fair. Akkor sem, ha tudom, hogy ez nem rólam szól, hanem az ő egójáról/érzékeny lelkéről.
Csodálatosan élvezetes ám végignézni, ahogy körülrajongja a feleségét…
Végre egy működő házasság az univerzumban, baszki, hát persze, hogy az övé.