Affér

Ínséges idők, mindössze két kurrens sorozatom van éppen.
Az egyik a Rescue Me (hetedik évad), de már nem nagyon bánnám, ha vége lenne, mert két évad óta nem tud kikászálódni a történet a visszaeső alkoholista – váratlan terhesség – súlyos beteg karakter szentháromságból, és ez azon túl, hogy kibaszottul nyomasztó baromira unalmas is. Pedig régebben milyen kedélyes kis széria volt.

Plusz tegnap nekiestem a régóta betárazott The Affair-nek, az első benyomásaim eléggé felemásak. Hangulatos, mindazonáltal elég unalmasan csordogáló sztori, és Dominic Westet egyszerűen brutális miscastnak tartom (kivéve, ha kiderül majd róla, hogy sorozatgyilkos). Ilyen ősemberfejjel ne játsszon már senki odaadó családapát, se elgyötört hősszerelmest, főleg ne elhivatott tanárembert, aki mellékállásban író(!). Efféle baltával faragott fizimiskáról maximum azt hiszem el, hogy a tulajdonosa maffiózó vagy katona. Joshua Jackson elég hiteles cowboy, de sajnos már a Dawsonos időkben is heveny idegrángást kaptam tőle (nem tartom rossz színésznek, csak valamiért irritál).
Ruth Wilson kacsafején úgy-ahogy már túltettem magam a Suburban Shoutout alatt, Maura Tirney-t meg bármikor bármiben szívesen megnézem, szóval csajfronton nincs akkora gáz, de biztosan nem eyecandy megfontolásokból fogom megtartani ezt a sorozatot (ha ugyan). Az, hogy egy filmben egyszerre sokallom a szexet és a dedós “nonstop kerülgetjük és taperoljuk egymást, de nem dugunk, dugás az nuku, mert mi vagyunk az erkölcs ügyeletes bajnokai” pávatáncot is, nagyon újszerű élmény. Bár nem túl kellemes. Ha nem ilyen gyönyörű helyen játszódna, szerintem a második rész után kaszáltam volna az egészet, de a tengerzúgásnak nem bírok ellenállni (lásd még pl. Bloodline).

Advertisements

La Mante

Képtalálat a következőre: „mantis”Nagyon nyögvenyelősen indult az ismeretségünk, aminek csak részben volt oka a francia szöveg+angol felirat figyelemigényes konstrukció és a sorozat lassú tempója, a legjobban az zavart, hogy a főpasi (Damian alias Fred Testot) olyan zavarbaejtően hasonlít az egyik (nem túlságosan szívem csücske) kollégámra, hogy komoly kihívást jelentett észben tartani, hogy eznemagergő-eznemagergő-bakkerteljesenúgynézkideeznemagergő.
Szerencsére végül nem kaszáltam a La Mante-ot, mert az összes hibájával, logikátlan húzásával és elvarratlan szálával együtt egy nagyon is velős kis sorozat, ami sokkal több annál, mint aminek első pillantásra látszik.
Nem egyszerűen egy hatezredik nyomozós-sorozatgyilkosos széria, hanem ütős rávillantás a férfi-nő relációra is, elsősorban abból a szempontból, hogy utóbbiakkal szemben mennyire nem fair az előbbiek által irányított társadalom.
Nevezetesen, hogy felváltva bánnak úgy velük mint egy darab hússal és egy darab szarral, aztán ha erre nem behódolással reagálnak, hanem visszafizetik a kölcsönt, akkor ráadásul meg is bélyegzik őket, hogy micsoda szörnyetegek, és büntetést kapnak a nagyon is adekvát reakciójukért.

Jeanne a sorozat elején valami női Hannibal Lecternek van eladva, aztán szépen lassan kiderül, hogy hát igen, brutálisan megölt 7-8 férfit, de ha közelebbről szemügyre vesszük az áldozatait, mind bőven rászolgált. Ugyanolyan fajta hulladékok voltak, mint az ő férje, aki verte, és az ő apja, aki kislány korától erőszakolgatta, nem mellesleg az anyját is eltette láb alól, mikor az  rájött, miféle aberráltat sikerült kifognia.

De ha nagyító alá tesszük a többi női karaktert, hasonló mintázatot találhatunk.
Jeanne lelkes rajongója, Virginie, azért válik hűséges másológyilkossá, mert egy bántalmazó apa által lerakott alapok után egész életében azzal kell szembesülnie, hogy a férfiak megvetik, mert testileg nem tökéletes(en) nő. Akció-reakció, konklúzió: fúj, micsoda szörnyeteg!

A nyomozónő, akit a remélt és kiérdemelt előléptetés kapcsán azzal üt ki a nyeregből egy férfi, hogy ő történetesen valakinek a valakije, erre ő ellenszegül az új góré parancsainak, van pofája jó szimattal gyanakodni, hogy Damien valamit eltitkol a csoport elől – sőt, még az is kiderül, hogy a magánélete sem fáklyásmenet, nevezetesen otthagyta a férje magára a gyerekkel: beugat a főhősnek, fúj-fúj, micsoda ellenszenves, hisztérikus picsa!

Bezzeg a kétbites, csinoska, szubmisszív Lucie, akinek a képességei kimerülnek abban, hogy termékeny és köcsögöket gyárt, nos, ő lesz a hercegnő, akit meg kell menteni, akiért aggódni kell, különösen mikor kiderül, hogy hamarosan kétszeres ANYA lesz (ami nyilvánvalóan az egyetlen funkció és szerep, mely kapcsán egy nőnemű ember értékesnek minősülhet a társadalom szemében). Pedig olyan hülye szegénykém, hogy öt évig nem veszi észre, hogy a legjobb barátnője nem nő, és kissé szociopata, dehát ez kit érdekel. Gondolkodás nélkül feláldozzák érte az összességében sokkal hasznosabb és értékesebb Jeanne-t (az más kérdés, hogy ezzel ő tökéletesen jól jár majd, most nem ez a lényeg). És maga Jeanne is csak anyai minőségében tud csak megváltást (és nézői szimpátiát) nyerni a történet végén.
Tanulság: a férfiak csak akkor hajlandóak áldozatot hozni érted, ha hagyod magad felcsinálni. Hiszen mi másra is lennél jó, ha nőnek születtél…?
Vagy sáskának?

Unglued

“When you are alone with yourself all the time, with no one but yourself, you begin to go deeper and deeper into yourself until… you lose yourself. It’s a perverse contradiction. It’s like your ego begins to disintegrate until you have no ego.
Not in the sense that you become humble or gain some kind of perspective, but that you literally lose your sense of self. And I’m not sure anyone, unless they have gone through it, can truly understand how profound that loss is. It’s like the psychic glue that binds your whole notion of existence is gone, and you become unglued.

I think, therefore I am.
I think too much, therefore I am not.
I am not, therefore I am nothing.
I am nothing, therefore I am dead.
And if I am dead, then why am I still so goddamn lonely?

/Rectify – S04E01/

Tisztára jó lap

Képtalálat a következőre: „tabula rasa”Nyerő választás volt a Tabula Rasa. Kezdjük rögtön az emlékezetes főcímmel, amit rögtön feltettem a Vikings, Trónok harca és a Banshee mellé a kedvenclistára. Aztán jött egy sokszor megénekelt alaphelyzet a zavaros memóriájú főhőssel, a kísértetjárta erdei házzal és a diszfunkcionális családdal, de mindez olyan mellkasba vágódó lendülettel és hangulattermető erővel, amik simán a True Detective-et és a Twin Peakst (első évadok) juttatták az eszembe. A sorozat nem is próbálja titkolni, hogy klisékből építkezik, sőt, néha ezt a paródia határáig is eltolja (pl. a médiumos jelenetek), de olyan ügyesen használja őket, hogy nem lehet rá haragudni ezért. Mintha fogpiszkálókból építene valaki egy kétemeletes kastélyt. Nem hagy unatkozni, folyamatosan megy az agyalás, és hát be kell valljam, nagyon tetszett, hogy olyan mesterien átvertek a SPOILER

 

MONDOM, SPOILER

 

szintén sokszor lerágott csont “az egyik szerepő igazából szellem/valaki képzeli” alámvágással. Teljesen gyanútlanul belesétáltam, mondjuk aljasul megtervezett csapda volt. De imádom, mikor egy sztoriban félrevezetnek. Well done.

 

SPOILER VÉGE. TÉNYLEG.

A történet a végén kicsit leült, a záró képsorok meg igen meseszerűek lettek, de ezzel együtt is bőven klassz sorozat, kifejezetten nézős. Remélem, nem cseszik el egy erőltetett második évaddal, figyelemre méltó, hogy az ilyen 8-10 részes minisorozatok milyen gyakran lesznek jó értelemben odabaszósak. Valószínűleg nem véletlen, hiszen ekkora terjedelemnél egyrészt valószínűleg előre megvan a szkript, dramaturgiailag összeáll  a sztori, plusz minden epizódba jut velő, másrészt még nem kell karakteridegen, izzadságszagú fordulatokkal továbblökdösni, csak mert jó volt a nézettség (lásd bármely sorozat harmadik, legkésőbb negyedik évadát).

 

A kibaszott világ vége

Villámdara The End of the Fucking World első évad, befejezett Before We Die, és újratöltött Rectify. Ha létezik sorozatmérgezés, most beszerzem, az tuti.
Az első egy tűrhető, de azért nem briliáns, képregény alapú, brit fekete komédia, az utolsó meg változatlanul egy zseniális és méltatlanul alulértékelt dráma (legalábbis az első két évad, úgy rémlik, a harmadikba már nem jutott kraft, de mivel érdekel a negyedik, inkább nekirugaszkodom elölről az egésznek).
Azért eljutnak hozzám a világból afféle információk, mint hogy például Írország az Úr 2018. évében végre búcsút íntett a középkornak (abortusztilalom eltörléséről szóló népszavazás), és hogy valami barom privát számon hívogat minden nap telefonon (nyilván nem veszem fel, de így letiltani se lehet, kissé idegesítő), valamint hogy a Technokol Rapid kegyetlenül szárítja a bőrt, de mit csináljak, ha olyan szórakoztató lehúzogatni a kezemről…?

Mielőtt beüt a PC

Küzdök a Before We Die (Innan vi dör) első évadával. Lassú, nyomozós film, ezeket általában szeretni szoktam, de megint az a bajom, ami már sokszor volt: nem találok azonosulásra alkalmas, szimpatikus szereplőt. Ezért aztán nem is különösebben érdekel a sorsuk, ezért aztán maga a sztori sem köt le.
Azért még nézem, részben azért, mert várom,h ogy fog kikeredni a “lám, Svédországba beszüremkedett a balkáni maffia, ennyit a menekültekről” vonalból a “lám-lám, a legnagyobb gyökerek mégiscsak a svédek, éljenek a menekültek” karika. Mert ugye a tapasztalatok szerint ez a kötelező végkifejlet. :) Eléggé rácuppantam mostanában a svéd bűnügyekre (Henning Mankell, Camilla Läckberg, Kristina Ohlsson), az is lehet, hogy csak csömöröm van.
Egyébként meg utálom a világot, a melómmal az élen, szóval semmi új.

Mészárszék és Kurt Wallander

Kényszerszabi, mert nőnek lenni jó. Próbáltam hasznosan tölteni, de nem nagyon sikerült, részben a kialvatlanság, részben a halálfélelem miatt, meg az se segített, hogy horrordíszletek nőttek a nyomomban, amerre jártam.

De legalább olvasgattam, az éjjel befejeztem az első Mankell regényemet (A gyilkosnak nincs arca). A sorozattal (Wallander) összevetve azért világosabb lett néhány momentum. A regény nem volt rossz, de végig olyan érzésem volt, hogy döcögős a fordítás. Az is érdekes volt, mennyire másképp fest a könyvben a svédországi menekültkérdéssel kapcsolatos álláspont, mint a filmben. ’91-ben jelent meg, akkor még nem volt kötelező körberajongani a kulturális inváziókat, de margón azért megjegyeztem magamnak, hogy már akkor sem volt feszültségektől mentes a téma, ha bestsellert lehetett írni belőle. Persze a rasszizmus már akkoriban is a világ legocsmányabb bűne volt, ezért hangsúlyozni kellett, hogy a rosszfiúk bár bevándorlók, olyan fehérek, mint az albínó nyuszi farka hegye. Ez most gondolom, afféle spoiler volt, de mivel ezeket a posztokat úgyis csak én olvasom, nem baj. :)

 

Fotóbolt

UnReal harmadik, és Waco első (utolsó) évad kipipálva, egyiktől se estem hasra, de agyzsibbasztásnak kiválóan megfeleltek. Lassan kifogyok a sorozatokból, jöhetne már a nyári hullám.
Még mindig beteg vagyok, ingerköhögés, dagadt torok, orrfolyás, az élet szép. Viszont elkunyeráltam nagyanyám minden régi fényképét digitális archiválás céljából, retteghet a szkenner. (Érdekes, hogy a minden nőnemű anyai ági vérrokonom kinézett valahogy legalább fiatal korában, csak én voltam/vagyok ocsmány, hehe).

Munkára fel!

Cooltúra

You know, they say that bathing in red wine is a great antioxidant and keeps you young. So I drink it while I bathe in it!Az elmúlt két napban istentelenül kegyetlen UnReal maratont nyomtam (2 évad, plusz ami a harmadikból kijött), és még mindig Quinn az abszolút példaképem. A harmadik szezon eddig kissé harmatos,  marha ellenszenves a suitress, és a háreme is elég gáz. Az egyetlen jó pasinak olyan vaginaszikkasztóan undorító akcentusa van, hogy mindig összerezzenek, mikor meghallom (August).

Átszaladtam a The Outsider-en is. Nem teljesen értem ezt a masszív fanyalgást, közel sem világmegváltó film, de nem is különösebben rossz. A történet elég soványka, és van benne pár lámaság, de hangulatilag eléggé ott van a szeren, szóval egyszer abszolút nézhető. (Itt kell megjegyeznem, hogy hatalmas előnye a Netflixes moziknak, hogy nem kell egy évet várni az élvezhető minőségű torrentekre, hehe.)

Szabadságom alkalmából ma is előadtam a borospohárral a kezemben félrészegen üvöltöm a Tankcsapda-összest és közben festek alapvetésű produkciómat, elég jól sikerült, bár a szomszédoknak lehet, hogy más a véleménye, a macskának meg biztos, mert elég lesajnálóan lesett az ablakon keresztül.
Irodalmilag Dan Brown-tól olvasom az Eredetet, minden hajam elmegy ettől a regénytől (is), remélem nem olyan lesz, mint Az elveszett jelkép, hogy hatszáz oldalon át húzzák az ember agyát, aztán meg kibökik a szemét egy na-és-akkor-mi-van-ki-nem-szarja-le “csattanóval”.

Rosszabb a halálnál?

Végre átvergődtem magam a Black Mirror negyedik évadán. Ahhoz képest, hogy az egyik legjobb sorozat, amit valaha kóstoltam, egy hónapig elvoltam a hat résszel. Valahogy túl sűrű a darához, és a korábbi évadokból kiindulva időt akartam hagyni az ülepedésre (közben kiderült, hogy ezúttal felesleges volt ez az óvatosság).
Másrészt az első epizód, amit minden kritika mennybe menesztett (USS Callister) eléggé elvette a kedvem az elején. Egész életemben kínosan émelyítőnek találtam a Star Treket, erre megdobtak egy Meth Damonnal (ahah) súlyosbított paródia verzióval, annyira rosszul voltam a látványtól, hogy a sztorira is alig tudtam odafigyelni. Nem tetszett az sem, hogy több helyen megúszásra játszottak (pl. a digitális másolatoknak nem volt nemi szervük – ez elég hiteltelen egy permanens nőhiányban leledző nerd álomvilágában).
Aztán gyorsan kiderült, hogy az összes epizód egyetlen technológiai rémálomra lesz felfűzve, ez pedig az emberi elme digitalizálása, a mások agyában turkálás.

Ebből egyedül a Metalhead lógott ki valamelyest, ami szintén nem tetszett (újabban nagyon érzékeny vagyok a cinematográfiára pro és kontra is). Egy leszakadó műszerfal össze tudja zúzni a robotkutya lábát, tehát nagyon is sebezhető a dög, de egyik zseniális hősnek se jut eszébe, hogy a batár kocsijával elüsse a picsába, vagy szétverjék valami husánggal álmában, inkább menekülnek előle..? Wtf. A feszültséget viszont nagyon ügyesen fenntartották, azt el kell ismerni.

Az Arkangel és a Crocodile ugyanaz a történet pepitában: a szeretetteli aggódás és az ellenséges kútászkodás is tragédiába torkollhat, ha nem tartjuk tiszteletben azt a varázslatos, és egyre inkább felértékelődő valamit, amit privát szférának hívunk. Nagyon együtt tudtam érezni az anyja által megnyomorított kiscsajjal (ezt megbeszélném a terapeutámmal, de nincs, mert anyám szerint felesleges, haha).

És végül jöjjön a két kedvencem az évadból. A Hang the DJ a San Junipero (3. évad) kistestvére. Egy szívmelengető történet a sok rettenet közepette, de nem ettől kiemelkedő, hanem mert kíméletlenül fekete tükröt tart a jelenkori párválasztási krízisnek. Algoritmusokra hallgatunk a szívünk helyett, benne maradunk szar kapcsolatokban, boldogtalanul, mert “a rendszer” szerint így helyes. Betartjuk a szabályokat, mert mindenki más is úgy tesz, és elhitetjük magunkkal, hogy nincs más választásunk, mert nem akarjuk felvállalni a felelősséget a saját döntéseinkért. Idegenekkel kefélünk az első randin, ha jól esik, ha nem, mert ez tűnik célszerűnek, és általában: az összes energiánk arra megy el, hogy agyonnyomjuk az ösztöneinket és a túlüvöltsük azt a kis hangot a lelkünk mélyéről. Ütős epizód volt, igazi Black Mirroros önreflexiós gyomrossal.

Ahogy az utolsó rész, a Black Museum is, amiben igazából három történetet kaptunk: a kimaxolt testi empátiába beleőrülő, fájdalomfüggővé váló orvosét, a pasija fejébe, majd egy plüssmajomba száműzött digitalizált anyukáét, és a szadisták zsákmányává váló kísértetrabét, aki lehet, hogy gyilkos volt, de talán még az sem. Ezek a legdurvább sztorik az évadban, és bár általában nem vagyok oda az antalógiákért egy antalógiában, de itt valahogy működött. Ez az a rész, amitől tényleg rémálmaim lehetnek majd, főleg a második történet rázott meg – milyen lehet évtizedekig egy vitrinben ücsörögni? A tanulsága mind a háromnak ugyanaz, és mintegy a San Junipero sötét oldalát villantja fel: van rosszabb dolog a halálnál, és nem biztos, hogy olyan elszántan kapaszkodnunk kéne az elképzelésbe, hogy megszabaduljunk tőle.

Nyerő széria?

Letudva a Witnesses. Az első évad. Nem vagyok lenyűgözve. Jólesett a fülemnek a francia nyelv (hehe), és nagyon tetszett a főcsaj haja, a táj meg a farkas, de nagyjából itt véget is érnek a pozitívumok. A történet egy vicc, semmi értelme. Dramaturgiai szempontból katasztrofális ez a minisorozat, ezen kellene tanítani a forgatókönyvíró növendékeknek, hogyan nem szabad felépíteni egy sztorit. Mintha két félkész szkriptet akartak volna összeöltögetni. Százas szöggel.
A karakterekbe itt is, ott is belekaptak, de igazából megkedvel(tet)ni nem sikerült senkit. Talán ha kétszer ennyi epizódot szánnak rájuk, összejött volna, de ezt nyilván nem tehették meg, hiszen a mese rettenetesen vékony volt, nem lehetett volna tovább nyújtani. Sokszor így is unatkoztam. Azért leszedtem a második szezont, de ha az első rész nem vág falhoz, nem fogom végignézni, az fix.

Párhuzamosan nekiláttam a Black Mirror negyedik évadának is (a felénél járok). Az első részt nagyon utáltam, a második kettő elég jó, de a katarzis egyelőre elmaradt.

Mellette csorgatom még a Shameless-t, a Lucifert, a The Mick-et, a Vikings-t és a messzeségből a Rescue Me-t, sorban áll a Mr Robot, a Wallender, a The Affair, az American Horror Story, és még néhányan mások. Elég jól lehet haladni velük, ha az embernek nincs élete, és nem akar kiborulni ettől a felismeréstől. ^^

Csak gondolkodni ne kelljen

Több dologba belecsaptam sorozatilag, a tapasztalatok változóak:

Lucifer (3. évad) – az első epizód után leginkább azt tudom kiemelni, hogy untam, és főhősünk vagy irritálóan ripacskodni kezdett, vagy eddig is azt csinálta, csak mostanra lett elegem belőle, nem lett sok kedvem a továbbiakhoz, de úgyis megnézem majd őket (szerintem már kivesézték a karaktereket, és most jönnek majd az erőltetett szálak, de ne legyen igazam).

The Hollow Crown – az első évad első részét rögtön kaszáltam, mert szálkás lett az agyszövetem attól a buzis vekengéstől, amit II. Richárd előadott, de a IV. Henrikes részek ott vannak (bár nekem sok volt Falstaffból, majd reklamálok a Lándzsarázónál). A szereposztást is díjazom, hajrá britek!

Stranger Things – második évad, első epizód… nem tehetek róla, én imádom ezt a sorozatot, pedig szinte teljesen immunis vagyok a nosztalgiafaktorra, amivel a sikerét magyarázni szokták, mivel kicsit később születtem annál, hogy érdemi (nem óvodás) emlékeim lehessenek a ’80-as évekről. Utálom a szörnyes horrort, és fáraszt az efféle sci-fi, de mégis ebben a világban valahogy nem idegesít. A gyerekszereplők pedig továbbra is zseniálisak, érdemes lesz a jövőben odafigyelni rájuk.

Rescue Me – folytatom a második évaddal egyelőre kevésbé köt le, mint az első, de szándékomban áll befejezni.

…és imádom, ahogy riasztáskor mondják: ‘Battalion’

Új sorozatkedvencem lett a Rescue Me. Részben azért, mert nem hagy unatkozni, részben azért, mert nagyon vicces 2017 októberéből visszakukkantani 2004-be, vagyis a 13 évvel ezelőtti sorozatvilágba, amikor pl. a 9/11 még mindig forró téma volt, a fejvesztés terhe nélkül lehetett a meleg témával is poénkodni, és nem volt meg napjaink kényszere, hogy egy sorozatban is minden filmkockának hiperüberperfekten kell kinéznie, mertkülönben… (vagy megvolt, csak mai szemmel az akkori erőfeszítés már nagyon kevés). Bár a főszereplő fején nem tudok napirendre térni, de azzal együtt is 4 és fél csillag. Nem rossz, ahhoz képest, hogy az egész hóbelevanc Steven Pasquale révén került fel a radaromra, akire nemrég a Bloodline első évadában csorgattam a nyálam. ^^
Néha a felszínesség is viheti jó irányba az embert.

Felrázva és lekeverve

Sokáig figyelt talonban, végül a hétvégén ledaráltam a The Night Managert, és az az igazság, hogy megvett kilóra. Regény alap ide vagy oda, a legkönnyebb a sztorin lenne fogást találni, de nem akarok. Egy kellemes, klasszikus kémkaland, parádés szereposztással, csodálatosan fényképezett, lélegzetelállító helyszínekkel, és pontosan abban a ritmusban mesélve, amit ebben a műfajban kívánatosnak tartok. Újra konstatáltam, hogy a brit sorozatokra érdemes odafigyelnem.
Igaz, hogy rémes minőségben, de megnéztem a Blade Runner 2049-et, és amennyire bíztam benne az előzetesek alapján, annyira sajnálok rá egyáltalán szavakat pazarolni, nem érdekel, hány pontosra szopják fel imdb-n, ezért röviden csak annyi: ez a film egy fos. EGY FOS. :(

És a főcím is borzalmas

Nem tetszik a Gypsy, bár még csak az évad felénél vagyok. Lassú, nem túl eredeti, és ha Watts kisasszony nem volna olyan csinoska, hogy tikkeljek az irigységtől, ha ránézek, valószínűleg halálra is unnám magam, mégsem ez az, ami igazán zavar benne… de hogy valójában mi, arra csak az imént jöttem rá.
A nőgyűlölő attitűd.
Minden női szereplő ellenszenves. A tökéletes életű középosztálybeli szépség valójában sárba tiporja a szakmája legelemibb etikai normáit, és bár szegény, ártatlan férje (eddig) rendületlenül, hűségesen imádja, ő fiatal csajokra gerjed (mert ugye, az a legújabb filmes trend, hogy nem létezik heteroszexuális nő, ezen is mindig kiakadok).
Például olyan csajokra gerjed, mint az erősen borderline, Sidney nevű rémálom, aki szemtelenül fiatal, atomszexi és természetesen biszexuális. Bakanccsal tipor a mindenféle nemű szívek romjain, mert megteheti, és mert élvezi – az expasiját pl. az öngyilkosságig üldözi, és a szakításuk után is lejmol szegény, kiszolgáltatott fiútól.
Aztán ott van a szintén szexi Alexi, a hűséges férj titkárnője, aki visszaélve bájaival a romlásba készül rántani az ártatlan hímet, aki persze passzív elszenvedője lesz majd a leendő félredugásnak. (Megtudtuk, hogy a barátait is a válás tette tönkre – vagyis a nők.)
A tablót a lányukat (egyelőre csak átvitt értelemben) megfojtó anyák (a főhős mamája, és az egyik kliense), valamint az akaratgyenge, kiszolgáltatott, drog-, fasz- illetve szektafüggő nebáncsvirágok (Allison és Rebecca) teszik teljessé. Ja, és egy villanás erejéig ott van még az elmaradhatatlan focianyuka kommandó is
Ezek fényében igazán nem lepődik meg az ember, mikor az egyetlen cuki nőnemű lényről (Dolly, a kislány), kiderül, hogy ő igazából fiú.