Tik-tak

Képtalálat a következőre: „time bomb”Nem az újdonság varázsa a lényeg, ezt mindenki félreérti, vagy félremagyarázza. Az újdonság inkább distressz, elbizonytalanít, éberségre, alkalmazkodásra, attitűdváltozásra kényszerít, valójában nagyon kevés ember élvezi.
Az a bizonyos frissítő lüktetés nem az újdonságból fakad, hanem az ismeretlenségből. Nem új házba költözöl, hiszen az minden esetleges öröme mellett rengeteg előre látható (és még több előre nem látható) gonddal is jár majd, hanem ott állsz a karácsonyfa alatt, és éppen leoldani készülsz a masnit egy rejtélyes, csillogó dobozról. Amiben akármi lehet. Nem tudod, hogy mi az, de tudod, hogy a tiéd lehet, ha akarod. Csak egy mozdulat.
Lehet, hogy csodát rejt az ajándék, lehet, hogy semmi érdekeset, vagy az is lehet, hogy tényleg valami újdonságot, de nem ez a lényeg. Hanem az a schrödingeri pillanat, mikor még bármi lehet. Ez az, ami a hosszú távú kapcsolatokból apránként kikopik, ez az, amit a legodaadóbb, legösszeillőbb, legszerelmesebb párok sem tudnak megadni egymásnak egy idő után.
És ez az, amire időről-időre mindannyian annyira vágyunk.
Ezért nem érezheted magad biztonságban a legboldogabb házasságban sem. Mert a társad szívében van egy titkos zug, ahová ironikus módon gyakorlatilag bárki belépőt szerezhet, csak te nem.
És évről-évre egyre nagyobbra nő…

Advertisements

Dream on

ghoÉlénk álomtevékenység kísért mostanában, de ezek az álmok elég nehezen leírhatóak, mert inkább érzés szinten intenzívek, nincs igazán megragadható sztorijuk.
Egy olyan lakásban vagyok, amiben majdnem a plafonig ér a víz, de semmi problémám a létezéssel, úgy teszek-veszek, mintha legalábbis kopoltyúm nőtt volna. Aztán egyszer csak valahonnan bepottyan egy kutya, aki viszont nem kap levegőt a víz alatt, és ráadásul ijedtében olyan helyre kezd evickélni, ahol végképp nincs már légréteg sehol. Odaúszok hozzá (mint a villám), és felemelem, hogy az orra kiérjen a vízből. Büszke és boldog vagyok, hogy megmentettem, és tudom, hogy ismerem az állatot (a valóságban nem).
———–

Kinézek az ablakomon, és egy óriási (több méter magas), rózsaszín ajándékhalom áll az udvar közepén. Le akarom fényképezni, hogy valami olyasmi szöveggel posztolhassam: “jól meg a drogkereskedőknek”, mert tudom, hogy az említett üzletben érintett szomszéd család pakolta oda a rengeteg dobozt valamelyik gyerek születésnapjára. (A valóságban is van ilyen szomszéd, nem közös bizniszből tudom, hanem a rendőrségtől.) Mire előveszem a telefont, előjönnek az emberek, és elkezdenek felmászni a csomagokra, ezért videót készítek, de az egyik kiscsaj (10 év körüli) kiszúrja, és agresszívan elindul felém.
-Egyeseknek nem tetszik, hogy itt videózgatsz! Miért csinálod?
-Szeretek videókat készíteni, te nem?
-Akkor én is felveszlek téged, na?
-Nyugodtan.
Végül valami nagy, közös namasté beszélgetés kerekedik róla, hogy mennyire könnyen ítélkeznek az emberek, és hogy ez mennyire rossz, de én csak ki akarom dumálni magam a lincselős helyzetből. (A valóságban sem bírom őket, és ez valószínűleg kölcsönös, de tettlegességig még nem fajultak a dolgok.)
————

Egy természetben (erdőszél vagy park, fűre helyezett széksorok) tartott rendezvényen vagyok a családommal (nem látom őket, mellettem ülnek, nem tudom, a valóságos családtagjaim-e), és arról beszélünk, hogy hova fogunk menni, ha ennek a programnak vége. Megegyznek valamiben, én jelzem, hogy én is megyek, de aztán úgy állnak fel, és távoznak, mintha láthatatlan lennék. (Mikor felébredtem, az jutott eszembe, hogy ezekben az álombeli barangolásokban talán szellem lehetek egy másik dimenzióban, mert nagyon sokszor vagyok efféle néma megfigyelő szerepben.)

 

Tortaszelet volt

Hátszóva! Kilenctől volt ma a vizsga, de félre oda kellett érni, mert csak, én persze minden átokfaktoromra tekintettel nem mertem a kézenfekvő buszra szállni, hanem csak a korábbira (mert mi van, ha), ezért aztán nyolc előtt odaértem.
Kurvanagy szocreál épület, hatvannyolc hivatallal. Volt valamennyi helyismeretem némi korábbi munkavégzés kapcsán, de a megadott termet nem ismertem, megkérdeztem a portás bácsiktól mégis melyik égtáj felé induljak el a labirintusban, mondták is, hogy: “arra”.  Lépcső, emelet, addig rendben, a sejtett irányban viszont egy töksötét folyosó fogadott, meg egy ajtó mellé kicelluxuzott figyelmeztetés, miszerint az épületben felújítási munkálatok folynak. Hát jó. Próbáltam a derengésben elolvasni, milyen számok vannak az ajtók felett (azokon a 100 éves, ellipszis alakú kis fehér izéken feketével), jó irányba mentem, de gyanúsan lassan haladt a számláló. Rajtam kívül egy teremtett lélek sem járt arra, a lépteim baljósan visszhangoztak, és nem tudtam nem a klasszik horrorfilmekre gondolni. A 225-öst szobát kerestem, és 217-nél végetért a folyosó. Jobbra lépcsőház, balra vészkijárat, szemben beépített szekrények, amin olyan plakátok kornyadoztak, mint például: “A vizipipa ártalmai”; “Ez az igazság az energiaitalokról” (sok csúnya igazságot felsoroltak), vagy: “Menzareform – ha ízlett az étel, kérd el a receptet otthonra is!”(:D).  Ezt azért tudtam elolvasni, mert jobbról biztató fénysugarak érkeztek, és kiderült, hogy arra folytatódik az alagút, mi több, 225-ös ajtót is találtam.
Persze nem volt ott senki, ezért visszazarándokoltam a kísértetek hídján a főlépcsőkhöz, hogy el tudjam olvasni azt az anyagrészt, amit az eredeti tervek szerint két nappal korábban kellett volna pöccre benyalnom. Egy fikusz meg egy ilyen ősi, vízszintes vitrinizé között (amit utoljára az általános iskolában láttam, mikor is, te jó isten, vagy 20 éve – ebben valami serlegek voltak, de nem tanulmányoztam közelebbről) nekivetettem a hátam egy oszlopnak, és próbáltam koncentrálni a hatósági eljárás menetének rejtelmeire, de éppen megérkezett munkába a sok irodistanő, és olyan kongás-bongást csaptak a cipőikkel, hogy inkább a dobhártyám sajgása kötött le.
Mire visszaoldalogtam, már ott ólálkodott egy sorstársam is, félre akkurátusan megjött mind a nyolc áldozat, ötvenre meg a vizsgabiztos is. Encé.
Személyik felvillantása, jelenléti, belépés az online rendszerbe, indulhat a mandula. Arról, hogy tananyagot használni lehet, persze egy szó sem hangzott el, de mindenki adottnak vette. Ötven (1500-as bázisból random generált) kérdés, negyvenöt perc.
A negyedik kérdés táján kezdtem hüledezni. Azon, hogy ez tényleg ennyire könnyű?
Tizenhat és fél perc alatt végeztem úgy, hogy a végén két kérdés erejéig én is belelapoztam a cuccosba. Így lett 44 pontom (26-tól átmész). Azért nem 45, mert az egyik párosítós kérdésnél láma módra két helyre beválasztottam ugyanazt az itemet, ez csak figyelmetlenség volt. A másik ötnél a hiányos tudásom játszott. A többiek még bőszen lapozgattak, hátrasandítottam a főcsávóra, hogy what now, az meg vigyorogva megvonta a vállát. A jegyzőkönyv miatt meg kell várni mindenkit.
A vizsga legnehezebb része az volt, hogy végigunatkoztam a maradék időt. Ezért ijesztgetett mindenki azzal, hogy ez milyen nehéz, ezért paráztattam magam napokig, ezért rohasztottam az agyam ennyit a tananyaggal!!! Hát LOL.

 

Stratégiai tervdokumentumok

A héten szabin vagyok, de persze nem pihenek, hanem készülök a redvás alapvizsgára, aminek semmi értelme, de kötelező, mert ezen a melóhelyen a szervezeti kultúra alappillére, hogy minél több olyan dolgot csináljunk, aminek semmi értelme, de kötelező.
Nem tudom megtanulni ezt a sok szart, de már annyira nem is törekszem rá, pedig jó lenne nem megbukni, mert akkor ugye kirúgnak. Ami nem lenne akkora tragédia, de financiálisan jól jönne, ha ezt a szerződést még ki tudnám tölteni, mert terveim vannak (na jó, inkább elképzeléseim, de tőlem az is félelmetesen karakteridegen). A hosszabbítással meg töröljék ki a seggüket jövő nyáron.
Állítólag lehet használni a könyvet a vizsgán, mondjuk F. szerint (aki már volt a múlt héten) pont nem mész vele semmire, mert ha 50 kérdésre 45 perced van, marhára nem fér bele a lapozgatás.
Na mindegy, majd meglátjuk.
Jobban esik a Bloodline(!), ami egész jól kivakarta magát úgy a 9. epizód környékére (fakkje), és mostmár érdekel. Bírom a bosszúállós sztorikat, szóval kibékültünk, bár a szereplőgárdától még mindig émelyeg az esztétikai érzékem.
Elég kellemes őszi idő volt ma, meleg napsütés azokkal a furcsa őszi illatokkal, egész szerethető évszak ez, ha nem kell (kéne, haha) iskolába menni alatta.
Kitkat szerintem megint fel lett kismacskásítva (kurva nagy ötlet télre lealmozni), más hír nincs.

Már megint…

Olyan értelemben soha nem voltak visszatérő álmaim, hogy pontosan ugyanaz történt volna bennük, de rendszeresen visszajárok ugyanazokra a helyszínekre és ugyanazokba a szituációkba.
Kóborlás ismerősen ismeretlen házakban, ahol bujkálnom kell az ottlakók elől, végtelen vonatozás, mert a csatlakozások problémásak, nyaralás  ugyanazon a helyen, és persze itt van a klasszikus vissza az iskolába toposz: vagy általános iskolás vagyok, és
a) mocskosul elkésem
b) dogát írunk, és nem tanultam, mert ugye azt se tudtam addig, hogy még mindig iskolába járok;
vagy rejtélyes okokból vissza kell mennem az egyetemre, és találkozom a barátaimmal, ami tök jó, csak
a) nem igazodom ki az egyetem épületében, mert valahogy minden máshol van, mint régen
b) eltévedek a városban, mert a tömegközlekedés is tök másmilyen
c)  mikor végiggondolom, hogy hol is fogok aludni, leesik, hogy az albérletünk ugye már régen nincs meg… és ilyenkor jövök rá, hogy ez csak egy álom.
Az utóbbi változat mindig taccsra tesz, egész nap nem térek magamhoz, olyan, mintha félig abban a másik világban felejteném magamat ébredéskor.
Mindenesetre nem kell Zsigmondnak vagy Gusztávnak lenni hozzá, hogy kibogozzam, mit akar üzenni a tudattalanom…

Neidegesíts

Lenyomtam az első két részt a Bloodline című opuszból, és felhúztak. A pilotnak még megbocsátottam, hogy szar volt, nagyon sok pilot szar, itt is egyszerre volt túl sok az információ és túl kevés a kapaszkodó, de hogy a második részben is csak vérszegény lebegtetéseket kapjak valami egykori ötödik tesóról, akinek a halálához valahogy köze lehetett a fekete bárány legidősebb fiúnak, az igazán felháborító. Ebben a helyzetben egész egyszerűen életszerűtlen, hogy említés szintjén se kerül elő az a gyanús régi történet, főleg hogy egy olyan indulatikontroll-zavaros, állandóan ordibáló  barom is színen van, mint a roppantul visszataszító Kev.
Mellesleg rájöttem, mi zavar még a sorozatban: ennyi ronda embert egy rakáson… Lófejűek, hájfejűek, szárazra aszott kórók és szénné plasztikázott öregemberek, semmi csinosság, amin pár másodpercig megpihenhetne az ember jóízlése.

Még nem haltak ki (teljesen)!

Képtalálat a következőre: „unicorn”Oké, hát nagyon nem hiányzott, hogy felpiszkálja valaki az évek óta tetszhalott libidómat, de sajnos megtörtént.
Mikor először láttam, csak megakadt rajta a szemem, mert ilyen csodálatos génállományok nem szaladoznak itt, Mordorban (pasiban meg főleg nem), de a minap megint “találkoztunk” (egy légtér pár percig, de no kommunikáció), és nem nagyon bírom kiverni a fejemből.
Magas, izmos, értelmes (kék) szempárral néz ki a szép vonású fejéből, és olyan hangja van, te jó ég, olyan hangja, hogy nagyon kellett kapaszkodnom az aszexualitásomba, mikor megszólalt. Tetszik, ahogy öltözik(!), és amennyire a munkájából sejthető, igazán intelligens (persze, hiszen minimum rokon szakma az enyémmel, mi is lehetne más).
Van rá esély, hogy fiatalabb nálam vagy 6-8 évvel, dehát ezen már igazán meg sem lepődöm, az én korosztályom konkrétan nem létezik a környéken (komolyan, vannak huszonévesek, vannak negyven pluszosok, a harmincas pasik meg vagy mind külföldön, vagy lakat alatt őrzi őket az asszony, vagy ötvennek látszanak, passz).
Ezek tükrében persze biztosra vehető, hogy:
-van barátnője/felesége
-gyereke (is)
-meleg
-sokkal jobb ízlése van annál, hogy a magamfajta egyáltalán feltűnjön a radarján
-all above.

Szóval, bassza meg a kurva élet.

Hétköznapicsa

Kapcsolódó képAz imént felfedeztem egy eddig rejtve maradt képességemet: színjózanon is tudok akkorát esni, hogy egyszerre (azt hiszem, csak majdnem, de még tart a sokk) eltörjem három végtagom. Jobb boka és lábfej, bal térd, jobb csukló. Ha hozzávesszük, hogy teljesen véletlenül nem tört be az üvegtábla, amibe sikerült belezuhannom, még egy nyaki aorta szétvágást is hozzáírhatunk.
Talán majd legközelebb.
Ja, semmi, csak hosszasan belemerültem a HVG-be az erkélyen, és úgy zsibbadt érzéketlenre az egyik lábam, hogy felálláskor nem tűnt fel, csak miután egy dupla leszúrt Rittbergerrel átdobtam magam a küszöbön.
Bele az erkélyajtóba.
Kicsit se volt dörömbölés meg csattogás, á. Bárki rámnézett, élek-e még? Á.

(Kitkat a fekete pasijával összebújva alszik a bokorban az ablak alatt, nagyon édesek.*)

*Kitkat egy macska.**

**Látszik, hogy a 13 és 3/4 éves Adrien Mole titkos naplóját olvasom (jobb későn, mint soha).

Ápdét: azt hiszem, a jobb bokámat sikerült nem kicsit összezúzni. Nabazdmeg.