Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.

Jel?

Ha nem lennék az utóbbi időben spirituálisan tökéletesen halott, biztos nagyon mély tanítást találnék abban a felismerésben, hogy van egy csodaszép kaktuszom millió bimbóval, én pedig soha nem látom nyitva a virágait, mert csak a napnak nyitja ki őket, én pedig reggel előbb elmegyek (melóba – amit utálok), délután pedig később érkezem haza (melóból – amit utálok), mint ahogy a növénykém sort kerítene a mutatványra.
És azon aggódom, hogy hétvégére el ne nyíljon az összes kis kelyhe, hogy hadd lássam már teljes pompájában, miután tavaly mindketten megszenvedtük az ültetés stresszét, aztán egész évben vigyáztam rá.

kaktusz3

kaktusz.jpg

Kitkat meg mindig éhes

Képtalálat a következőre: „cactus”A világban nincs semmi hírértékű, az aktuális kecskebaszó daeshdroid most Manchesterben ölt meg 21 szerencsétlen gyereket (és nem nagy vigasz, hogy magát is); J. tojik a fejemre;  a hajam hullik, mint a szar, az a terv, hogy beruházok ezekbe a Vichy ampullákba, aztán ha nincs eredmény, tényleg leborotválom az egészet a francba; a Banshee továbbra is egy brutálisan irreális és irreálisan brutális sorozat, de legalább jó dalokat lehet benne találni; a kaktuszom virágzik, és dugig van további bimbókkal, a paradicsomok dettó (nem tudok rájönni, hogy lehetséges, hogy ugyanabból a szemből kiszedett két magból teljesen másféle növények fejlődjenek, de ez történt); frissítettem a Firefoxot, természetesen ez az új egy rakás trágya, lassabban tölt be, de legalább ha új lapot nyitok, a darálás ideje alatt az összes többiből is eltűnik a már megnyitott kontent, nehogy addig legalább azt olvasgathassam, kibaszott felhasználóbarát; meg kell tanulnom nem hányásig telezabálni magam spagettivel; a meló továbbra is szar, ráadásul úgy tűnik lelép az egyetlen kollega, akit valamelyest szellemi partnernek tekintek, szóval nekem is pucolni kéne, de rájöttem, hogy nincs hova, mert nem értek semmihez (:D); már nagyon itt lenne az ideje a testemet is a lelkem után küldeni, nem kell ebből még 40 év.

Lack Lodge

Oké, a Twin Peaks nagy durranás volt annak idején, és bár én még elég pelyhes seggű voltam, mikor realtime ment a tévében, azért tavaly(?) bepótoltam az első két évadot. Az első nagyon tetszett, és azonnal behúzott, a másikban már túl sok volt a szürreális jelenet, meg a természetfeletti baromkodás, de azért érdekelt, mi lesz Dale Cooper federális ágens további sorsa, tehát nyilván bele kellett kóstolnom a folytatásba.
A pilot alatt a következő fázisokon mentem keresztül:

-úristen, mi ez a szar?
-úristen, ezek nem is öregedtek
-úristen, ezek nagyon megöregedtek
-ez meg ki?
-ez meg ki?
-ez meg ki?
-vajon történni is fog valami?
-most kéne kikapcsolnom az egészet a francba
-mostmár tényleg
-na vééééégre, akció
-ez a csávó úgy néz ki, mint a kölyök a Sikolyból, csak sokkal öregebb, biztos az apja
-úristen, ez a srác a Sikolyból, gyalázat, milyen vén vagyok
-úristen, Lynchet (és Frostot) fejbe kéne csapdosni.

A harmadik résznél már csak a legutóbbit éreztem, sajnos eddig úgy tűnik, Dévid nagyon komolyan vette a vele kapcsolatos elvárásokat, és értelmetlen, hallucinatív faszcsapkodásnak álmodta meg a folytatást.
Persze a sok sznob maga alá fog ereszteni, hogy micsoda mély szimbolikája van az összefüggéstelen jeleneteknek, meg hiszen különben is, a Twin Peaks mindig is a hangulatról szólt, blablabla, de attól ez még szar. Ami pedig még ennél is rosszabb: unalmas.
Szerintem ezek trollkodnak.

Kommunális

Tegnap végül megnéztem az egymillió éve letöltött Kollektivet (The Commune) című opuszt. Nem igazán erre számítottam. Nincs nekem bajom a lélektani drámákkal, sőt, de ez a koncepció nem volt teljesen átgondolva. Ha sok szereplőt mozgatsz, szerepet is kell írni nekik, filmen nem igazán működnek a “háttérben handabandázó szakállas vágókép 3” típusú karakterek. Ha a film első harmada jóformán arra megy, hogy körvonalazod őket, a néző arra számít majd, hogy ennek jelentősége lesz, és bosszantó, ha mégsem.
Olvastam, hogy a sztori személyes ihletettségű ( a rendező a saját csalárd aljasságát dolgozta fel), ez részben magyarázat lehet – valószínűleg a papírmasé karakterek sem légbőlkapottak, emléket állított létező személyeknek, ami kedves, de kívülről nézve értelmetlen és mit tagadjuk: unalmas.
Ami még probléma volt nekem,hogy egyik szereplővel sem sikerült azonosulni: Erik egy önző görény, Anna egy lábtörlő lelkületű szerencsétlenség, Emma teljesen értelmezhetetlen, Freyja ígéretesen indult, aztán annyit történt vele, hogy néhanap egy Raikkönenfejű faszival kefélgetett. Még a szívbeteg kisfiú volt a legnormálisabb köztük, aki kb. két szót szólt az egész filmben, és a nagy élvhajhászásban mindenki megfeledkezett róla, aztán mégis ő lett az az origó, aki körül körvonalazódott valamiféle valódi közösség.
Ez a film nem arról szól, amit a címe ígér; nem nevezném totális időpocsékolásnak, mert nem rossz zsáner, és talán korrajznak sem utolsó (nem vagyok otthon a ’70-es évek Dániájában, de a rendező igen) – de nincs az az univerzális törvény, hogy újra megnézzem.

Sakk. Matt.

Kezdem megérteni, hogy a magány hogyan őrjíti meg az embert.
Az érzelmi szükségleteket leszarom, nem hiányoznak, kötődés, intimitás, blablabla, a túl sok sokkal több kárt okoz, mint a túl kevés (vagy a semmi).
Viszont ha senki mással nem osztozhatsz a valóságon, előbb-utóbb vagy elbizonytalanodsz  a realitásérzékedben, pedig nem kellene, vagy megteremtesz magadnak egy képzeletbeli tükröző társat, magyarul bekattansz, mely esetben nagyon is el kéne bizonytalanodnod a relitásérzékedben, de nem fogsz, mivel a kattanásod lényege, hogy ne kelljen magad kattantnak érezni.

Képtalálat a következőre: „crazy”