Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

Cinemális önsorsrontás

Miután egész idillien alakult a szabinapom [fél tízkor kelés (kétórás ébrenléttel hajnalban, de akkor is), hangyázás, virágültetés  a nagyon meleg napsütésben, Kitkat etetés, Motive 2. szezon befejezés], gondoltam ideje redukálni a várakozó filmek sorát, és véletlenül sikerült jól meggyomroznom magam a Miss You Already-vel. Fogalmam sincs, mikor és miért töltöttem le ezt a filmet, és bár elég ütős mozi, most nagyon nem esett jól.
Úgyhogy itt bambulok nagyon bánatosan, és kicsit ráz a hideg, nem a jóféle, hanem a rossz.

Motiváció, eper és két rétegű csokitorta

Az egész hétvégémet filmnézéssel töltöttem, pontosabban többnyire Motive maratonnal, az első évadnak annyi. Nem rossz, de egy idő után elég repetitív, azért adok egy esélyt a második szezonnak, annál is inkább, mert nem nagyon van más a terítéken (bár egy csomó sori elejét letöltöttem, de nincs kedvem hozzájuk).
Majdnem sikerült elfeledkeznem F. születésnapjáról, ami már csak azért is szégyenletes lenne, mert ő nagyon helyes ajándékot vett nekem, szóval most rettegek, hogy találjak valamit  Lidlben(!) holnap, ami nem sztenderd bonbon kategória, ugyanis értelmes üzletbe nincs módom eljutni 26-ig. Végső esetben sütök neki valamit, ajh, ezekkel a maradék emberi kapcsolataimmal is csak a baj van, nem az én világom, és soha nem is lesz.
Apropó: csokitortára vágytam, és sikerült is sütni egy nagyon finomat, bár nagyon ütős a krémje, ezért  legközelebb muszáj lenne 3 rétegbe vágni a tésztát – eddig ezt még sose mertem megkísérelni, na, így néznek ki az én életem kihívásai.
Mivel itt a tavasz (hivatalosan is, mert sikerült eperízű epret vennem) megint erősebben érzem, hogy halott a lelkem, és bár szenvedést nem okoz, azért zavar. Nem is az örömtelenség, hanem az értelmetlenség – még mindig az agyam a  főnök, hehe.

Tavaszcunami

shoulder-checkNyugis szombat, olvasgattam (Mocsok kivégezve, most kell keresnem valami kevésbé nyomasztót, mielőtt nekivágok a Pornónak (Trainspotting 2), mert közvetlenül egymás után csömörszerű állapotot eredményeznének), továbbá Road diszkográfiát kukáztam össze a netről, nagyon kalandos, cirill betűs helyeken jártam, mielőtt rájöttem, hogy a youtubeconverterrel egyszerűbb lesz. Magyar zenét kb. lehetetlen torrentezni (nem vagyok fenn ncore-on). Nem olyan tragikus hiányosság, de pár dolog azért beszerzendő vagy ötévente.
Klassz, tavaszi idő van, a hunyorom csak úgy hunyorog a napsütésben, nyugtalanító szél süvít, az állatok és a növények is teljesen meg vannak bolondulva. Nagyon szeretném ezt az időszakot, ha normális lennék. Így inkább csak olyan keserédes zaklatottságot érzek, mint mikor az ember legjobb barátnője bejelenti, hogy bepasizott/terhes/megkapta élete álommelóját Új-Zélandon.
Hogy szép-szép, és örülök is neki, meg minden, de azért kibaszott nagy tüskét vág a szívembe, amiért nekem már megint az marad, hogy tanúja lehetek más boldogságának, ráadásul jó képet kell vágnom a dologhoz, miközben éppen elveszítek valakit. Persze ez abból fakad, hogy nekem mindig fontosabb a másik, mint én neki, ez eddig minden egyes kibaszott emberi kapcsolatomban így volt (a végükön kiderült), szóval nem olyan nagy csoda, hogy kb. a nullára redukáltam a számukat.
És most iszoK egy teát.

Februári szárnyak

Idén kb. először sikerült sort keríteni rá, hogy beszélgessek egy kicsit az Angyallal (ő egy létező ember, csak így hívom, ennyire még nem zakkantam meg), és valamiért jót tesz nekem. Pedig szinte semmi közös nincs bennünk, de pont ellentétes irányban kettyós, mint én, szóval valamennyire semlegesítjük egymás nyomorát, azt hiszem.
Nagyon bírom benne, hogy állandóan kísérletezik, keresi az élményeket és a kihívásokat, belőlem ez mostanra teljesen kihalt (mondjuk sose voltam túl bőségesen ellátva munícióval).
Plusz ő is régóta szingli, mint én, tehát egyrészt nem untat a kiccaládja fejleményeivel, másrészt nekem sem kell úgy tennem, hogy nem untat, harmadrészt meg meleg, ezért nem fenyeget az a veszély, mint S-sel meg J-vel, hogy a nagy, több éves idill után egyszer csak a derült égből rám okádja, hogy mekkora szar vagyok, amiért “csak” barátkozni szerettem volna vele.

YULE

Túl vagyunk az év leghosszabb éjszakáján, ha elmaradnak a kozmikus kataklizmák, a fény lassan megpróbálja magát visszacsempészni az életünkbe. Ave, Capricornus. Engem sejtről-sejtre megöl a hideggel kombinált sötétség, szerintem valahol mélyen igazából növény vagyok.
Próbálom kiverni a melóval kapcsolatos stresszt a fejemből, és nem végtelen exceltáblázatokkal álmodni, ennél többre nem futja az energiatartalékaimból, az is kisebb csoda, hogy félig-meddig sikerült becsomagolni az ajándékokat, és hogy hatalmas elszántsággal összeeszkábáltam 3 doboz sütit (tervezett sütési mennyiség kb. egyharmada, jeee).
Hajnali fél 4 óta ébren vagyok (jelenleg 23:10 van), erős koncentrációt igényel, hogy betaláljak a fürdőszobaajtón, ráadásul hajat is kéne mosnom.
Még ma meg kellett volna írnom 2 levelet (J-nek és F-nek), de egyszerűen nem vagyok képes rá. Azért azt csendben megjegyeztem magamnak, hogy előbbi az unokahúgáról küldött fotót, utóbbi a kislányáról videót, cukik, meg minden, de engem 2 másodpercnél tovább egyetlen gyerek sem érdekel.
Kellene keresni valami gyerekdicsérő bullshitgenerátort, mert a “nagyon aranyos” huszonhatodjára nem hangzik túl hitelesen (pedig élőben már egész jól tudom leplezni az arcomra kiülő kétségbeesett unalmat is babafotócsodálás alatt, fejlődök én, csak hát lassan, mert igazából leszarom).
Azt hiszem, nagyon rám férne egy jó kis berúgás, ez most csak úgy eszembe jutott.
Kikészít ez a csuklás.

Képzelt Karácsony

2469671e13e222a6f863a0c7c220ae02Majdnem írtam ide egy karácsonyi ajándék listaféleséget, persze szigorúan dokumentalista felindulásból, aztán eszembe jutott, mennyire utáltam az iskolában, mikor az összes tetves ünnep és vakáció után az egész csoport előtt el kellett regélni angolul meg németül, hogy mit kaptál, mit vettél, hol nyaraltál… stb.
Egyrészt, mert senkinek semmi köze hozzá.
Másrészt, mert senkinek semmi köze hozzá

Összesen három nap szabadságom van decemberre (jó dolog az év végén kötött szerződés), szóval egy összefüggő hetet sem tudok itthon lenni (jó dolog 2016, amikor minden ünnep hétvégére esik).
Feladatok: csomagolás, csomagolás, csomagolás, e-bookok válogatása, tabletre töltése, kávéscsészék festése ajándékozási céllal, túrós rácsos süti, továbbá tonnányi linzerkarika (harang, csillag, szív, stb.) sütése, és ez még csak az, ami abszolút szükséges. Fogalmam sincs, mikor fogok rá időt szakítani.
Idei fogadalom, hogy nem küldök elsőként senkinek neten üdvözletet. Ha véletlenül valakinek eszébe jutnék, pont megérdemli, hogy elintézzem egy rapid Viszont kívánom!:)-mal az egyedülállóan szellemes, személyre szabott képeslapot, amit órákig keresett nekem a neten, vagy éppen maga szerkesztett, ja, bocs, olyanokat én küldtem tavaly (meg előtte, meg előtte, meg előtte…).
Tegnap azért belefért a nem létező szabadidőmbe egy színdarab (Képzelt beteg, jó volt, pedig Koltait ki nem állhatom), de a feljebb felsorolt tevékenységekre nemcsak időt, hanem teret is kéne szakítanom, az meg nem egyszerű, ha mindenkinek 3x annyi szabija van, mint nekem.
Boldog hideget.

Porból porrá

upupupNem tudom, mennyre természetes, vagy inkább mennyire egészséges ez a furcsa széthullottság-érzet. Hogy nem tudom, ki vagyok. Azt hittem, ha ugyan kicsit késve is, de ezen az identitásteremtő feladaton már túlvagyok. Kamaszként túlzottan lefoglalt, hogy egyáltalán életben maradjak, de utána volt pár egészen “normális” évem, mikor – úgy éreztem – sikerült behoznom a lemaradást. Van emlékem az élményről, hogy milyen, ha stabil énképe van az embernek, tehát minimum sikerült bemesélnem magamnak, hogy tudom, ki vagyok, de az elmúlt egy évben atomjaimra hullottam.
Nem depressziós értelemben, mikor az ember személyiségéből hirtelen elszublimál a kötőanyag, és minden ereje arra megy el, hogy egyben maradjon, hanem szó szerint mikroszkopikus porszemcsékké omlottam, már felismerhető roncsdarabokat sem nagyon találok magamban.

Lehet, hogy tényleg van valami ebben a 33 éves kori válságban, és egyszerűen csak az a baj, hogy elkeserítő eredménnyel zárult a “számvetésem”: a közelében sem vagyok annak, ami, aki lenni szerettem volna, és tudom, hogy már nem is leszek, mert úgy peregnek át a napok és a lehetőségek az életemen, ahogy a homokszemek csorognak át az ujjaim között. Veszély és esély… nálam egyik sincs, csak a rezignált felismerés, hogy képtelen vagyok önmagam lenni, mert nem tudom, hogy az kicsoda.
Abban biztos vagyok, hogy nagyon nagy vérveszteség a gyerekkori barátok elvesztése, nagyon kellene valaki, legalább egyvalaki, aki visszatükrözi az emlékeimet. Nincs. Pedig nem vagyok rossz barát, csak valamiért egy idő után mindenki talál jobbat… vagy társat, aztán gyereke lesz, és gyorsan azon kapjuk magunkat, hogy két külön dimenzióban élünk. Ez nagyon-nagyon szomorú.
És persze ott van azoknak az ifjúkori barátoknak a komikusan hosszú sora, akik állítólag “belém szerettek”, és ez lett a vesztünk. Ami végtelenül groteszk, mert kölcsönös szerelemben bezzeg soha életemben nem volt részem, azt hiszem. Az én életemben még ez is csak romboló erőként volt jelen…
Így hát magamra maradtam, és ha holnapra eltűnnék a bolygóról, anyámon kívül nagyjából senkinek nem hiányoznék. Bár lehet, hogy ő is inkább csak megkönnyebbülne. Nem lehet valami ragyogó érzés látni, hogy boldogtalan, zavarodott nyomorult az ember egyetlen gyereke.

Azért vannak? Hol vannak?

adultfriendsFáradt vagyok és szomorú.

Ma jelentkezett J., hogy élek-e még, vagy haragszom-e rá, vagy mi van. Október 7-én írt nekem utoljára, arra már nem reagáltam. Egyrészt, mert nem volt kedvem újabb kényszeredett levelet összerakni, másrészt mert kíváncsi voltam, mennyi idő után kezd el feltűnni neki, hogy nem válaszolok. Hét hét nem is olyan rossz, a csontvázam alapján még azonosítható lenne a hullám, ha ennyi idő múlva nézne rám valaki…
Többször elég egyértelműen megírtam neki, hoogy szükségem lenne némi realtime beszélgetésre, meg hogy mennyire megsoroztak a tragédiák, érdemi reakció nem érkezett, szóval részemről ennyi volt.

A másik ilyen semminekvaló álbarát az Angyal, aki órák hosszat tud mesélni a saját dolgairól, amik általában érdekesek, szóval ez nem is gond, de ha havonta egyszer eszébe jut megkérdezni, hogy hogy vagyok, én meg tolok rá egy cry for helpet (nem hazudok, ez van), annyit tud rá felelni, hogy: “sajnálom :(“. És ennyi! :D Köszibaszdmeg. Én meg mit össze breakelek állandóan, hogy visszarángassalak az elmebaj széléről, öntöm beléd a lelket, mikor mindenki csak legyint a lúzerkedésedre, vigasztallak, mikor megbántanak, ha kell, napokig… Tudod mit? Meguntam.
Tehettek egy szívességet mind a ketten.

Nagy hírek kis világomból

1, rájöttem, hogy demiszexuális vagyok, felszabadító érzés, hogy van neve a rendellenességemnek

2, rettenetes érzés egész álló nap csokitortáért epekedni, fogalmam sincs, honnan jött a vágy, de nagyon súlyos az állapotom

3, még mindig elég hülye vagyok hozzá, hogy olyan emberekhez vonzódjak, akik magasról tesznek rám, de már nem tud fájni az elutasítás

4, a Lucifer c. sorozat 3 és fél rész után éppen a libikóka tengelyére tolt: egyrészt érdekel a folytatás, másrészt, bár Tom Ellis tökéletes választás volt a főhős szerepére, kicsit túl ostobára vette a figurát, a Sátán ne legyen már egy naiv, f.szhelikopterező debil, a pokol szerelmére…

A kis hercegnő

lindseykustusch1A világ nem is lenne olyan szörnyű hely, ha nem lennének benne emberek. Vagy legalább ha rajtam kívül nem lennének benne…

A növények és az állatok (alighanem a gombák is) annyira őszinte lények, olyan tiszta, harmonikus kapcsolatuk van önnön létezésükkel… az emberi jelenlét ront el mindent ezen a bolygón. Lehet, hogy tényleg tájidegenek vagyunk itt.

Napról-napra realizálom, mennyire rutinosan tudok elszakadni számomra fontos(nak hitt?) emberektől. Mindig végtelenül megrázónak és szomorúnak tartottam, ahogy az állami gondozott gyerekek fél perc alatt a bizalmukba fogadnak egy vadidegent, aztán ha az nem jön többé, egyszerűen tudomásul veszik, hiszen a világuk így működik. Azt hittem, újra és újra feltépett sebekről van szó, de amennyiben hasonló történik velük, mint most velem… ha nincs adoptáció, előbb-utóbb lesz adaptáció.
Egy idő után nem fájdalmas, abban az értelemben nem, hogy összebőgje az ember a párnáját kínjában. Az ötvenedik csalódás pengéje már vastag hegszövetet ér: egy egészen halk, keserű kis ütés azért talán megmarad, ebből tudod, hogy egészen kicsit, valahol mélyen még mindig reménykedtél, hogy ő majd más lesz, hogy ő nem hagy el. De ez csak afféle remény, mint a lottóban: tudod, hogy kb. semmi esélyed megütni a főnyereményt, de azért csak feladod azt a szelvényt. Egyáltalán nem lepődsz meg, hogy már megint nem nyertél, de azért a következő héten is játszol, és a következőn és a következőn… mert, bár vastag páncélt növesztettél, egy soha el nem jövő csoda ígérete tart életben.
Szánalmas.

Tavasz van! :)

Azoknak üzenném, akik szerint a telepátia hülyeség, hogy 15 órával az előző posztom után kaptam egy pár soros e-mailt S-től, ami arról szól, hogy még mindig sokat gondol rám, sok dologról eszébe jutok, valamint “ez nem olyasmi, ami csak úgy elmúlik”. Mindezt több, mint 3 hónapos általános kommunikációs halál után.
Ja, és a lényeg: ő nem olvassa ezt a blogot (kivéve persze, ha keyloggert tolt a gépemre, máshogyan nem találhatott ide.).
Písz.

Az életembe talán, a bizalmamba soha többet

fakeLehet, hogy egy óriási hibát követek el éppen, mert sanszos, hogy visszaengedek az életembe valakit, aki pont elég méltatlanul távozott belőle ahhoz, hogy soha többet ne akarjak hallani róla. Nem, nem S-ről van szó, addig talán nem süllyednék, de elég hasonló történet volt ez is.
Haverságból barátság, barátságból időszakos eltűnések, aztán olyan “neked én nem kellek, ezért rohadj meg” acting out, hogy csak pislogtam. Utána évekig(!) néma kuss, most meg egy elég manipulatív felütéssel (“mondanom kellett három jó élményt az életemből, és eszembe jutottál” wtf…) derült égből valamiért próbálja visszakommandózni magát. Az a baj, hogy nagyon szerettem őt és nincs bennem harag most sem, pedig elég egyértelmű, hogy ő is kattant, továbbá az is, hogy csak azért nyúl a sarokba hajított játék után, mert elveszített valami jobbat (nem mondta, de a nyakam tenném rá, hogy nemrég szakított valakivel, vagy valami fos kapcsolatban vergődik).

Hát, legalább történik valami.

Gabriel, Voldemort és a hullám vasútja

fuckyouVárható volt, hogy egy hét “most nem roppanhatsz össze, nem lehetsz beteg, egy pillanatra sem lazíthatsz” emberkínzás után kvázi atomjaimra porladok lelkileg, de hogy ennyire rossz lesz, azt nem gondoltam volna. A depresszió ellen egyébként valóban működik az extrém stressz (ha úgy vesszük, az elektrosokk is az…), csak sajnos később ugyanúgy megfizeti az ember az árát.
Az a baj, hogy minden újabb hullámvölggyel egyre mélyebbre zuhanok. (Miért nem lehetek borderline vagy pszichopata, azoknak a korral enyhülnek a tüneteik, a rohadt peches életembe már.) Mindenesetre régen fordul elő, hogy egy ártalmatlanul induló esti baráti csevely addig fajuljon, hogy részletekbe menően előadjam a legfrissebb öngyilkossági terveimet. Szegény Gabriel. Egyszerűen nincs jogom ilyen helyzetbe hozni senkit, de mire észbe kaptam, késő volt.

Az ebben a blogban nevén nem nevezett kollégával kapcsolatos idióta, egyoldalú, önsorsrontó érzéseim is újra támadnak, szándékosan próbálok átnézni rajta, de egyrészt ez részben az aktuális munkahelyi projektek, valamint a nőnapi és egyéb aktuális köszöntősdikből fakadó puszipuszik miatt ez nagyon nehéz, másrészt egész egyszerűen nem tűri el: ha nem veszek róla tudomást, addig kering körülöttem, amíg nem kommunikálok vele. Volt, hogy szó szerint kérdőre vont emiatt, ami kibaszottul nem fair. Akkor sem, ha tudom, hogy ez nem rólam szól, hanem az ő egójáról/érzékeny lelkéről.
Csodálatosan élvezetes ám végignézni, ahogy körülrajongja a feleségét…
Végre egy működő házasság az univerzumban, baszki, hát persze, hogy az övé.

Scully tévúton, hipokriták, sütifilozófia

satisfiedBefejeztem a The Fall 2. évadát – nem volt rossz, de Stella karakterét tuti egy olyan pasi írta, aki nem ismeri a nőket.

Sütöttem linzerkarikákat – még nem kóstoltam őket, de jól néznek ki, édesre vágytam. Miközben gyötörtem a tésztát, arra gondoltam, vajon nevetségesek vagy idegesítőek-e inkább azok az emberek, akik kiselőadást tartanak nekem az életcélok fontosságáról (igen, nekem nincs olyan, és már nem is titkolom), miközben:

  1. Életük masterplanje kb. az, hogy végül műanyag darabokat ragasztgathassanak mások körmeire, vagy hogy felturbózhassák a szar kocsijukat – vagyis olyasmire verik a… mellüket, amiken én már az óvodában túllendültem szellemileg
  2. Olyannyira hülyék/idealisták (tehát hülyék), hogy nem veszik észre, hogy belőlük soha az életben nem lesz elismert zenész/költő/modell/multimilliomos akármi, mert nincs hozzá elég tehetségük/realitásérzékük/megjelenésük/gyomruk/kapcsolataik/ugrótőkéjük.

Arra jutottam, hogy mind a kettő. Mármint nevetségesek és idegesítőek is egyben.

Megírtam a szerelmes levelet mélyen tisztelt adóhatóságunknak, miszerint szeretném, ha nem nekem kéne összekukázni, mennyi lóvét vontak le tőlem tavaly, ha már úgyis a seggük alá lett tolva minden adat, akár össze is húzhatnák őket egy excel-táblába mindannyiunk örömére. Az egy százalékom a beagle fajtamentésnek megy idén, remélem, kijön belőle egy csomag táp, vagy ilyesmi…

Három hete lógok J-nek egy emillel, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy úgy tegyek, mintha elhinném, hogy érdekli, mi van velem. Miután végképp elváltak útjaink S-sel, írtam neki (J), hogy nagyon kéne, hogy realtime beszéljünk, mert baszottul ki vagyok borulva – komment nélkül hagyta a dolgot a következő levelében, de legalább tudom, hányadán állunk.

Nőkkel nem jó barátkozni, mert ha jobban nézel ki, titokban úgyis utálnak érte, ha jobban néznek ki nálad, nem értik meg a nyomorodat, plusz ejtenek az első szembejövő faszért, de rájöttem, hogy a heteró pasik se jobbak, mert ugyanez pepitában (puncival). Szóval maradnak a melegek, egyébként velük egészen jól meg is értem magam, szerencsére. Csak nincsenek valami sokan az ismeretségi körömben (mondjuk abban összesen nincsenek sokan).

 

Fuck off

Azt hiszem, az egyik legfontosabb skill az életben, hogy elég bátrak és képesek legyünk elkerülni, eltaszítani, visszautasítani azokat az embereket, akik (szándékosan vagy sem) bármiféle negatív hatást gyakorolnak ránk.
Nekem ezt senki nem tanította meg, és mivel genetikailag afféle jóindulatú, jámbor (lúzer) típus volnék, az életem fele azzal telt, hogy hüldeztem egyesek felém irányuló rosszindulatán; és mivel én soha senkinek nem ártottam hobbiból, ezt másokról sem feltételeztem, ergo ha szemétkedést tapasztaltam, magamban kerestem a hibát. Pedig épp ez volt a hiba.
Hát nem. Nem vagyok köteles eltűrni, hogy kihasználjanak, semmibe vegyenek vagy bármilyen módon megtámadjanak. Sőt, azt sem vagyok köteles eltűrni, hogy valaki kéretlenül rám zúdítsa élete történetét, vagy ad hoc sopánkodást rendezzen a nyomora felett. Nem vagyok többé nagylelkű, se türelmes, se nyúl. Semmi olyat nem vártam el soha senkitől, amit magam nem nyújtottam az illetőnek, ezt ünnepélyesen kiterjesztettem minden lélekromboló cselekedetre is.
Ha én nem nyüszögök naphosszat a kínjaimról a füledbe, kurvára elvárom, hogy te se tedd.
Ha én nem sózom a nyakadba a saját melómat, átkozottul nem fogom hagyni, hogy megpróbáld. Ha én nem gúnyolódom veled, és nem nézlek le a gyengeségeid miatt, akkor erősen ajánlott, hogy te se pellengérezz ki engem.
Ha te (mint állítólagos barát) nem vagy ott nekem, mikor kellenél, akkor ne lepődj meg, ha esetleg szarba se nézlek majd, ha végül eszedbe jutnék.
Akinek nem inge…

Vigyázzatok a gyerekkori barátaitokra…

Ha én vagyok az egyetlen ember a világon, akinek tudomása van egy… történésről, tényről, bármiről, akkor ez a dolog valóságos?

Egyetlen ember érzékszervei, idegpályái, neuronjai, neurotranszmitter patakocskái és agyi receptorai elegendő és hiteles tanúk a világ szemében?

És a sajátomban?

Tudjuk, hogy agy egy kópé kis szerv, hallucinál, képzeleg, álmodik, asszociál, emlékeket módosít, elfojt, töröl, saját magát is átveri minden további nélkül. Ha nincs egy kontroll agy odakint, aki rábólintana a házikójával az én észlelésemre, honnan tudhatom, hogy az tényleg megtörtént?

Milyen érzelmi relevanciája marad egy élménynek, ha nincs senki, akivel együtt idézhetem fel?

És ha a személyiségünk tényleg az emlékeinkre épül fel… akkor vajon valódi vagyok?

Vagyok?

Egyáltalán lehet személyisége egy embernek más személyiségek kontextusából kiszakítva?

Léteztek egyáltalán valaha azok, akiknek a történetét senki nem jegyezte fel, vagy senki nem olvassa el soha?

És egy blog bizonyít vajon bármit is?

Nincs válasz.

A darázs karma

Ma csekkoltam az ajándék fréziákat, nem műanyagok-e, mert egyáltalán nem hervadnak. Igaziak…
Megöltem egy darazsat, miután negyed óráig szagolgatta a hangfalamat, és fenyegetően zümmögött. Szükségtelen a kemotox: vízzel kell lespriccelni, attól leesik, aztán lehet rámozdulni a papuccsal.
Nem vagyok egy állatgyilkoló fajta, de ezekből elegem van, minden áldott nap bejön 1-2 ilyen óriásrovar a szobába, kimenni meg rohadtul nem akarnak. Ha harc, akkor legyen harc, basszátok meg.
Egész nap szkenneltem, közben sorozatot néztem, a szemem majd kifolyik. Ja, és hirtelen felindulásból beleolvastam a Szent Johanna Gimi első részébe (célközönség: 12 éves lányok), és egész jól elvagyok vele. Nagyobb szellemi teljesítmény nem telik tőlem jelenleg (se).
S. írt sms-t, most az a baja, hogy ma este kivételesen nem óhajtottam végighallgatni (olvasni) az online vádaskodását. Pár napja kipattant a depitúltelítéses feszkó, amint az várható is volt. És megint jön a birtoklásmániás rohamaival. Ha szóba állok vele, veszekszünk, ha másokkal állok szóba, akkor én őt bárkire lecserélem, borzasztó alak vagyok, ha elkerülöm, akkor meg szemétállat, mert kínzom őt.  Elegem van belőle.
Nekem olyan barát kell, aki szárnyalni segít, nem olyan, aki szarnyalni.
Hát, ennyi.

No Woman, No Cry

Nagyon furcsa belegondolni, mennyire eltűntek a nők az életemből.
Oké, 30 nő között melózok, de a velem egykorú barátnő alapanyagok teljesen kiiktatódtak. Mivel vannak fiú barátaim, annyira nem készít ki a helyzet, de olyan szinten rendellenesnek tűnt a dolog, hogy az egyik távoli munkatársnőmmel direkt próbáltam kicsit összehaverkodni. A kezdeti szimpátia megvolt, sőt, ő kezdeményezte, hogy tartsuk a kapcsolatot. Mondom, jó.

Vért izzadtam, hogy ne túl tolakodóan sikerüljön munkán túli témákra terelni a társalgásunkat, de olyan ügyesen pattintotta le az ilyen irányú próbálkozásaimat, hogy csak pillogtam a szép hosszú szemszőreimmel. Totális kudarc, ami végülis önmagában nem baj, meg nem is csoda, életemben nem próbáltam én közeledni másokhoz. Az zavar, hogy nem tudom, miért nem működött a dolog. Elvégre elbűvölő személyiség vagyok, nem? Nahátakkor.

Pár napja előkerült az éterből az egyik régi egyetemi évfolyamtársam, mondhatni a legjobb barátnőm a suliból. Illetve nem most került elő, mert olyan évente egyszer rám ímélezett pár kérdést (élsz-e? dugsz-e? robotolsz-e?), amire szellemes(nek szánt) választ, és mérsékelten őszinte viszontérdeklődést produkáltam. Ilyenkor közölte, hogy kb. olyan morci (wtf…) vagyok, mint régen, haha. Mondom, jó (bazdmeg). Utána fél évig semmi, írtam a szülinapjára, megköszönte, ő nem írt az enyémre, ellenben egy hónappal később a névnapomra igen, a szokásos kvízkérdésekkel. Megint futunk egy kört…