West-es stratégia?

Őszintén szólva, nem vagyok meggyőzve.
Egyre több történet van, a hazai migránsainkról, de egyet sem tudnék említeni, ahol boldogok. Anyagilag nagyobb a biztonság, de… ha az ember képes mögé nézni a kognitív disszonancia redukálásának, mégis csak az van, hogy nem lett kevesebb a gond, csak másféle.

Mindent áthat a gyökértelenség, és akkor is van honvágy és kultúrsokk, ha nem jössz rá, hogy ezek okozzák azt a kényelmetlen kis szorítást gyomrod táján. Kényelmesen megéltek, de apként leggtöbbször aljamunkát végzel, mert nem kapsz mást, és sokszor nem is törekszel másra, mert ez legalább biztos, anyaként pedig vagy szintén ezt műveled, vagy  a két és fél diplomáddal is otthon kuksolsz egész nap, mert nem beszéled a nyelvet és/vagy valakinek vigyázni kell a gyerekre is, a gyerekfelügyelet meg megfizethetetlen.
Közben blogot írsz a világutazó “kalandjaitokról”, pedig semmivel sem ér több vagy változatosabb inger, mint itthon (sőt). Ha posztot ér a játszóterezés, tudható, hogy pont ugyanazt a beszűkült életet éled, mint bármelyik GYES-es magyar anya, hiába hangzik elsőre menőn, hogy te mindezt Írországban/az USA-ban/Németországban/Svájcban teszed.
A gyerekeiteket kétnyelvűnek nevelni marha jó és divatos ötlet, kár, hogy ez a kettő sokszor három, és évekig csak a megkésett beszédfejlődés és a szókincskeveredés látszik belőle. Mire ez elmúlik, addigra pedig kialakul, melyik a domináns nyelv, és a gyerek következetesen elutasítja a másikat (többit). Mondjuk ki: az unokád már egyáltalán nem fog magyarul beszélni. Persze azt mondod, ez nem olyan fontos, de a szíved mélyén bánt.

Minden külföldi nagyon kedves hozzátok, az emberek sokkal többet mosolyognak, mint Magyarországon, de te is érzed, hogy nem vagy egyenrangú, és a szimpátiájuk inkább egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább normális, fehér bevándorlók vagytok, ha már. De azok vagytok, és a szemükben azok is maradtok. Ha jobban megnézed, még az is lehet, hogy ezek a mosolygós, befogadó helyiek maguk is bevándorlók, de ezt a témát nem szereted piszkálni, mert hiába van bizonyos körökben bája a multikulti imádatnak, a felismerés mögött ott motoszkálna az a kellemetlen következtetés, hogy tulajdonképpen gettóban éltek.

Hiányzik az anyukád és a testvéred, meg a gyerekkori barátaid, de ezt soha nem ismernéd be, hiszen ez a XXI. század, van Skype meg mobiltelefon, és persze fészbúk, és egy időre meggyőzöd magad, hogy az emberi kapcsolatok ezekkel is fenntarthatók. Aztán elkezdenek hiányozni az ölelések, a napon száradt lepedők illata, a frissen szedett, még meleg paradicsom íze a szádban, és akkor nagyon szeretnél hazajönni, de nem lehet, vagy ha igen, csak nagyon kis időre. Ami nem elég, ezért miután visszatérsz, erősen próbálsz a rossz dolgokra emlékezni (Magyarországon az emberek sokkal kevesebbet mosolyognak és a BKV ellenőr is bunkó volt).

Eleinte még rosszul érzed magad, mikor észreveszed, de megfigyeled magadon, hogy örülsz az otthonról érkező rossz híreknek, lelkesen kommenteled magyar fórumokon magyar nyelven a népedet megnyomorító eseményekről szóló hírek alá: “mi akkor léptünk, le amikor…” Elégedett vagy, mert lesz ott másik (leendő) migráns, aki megveregeti a vállad (és közben a sajátját is), hogy mennyire okos vagy, és milyen jó döntést hoztál.
Hiszen sokkal több a pénzed.

Advertisements

Késik a Budapest Blend

Nagyon dühítenek azok a bloggerek, akik hónapokig oda se dugják az orrukat a saját oldalukra – annál is inkább, mert én meg hűségesen, napi szinten ránézek a kedvenceimre, hátha…
Gyengébb pillanataimban azért meg tudom érteni őket. Nekem sincs kb. semmi ötletem jó ideje. És még gyerekem vagy kutyám sincs, hogy ellásson alibitémával, szóval a helyzet reménytelen, de nem súlyos.
Most sincs semmi esemény, csak annyi, hogy a Somerset teaház egy nagy átverés, a honlapjuk szerint a megrendelést követő első munkanapon szállítanak, de ha nincs minden raktáron, akkor is visszajeleznek, nos…18-án rendeltem, ma 21-e kedd van, és se hírük, se hamvuk. Pedig ha létrejön a tranzakció, ezer forintot fizetek a szállításért, és további 300-at ún. utánvételi díjként, szóval szerintem nyalják ki a seggem.

B-B, Baker Street

Minek ír blogot olyan ember, aki arra sem képes, hogy havonta egy posztot kiizzadjon magából? De tényleg. Legalább írná le, hogy: “oké, balfaszok, akik követtek, most fél évig le vagytok szarva, csokika”, akkor nem fárasztanám magam vele, hogy időről-időre felnézzek a hülye oldalára. Minden tisztelet kihalt ebből a világból. :(

Befejeztem a Sherlock 4. (utolsó?) évadát, elég furcsa zárás volt, de a sorozat maga rettenetesen hiányozni fog. Belenéztem a The Mick-be, de egyelőre elég harmatosnak tűnik, nem mondom, hogy rossz, de semmiképpen nem kacagtató, inkább csak olyan mosolyogtató típusú komédia, majd meglátjuk.
Elkezdtem újraolvasni A Tűz és Jég dalát (vagy 3 hónapja…), a sorozat már szinte ki is mosta az emlékeimből, mennyire jók ezek a regények, és mennyivel többek a filmre adaptált változatnál.

Próbálom minden egyes percben kitalált világokba vonszolni az elmém, hogy ne kelljen a valósággal szembesülnöm, de hosszabb távon ez is elég fárasztó. Nem tudom, mi lesz.

Tavasz van! :)

Azoknak üzenném, akik szerint a telepátia hülyeség, hogy 15 órával az előző posztom után kaptam egy pár soros e-mailt S-től, ami arról szól, hogy még mindig sokat gondol rám, sok dologról eszébe jutok, valamint “ez nem olyasmi, ami csak úgy elmúlik”. Mindezt több, mint 3 hónapos általános kommunikációs halál után.
Ja, és a lényeg: ő nem olvassa ezt a blogot (kivéve persze, ha keyloggert tolt a gépemre, máshogyan nem találhatott ide.).
Písz.

óbaszdmeg…

Mivel volt már rá precedens, hogy lecsuktak valakit egy blogbejegyzése alapján, nem mesélem el, mit álmodtam az éjjel; maradjunk annyiban, hogy szerepeltek benne hm, golyók és emberek, meg én álnéven.

Néha bájos a tudattalan, mikor beint az egész napos folyamatos stressz miatt.
Persze az én bajom, minek szerződök hülye melókra, bár az is igaz, hogy se személy- és vagyonőri, se állatidomári feladatok nem szerepelnek a munkaköri leírásomban. :] Ahhoz képest…

Ez a megye a trollok országa, trust me, I saw it.

Ja, és ma hiába volt péntek, igazából hétfő volt, holnap meg olyan szombat lesz, ami péntek, tehát mehetünk az arénába, miért ne az év legszarabb hete legyen hat napos.
A kurva anyját annak, aki kitalálta ezeket a munkanap áthelyezéseket, törjön ki rajtad a lepra, te gyökér.

Jó éjszakát.

2 év

lóhere-és-patkóNa most ugye az a helyzet állt elő, hogy így blog második szülinapja előtt végeztem egy (nem annyira) gyors fejszámolást, melynek eredményét számológéppel (igazi, nem vindózos!) is ellenőriztem, és kijött, hogy: 365×2 = 730.
Itt a sarokban pedig a ministatom szerint ez lesz a 729-ik poszt, pedig az év utolsó napja van, tehát egy valahol kimaradt. My bad. De végülis… ettől csak olyan emberi lesz az egész, nem?
Az utóbbi pár hétben nagyon elbizonytalanodtam az egész dologgal kapcsolatban. Eredetileg magamnak kezdtem írni, mániákusan figyeltem rá, hogy olyanok ne olvashassák, akik ismernek, mert nem akartam feszélyezve érezni magam… aztán az idő elteltével néha észrevettem magamon egy kis likewhore-attitűdöt, ami nagyon nem tetszett… és persze a szokásos, visszatérő probléma: akinek nincs élete, annak általában nincs miről írnia…

Gondoltam rá, hogy kizárólag angolul kellene folytatni, mert a magyar gagyogást maximum 2 emberke ért a követők közül… aztán arra gondolotam, fuckthisshit (érezzük az iróniát!), úgysem érdekel senkit az egész, akkor miért ne csináljam úgy, ahogy nekem kényelmesebb… aztán meg arra, hogy elő kellene bújnom, és elküldeni pár embernek a linket (igen, olyanoknak, akik ismernek), mert talán hasznos lenne személyiségfejlődési szempontból, de végül ezt is leszavaztam…

Az igazság az, hogy van már egy pár elvetélt blogom itt-ott a hálón, és nagyon sajnálnám ezt is közéjük dobni. Mégiscsak lenyomata az elmúlt két évnek, ha más aspektusoknak nem is, legalább annak, hogy mi (nem) foglalkoztatott. Van 1-2 poszt, amire büszke vagyok, van néhány, amivel talán ma már vitatkoznék, mindenesetre a “minden napra egy poszt” szabály valószínűleg nagy szerepet játszott abban, hogy még mindig vagyok, és írok. Ez minden mástól függetlenül is eredmény, annak tükrében, hogy soha életemben nem voltam képes befejezni (kitartóan művelni) semmit.

Tehát: újra gratulálok magamnak! 2015 sem hozott túl sok fényt a nyomorult életembe, de megszabadított pár maradék illúziótól, és rávilágított pár látens meglétére, értékeljük, amit lehet.

Agybaj nagy baj

Három hétbe telt összehozni egy posztot a másik blogomra. Miközben megőőőrülök, ha az általam követett bloggerek havonta (se) méltóztatnak böffenni valamit, és fel is szoktam rajta háborodni, mert nem azért követlek, baszki, hogy rám se hederíts, pf.

Ehhez képest én is ezt csinálom, mert annyira lusta, apatikus és enervált vagyok, hogy az valami félelmetes. Mondjuk szerintem nulla követőm van, hehe, de mindegy, nekem fontos az a projekt, és ha már csinálom, akkor csináljam jól…

Kész csoda, hogy itt év eleje óta sikerül tartani a “minden napra egy poszt” irányszámot, bár ez a fogadalom is úgy indult, hogy naponta írok, aztán egy hét múlva már pótolni kellett, de így is elégedett vagyok magammal. Nagy lépés ez nekem, aki kóros mindent-nagy-lelkesedéssel-elkezdek-aztán-soha-semmit-nem-fejezek-betitisben szenved.

Más újság nincs, elhavaz a meló, mert éves zárás van, a kolleginám meg egy lajhár, de nem, nem fogok vasárnap dolgozni (ha a teszkós pénzátorosknak jár a szabadnap, akkor nekem is :))). Plusz kitörni készül rajtam egy migrénes roham, eddig sikerült megakadályozni (intenzív testmozgás, szénhidrátbomba, víz, ebben a sorrendben, nem tudom, miért, de általában működik), bár a fejem jobb oldala így is kezd finoman görcsbe fonódni.

Az agyamnak végképp elege van.

Agybaj

brainHa valakinek nincs kedve blogolni, miért nem lehet leírni, hogy ez a helyzet, és kész?

Miért kell a süket nincs időm duma?

Higgyem el, hogy három héten át nincs valakinek 10 perce a gép előtt, hogy röffentsen valamit, ha már a magamfajta megtisztelő közönség veszi a fáradságot, hogy odaevickéljen (minden nap), mert őszintén érdekel(ne), mi újság vele?

Unatkozom, és nem tudom, mit csinál pontosan a talamusz.