Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

West-es stratégia?

Őszintén szólva, nem vagyok meggyőzve.
Egyre több történet van, a hazai migránsainkról, de egyet sem tudnék említeni, ahol boldogok. Anyagilag nagyobb a biztonság, de… ha az ember képes mögé nézni a kognitív disszonancia redukálásának, mégis csak az van, hogy nem lett kevesebb a gond, csak másféle.

Mindent áthat a gyökértelenség, és akkor is van honvágy és kultúrsokk, ha nem jössz rá, hogy ezek okozzák azt a kényelmetlen kis szorítást gyomrod táján. Kényelmesen megéltek, de apként leggtöbbször aljamunkát végzel, mert nem kapsz mást, és sokszor nem is törekszel másra, mert ez legalább biztos, anyaként pedig vagy szintén ezt műveled, vagy  a két és fél diplomáddal is otthon kuksolsz egész nap, mert nem beszéled a nyelvet és/vagy valakinek vigyázni kell a gyerekre is, a gyerekfelügyelet meg megfizethetetlen.
Közben blogot írsz a világutazó “kalandjaitokról”, pedig semmivel sem ér több vagy változatosabb inger, mint itthon (sőt). Ha posztot ér a játszóterezés, tudható, hogy pont ugyanazt a beszűkült életet éled, mint bármelyik GYES-es magyar anya, hiába hangzik elsőre menőn, hogy te mindezt Írországban/az USA-ban/Németországban/Svájcban teszed.
A gyerekeiteket kétnyelvűnek nevelni marha jó és divatos ötlet, kár, hogy ez a kettő sokszor három, és évekig csak a megkésett beszédfejlődés és a szókincskeveredés látszik belőle. Mire ez elmúlik, addigra pedig kialakul, melyik a domináns nyelv, és a gyerek következetesen elutasítja a másikat (többit). Mondjuk ki: az unokád már egyáltalán nem fog magyarul beszélni. Persze azt mondod, ez nem olyan fontos, de a szíved mélyén bánt.

Minden külföldi nagyon kedves hozzátok, az emberek sokkal többet mosolyognak, mint Magyarországon, de te is érzed, hogy nem vagy egyenrangú, és a szimpátiájuk inkább egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább normális, fehér bevándorlók vagytok, ha már. De azok vagytok, és a szemükben azok is maradtok. Ha jobban megnézed, még az is lehet, hogy ezek a mosolygós, befogadó helyiek maguk is bevándorlók, de ezt a témát nem szereted piszkálni, mert hiába van bizonyos körökben bája a multikulti imádatnak, a felismerés mögött ott motoszkálna az a kellemetlen következtetés, hogy tulajdonképpen gettóban éltek.

Hiányzik az anyukád és a testvéred, meg a gyerekkori barátaid, de ezt soha nem ismernéd be, hiszen ez a XXI. század, van Skype meg mobiltelefon, és persze fészbúk, és egy időre meggyőzöd magad, hogy az emberi kapcsolatok ezekkel is fenntarthatók. Aztán elkezdenek hiányozni az ölelések, a napon száradt lepedők illata, a frissen szedett, még meleg paradicsom íze a szádban, és akkor nagyon szeretnél hazajönni, de nem lehet, vagy ha igen, csak nagyon kis időre. Ami nem elég, ezért miután visszatérsz, erősen próbálsz a rossz dolgokra emlékezni (Magyarországon az emberek sokkal kevesebbet mosolyognak és a BKV ellenőr is bunkó volt).

Eleinte még rosszul érzed magad, mikor észreveszed, de megfigyeled magadon, hogy örülsz az otthonról érkező rossz híreknek, lelkesen kommenteled magyar fórumokon magyar nyelven a népedet megnyomorító eseményekről szóló hírek alá: “mi akkor léptünk, le amikor…” Elégedett vagy, mert lesz ott másik (leendő) migráns, aki megveregeti a vállad (és közben a sajátját is), hogy mennyire okos vagy, és milyen jó döntést hoztál.
Hiszen sokkal több a pénzed.

Csekkek

  • Két db frankó csontvázas  ill. koponyás póló megvásárolva Image result for check
  • Jól állnak (bár lövésem nincs, hova fogom felvenni őket) Image result for check
  • Marcipánszívek anyák napjára Image result for check
  • Plüsscsacsi, alig olvasott ajikönyv, képeslap, kisgyereknek megkésett húsvéti csoki beszerezve, becsomagolva Image result for check
  • Csokikészletek átcsoportosítása, mert gyanús, hogy utolsó nagyszülőm születésnapja harmincadikán vanImage result for check
  • holnapi nyugdíjasbúcsúztatós őrülettől való megelőlegezett irtózat Image result for check
  • új kollegina érkezésétől való megelőlegezett, túlreagálásból fakadó szorongás Image result for check
  • unalom Image result for check
  • depresszió Image result for check
  • hajhullás Image result for check
  • általános kiszáradás annak minden gyönyörével, mert elfelejtek inni Image result for check
  • új csengőhang (Seether – Rise Above) Image result for check
  • az élet értelmetlen, valaki lőjön végre tarkón életérzés Image result for check
  • telihold Image result for check

Rock, ércsivágcsi és onlinebolt-kór

heartlessEgy hétvége, ami csak belülről tűnik hasznosnak.

Másfél napja a digitális apokalipszis utáni időkre (értsd: mikor majd betiltják a torrentezést, ez lesz az én örökségem a világnak) elraktározott zenei tartalékaimat szelektálom/aktualizálom/címkézem/pakolászom, döbbentes, pár év alatt mennyit változik az ember ízlése. Persze az egész onnan indult, hogy helyet kellett felszabadítanom a laptopom agyában, mert a 6 és fél gigás Riverside FLAC diszkográfiát már kezdte megérezni, aztán elkezdtek sorban dőlni a dominók… Megfigyeltem, hogy így vagy úgy mindig a zenéhez menekülök a valóság elől.
Az egészségügyi kanosszajárás folytatódik a családunkban, ezért most körülöttem kb. mindenki kétségbeesett és idegbeteg, én meg próbálok nem gondolni rá. Kivéve persze a rémálmokat, meg azokat a néhány másodperces belső dührohamokat, mikor végiggondolom, hogy meg kéne ölnöm magam a francba, végső soron az életnek úgysincs semmi értelme.

Közben elolvastam a Kezünkben a jövőnk c. ifjaknak szánt opuszt, senkinek nem ajánlom, egy újabb regény, ami fantasztikus is lehetett volna, de végül egy nagy semmi lett belőle.
Továbbá dühömben a seggére vertem majdnem egy kilónak a netes barangolásaim során, mert nincs egy normális nyári rongyom, amit felvegyek.
Nagy szükségem lenne J-re most, de sajnos a legjobb barátommal való kapcsolatomból egy havonta váltunk egy kötelességszagúan terjedelmes e-mailt típusú torzó lett, a többiek meg sosem értettek meg igazán, szóval a lelkizést is mono módban kell megoldanom (mit nem)?

Az élet szép.

 

Jó családból való késelő

familytreePár napos hír, de nem megy ki a fejemből.

Négy fiatalkorú hulladék a Margit hídon garázdálkodott – egyértelműen rablási céllal, aztán annyira bejött nekik a bulika, hogy úgy combon szúrtak egy járókelőt, hogy az illetőt életveszélyes állapotban szállították kórházba. Mindezt egy darab mp3 lejátszóért.
Vannak ennek a hírnek mindenféle döbbenetes vonatkozásai: forgalmas helyen történt, már megint kiskorú csírák meregették a faszukat; a harcmodorból, a hordavirtusból és a zsákmány jellegéből minden nyitott szemmel járó náci magyar azonnal vágja, hogy alighanem ómigráns sikersztorival van dolgunk…

Ami miatt azonban beleégett a történet az agykérgembe, az egyik híradó riportja volt, amiben e remek emperpéldányok ügyvédnénije is megszólalt. A bíróság lakhelyelhagyási tilalmat(!) rendelt el  a nyomozás idejére nekik, az ügyészség meg megpendítette, hogy talán lehetne előzetesig fokozni ezt az ejnyebejnyét, elvégre mégis életveszélyt okozó testi sértés történt, akurvaéletbemár.
Ügyvédasszony kb. a következőképpen méltatlankodott: nade, kééérem széééépen, ezek a gyerekek rendes, tisztességes családokból jönnek a budai hegyekből, és különben is, éppen érettségi előtt állnak, az előzetes kettétörné a kis éppenhogy szarba szökkent életüket, hátnemááá, és annyira de annyira jó családból valók, hogy teljességgel ki van zárva, hogy elrejtőznének vagy elszöknének, kérem szépen. :O

Mi. A. Fasz. Van. ?!
Közben a vágóképen az egyik kontraszelektált pszichopatanövendék picsogott a tárgyalóteremben, a szívnek meg kellett szakadni komolyan.

Szóval ott tart ez az ország, hogy jó családnak minősül az a szocializációs közeg, ahol a tizenpár éves suhanc késsel felszerelkezve bandázik, és merő kalandvágyból (hiszen aligha lehet szó megélhetési bűnözésről egy = pénzes klán esetén) ártalmatlan gyalogosokat késel halálra – igen, halálra, ugyanis csak a szerencsén múlt, hogy egy másik bejelentés miatt arra császkált a rendőrség, és időben kórházba vitték az áldozatot.

Nem hittem a fülemnek. A legbájosabb az volt az egészben, hogy a csajnak teljes meggyőződéssel sikerült mindezt előadnia a kamerába.
Jó, persze, ügyvéd, mit várjon a fajtájától az ember, de… mikor már azt hiszem, nincs lejjebb, mindig újabb pinceszint nyílik kis hazánkban.
Blő.

 

Vizes álmok, rák és Felhőatlasz

20150929_111219Az év legsötétebb napjai, rossz hírek, komoly betegségek a családban, ebből és általános nihilből fakadó feszültségek, szóval minden készen áll a szokásos karácsonyi gyomorgörcsös-kelletlen ünneplésre.
Ahány ház, annyi szopás, azt mondják. Éjjel felébredtem, és olvasgattam egy kicsi a Felhőatlaszt, és nem tudom, hogy attól, vagy mástól, de élénk és fura álmaim támadtak, mikor végre sikerült visszaszenderednem.

Néhány ismeretlen álombéli baráttal felfedeztünk egy elhagyatott házat, azon belül is egy kísérteties, titkos helyiséget, amiről végül zsenialitásomnak köszönhetően kiderült, hogy egy nem akármilyen könyvtár. Olyan volt, mint egy labirintus, furcsa zajokat hallottunk olyan irányokból, ahol elvileg egyikünk sem tartózkodott, a tárgyak önállóan helyet változtattak, kissé horrorisztikus volt. Közben előkerült egy fekete pasas a környékről, aki vállalta, hogy kitakarítja a helyet, mi meg hagytuk neki. Aztán elkapott az a csodálatos, ám ezúttal nem túlzottan hasznos felismerés, hogy álmodom.
Azért nem volt hasznos, mert mindössze arra telt tőlem, hogy elkezdtem elemezni a leendő sztorinkat, vagyis: kifejtettem, hogy az én karakterem lesz az első áldozat itt, hiszen én fedeztem fel a rejtett könyvtárat, én csavartam el a jócsajok fejét (!), különben is, én vagyok a legszórakoztatóbb szereplő, vagyis egy igazán kegyetlen történetben nekem kell meghalnom először, hogy a nézők (!) sajnáljanak, megdöbbenjenek és bosszúszomjas kíváncsiságba lovallják magukat: vajon ki ölhetett meg engem?
A történet végén én voltam az egyetlen, aki látta a feka pasit fű alatt távozni, és valahogy senki nem hitte el nekem, hogy lelépett. Aztán felfedeztem, hogy csapdát állított nekünk, de itt már elég zavaros lett a dolog, lehet, hogy abban a dimenzióban tényleg meghaltam.

A következő sessionben tükörjegesre fagyott lejtőkön csúszkáltam, ahogy gyerekként, csak most énekeltem is egy helyes sráccal karöltve (pedig nem is néztem még újra a Frozent, eskü), végül bevillant a visszatérő nyaralós álom: mindig ugyanott, ugyanazokkal, stb. Mások meztelenül közlekednek az utcán rémálmaikban, én meg nem merek lemenni a strandra soha, mert mindig elfelejtek előtte epilálni. :O
Pedig igazán klassz hely.

I was born to regret it

uniqueWhen you have to realize (again and again and again) that you and your own family have nothing in common.
You can’t even have a three line conversation, you can’t even eat the same food.
And you feel like a mutant, but also feel you are kind of superior, and then you feel guilty because of it, then you think they feel the same (well, the same from their point of view, so it’s actually the opposite), so fuck themselves.
And your grandparents openly prefer your redneck (male) cousins, ’cause you are just a useless single (spinster) who has a Master in an incomprehensible discipline (bluestocking) and crown all! who doesn’t eat meat (crazy).
When the love is stirring around your DNA…
Maybe I’m adopted…

Gyökerek…

Azt, hogy apám nem szeret, mindig is tudtam, csak naiv gyermekségemben még azt hittem, az én hibám, mert nem vagyok elég jó… mindig egyik kedvenc családi anekdotája volt, hogy mikor felhívták, hogy megszülettem, és lány lettem, mennyire kiakasztotta a hír, hogy nem fia lett. Gyerekkoromban többször megvert, érdekes módon erre azóta nem emlékszik, engem hazugozott le, mikor egyszer a szemére vetettem. Bármi érdekelt engem, azonnal lekicsinylően kezdett beszélni róla (“szépirodalmat olvasni a leghaszontalanabb dolog a világon”), ha valaki közel került hozzám, egyből kifejtette, hogy az illető egy sunyi alak, és biztos akar valamit és a többi. Tizenkét éves koromban lekurvázott, mikor egy fiúval látott beszélgetni. Kamaszkoromban megvádolt, hogy titokban használom a telefonját, hogy lopom a pénzét… soha nem tettem ilyesmit. A korábbi energiavámpíros posztok legfontosabb ihletője, és a végigszorongott életem és megnyomorított önbizalmam legfőbb okozója, köszi apu.
Kemény munka volt, mire érzelmileg teljesen(?) leváltam erről a témáról.

Ennél csak az finomabb, mikor a saját anyám elárult, és velem üvöltött, vagy képes volt bohócot csinálni belőlem, csak hogy puncsoljon egy idegennek (pl. a káromra poénkodott, és hazudott, hogy nagyobbat lehessen röhögni rajtam).

És még mindig nem veszi észre magát.

Két főnyeremény, nem? De legalább nagy hűségben végigveszekedték az életüket, tökéletes példát mutatva az egykéjüknek, hogy kell menedzselni egy boldog és harmonikus párkapcsolatot.

Szóval bocs, ha nem tudok együtt érezni az elvált szülők gyerekeinek kínjaival.

Vagy az árvákkal.

Már nem tudom

Vajon melyik a nyomorúságosabb:

a) megtalálni és elveszíteni A SZERELMET, azt a valakit, aki azonnal és mindörökké, és oda-vissza, és nagyon és elemésztő bizonyossággal, de valami miatt mégsem sikerül,

vagy

b) összehozni egy kapcsolatot valakivel, aki aranyos, meg oké, meg MEGFELELŐ, és titokban mindig vinnyogni ott legbelül, mert nem ő az, akiről álmodtunk;

és persze:

a) ha valakinek mi vagyunk A SZERELEM, mégsem mellettünk köt ki végül, és egyedül (nélküle) végezzük,

vagy

b) ha valakinek mi vagyunk A MEGFELELŐ B-terv, akivel felépít egy életet, szaporodik és közös nyomot hagy, de ott valahol mélyen mindig vinnyogni fogunk, mert tudjuk, hogy ő titokban másról álmodik?

Akkor még őszinte ember voltam…

doggy3Eszembe jutott ma egy gyerekkori sztorim.

Volt egy osztálytársam, és abban a mérsékelten szerencsés helyzetben voltunk, hogy anyáink havernők voltak, ezért jónéhányszor adta magát a helyzet, hogy: “a gyerekek majd ellesznek, amíg mi kávézunk/pletykálunk”. El is voltunk valamelyest (kiskoromban meglepően szociális voltam a mostani állapotomhoz képest, sokféle gyerekkel ki tudtam jönni), pedig ő fiú volt, én meg lány, és ez olyan 9-11 éves korban már lassan ciki, ugye.
Nade, a lényeg: a srác szobája úgy nézett ki, mint egy űrközpont: mindenféle modern kütyü, videójáték (gazdag család), satöbbi, mellé kényszeres rend és patikatisztaság.

Egyszer aztán anyám az egyik takarítási mániás rohamában a szememre hányta, hogy miért nem tudok én is olyan csodaszép, tökéletes rendet tartani, mint G. Én meg azt feleltem, hogy majd ha az én apám is hülyére keresi magát külföldön, és vesz nekem mindenféle szirszart, akkor majd én is élesre hajtogatom az ágytakaróm! :D Anno nem értettem, miért akadtak ki a felmenőim ezen a válaszon, de később nagyon büszke lettem magamra.
Jófej kislány lehettem! <3

(Ugye van az a vicc, hogy apuka mondja a fiának: “gyermekem, Abe Lincoln a te korodban naponta 5 mérföldet gyalogolt az iskolába”. A fiú meg: “Apa, Lincoln a te korodban az Egyesült Államok elnöke volt.” Owned.)

Húsvét

húsv3Forma-1 nézés és nem örülés (szedd már össze magad, Sebastian, az ég szerelmére!), többszáz oldal digitalizálás (letörik a kezem), húsvéti lapok küldözgetése (persze online, ez a 21. század), esős időben családhoz utazás, buszon Ziggyről álmodozás, felnőtt unokatesóra rácsodálkozás, rózsaszín kutyának labdadobálás, eperkeresés és nem találás, ötven éves maradék (kölcsön)kölnivel meglocsoltatás, vakmerő módon sajtos pogácsa megkóstolgatás (finom), korlátlan mennyiségű túrótorta betermelés (laktózmentes, anyám titkos forrásától, láv), maratoni kvízjátékozás, amerikai pite fogyasztás.

Welcome to My Life

Főzésnek nevezett alapanyag pancsolást rendez a konyhában, ami remek ürügy rá, hogy úgy érezze, részt vállal a házimunkából. A karalábés-káposztás lecsó-szerű kotyvalékból persze rajta kívül senki nem fog enni, és a mosatlan edényhalmot is a jótékony házimanókra hagyja, akik majd valami mágiával eltüntetik. Így szokott lenni a koszos ruhákkal is.
Kajakutyulás közben megvan a háttér a mindennapi betevő piáláshoz is. Ő nem proli, aki évek óta egy napot se bírt ki alkohol nélkül dehogy, ő egy gourmand, aki ilyen elegánsan főz, hogy menet közben öblöseket böfög. Persze megy a tévé is, és ahogy a véralkoholszinttel együtt nő a bátorság, úgy fokozódik a hangerő, amivel végtelenül szofisztikált stílusban minden politikust elküld a kurva anyjába. Cseppet sem zavarja, hogy magában beszél.
Ahogy épül le a civilizáltság egyébként nem túl vastag máza a homloklebenyéből, úgy lehet számítani a teljesen szürreális kitörésekre, amik fellebbentik a fátylat arról a végtelen gyűlöletről, amit a világ, és annak jónéhány szereplője iránt táplál, ami (és akik) nem méltóak az ő tökéletességéhez.
Mikor leejt egy konzervet, mert ügyetlen és egyre bambább, lehet szidni a feleségét, aki egy idióta, amiért úgy pakolt a polcra, ahogy. (Természetesen a bevásárlás, és a félmázsás szatyrok hazacipelése a felesége meg a lánya dolga, egy százkilós férfitől ne várjunk ilyen erőfeszítést, de olyat se, hogy kocsit biztosít a családjának a 21. században.)
Két másodperc múlva, csak számára lekövethető asszociációs alapokon kikéri magának a fazék felett a nem létező hallgatóságtól, hogy “nem igaz, bazdmeg, a közös képviselőt is én intéztem, a gázost is én intéztem, mindent én intézek, más meg csak költi a pénzemet”.  Egy héten belül kétszer öt percig is olyan emberekkel kellett kommunikálnia, akik nem a beosztottjai, és ez mélyen felkavarta.
Nem szereti az ilyet, mert szembesítik a gyávaságával, és lehet, hogy a szíve mélyén sejti, hogy a neje és a gyereke szánalmas balfasznak tartja, amiért mindig csak akkor lesz baromi okos és hősiesen bazdmegelő, ha a gázos vagy a közös képviselő már ajtón kívül van, a jelenlétükben kínosan jópofáskodik.  Természetesen ez a tudat nem szégyennel tölti el, hanem agresszióval: mindenkinek vágjuk ki a nyelvét, aki rámutat, hogy meztelen a király, de legjobb lenne mindjárt lefejezni.
Tipikus kisebbségi komplexusos tahó, akinek a farkára a felesége nem túl sokáig volt kíváncsi, és ezért a hasonló méretű EQ-jával a saját gyerekét gyűlölte meg. Élete egyetlen örömsugara az volt, hogy őt tönkreteheti, egy percig nem volt apa, egy gonosz báty volt, aki elszántan szuggerálta a mama kedvencének hitt, ezért utált kistestvérbe, hogy az alkalmatlan mindenre, amit szeret, értelmetlen, a barátai átverik, nem szeretik, mert őt nem lehet, a főnöke csak hátsó szándékból ismerheti el a teljesítményét, és úgy általában véve egy rakás szerencsétlenség.
Párszor alaposan meg is verte, mikor kicsi volt, ezt természetesen letagadja, ebben a témában kihagy az emlékezete.
Más dolgokra viszont csak ő emlékszik, pl. arra a nagyobb pénzösszegre, amit ő állítólag nagylelkűen a kistesónak adott (nem adott). A kistesó egy hazug dög, amiért letagadja.
Ha bármi elcsesződött, rögtön a kistesó lett megvádolva, mikor hősünk túl béna volt ahhoz, hogy a billentyűzárat bekapcsolja a mobilján, és az a táskában nyomódva üres mms-eket kezdett küldeni, rögtön kiakadt, hogy a kistesó milyen aljas gyökér, hogy az ő telefonját meríti, és még le is tagadja. (Kistesó nem is látta azt a telefont.)
Mikor van apák napja? Ezt a dalt küldeném:

Nem túl boldog, de legalább ismerős

Köd, hideg, grapefruitlével kezelgetett magányosan legurított Cuba Libre utóhangok, és zsibbadt halálvágy.
Kurva jól indul az új év.
Anyám odacibált a telefonhoz, hogy megbuékoljam a szüleit (done), menet közben már fel se vettem nagyanyám alig burkolt célzását, hogy az isteni unokatesóm bezzeg minden évben felhívja őt pontosan éjfélkor, hát az egy csoda gyerek. Persze, ő akkor is sztár, ha zabálni ugrik be és böfög kettőt, mert fiúnak született a drága. Nincs vele bajom egyébként, csak ahová nem vetettünk ott ne akarjunk aratni szerintem, mamika.

Schumacher meg élet-halál közt még mindig – nem mintha ez annyira kiborítana, de momentán feljegyzendőnek tűnt.
Holnap kezdődik a meló, már a gondolattól is felkavarodik a gyomrom.

Welcome, 2014, alig várom, milyen szopatással készülsz.