What is love? (…baby don’t hurt me…)

Explore new worlds!  Marijuana is powerful in edibles you make easily yourself. This book has great recipes for easy marijuana oil, delicious Cannabis Chocolates, and tasty Dragon Teeth Mints: MARIJUANA - Guide to Buying, Growing, Harvesting, and Making Medical Marijuana Oil and Delicious Candies to Treat Pain and Ailments by Mary Bendis, Second Edition. Only 2.99.    www.muzzymemo.comI’ve been thinking about love. And my conclusions are quite sad, because I had to realize I’ve probably never been loved. Truly loved.

There were some people who was attracted to me, ’cause they liked trouble and hated boredom. They adored me, and I thought it was love, but I was so terribly wrong. They were chaos junkies. They loved the storms and the thunder around my life. It was only a wicked addiction. I was their drug and when they overdosed, they left. They never loved me.

There were some people who thought I could be their savior. They were lost, desperate outsiders, and I was attracted to them, because I fond of the twisted and the bizarre. I felt sorry for them. I wanted to fix them. They misunderstood my interest and had faith in me. They mixed up my love with my passion, believed that they were finally loved. They were grateful for my caring, and when they got healed or figured out I’m not a goddess, they left.  They never loved me.

There were people who tried to save me. From my disease, from my fate, from myself. Some of them were like me, and I was just a strange hobby for them. Others had this  weird guardian angel complex, and were suffering from the constant urge to make everyone happy around them.  They were gentle and kind, they were always there for me, and I thought I was loved, but it was a mistake. It was just their nature. They never loved me.

And now I’m tired. I don’t want any more everyday heroes or bothered souls in my life. I don’t wanna be anyone’s project, and I’m out of the energy for piecing together broken people. So I shut them out and now I’m totally alone. It’s not as awful as it sounds. I’m relieved, and I feel like I’m… pure.  I cut the bullshit and I’m getting ready for love.  To give and to receive.

It’s time to reborn.

 

 

Csak egy

Broken by Dave Koba - I think I really like this, but I'm not sure yet!Rájöttem, amit már régen sejtettem, hogy nekem szükségem van (lenne) egy emberre, és csakis egy emberre. De olyasvalakire, akinek szintén csak egyvalakire van szüksége, és az történetesen én vagyok. A szociális izolációm valódi gyökere nem az, hogy utálom az embereket, hiszen vannak kivételek, hanem hogy minden kapcsolatom oda fut ki, hogy én első helyre teszem az életemben az illetőt, ő viszont nem engem helyez oda, és ezt nem tudom, és nem is akarom elviselni, Ha nem jelentek annyit valakinek, mint ő nekem, akkor inkább kukázom az egész kapcsolatot. Nincs igényem haverokra, és ismerősöknek csúfolt szívességbarter forrásokra, nekem csak egyetlen társ kellene, de ez úgy tűnik, álom marad, mert nyilvánvalóan nem létezik olyan emberi lény, akivel kölcsönösen egymást, és csakis egymást választhatnánk.
Ami bizarr, hogy itt nem csak párkapcsolatra gondolok, sőt, elsősorban nem is arra. A hormonok összekuszálják a dolgokat. Egy barát is megtenné, vagy egy magányos testvér.

Az egész gondolatsor onnan bukott elő, hogy F. írt egy e-mailt, több, mint egy hete, én meg nem olvastam el, mivel úgy kezdődött, hogy: “bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam…” Én meg ettől már agyrohadást kapok, mert az össze barátságom ezzel a molinóval betekerve masírozott a szemétdomb felé, és semmi kedvem egy újabb vergődéshez. Szóval berágtam, és leszartam. Erre F. elkezdett üzengetni a közös ismerőseinken keresztül, hogy szóljanak már nekem, hogy olvassak e-mailt… :|
Azt azért tegyük hozzá, hogy ezt a szívmelegentő bevezető mondattal kezdődő irományt vagy hat-nyolc hetes vajúdást követően szülte meg az én levelemre válaszul, illetve hogy a jövő héten lesz a szülinapja, és gondoltam, majd akkor úgyis küldök valamit neki, és válaszolok egy füst alatt.
Persze nekem megértőnek kell lennem, hiszen ő egy elfoglalt családanya, csak pár hónapos a kisebbik gyereke, és ráadásul tanul is mellette, meg most költöztetik új házba az idilli kis életüket, én meg ugye ráérek, nekem se idilli nincs, se másmilyen.
Nem mondanám, hogy irigykedem, se férjre nem vágyom, se gyerekre (na jó, a házat elfogadnám), de végtelenül fáraszt már, hogy tapsikoljak a tökéletes életéhez. És most igazságtalan vagyok, mert F. amúgy egy baromira kedves nő, és azon kevesek egyike, akiket igazán és valóban képes voltam megszeretni (nem túl népes klub), ráadásul azt hiszem, ő is kedvelt engem (még kevésbé népes klub), és tényleg sose viselkedett lenézően velem, vagy ilyesmi, de ez a szituáció végtelenül kényelmetlen nekem, mert feszültté és szomorúvá tesz. Igen, simán tudok úgy örülni a boldogságának, hogy közben szenvedek, mert aláhúzza az én nyomoromat.
Szóval még mindig ott figyel a forró krumpli e-mail a fiókomban, és már be se merek lépni napok óta, hogy ne is lássam, egyszerűen nem akarom elolvasni.
Inkább szívódjunk fel egymás életéből végleg, úgyis csak idő kérdése.
A sebtapaszletépés híve vagyok.

És a java még csak ezután következik

Ha (feltéve, nem megengedve) lenne egy pszichoterapeutám, és mondjuk (szigorúan fikciós alapon) megkérne rá, hogy keressek egy allegóriát úgy alles zusammen az életre, mint olyanra, akkor azt hiszem, azt felelném, hogy az élet olyan, mint mikor az ember fekszik a fogorvosi székben (az enyém állandóan lefektet, sajnos csak ilyen értelemben, mert rohadt jó pasi, mindegy, mellékszál, és olyan szexi hangja van, hogy úúúristen, na, hol is tartottam, ja, igen), szóval az ember ott retteg tátott szájjal, és akkor a doki fogja azt az aljas kis fémkampót, és elkezd vele matatni a fogaid között, és tudod, hogy nemsokára valahol egészen biztosan rohadtul fájni fog, csak azt nem, hogy pontosan mikor és hol.
Na, valami ilyesmi az én életem.
És akkor csodálkoznak, hogy nem túlzottan élvezem.

2017 – That’s all, folks

I love this street photography. Black and white street photography, abstract photography.Fogadalmakat nem teszek, évösszegzőhöz nincs kedvem, mert nem volt túl vidám.
A világ az őrület felé rohan, gyakorlatilag újra hidegháborúban élünk. Kisebb-nagyobb diktatúrák és egocentrikus wannabe diktátorok ütötték fel a fejüket az úgynevezett szabad világban is, az emberek többsége pedig tapsol hozzá…
Négymilliárd ember pillanatokra is alig húzza ki a fejét a közösségi média seggéből, a maradék hárommilliárd pedig az ő életüket irigyli.
Egyre inkább földönkívülinek érzem magam, de sajnos nem emlékszem, hová rejtettem a csészaljamat, és úgy tűnik, nincs menekvés.

Személyes és globális szinten is a magány leckéjét tanultam idén. Nem volt vidám, de azt hiszem, egy erős négyes átlaggal zárom a szemesztert. Nem törtem meg, nem őrültem bele, érdekes módon még a depresszió is sokkal erőtelenebbül mardosott, mint mikor még küzdöttem ellene. Elégedett vagyok a teljesítményemmel. Mindazonáltal ez nem vizsgajegy, mert sajnos tartok tőle, hogy lehet még hátra pár félév a tantárgyból.
Ha megérem. A legkegyetlenebb fejezet pedig a halállal való szembesülés volt. Olyan régóta kerülgetjük egymást, innen is, onnan is belekóstoltam már: láttam, kívántam, kicseleztem, megidéztem, de az, hogy kéretlenül betolakodjon a testembe és a lelkembe is, sokkoló élmény. Majd meglátjuk, merre vezet ez az út, pontosabban hogy milyen hosszú is lesz.

A belső utazásomat tekintve azt hiszem, kevéssé látványosan, de összességében egészen szép távot tettem meg. Örülhetnék is ennek, de nem igazán megy, mert sajnos hallok egy kis kétségbeesett hangot a lelkem mélyéről, ami arra figyelmeztet, hogy azzal, hogy “jobb” emberré válok, elveszítem az egyéniségemet. Hogy nem azért érzem harmonikusabbnak az életem, mert szellemileg beértem, hanem mert beletörtem, és ugyanolyan zsibbadt konformista lettem, mint a rengeteg unalmas zombi körülöttem. Nem mindig jó hír, ha elmúlik fájdalom, hiába érezzük üdvös változásnak.
Gyűlölöm az öregedést.
Ezért aztán mindig is indokolatlannak tartottam a Szilvesztert övező vidámkodást is, de aki másként van ezzel, annak önfeledt önfeledést kívánok, és mindenkinek boldogabb 2018-at.
Legyetek rosszak!

 

 

Mangó kesudióval

Senza titolo by ·Yanire·Rémlik, hogy a lecsavarható tetejű bor jellemzően nem képvisel magas színvonalat. Gyanús, hogy egy elég gagyi egri bika vérét iszogatom, de nem baj. Hukk. Hatni hat, az íze, hát az meg olyan, mint minden száraz vörösboré: ha elég hideg, és elég gyorsan iszom anélkül, hogy az orromon vennék levegőt, akkor nem kell közben hánynom tőle.
Kerülget a depresszió, nem a szenvedős, halálvágyas típus, hanem a zsibbadt nihil féle… még a mentális betegségem is megöregedett, baszki.
Unom az orvoshoz járkálást, unom, hogy üresen peregnek ki a napok az ujjaim közül, és unom, hogy mindent unok. Magányos vagyok, de a frász kitör az emberektől, kedvem támadt egy Walter Scott regényhez, de rémesen fárasztónak találom, az ismert filmeket unom, az újak eleve nem is érdekelnek, egész délután zenei kincsvadászaton voltam, de csak hamis gyöngyökre leltem, és kéne készítenem egy agyag kiskutyát karácsonyi ajándék céljából, de fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá, persze minek találok ki olyasmit, amit nem is tudok megcsinálni, hát mit tudom én, egész életemben ezt művelem, biztos valami átok.
Ráadásul ez előbb olvastam, hogy Fábián Juli is meghalt, tiszta gyilkos ez az év, Chester, Macolm, most meg ő, nem mintha akkora rajongó lettem volna, de 37 évesen ne haljon már meg senki betegségben, a rohadt életbe, tényleg.

Úgy ennék most egy sós perecet, dehát nincs.