Isn’t it…?

Advertisements

És a java még csak ezután következik

Ha (feltéve, nem megengedve) lenne egy pszichoterapeutám, és mondjuk (szigorúan fikciós alapon) megkérne rá, hogy keressek egy allegóriát úgy alles zusammen az életre, mint olyanra, akkor azt hiszem, azt felelném, hogy az élet olyan, mint mikor az ember fekszik a fogorvosi székben (az enyém állandóan lefektet, sajnos csak ilyen értelemben, mert rohadt jó pasi, mindegy, mellékszál, és olyan szexi hangja van, hogy úúúristen, na, hol is tartottam, ja, igen), szóval az ember ott retteg tátott szájjal, és akkor a doki fogja azt az aljas kis fémkampót, és elkezd vele matatni a fogaid között, és tudod, hogy nemsokára valahol egészen biztosan rohadtul fájni fog, csak azt nem, hogy pontosan mikor és hol.
Na, valami ilyesmi az én életem.
És akkor csodálkoznak, hogy nem túlzottan élvezem.

2017 – That’s all, folks

I love this street photography. Black and white street photography, abstract photography.Fogadalmakat nem teszek, évösszegzőhöz nincs kedvem, mert nem volt túl vidám.
A világ az őrület felé rohan, gyakorlatilag újra hidegháborúban élünk. Kisebb-nagyobb diktatúrák és egocentrikus wannabe diktátorok ütötték fel a fejüket az úgynevezett szabad világban is, az emberek többsége pedig tapsol hozzá…
Négymilliárd ember pillanatokra is alig húzza ki a fejét a közösségi média seggéből, a maradék hárommilliárd pedig az ő életüket irigyli.
Egyre inkább földönkívülinek érzem magam, de sajnos nem emlékszem, hová rejtettem a csészaljamat, és úgy tűnik, nincs menekvés.

Személyes és globális szinten is a magány leckéjét tanultam idén. Nem volt vidám, de azt hiszem, egy erős négyes átlaggal zárom a szemesztert. Nem törtem meg, nem őrültem bele, érdekes módon még a depresszió is sokkal erőtelenebbül mardosott, mint mikor még küzdöttem ellene. Elégedett vagyok a teljesítményemmel. Mindazonáltal ez nem vizsgajegy, mert sajnos tartok tőle, hogy lehet még hátra pár félév a tantárgyból.
Ha megérem. A legkegyetlenebb fejezet pedig a halállal való szembesülés volt. Olyan régóta kerülgetjük egymást, innen is, onnan is belekóstoltam már: láttam, kívántam, kicseleztem, megidéztem, de az, hogy kéretlenül betolakodjon a testembe és a lelkembe is, sokkoló élmény. Majd meglátjuk, merre vezet ez az út, pontosabban hogy milyen hosszú is lesz.

A belső utazásomat tekintve azt hiszem, kevéssé látványosan, de összességében egészen szép távot tettem meg. Örülhetnék is ennek, de nem igazán megy, mert sajnos hallok egy kis kétségbeesett hangot a lelkem mélyéről, ami arra figyelmeztet, hogy azzal, hogy “jobb” emberré válok, elveszítem az egyéniségemet. Hogy nem azért érzem harmonikusabbnak az életem, mert szellemileg beértem, hanem mert beletörtem, és ugyanolyan zsibbadt konformista lettem, mint a rengeteg unalmas zombi körülöttem. Nem mindig jó hír, ha elmúlik fájdalom, hiába érezzük üdvös változásnak.
Gyűlölöm az öregedést.
Ezért aztán mindig is indokolatlannak tartottam a Szilvesztert övező vidámkodást is, de aki másként van ezzel, annak önfeledt önfeledést kívánok, és mindenkinek boldogabb 2018-at.
Legyetek rosszak!

 

 

Mangó kesudióval

Senza titolo by ·Yanire·Rémlik, hogy a lecsavarható tetejű bor jellemzően nem képvisel magas színvonalat. Gyanús, hogy egy elég gagyi egri bika vérét iszogatom, de nem baj. Hukk. Hatni hat, az íze, hát az meg olyan, mint minden száraz vörösboré: ha elég hideg, és elég gyorsan iszom anélkül, hogy az orromon vennék levegőt, akkor nem kell közben hánynom tőle.
Kerülget a depresszió, nem a szenvedős, halálvágyas típus, hanem a zsibbadt nihil féle… még a mentális betegségem is megöregedett, baszki.
Unom az orvoshoz járkálást, unom, hogy üresen peregnek ki a napok az ujjaim közül, és unom, hogy mindent unok. Magányos vagyok, de a frász kitör az emberektől, kedvem támadt egy Walter Scott regényhez, de rémesen fárasztónak találom, az ismert filmeket unom, az újak eleve nem is érdekelnek, egész délután zenei kincsvadászaton voltam, de csak hamis gyöngyökre leltem, és kéne készítenem egy agyag kiskutyát karácsonyi ajándék céljából, de fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá, persze minek találok ki olyasmit, amit nem is tudok megcsinálni, hát mit tudom én, egész életemben ezt művelem, biztos valami átok.
Ráadásul ez előbb olvastam, hogy Fábián Juli is meghalt, tiszta gyilkos ez az év, Chester, Macolm, most meg ő, nem mintha akkora rajongó lettem volna, de 37 évesen ne haljon már meg senki betegségben, a rohadt életbe, tényleg.

Úgy ennék most egy sós perecet, dehát nincs.

 

Nagy reccs

A sejtjeimben érzem, ahogy épülök le szellemileg. Az inspiráló környezet végül megtette a hatását. Nagyon kéne valami művelt, iróniára, szarkazmusra, aljas, többrétegű utalásokra és IQpárbajokra vevő társaság, mert lassan minden maradék idegsejtem továbbáll. Még nem tudom, honnan kerítek ilyesmit, egyelőre vettem be B-komplex vitamint. Állagmegőrzési kísérlet.
Képtalálat a következőre: „big crunch”

Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!