HétköznaPicsa

Képtalálat a következőre: „are you fucking kidding me”Útépítés miatt áthelyezett buszmegállóban aszalódás a tűző napon, árnyék semmi, de legalább mindkét füledtől 10 centire húznak el a kamionok (működő út), és a munkagépek (építés alatt álló út). A busz persze késik, nem sokat, öt percet csupán, más kérdés, hogy a busztársaság “a menetrend csak tájékoztató jellegű, nem azt jelzi, mikor jönnek a buszok” (LOL) policyja miatt már 10 perccel korábban ott vagy hőgutáért, mert a következő 40 perc múlva jön. Illetve az is más kérdés, hogy ezt a késést 20 perc alatt sikerült összeszedni, ami barátok közt is 25%-os “teljesítmény”. Légkondi nincs a buszon, minek az 40 fokban, persze az is lehet, hogy a szarrágó sofőr nem kapcsolja be, hogy jóváírják neki az üzemanyagspórolást. Tegyük össze a két kis kezünket, hogy legalább nyithatóak az ablakok.
Leszállok, elbandukolok a háziorvoshoz (miután elkönyörögtem magam munkából, mert úgy rendelnek, hogy vagy délelőtt, vagy egytől háromig, vagy sehogy). Döbbenten konstatálom, hogy a váró üres, rosszat sejtve manőverezek az ajtóhoz a neonsárga hibajavítóval kipingált fecnihez, de szerencsére nem azt közlik, hogy ma marad el a  rendelés, hanem hogy holnap. Elmarad és pont, semmi helyettesítés, vagy hogy hova fordulj, ha lóg a beled. Oldd meg, elvégre Magyarországon szocializálódtál, nem?

Az asszisztencia kidugja a fejét az ajtón, pofáról ismeri az egész várost, rögtön tudja, hogy a laborleletem miatt vagyok itt (amit közvetlenül a háziorvosnak küldenek meg, ami ugyan betegjogilag felvet néminemű kérdéseket, esetemben azonban hasznos gyakorlat, mert más dokik klienseinek reggel 8-9 óra között adják ki, tehát két nap szabi/elkönyörgés helyett lehetne három is, ha nekem kellene érte menni).
Kiderül, hogy újra kriminális a vasszintem, jön a régi mantra, menjek el kolonoszkópiára és gyomortükrözésre, én “na ne hülyéskedjünk, kérem” fejjel jámboran mosolygok az ötleten és közlöm, hogy az kizárt (voltam fül- és részben szemtanúja egy efféle ún. “kábításban” végzett vizsgálatnak, ahogy azt a helyi (20 km-re lévő) kórházban végzik, nos, amíg én eszméletemnél vagyok, velem olyat nem fognak művelni, és erről nem nyitok vitát).
Szó kerül róla, hogy el kéne néznem nőgyógyászhoz is a vérzészavaraimmal, nem fejtem ki, hogy ugyan mi a fasznak, mikor bármilyen ciklusproblémára az az egyetlen reakciója a sok inkompetens, gyógyszergyártók által kilóra megvett mészárosnak, hogy fogamzásgátlóval leszőnyegbombázza az ember szervezetét, csak legyintek, hogy á, volt már ilyen máskor is, majd elmúlik, vagy nem.
Végül kapok egy beutalót a hematológiára, és közben hogy-hogynem megpendíti a dokker, hogy hátha a vérorvos majd előjegyzetet engem CT-re, mert ugye így a 21. században azzal is remekül lehet ám vizsgálni az emésztő-szervrendszeri állapotokat, csak hát az drága, a csődugdosás sokkal gazdaságosabb, hogy a beteg érdeke micsoda, azt meg ugye ki nem szarja le, végülis csak a havi keresetem 19,5%-át csorgatom bele a társadalombiztosításnak nevezett feneketlen kútba (de legalább a sok rétinéger kórházban purdézhat belőle).
Elköszönök szépen, otthon akkurátusan kiinternezetem a kórház telefonszámát, mert a beutalón semmiféle elérhetőségük nem szerepel (még cím sem, minek az). Legott fel is hívom őket, mivel a honlapjuk működésképtelen (ha rákattintok a Hematológia gombra, elkezd betöltődni az oldal, hogy “rendelési idő”, stb, de aztán rándul egyet az egész, és a főoldal jön be helyette megint, ahonnan elindultam, csodálatos dolog az informatika), és egy kedves női hang azonnal megnyugtat, hogy ne aggódjak, időpontot csak 25-én lehet majd kérni (ma 20-a van), és készüljek fel nyugodtan kb. egy hónapos várakozásra. Már amennyiben jut majd nekem időpont, mert “nagyon hamar elfogynak”.

Magyarország, 2018. június 20.

EURÓPA KÖZEPE, BASZDMEG.

Advertisements

Mészárszék és Kurt Wallander

Kényszerszabi, mert nőnek lenni jó. Próbáltam hasznosan tölteni, de nem nagyon sikerült, részben a kialvatlanság, részben a halálfélelem miatt, meg az se segített, hogy horrordíszletek nőttek a nyomomban, amerre jártam.

De legalább olvasgattam, az éjjel befejeztem az első Mankell regényemet (A gyilkosnak nincs arca). A sorozattal (Wallander) összevetve azért világosabb lett néhány momentum. A regény nem volt rossz, de végig olyan érzésem volt, hogy döcögős a fordítás. Az is érdekes volt, mennyire másképp fest a könyvben a svédországi menekültkérdéssel kapcsolatos álláspont, mint a filmben. ’91-ben jelent meg, akkor még nem volt kötelező körberajongani a kulturális inváziókat, de margón azért megjegyeztem magamnak, hogy már akkor sem volt feszültségektől mentes a téma, ha bestsellert lehetett írni belőle. Persze a rasszizmus már akkoriban is a világ legocsmányabb bűne volt, ezért hangsúlyozni kellett, hogy a rosszfiúk bár bevándorlók, olyan fehérek, mint az albínó nyuszi farka hegye. Ez most gondolom, afféle spoiler volt, de mivel ezeket a posztokat úgyis csak én olvasom, nem baj. :)

 

És a java még csak ezután következik

Ha (feltéve, nem megengedve) lenne egy pszichoterapeutám, és mondjuk (szigorúan fikciós alapon) megkérne rá, hogy keressek egy allegóriát úgy alles zusammen az életre, mint olyanra, akkor azt hiszem, azt felelném, hogy az élet olyan, mint mikor az ember fekszik a fogorvosi székben (az enyém állandóan lefektet, sajnos csak ilyen értelemben, mert rohadt jó pasi, mindegy, mellékszál, és olyan szexi hangja van, hogy úúúristen, na, hol is tartottam, ja, igen), szóval az ember ott retteg tátott szájjal, és akkor a doki fogja azt az aljas kis fémkampót, és elkezd vele matatni a fogaid között, és tudod, hogy nemsokára valahol egészen biztosan rohadtul fájni fog, csak azt nem, hogy pontosan mikor és hol.
Na, valami ilyesmi az én életem.
És akkor csodálkoznak, hogy nem túlzottan élvezem.

Ne olvasd el!

.Mesélhetnék a mai napról, meg hogy milyen érzés egy dodonai szövettani eredményt kapni, de nem fogok, mert rohadtul unom már a témát. Ez a blog másról szól.
Furcsa skandináv krimit olvasok: A Prédikátort Camilla Läckbergtől. Eléggé jól működik a recept, ami már a Jéghercegnőben is bevált, olvastatja magát a regény, de valahogy sokkal kevésbé tetszik. Az ok pedig rám nézve kicsit gáz, azt hiszem: idegesít, hogy sok benne a boldog ember. Szerelmesek gazdagok, szép helyen élnek. Mostanában kifogyott belőlem minden toleranciatartalék  a szerencsés emberek irányába. Sajnos én az a fajta beteg vagyok, aki iriggyé és zárkózottá válik a helyzete miatt, nem bölccsé és nagylelkűvé. Ez nem csak a könyv kapcsán látszik, hanem a valóságban is. Szándékosan ignorálom F-et és J-t, azt a maradék két embert, akit talán meghívnék (haha) a temetésemre, és erre igen önző okom van: éppen mindketten nyakig merülnek a szép, kerek életükbe, ezért nem tudnak (bár talán nem is akarnak) együttérezni velem a nyomorúságomban. Az nem segít, hogy: “nyugi, minden rendben lesz”.
Nem csak azért, mert afféle eufemisztikus  “dugulj már el!” bullshit szövegnek hallom, hiszen honnan is tudhatná bárki jelenleg, megérem-e az év végét, hanem mert nekem arra lenne szükségem, hogy végre istenigazából kiborulhassak. Az összes szorongásommal, az összes dühömmel, az összes önutálatommal és irigységemmel együtt, de erre senki nem kíváncsi. Nem biztos, hogy haldoklom (legalábbis  a célegyenes nem az), de a haldoklók magánya máris utolért. Gyönyörű kilátások.
Persze részben meg tudom érteni őket. Bizarr dolog lenne velem arról értekezni, honnan szerezzek gyorsan és kíméletesen ölő mérget, hogy ne kelljen embertelen szenvedéseken átmennem, ha úgy alakul, vagy hogy mennyi pénzt tegyek félre már most a temetésemre, és milyen zene szóljon, vagy hogy honnan kerítsek orvost itt a világ végén, akinek van olyan magánrendelése, ami nekem kell, vagy éppen hogy hogy a francba pisiljek bele félálomban egy másfél centi átmérőjű üvegcsébe, mert a gyógyszertárban kifogytak az eme nemes célra tervezett alkalmatosságokból, és csak ilyennel tudtak szolgálni. Nem hibáztatok senkit érte, hogy mindez nem érdekli, vagy nem szeretné kitenni magát az élménynek, hogy erről nyüszögjek neki. Csak sajnos nekem viszont semmi más nem jár a fejemben pár hete, csak ilyenek, és kellene egy… hát igen. Valódi barát. Úgy fest, nincs már egy sem.
Hát, mégis arról meséltem, amiről nem akartam.

The Secret of my Irresistible Beauty

Aqua, Cocoglycerides, Prunus Amygdalus Dulcis Oil, Glyceryl Stearate Citrate, Coco-Caprylate, Cetearyl Alcohol, Tocopheryl Acetate, Phenoxyethanol, Panthenol, Sodium Acrylate/Sodium Acryloyldimethyl Taurate Copolymer, Parfum, Polyisobutene, Ethylhexylglycerin, Jasminum Officinale Flower Extract, Sorbitan Oleate, Alcohol, Caprylyl/Capryl Glucoside, Caprylic/Capric Triglyceride, Citric Acid, Hydrolyzed Silk, Sodium Benzoate, Pantolactone, Lactic Acid, Ascorbyl Palmitate, Potassium Sorbate, Ascorbic Acid, Disodium EDTA.

Képtalálat a következőre: „chemistry”

Ünnepi hangulat

Azon agyaltam ma (jó, azon IS), hogy a Shakespeare-i dilemma valójában nem dilemma: a szavak igenis számítanak.
Hiszen például mennyivel jobban hangzik, hogy rózsaméz, mint hogy szájpenész elleni ecsetelő, vagy bóraxos (nátrium-tetraborátos) glicerin vagy akár hogy glycerinum boraxatum – bár utóbbi szintén nem nélkülöz némi poétikus dallamosságot.

Mindenkinek Boldog Karácsonyt!

Egyéni szoc. problem

Számomra van a takonykórszezonnak egy bónusz gyönyöre is a nyilvánvalóakon kívül: nonstop idegbeteg vagyok a sok köhögő embertől. Elképesztően irritál a köhögés, mert ugrásra kész állapotba pattan tőle az idegrendszerem. Nyilván ennek köze van a zajérzékenységemnek kívül a fulladásfóbiámhoz, annak meg ahhoz, hogy gyerekként drága szüleim felváltva szórakoztattak “jaj, nem kapok levegőt” rosszullétekkel (gyakran az éjszaka közepén, úgy még viccesebb). Szervi baja egyiknek sem volt, de a hisztéria nagy úr, és miért ne hívjunk mentőt, azért vannak.
Folyománya: csak annyira traumatizálódtam, hogy ha a hatodik szomszéd elköhinti magát hajnal fél négykor, én csengőfrászban pattanok fel a párnámról, és negyed óráig semmit nem hallok a saját szívverésemen kívül. Aztán pislogok reggelig, mint egy bánatos bagoly, mert heveny pánikrohamot követően nehézkes a visszaalvás.
El lehet képzelni az idegállapotomat, mikor körülöttem mindenki hetekig tolja 140 decibellel a fél percenkénti ehhe-öhhhö-kröhhö-krah-krahKRAHHHHHH-HÖÖÖÖÖRRRR-KHM!!!-öket, és nincs menekvés se melóban, se itthon. Az különösen kellemes, hogy anyám hajnal fél hatkor inditja a show-t (fél hétig alhatnék).
Az élet szép.

Titokban remélem, hogy elcseréltek a kórházban

Képtalálat a következőre: „blood”Rendeltem egy otthoni vércsoporttesztet, mert szakadatlanul zajlik a Delphoi-projektem (Ismerd meg önmagad!). Valahogy úgy képzeltem ezt, hogy lesz majd egy max. 4 részből álló reagensfelület, én meg szépen összevérezem, és akkor a hülyék kedvéért, ahogy a terhességi teszteken is, majd a megfelelő mezőben kirajzolódik, hogy 0 vagy A vagy B vagy AB, pluszmínusz, vagy ilyesmi. Hát, a pacifütyit.

Olyan macerás elvégezni, hogy még neki se mertem durálni magam (csak egy db van a csomagban, az volt 3600 Ft, szállítással 5100,-).
Először is, van egy becsomagolt kártya, amin van 4 kör, ezeket először be kell vizezni a mellékelt cseppentővel, nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy menet közben ne száradjon meg (köszi). Utána le kell törölni a kis ujjamat az alkoholos kendővel, megbökni a szélét az egyszer használható!!! lándzsával (ennek tényleg ez a neve, lol), aztán ha kattan, akkor lelógatni a kezemet, hogy jól odaférjen a lyukhoz a vér. Ha megjelenik egy csepp, akkor el kell venni egy mellékelt kis bunkó fejű pálcikát, és anélkül, hogy elkenném a vért a seben(?!) levenni onnan, és szétmasszírozni az első kör közepén 10 másodpercig. Utána a széléig is ki kell színezni a karikát. Ha ez megvan, levenni egy másik csepp vért, egy másik pálcikával, és ugyanezt elvégezni a 2. körön. És mindezt még kétszer.  És egy kézzel, ugye.
Plusz elég fürgén ahhoz, hogy sehol ne száradjon meg a vér, mert a végén aztán gondosan X másodpercig minden irányba el kell forgatni az egész kártyát, hogy a reagensek elszédüljenek, vagy nem tudom, miért, de nem folyhatnak össze. Aztán elvileg lesz négy pacám, amiket Y másodperc múlva, akkor, és csak akkor össze kell hasonlítanom a használati útmutatóban mellékelt kb. 12 pixeles mintával, és kiminilogizni, hogy melyik kombináció nyert (ABO és Rh-faktor). Anyám…
Hát először is, nekem egy percen belül kb. négyszer eláll a vérzés egy pontnyi sebből, szóval kell majd egy steril tű is valahonnan tartalékba. Mondjuk benne van a leírásban, hogy menet közben a segítőnk masszírozza az ember ujját, de nekem olyanom egyrészt nem lesz (segítőm, nem ujjam), másrészt meg nem hiszem, hogy az megoldaná a problémát.
Másodszor: annyi bizonytalan tényezője van a vázolt folyamatnak, hogy csodaszámba menne, ha minden összejönne.
Harmadszor: még ha véletlenül minden klappol, akkor is előfordulhat, hogy nem egyértelmű az eredmény (bár elvileg nálam játszik a felezős segítség, mert ELVILEG Rh- nem lehetek, továbbá B-s antigénem sem lehet, vagyis ELVILEG két lehetőség marad). Elvileg.

Hétköznapicsa

Kapcsolódó képAz imént felfedeztem egy eddig rejtve maradt képességemet: színjózanon is tudok akkorát esni, hogy egyszerre (azt hiszem, csak majdnem, de még tart a sokk) eltörjem három végtagom. Jobb boka és lábfej, bal térd, jobb csukló. Ha hozzávesszük, hogy teljesen véletlenül nem tört be az üvegtábla, amibe sikerült belezuhannom, még egy nyaki aorta szétvágást is hozzáírhatunk.
Talán majd legközelebb.
Ja, semmi, csak hosszasan belemerültem a HVG-be az erkélyen, és úgy zsibbadt érzéketlenre az egyik lábam, hogy felálláskor nem tűnt fel, csak miután egy dupla leszúrt Rittbergerrel átdobtam magam a küszöbön.
Bele az erkélyajtóba.
Kicsit se volt dörömbölés meg csattogás, á. Bárki rámnézett, élek-e még? Á.

(Kitkat a fekete pasijával összebújva alszik a bokorban az ablak alatt, nagyon édesek.*)

*Kitkat egy macska.**

**Látszik, hogy a 13 és 3/4 éves Adrien Mole titkos naplóját olvasom (jobb későn, mint soha).

Ápdét: azt hiszem, a jobb bokámat sikerült nem kicsit összezúzni. Nabazdmeg.

Nagy reccs

A sejtjeimben érzem, ahogy épülök le szellemileg. Az inspiráló környezet végül megtette a hatását. Nagyon kéne valami művelt, iróniára, szarkazmusra, aljas, többrétegű utalásokra és IQpárbajokra vevő társaság, mert lassan minden maradék idegsejtem továbbáll. Még nem tudom, honnan kerítek ilyesmit, egyelőre vettem be B-komplex vitamint. Állagmegőrzési kísérlet.
Képtalálat a következőre: „big crunch”

Ehhh…

Holnap fogorvoshoz megyek, majd kirohad a hasam, mert nőnek lenni szép, ennyit a strandról idénre, az úgynevezett barátaim tojnak a fejemre, a melómat napról-napra jobban gyűlölöm, pedig az igazi szopatás még el sem kezdődött, a szám jobb fele kétszer akkorára dagadt, mint a bal, mert nem tudom, miért, a 30STM új dala egy rakás fos (a Tokio Hotel rosszabb napjait idézi), és estére még a vízforraló is tönkrement, ami egy teafüggőnek kész apokalipszis, szóval az egész világ bekaphatja… :\
De legalább a Trónok harca (7×6) látványos volt, ha már az összes agyat kiölték belőle.

Chaos reigns…

Voltak tervben témáim… arról, hogy a hőségriadó (köszi, Lucifer) kellős közepén negyven percet ácsorogtam 41 fokban a buszmegállóban, mert csont nélkül kimaradt a járat, amihez elkértem magam melóból, hogy odaérjek a fogorvoshoz, hogy aztán egy légkondi nélküli bádogdobozban aszalódjak, majd a tűző napon elvágtázzak a rendelőbe, ahol már nem volt ott az orvos (pedig csak 20 percet késtem, és odaszóltam telefonon)… vagy a Borgman című filmről, aminek olyan kristálytiszta bibliai szimbolikája van, hogy szinte odajön és kezet fog az emberrel, mégsem értik egy csomóan, miről szól… arról, hogy megint találtam magamnak pár tök jó zenekart (pl. a Blues Saraceno-t), vagy hogy a nem reprezentatív, de gondosan kidolgozott kísérleteim szerint simán életben lehet maradni Pina Coladan és Cheetoson (nem találom azt a hullámékezet izét a klavin, vagyis nem tudon rátenni a betűre, mindegy).
Vagy arról is, hogy olvastam egy interjút a hvg-ben egy noname magyar iróval, aki emigrált, és most vén norvégokat vakar ki a szarból a megélhetésért, de tök jól megideologizálta magának, hogy ez írói szempontból direkt áldás, ahogy az is, hogy a munkájához nem kell használnia az eszét…
Vagy arról, hogy egy nap alatt elolvastam a Lány a mólón c. krimit, ami az utolsó 30 oldalig minden kliséhalmozás ellenére egészen szórakoztató volt, ott azonban az írónő atomjaira zúzta a saját regényét..
Hát, ilyenekről írtam volna, de nem tudok koncentrálni ebben a hőségben, ezért aztán inkább csak beteszek ide egy szép képet:

Képtalálat a következőre: „iceberg”

Hiába valóság

Micsoda szégyen, ekkora lemaradásban még soha nem voltam, mióta létezik a blog.
A fő ok az, hogy esténként (fél kilenc körül, igen), úgy ájulok el, mint aki hetek óta nem aludta ki magát – alighanem azért, mert így is van. Most viszont nagyon mélyen alszom, és nagyon távolra szoktam álmodni magam. Nem emlékszem rá, mikor felébredek, csak valami furcsa utóérzésem marad, hogy jó volt ott (máshol). És nagyon nehéz reggel visszazökkenni ebbe a valóságba.
Megvolt a nagy nyári megázásom, vettem két szuper táskát, találtam egy ékszerészt, aki megoldja a régóta tartó ásványhiányos problémáimat, rászántam magam a fogorvosra, de ezer év múlvára kaptam csak időpontot, szóval közel az éhhalál.
A meló továbbra is szar, és már biztos, hogy egyre szarabb lesz, tanulgatok a köcsög alapvizsgára (nyilván abból a cuccból, amit magamnak találtam a neten, mert hivatalosan lófaszt se adnak a felkészüléshez).
A Trónok harca eddig nagyon nagy csalódás, a 2. rész különösen. Biztos valami pucérság kvóta van a HBO-nál, mert marhára nem érdekel, hogy dug egy kasztrált egy mikrofonfejű háremhölggyel, de az epizód egyötöde elment vele. A feminista énem értékelhetné, hogy mindenhol nők uralkodnak éppen, a jó sztorira áhítozó énem viszont unatkozik ebben az évadban. Azért persze két Shameless rész között sort kerítek rá.
Kicseszett finom spagettiszószt főztem (részben saját termésű paradicsomból), kb. ennyi sikerélményem volt ebben a napban. Bár ez még mindig több, mint egy átlagos napon. ^^
Általános idegállapotom: on the edge. Nagyon régen voltam szabadságon, és még két hétig nem is leszek. Minden és mindenki vagy irritál, vagy untat. A szarkazmusom olyan szintekre emelkedett, mint még soha, már nekem is elakad a lélegzetem tőle, el lehet képzelni.
Ja, és ma majdnem elütött valami köcsög a zebrán. De legalább tükörfényesre mentek az abroncsai (remélem, nem emiatt fog kinyírni valakit legközelebb).
Más hír asszem nincs.
Piesz: ja, megy a 170 milliárdba kerülő pesti fizess VB, de ötvenhárom és fél kilométerről leszarom.

Élni jobb, mint kiégni… állítólag

Leesett egy üveg körömlakk, és széttört, kiváló a levegő. Figyelembe véve a Guiness-t is, mély álomra számítok. Délután többször majdnem összeestem (vérszegénység+időjárás+alacsony vérnyomás), de már valahogy nem vagyok álmos.
Kaptam hírt J-ről, nem olyan nagy a baj, amilyen lehetne, de kiderült, hogy valószínűleg gyógyíthatatlan betegsége van. Nagyon elterjedtek manapság az autoimmun szarságok, oké, hogy genetika, meg régen is volt, csak nem tudták, mi baja, de valószínűleg az sem segít, hogy szanaszét tépetjük magunkat a kurva stresszel.
Nagyon sokat gondolok rá, és egyre többet, hogy kurvára rossz vágányon van az életem. Illetve, hogy nincs olyanom. Hatkor kelek, mert úgy megy buszom melóba, odaérek fél nyolcra, ott vagyok fél ötig, hat körül érek haza, aztán pár órát dög fáradtan tengek-lengek itthon, mint a mosott szar, mielőtt bedőlök az ágyba. Másnap repeat.  Vagyis a meló nem nyolc órámat veszi el, hanem 12-t.
A hétvége nem elég a pihenésre, és nyugalmam sincs, érdemi szabadságról meg ne is álmodjunk, eleve 30 kurva napom van egy évben összesen, de azt sem akkor veszem ki, amikor akarom. Egy hétnél tovább eleve nem lehetsz távol, előre tervezni meg kb. 2 napra se lehet. Mert valamelyik agyhalott fejes épp leküld egy kibaszott fontos excel táblát, amit fel kell tölteni a következő x napban, mert különben megáll a világ, és ez persze fontosabb, mint az én józan eszem, egészségem, magánéletem, életem. Persze, pénzt adnak érte. Amit csak arra van módom és időm elkölteni, hogy alapszinten alkalmas legyek a további rabszolgastátuszra.
Észrevettem, hogy kezdem komolyan megutálni a nyugdíj előtt álló kollegák mellett a terheseket is. Irigység, nyilván. Én is nagyon bírnám, ha ripsz-ropsz otthagyhatnék mindent melóban (a többiek nyakára), mint kutya a szarát,  és aztán  1-2-3 évig nyaralhatnék itthon – úgy, hogy közben nem halnék éhen. Ja, tudom, napi 6 pelenkázás keményebb meló, mint napi 10 óra agybaj teljesen fejvesztett projektekben, hogyne. Azért rohan vissza dolgozni minden kollegina. :] Nem akarok megkeseredett ember lenni, de azt hiszem, késő.