(Megőrül)

Mihez kezd az ember, ha annyira retteg a haláltól, hogy legszívesebben kimenekülne az életéből?

cake

Advertisements

Filmréteg

Lehet, hogy fel kéne adnom a filmnézést, vagy valami komoly változatatást eszközölni castingtéren, mert az utóbbi 1-2 évben olyan csekély a sikerességi rátám, hogy az már szinte tragikomikus. Persze, az is lehet, hogy egyszerűen alig készülnek már manapság jó filmek. Vagy én lettem háklis, öreg banya (jut eszembe, az Alkonyi őrség végre tök jó, a harmadik részre az író végre belenőtt a saját sztorijába).

Szóval, hétvége alkalmából megnéztem az Archipelago illetve a The Girl King c. opuszt, és hát na. Az első olyan, mintha Jim Jarmusch egy nem túl tehetséges tanítványa eltérített volna egy kamerát és hat random járókelőt egy hétvégére (aka: unalmas fos), a második meg egy rémesen gyenge “történelmi film”, vagy inkább maradjunk annyiban, hogy egy kosztümös, leszbikus szoftpornó (aka: leszbikus szoftpornó). Csak most látom, hogy egy francia muksó írta, hát akkor nincs több kérdésem. Mi lehet ott a vízben..? O.o
Erőnek erejével leküzdöttem a délutáni álomkórt, de minek…

 

Az a szél

Minimalism Photos Fotografia MinimalistaEgyre durvábban cibál elő az élet (a sors?) a rejtekhelyemről. Valójában nem is arról van szó, hogy elbújtam valahová, inkább egyszerűen láthatatlanná váltam az utóbbi években. Nemcsak az emberek számára – körülöttem történtek a dolgok, sosem velem. Egy ideje már voltak előérzeteim, hogy ez változni fog, és itt vagyunk: a kapcsolat újra létrejött, bár nem vágytam rá. Ami érdekes: úgy tűnik, a hibernációból valaki más ébredt fel, mint aki belemerült. Érdeklődve figyelem a saját reakcióimat a rendkívüli helyzetekre, amikből napról-napra kijut, mert fogalmam sincs, hogy fogok reagálni.
Az, hogy mit tettem vagy mondtam volna régebben, nem támpont, mert mintha valami alapvető (nem funkcionális, hanem egyenesen strukturális) változás történt volna a személyiségemben. Ez egy másik ember. És bár egyelőre jobb fejnek, sőt, szerethetőbbnek  tűnik, mint a korábbi énem, de nem érzem magam önazonosnak. Hülye érzés, pár napja egyenesen deperszonalizációs zavart diagnosztizáltam magamon.
Lehet, hogy egyszerűen csak éppen megőrülök. Vagy felnőttem – gyakran együtt jár a kettő. Esetleg haldoklom, és lassan kezdek megvilágosodni.
A megérzéseim felerősödtek, és fontos változásokról suttognak. Nem szeretem a változásokat, elviselhetetlen distressznek tesznek ki. Mindig rosszul alkalmazkodtam, mint minden kudarckerülő és élénk fantáziával megvert ember, mert millió forgatókönyvem van róla, hogyan mehetnek tönkre a dolgok, ami egyszerre bénító és szorongáskeltő érzés. Régóta sikerült elkerülnöm a változásokat, most viszont újra porondra akar dobni az élet. Én pedig rögtönözni fogok.
Kíváncsian várom, hogy mit.

 

Csak gondolkodni ne kelljen

Több dologba belecsaptam sorozatilag, a tapasztalatok változóak:

Lucifer (3. évad) – az első epizód után leginkább azt tudom kiemelni, hogy untam, és főhősünk vagy irritálóan ripacskodni kezdett, vagy eddig is azt csinálta, csak mostanra lett elegem belőle, nem lett sok kedvem a továbbiakhoz, de úgyis megnézem majd őket (szerintem már kivesézték a karaktereket, és most jönnek majd az erőltetett szálak, de ne legyen igazam).

The Hollow Crown – az első évad első részét rögtön kaszáltam, mert szálkás lett az agyszövetem attól a buzis vekengéstől, amit II. Richárd előadott, de a IV. Henrikes részek ott vannak (bár nekem sok volt Falstaffból, majd reklamálok a Lándzsarázónál). A szereposztást is díjazom, hajrá britek!

Stranger Things – második évad, első epizód… nem tehetek róla, én imádom ezt a sorozatot, pedig szinte teljesen immunis vagyok a nosztalgiafaktorra, amivel a sikerét magyarázni szokták, mivel kicsit később születtem annál, hogy érdemi (nem óvodás) emlékeim lehessenek a ’80-as évekről. Utálom a szörnyes horrort, és fáraszt az efféle sci-fi, de mégis ebben a világban valahogy nem idegesít. A gyerekszereplők pedig továbbra is zseniálisak, érdemes lesz a jövőben odafigyelni rájuk.

Rescue Me – folytatom a második évaddal egyelőre kevésbé köt le, mint az első, de szándékomban áll befejezni.