Berlin felett égett

Képtalálat a következőre: „berlin syndrome”Pár napja felbosszantott a Berlin Syndrome, mert nagyon láma logikai bukfencek vannak benne, mégsem bántam meg, hogy megnéztem, mert igen erős hangulatfestő ereje van. Nálam nmeglehetősen ritka, hogy ne állítsak le 4-5x egy filmet menet közben, ezt viszont két lélegzettel abszolváltam, mert mindig volt mit nézni rajta. A lehúzást mégis megérdemli,
mert bár érteni vélem a cím által is aláhúzott lelkiállapotot, az azért mégis életszerűtlen,

SOK-SOK SPOILER JÖN

hogy pl. a pasit összesen az egyik tanítványa keresse fel vagy 8-10 hónapig a lakásán – ráadásul a diák pont belebotlott a coal man-be, aki őt beengedte, de a fogva tartott lányka sose csípte el az illetőt az ablakból.
Vagy hogy mondjuk a rab hősnő nem próbálta végigtörni az ablakokat, vagy hogy nem plakátolta ki, hogy Help!, vagy eleve az, hogy valaki úgy utazzon el a glóbusz túloldalára, hogy egy kanyi szót sem beszél a célország nyelvén (ez mondjuk tipikus angolszász arrogancia, nem olyan hihetetlen, csak ostobaság).
Vagy hogy az erdőben meg sem próbált a gyerekek anyjának sikoltozni angolul, hátha…
Vagy hogy mikor hősnőnk végre szerzett egy csavarhúzót fegyvernek, és a gondolkodással töltött nap után arra jutott, hogy tenyéren szúrja a fogvatartóját, hát ott kicsit felsírtam… mert leginkább nyakon, vagy hasba, vagy minimum térdhajlaton, hogy nem tudjon a rohadék utánad szaladni, de a kézfejénél fogva odaszúrni a konyhaasztalhoz, ráadásul azzal a lendülettel el is veszíteni az egyetlen fegyvered… most komolyan az volt  a terv, hogy a pasi nem tudja majd magát leszedni onnan..?!
Vagy hogy ott volt egy működő gáztűzhely, és eszébe sem jutott egy jó nagy fazék forró vízzel fogadni a hazatérő farkast…
Vagy hogy tele volt a fürdőszobaszekrény mindenféle cuccal, és eszébe sem jutott, hogy meg lehetne mérgezni az ürgét…
Vagy hogy nem tűnt fel, hogy attól, hogy nincs SIM a telefonban, segélyhívást még lehet kezdeményezni (ez mondjuk a film nézése közben nekem sem esett le, de nem is mutatták a telefon teljes kijelzőjét, gondolom, nem véletlenül). Ez ráadásul egy teljesen szükségtelen goof volt, egyszerűen el kellett volna venni a csajtól a telefont és kész.
Sajnos mindezek túl ostoba hibák voltak, ha nem ilyen nyilvánvalóak, lehetne az a film értelme, hogy a nézőt önreflektáltatja a saját áldozathibáztató attitűdjére, így viszont csak az az üzenete, hogy hülye volt  a forgatókönyvíró, és a téma dacára alig rendelkezett valamennyi kriminális fantáziával.

Ma a régóta gépemen parkoló The Captive volt a soros (nem vagyok pszichopata, csak bizarr ízlésem van a művészetek terén), nos, ennek a filmnek viszont nincs mentsége, menthetetlenül szar. Idegbeteg módon váltogat vagy négy idősíkot, hogy semmit ne nyerjen vele, csak fárassza a nézőt; a színészi játék kritikán aluli, Reynolds és Dawson is egy-egy merénylet a XXI. századi mozgóképipar ellen, de párban végképp pusztítóak.
A történet nem tudja eldönteni, hogy ő most krimi, vagy dráma vagy thriller, sőt, a végén az autós lövöldözés konkrétan komikusnak hatott. Mintha a rendező fogta volna a Fogságbant és a Holtodiglant, kifilézve a turmixgépbe hajította volna a darabjaikat, hogy aztán megszórja egy csipet Fargo-val, majd feltálalja nekünk.
Nem lett finom.

Advertisements

Filmréteg

Lehet, hogy fel kéne adnom a filmnézést, vagy valami komoly változatatást eszközölni castingtéren, mert az utóbbi 1-2 évben olyan csekély a sikerességi rátám, hogy az már szinte tragikomikus. Persze, az is lehet, hogy egyszerűen alig készülnek már manapság jó filmek. Vagy én lettem háklis, öreg banya (jut eszembe, az Alkonyi őrség végre tök jó, a harmadik részre az író végre belenőtt a saját sztorijába).

Szóval, hétvége alkalmából megnéztem az Archipelago illetve a The Girl King c. opuszt, és hát na. Az első olyan, mintha Jim Jarmusch egy nem túl tehetséges tanítványa eltérített volna egy kamerát és hat random járókelőt egy hétvégére (aka: unalmas fos), a második meg egy rémesen gyenge “történelmi film”, vagy inkább maradjunk annyiban, hogy egy kosztümös, leszbikus szoftpornó (aka: leszbikus szoftpornó). Csak most látom, hogy egy francia muksó írta, hát akkor nincs több kérdésem. Mi lehet ott a vízben..? O.o
Erőnek erejével leküzdöttem a délutáni álomkórt, de minek…

 

Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

Saját út

Képtalálat a következőre: „julieta”Almodóvar még mindig tud. Elég halvány kritikákat kapott a Julieta, de engem pontosan ugyanúgy behúzott, ahogy mindig szokott. Félelmetes ez az ember. Bárki más kezében ezek a történetek nyálassá, irreálissá, és viszketően irracioniálissá válnának, de ő úgy járja a kötéltáncot az emberi és a túl sok között, ahogy senki más.
Olyanok a filmjei, mint a legkifinomultabb SM szex: éppen addig a pontig gyötör, amíg a gyönyör fokozódik, és nem ránt ki az élményből a kín.
Imádom, hogy mindig tudok kapcsolódni a szereplőkhöz, bármennyire is különbözünk korban, nemi identitásban, társadalmi státuszban, kultúrában, és az összes címkében, amivel meghatározzuk magunkat. Szeretem a merész és gyönyörű színeit, a jellegzetes képi világát, és az elképesztően ügyes castingot.
Van valami hamisítatlan mítosz ezekben a mesékben – nem mágia, ami eltávolít a valóságtól, hanem mítosz, ami a való élet kvintesszenciája. Julieta görög mitológiát tanított, majd Demeterként szenvedett a lánya elvesztése miatt, akitől a halál válaszotta el, hogy aztán a halál egyesítse őket újra.
Tökéletes.

Hát, megvénültünk… :,)

Képtalálat a következőre: „trainspotting 2”És annyi balszerencse közt, oly sok csalódás után végre láttam egy igazán jó filmet. Tagadhatatlan, hogy kell ismerni hozzá az első részt, és semmi köze a Welsh-féle Pornóhoz (amiből elvileg készült), de egy remekbebaszott kis film.
A karakterek maradtak ugyanolyan elmebajosak és szerethetően ismerősek, a színészi játék kiváló, a rendezés feszes, egyetlen pillanatig sem áll a sztori, ami igazából alig létezik, de ez senkit nem zavar, mert mert két poén között annyira torkon mar a nosztalgia, hogy nem fog hiányozni.
A zene méltó az első részhez (bár azért itt úgy érzem, adósak maradtak a klasszikus szándtrekkel), és ami különösen tetszett: a gyönyörű, igényes fényképezés. Kicsit sem játszottak megúszásra, igazi, magas színvonalú munka, főhajtás. Nagy élmény volt, pedig finoman szólva szkeptikus voltam. Kultfilmet folytatni, nos, abból tragédia szokott kisülni, de ez… Hű. Ha.
Nagyon ajánlott, de felirat kötelező! :D

Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.

Hermi? Ó, ne…

Miféle feminista már, aki leszerződik a Szépség és a szörnyetegbe Bellnek..?
Az egyik  legkártékonyabb mese, amivel valaha mosták a lányok agyát, csak úgy tapicskol a nőgyűlölő attitűdben. Túl a nem túl sűrűn leplezett szimbolikáján (nemi erőszak) az is visszataszító benne, ahogy a szubmisszív (inkább Stockholm-szindrómás) viselkedést reklámozza – ami természetesen csak a nőnemű szereplővel szemben elvárás.  Ez a sztori rohadtul nem arról szól, hogy a csúnya fiúknak is van szive, hanem konkrétan a párkapcsolati erőszakról. Az átlag amerikaiaktól persze nincs mit várni, egy részük túl hülye hozzá, hogy átlásson a szitán, egy másik részük meg simán azonosul a 100 évvel ezelőtti családmodellel, de hogy Európában is újra terjedjen ez a szenny, az marhára nem hiányzik.
Vagy adtak volna Watson kisasszonyra csadort, akkor legalább lett volna némi hasznos társadalmi üzenete a filmnek, ha már megint nem futotta többre a kreativitásból egy nyolcadik bőr produkciónál.
Szégyen.

Víziszony

Nekem nem szabad vízparton nyaralós filmeket néznem, mert A tehetséges Mr Ripley óta mindegyiken franciakockásra csikarom magam az unalomtól.

Most éppen az új A Bigger Splash kapcsán állapítottam meg ezt, de senkinek nem javaslom a By the Sea-t, a Stranger by the Lake-et és az All Inclusive-ot sem (ezek csak azok, amik hirtelen eszembe jutottak): kivétel nélkül mindegyik túlértékelt rendezői onanizáció, tipikusan olyan alkotások, amiket megírni, leforgatni rohadtul érdekes lehetett, csak éppen megnézni gyötrelem.

Összesen annyi kötötte le valamelyest a figyelmemet, hogy Swinton csúnyaságán és Fiennes öregségén hüledeztem, de az nem olyan izgalmas, hogy két órán át ne aludjon bele az ember.
Nem tudom, lehet, hogy az a gond, hogy abban bíznak az alkotók, hogy a szép táj majd elviszi a hátán a filmet, ezért aztán nem kell pár fáradt összekacsintásnál pörgősebb sztorit írni, mert minek. Ezt a minden filmnek minimum kettő és negyed óra hosszúnak kell lenni, mert csak hülyeséget is befejezhetnék már, a mozik 90%-a kényelmesen belefér 90-100 percbe. Nem túl fair, hogy az egyébként is anyagszegény szkriptet milliméter vékonyra nyújtják, csinálnak egy idegesítő (túl hosszú jelenetek vs. flashek) vágást, és ráfogják, hogy hát, izé, azért nem történik semmi, mert ez egy kibaszott mély művészfilm, és a szereplők arcán zajlik a dráma, csak véletlenül a nép 99%-a műveletlen proli, és nem veszi észre.

Stairway to Heaven and Hell

dna11Újranéztem ma a Cloud Atlast (igen, tudom, mi a magyar címe, de úgy hülyén hangzik), ennek folyományaként pedig:

1.megrendeltem a regényt (aminek kb. semmi köze a filmhez, de mostmár érdekel)

2.mindenféle filozofikus hangulatok játékává transzformálódott a kis lelkem, pl

azon merengtem újfent hosszasan, hogy mekkorát változott a véleményem  a test-lélek-szellem témakört illetően. Azt hiszem, ráadásul nem a megszokott irányban, Hiszen ugye azt mondják, idővel egyre bölcsebb lesz az ember, megtanul átlátni a test gyarlóságán, és felismeri lélek esendőségének a szépségét, valamint a szellem felsőbbrendűségét, satöbbi. Nos, én zsenge fiatalságomban mélyen lenéztem az anyagi világot, benne a testi valónkat. Teljes meggyőződéssel hittem, hogy nem a DNS számít, a származás, meg az ősök, hanem az ettől javarészt függetlennek hitt személyiség, és persze mindenekelőtt a piedesztálra állított értelem, az ember és az emberiség legcsodálatosabb attribútuma, mellyel képes felülkerekedeni mindenféle materiális koloncon (beleértve a saját testét is).
Majdnem teljesen kitátott szájjal benyeltem a self-made man mítoszt, pedig sosem voltam lilaagyú optimista emberke.

Mostanra pedig 180 fokos fordulatot vett az egész. Az ilyen attitűdök, mint hogy “csak a belső számít” meg “nem az számít, honnan jöttél, hanem hogy hova tartasz” nem egyszerűen képmutató hazugságoknak tűnnek, hanem megdöbbentően ostoba, önámító illúzóknak.
Mert eleget láttam a világból és az emberekből ahhoz, hogy tudjam, mennyire felszínesen ítélnek (önmagukat, egymást, helyzeteket), és elég falba ütköztem ahhoz, hogy megállapítsam, senkit nem érdekel, hova tartanék, a fogantatásom pillanatában az elvileg lehetséges életutaim 99,99%-a megsemmisült. Persze a maradék 0,01%-on belül van valamennyi mozgásterem. Csak ha véletlenül pont nem ebbe a tartományba esnek az álmaim, akkor almás.
Ha valaki fantasztikus hanggal és világhírért kiáltó előadói kvalitásokkal születik egy riói nyomortelepen, még mindig lehet a helyi ivó sztárja, nemde? De fair azt várni tőle, hogy érje be ennyivel? Fair a szemére vetni, hogy: “jártál volna énektanárhoz, gyakoroltál volna többet, dolgoztál volna keményebben, lehettél volna valaki”?
Az (egyelőre többnyire szintén csak szavak elviekben létező) egyenlő jogokkal is kitörölhetjük, mert az esélyek soha nem lesznek egyenlőek.
Igenis számít a vér. Számítanak a gének, nagyon is, mert végső soron ez mindenünk, amit senki nem vehet el tőlünk. A mi saját tervrajzunk. Csak mi tudjuk, hogy látja a világot egy ilyen lény. Egyedül mi. És ez minden, ami utánunk maradhat az univerzumban. Persze, szellemi alkotások és nagylelkű tettek révén is nyomot hagyhatunk, de hány embernek adatik meg erre a lehetőség?
És ha meg is adatik, élünk-e vele?
És ha élünk is vele, oly esetleges az utánunk jövők szellemének ítélete…

Egyre elkeserítőbb a gondolat, hogy nem hagyok hátra utódokat.
Baj van, baj.