Saját út

Képtalálat a következőre: „julieta”Almodóvar még mindig tud. Elég halvány kritikákat kapott a Julieta, de engem pontosan ugyanúgy behúzott, ahogy mindig szokott. Félelmetes ez az ember. Bárki más kezében ezek a történetek nyálassá, irreálissá, és viszketően irracioniálissá válnának, de ő úgy járja a kötéltáncot az emberi és a túl sok között, ahogy senki más.
Olyanok a filmjei, mint a legkifinomultabb SM szex: éppen addig a pontig gyötör, amíg a gyönyör fokozódik, és nem ránt ki az élményből a kín.
Imádom, hogy mindig tudok kapcsolódni a szereplőkhöz, bármennyire is különbözünk korban, nemi identitásban, társadalmi státuszban, kultúrában, és az összes címkében, amivel meghatározzuk magunkat. Szeretem a merész és gyönyörű színeit, a jellegzetes képi világát, és az elképesztően ügyes castingot.
Van valami hamisítatlan mítosz ezekben a mesékben – nem mágia, ami eltávolít a valóságtól, hanem mítosz, ami a való élet kvintesszenciája. Julieta görög mitológiát tanított, majd Demeterként szenvedett a lánya elvesztése miatt, akitől a halál válaszotta el, hogy aztán a halál egyesítse őket újra.
Tökéletes.

Hát, megvénültünk… :,)

Képtalálat a következőre: „trainspotting 2”És annyi balszerencse közt, oly sok csalódás után végre láttam egy igazán jó filmet. Tagadhatatlan, hogy kell ismerni hozzá az első részt, és semmi köze a Welsh-féle Pornóhoz (amiből elvileg készült), de egy remekbebaszott kis film.
A karakterek maradtak ugyanolyan elmebajosak és szerethetően ismerősek, a színészi játék kiváló, a rendezés feszes, egyetlen pillanatig sem áll a sztori, ami igazából alig létezik, de ez senkit nem zavar, mert mert két poén között annyira torkon mar a nosztalgia, hogy nem fog hiányozni.
A zene méltó az első részhez (bár azért itt úgy érzem, adósak maradtak a klasszikus szándtrekkel), és ami különösen tetszett: a gyönyörű, igényes fényképezés. Kicsit sem játszottak megúszásra, igazi, magas színvonalú munka, főhajtás. Nagy élmény volt, pedig finoman szólva szkeptikus voltam. Kultfilmet folytatni, nos, abból tragédia szokott kisülni, de ez… Hű. Ha.
Nagyon ajánlott, de felirat kötelező! :D

Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.

Hermi? Ó, ne…

Miféle feminista már, aki leszerződik a Szépség és a szörnyetegbe Bellnek..?
Az egyik  legkártékonyabb mese, amivel valaha mosták a lányok agyát, csak úgy tapicskol a nőgyűlölő attitűdben. Túl a nem túl sűrűn leplezett szimbolikáján (nemi erőszak) az is visszataszító benne, ahogy a szubmisszív (inkább Stockholm-szindrómás) viselkedést reklámozza – ami természetesen csak a nőnemű szereplővel szemben elvárás.  Ez a sztori rohadtul nem arról szól, hogy a csúnya fiúknak is van szive, hanem konkrétan a párkapcsolati erőszakról. Az átlag amerikaiaktól persze nincs mit várni, egy részük túl hülye hozzá, hogy átlásson a szitán, egy másik részük meg simán azonosul a 100 évvel ezelőtti családmodellel, de hogy Európában is újra terjedjen ez a szenny, az marhára nem hiányzik.
Vagy adtak volna Watson kisasszonyra csadort, akkor legalább lett volna némi hasznos társadalmi üzenete a filmnek, ha már megint nem futotta többre a kreativitásból egy nyolcadik bőr produkciónál.
Szégyen.

Víziszony

Nekem nem szabad vízparton nyaralós filmeket néznem, mert A tehetséges Mr Ripley óta mindegyiken franciakockásra csikarom magam az unalomtól.

Most éppen az új A Bigger Splash kapcsán állapítottam meg ezt, de senkinek nem javaslom a By the Sea-t, a Stranger by the Lake-et és az All Inclusive-ot sem (ezek csak azok, amik hirtelen eszembe jutottak): kivétel nélkül mindegyik túlértékelt rendezői onanizáció, tipikusan olyan alkotások, amiket megírni, leforgatni rohadtul érdekes lehetett, csak éppen megnézni gyötrelem.

Összesen annyi kötötte le valamelyest a figyelmemet, hogy Swinton csúnyaságán és Fiennes öregségén hüledeztem, de az nem olyan izgalmas, hogy két órán át ne aludjon bele az ember.
Nem tudom, lehet, hogy az a gond, hogy abban bíznak az alkotók, hogy a szép táj majd elviszi a hátán a filmet, ezért aztán nem kell pár fáradt összekacsintásnál pörgősebb sztorit írni, mert minek. Ezt a minden filmnek minimum kettő és negyed óra hosszúnak kell lenni, mert csak hülyeséget is befejezhetnék már, a mozik 90%-a kényelmesen belefér 90-100 percbe. Nem túl fair, hogy az egyébként is anyagszegény szkriptet milliméter vékonyra nyújtják, csinálnak egy idegesítő (túl hosszú jelenetek vs. flashek) vágást, és ráfogják, hogy hát, izé, azért nem történik semmi, mert ez egy kibaszott mély művészfilm, és a szereplők arcán zajlik a dráma, csak véletlenül a nép 99%-a műveletlen proli, és nem veszi észre.

Stairway to Heaven and Hell

dna11Újranéztem ma a Cloud Atlast (igen, tudom, mi a magyar címe, de úgy hülyén hangzik), ennek folyományaként pedig:

1.megrendeltem a regényt (aminek kb. semmi köze a filmhez, de mostmár érdekel)

2.mindenféle filozofikus hangulatok játékává transzformálódott a kis lelkem, pl

azon merengtem újfent hosszasan, hogy mekkorát változott a véleményem  a test-lélek-szellem témakört illetően. Azt hiszem, ráadásul nem a megszokott irányban, Hiszen ugye azt mondják, idővel egyre bölcsebb lesz az ember, megtanul átlátni a test gyarlóságán, és felismeri lélek esendőségének a szépségét, valamint a szellem felsőbbrendűségét, satöbbi. Nos, én zsenge fiatalságomban mélyen lenéztem az anyagi világot, benne a testi valónkat. Teljes meggyőződéssel hittem, hogy nem a DNS számít, a származás, meg az ősök, hanem az ettől javarészt függetlennek hitt személyiség, és persze mindenekelőtt a piedesztálra állított értelem, az ember és az emberiség legcsodálatosabb attribútuma, mellyel képes felülkerekedeni mindenféle materiális koloncon (beleértve a saját testét is).
Majdnem teljesen kitátott szájjal benyeltem a self-made man mítoszt, pedig sosem voltam lilaagyú optimista emberke.

Mostanra pedig 180 fokos fordulatot vett az egész. Az ilyen attitűdök, mint hogy “csak a belső számít” meg “nem az számít, honnan jöttél, hanem hogy hova tartasz” nem egyszerűen képmutató hazugságoknak tűnnek, hanem megdöbbentően ostoba, önámító illúzóknak.
Mert eleget láttam a világból és az emberekből ahhoz, hogy tudjam, mennyire felszínesen ítélnek (önmagukat, egymást, helyzeteket), és elég falba ütköztem ahhoz, hogy megállapítsam, senkit nem érdekel, hova tartanék, a fogantatásom pillanatában az elvileg lehetséges életutaim 99,99%-a megsemmisült. Persze a maradék 0,01%-on belül van valamennyi mozgásterem. Csak ha véletlenül pont nem ebbe a tartományba esnek az álmaim, akkor almás.
Ha valaki fantasztikus hanggal és világhírért kiáltó előadói kvalitásokkal születik egy riói nyomortelepen, még mindig lehet a helyi ivó sztárja, nemde? De fair azt várni tőle, hogy érje be ennyivel? Fair a szemére vetni, hogy: “jártál volna énektanárhoz, gyakoroltál volna többet, dolgoztál volna keményebben, lehettél volna valaki”?
Az (egyelőre többnyire szintén csak szavak elviekben létező) egyenlő jogokkal is kitörölhetjük, mert az esélyek soha nem lesznek egyenlőek.
Igenis számít a vér. Számítanak a gének, nagyon is, mert végső soron ez mindenünk, amit senki nem vehet el tőlünk. A mi saját tervrajzunk. Csak mi tudjuk, hogy látja a világot egy ilyen lény. Egyedül mi. És ez minden, ami utánunk maradhat az univerzumban. Persze, szellemi alkotások és nagylelkű tettek révén is nyomot hagyhatunk, de hány embernek adatik meg erre a lehetőség?
És ha meg is adatik, élünk-e vele?
És ha élünk is vele, oly esetleges az utánunk jövők szellemének ítélete…

Egyre elkeserítőbb a gondolat, hogy nem hagyok hátra utódokat.
Baj van, baj.