Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

Advertisements

Kedves naplóm!

Képtalálat a következőre: „old diary”Mivel szó szerint kezdett a fejemre omlani a sok lakásban elszórt könyv-, magazin-, és festőkelléktorony, heveny rendrakásba kezdtem. Ez persze mindig a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik, vagyis soha nem elég egyszerűen helyet keresni a dolgoknak, padlás híján át kell rendezni az egész terepet. (Példa a helyzet komolyságára: felhasítottam egy puff alján a kárpitot, hogy az így keletkezett üregbe beférjen két szatyor, országlabdapárna-varrásból megmaradt textília.)
Ahogy lenni szokott, megtaláltam egy csomó régi biszbaszt, többek között a bedobozolt naplóimat, meg fotókat a gyerekkoromból. (Egyetemi évekből kb. nincsenek képeim, mert akkor már digitálisan fotóztunk, és a sok fényképezőgép, telefon, laptop, háttértár, elkorrodálódott CD cseréje és pakolgatása miatt lövésem nincs, hova lettek, jó, mi? Mindig mondtam, hogy csak az létezik, amit meg tudsz fogni a kis kezeddel. Lehet, hogy ki kellene nyomtatnom ezeket a posztokat.)
Párszor torkon kapott a nosztalgia, kellemetlen érzés volt. Tudom, hogy az a blokk, ami megnyomorítja az életem a múltban van elásva, és ha valaha ki akarok keveredni ebből a mocsárból, kíméletlenül a seb köré kellene mártanom a szikét, de egyszerűen nem megy. Részben azért fájdalmas, mert közben rájövök, hogy korábban volt valamelyest emberi életem (érzelmekkel, kapcsolatokkal, élményekkel, vágyakkal), de az igazi kockázat az, hogy kiderülhet, mennyi mindent megszépít a jótékony korrektív emlékezet, és valójában még akkor sem voltam boldog, amelyik időszakot most életem csúcspontjának könyvelem el. (Vettem egy nagy levegőt, és belelapoztam egy naplóba, éppen a T-vel való kapcsolatom agóniájának időszakából, és már tényleg el is felejtettem, mennyi vergődéssel jár, ha az ember nem szingli. De legalább megállapítottam, hogy egész jól írtam. :))
Maradok további gyávasággal:
Én.

Állatok?

Kitört a nyári szünet, és sajnos kiderült, hogy az egyik szembeszomszédék (akik Katáék helyén laknak, mikor költöztek el Katáék..?) néhanap űzik az unokázás nevű sportot.
Istentelen üvöltés csalt ki az erkélyre, mondom nehogy már elmulasszam az apokalipszist, de csak két kisfiúszerű lény merül el éppen az állatkínzás gyönyöreiben. Az egyik lehetett vagy hat éves, a másik talán nyolc, és a koruknak megfelelő lendülettel üldözték szerencsétlen kóbor macskákat. Persze közben lövöldöztek is rájuk azzal a kis helyes, ártatlan dugókilövős játékpisztollyal, ami egy ember szemét csak fél méterről viszi ki, de egy kétkilós állatnak messzebbről is sérülést okozhat. Mire a sövényből is sikerült kirugdosniuk a rémült cicákat, megérkezett a nagyszülők+anyuka kompánia is.

Nagypapa valószínűleg 50 méterről is kiszúrta, hogy éppen szemmel verem az ígéretes leszármazottjait, mert tett néhány erőtlen megjegyzést, mint pl. “ne bántsátok őket”, a kölykök persze le se szarták. A család nőstény tagjai közben ezerrel lőtték a mobiljaikkal a fészbukra szánt szocioportrékat, és az volt a legnagyobb problémájuk, hogy három másodpercnél tovább nem tudtak terroristamód pózolni a gyereknek látszó lények. Akik, miután a macskák elfogytak, rigóra mentek, majd egymást kezdték üvöltve űzni.
A nagypapa által prezentált labdákba kb. kettőt rúgtak, aztán nem tudtak velük mit kezdeni, de a tíz centis lövedéket kb. 20-re  lövő játékpuska nagy sikert aratott.
Mivel Kitkat az erkély alatti bokorban lapulta végig az egész veszedelmet, nem mertem magára hagyni, ezért volt szerencsém megtekinteni a negyven perces session minden pillanatát.
Az oké, hogy nem minden gyerek IQ-fighter, sőt, de ebben a korban ilyen durva és koncepciótlan (nem szerep-, nem szabály-, egyszerűen csak dühöngő)  játékot előadni ekkora időintervallumban minimum nem normális.
Remélem, az egész nyarat itt töltik, baszdmeg.
Az állatkínzási tendenciát egyébként egy hétévesforma félcigány szomszédkiscsajon is megfigyeltem, akinek a minap remegett a hangja az izgatott boldogságtól, mikor azt hitte, az idegbeteg kutyájuk elkapta az egyik macskát.
A szülők pedig klasszikus hipokriták, akik kimondják ugyan a figyelmeztető szavakat, amikről tudják, hogy elvárt tőlük,  de érzed a hangsúlyon, hogy ez most azért történik, mert látja vagy sejti, hogy tanúja van az esményeknek. Nemszabaaaaaaaad... magában meg röhög.
Mi a fasz bajuk van az embereknek?

Kis éji genya

Kis életkép ma estéről…
Kinéztem az erkélyre kicsit búcsút venni a nyári szürkülettől. A helyi kóbor cica éppen vadászott valamire a fűben, megmosolyogtató volt, milyen elszánt és milyen suta.
Egyszer csak üvöltés a felső lakás ablakából (anya rikácsa a gyermekeihez, visszhangzik a fél város):

-A JÓ ÉDES KURVA ANYÁTOKAT, MIT CSINÁLTOK?! EGY SE SZÁZAS, ESKÜSZÖM!

Erkélyajtó kivágódik (olyan volt, mintha a 3 éves kisfiú kimenekült volna a lakásból). Az anyja utána.
-DE MIÉRT KELLETT EZT CSINÁLNI? KIÖNTENI A VIZET A SZOBA KÖZEPÉRE? (Valaki a háttérben próbálja lepisszegni).
-Véletlen volt, csak ki akartuk…. (érthetetlen motyogás) – védekezik a gyerek.
-Akkor se szabad ilyet csinálni, Bandika! (hirtelen hangnemváltás)
Én csendben hüledezem, a cica elképedve figyel felfelé, egyszer csak vízfröcsögés odafentről, majd rövid idő alatt világos lesz, hogy vagy palackból, vagy vizipisztollyal valaki a macskára céloz. Szegény állat érdeklődve figyeli, mi potyog az égből (néha adunk neki enni ezt-azt, senkit nem zavar, nem piszkol ide, stb.), aztán biztonságos távolba vonul. Anyuka gyűlölettől fröcsögő hangon próbálja közelebb csalogatni:

-CICC-CÍÍÍC!

Szerencsére nem sikerült az esti kielégülése.

Tegnap séta közben találkoztunk felső szomszédékkal a városban, anyám jóindulatúan mutatott a parkban kisgyereknek egy anyjával játszó kölyökmacskát (szezon van), akkor ment a bájolgás.

A nő férje 15 éve külföldön dolgozik, ritkán jön haza (vajon miért?) és akkor is balhéznak.
Ezt teheti az emberrel az alacsony IQ, a baszatlanság, ill. a GYES-ért vállalt kölykök megkapó kombinációja.
Jah, és háromnegyedvér magyarról van szó….

Igen, ennek örülök

Micsoda ostoba világ az, ahol az élet védelme érdekében megfosztják az embereket mindattól, amitől jó az élet?

Örülök, hogy gyerekkoromban egy szál sortban-pólóban bicajozhattam, és belekaphatott a hajamba a szél, hogy a vonatablakok nyithatóak voltak, és csodálhattuk állva a dupla szivárványt, és sikoltozhattunk a vízillatban, mikor feltűnt a Balaton.

És örülök, hogy feltérdelhettünk a kocsi hátsó ülésén, hogy integessünk a többi autósnak, és egy bevállalós nagynéni mellett még előre is ülhettünk, ha jól viselkedtünk.

És örülök, hogy a saját kárunkon tanulhattuk meg, hogy a vasmászókán kapaszkodni kell, és örülök, hogy fűre pottyanhattunk, nem EU-kompatibilis műanyag borításra, és annak is örülök, hogy szaladgálhattunk a nyakig érő gazban a réten, mert senki nem riogatott a parlagfűvel, és hempereghettünk a térdig érő avarban a Mátrában, mert a kullancsot kiszedtük, és nem reszkettünk lépten-nyomon iszonyatos kóroktól.

És örülök, hogy a fáról ettük a meggyet, a tópartról a szamócát, és hétpettyes katicákat menthettünk nyáron a Balcsiból.

Örülök, hogy még éppen elcsíphettem valamit ebből a gondtalanságból, amit ma gondatlanságnak hívnának.