Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

West-es stratégia?

Őszintén szólva, nem vagyok meggyőzve.
Egyre több történet van, a hazai migránsainkról, de egyet sem tudnék említeni, ahol boldogok. Anyagilag nagyobb a biztonság, de… ha az ember képes mögé nézni a kognitív disszonancia redukálásának, mégis csak az van, hogy nem lett kevesebb a gond, csak másféle.

Mindent áthat a gyökértelenség, és akkor is van honvágy és kultúrsokk, ha nem jössz rá, hogy ezek okozzák azt a kényelmetlen kis szorítást gyomrod táján. Kényelmesen megéltek, de apként leggtöbbször aljamunkát végzel, mert nem kapsz mást, és sokszor nem is törekszel másra, mert ez legalább biztos, anyaként pedig vagy szintén ezt műveled, vagy  a két és fél diplomáddal is otthon kuksolsz egész nap, mert nem beszéled a nyelvet és/vagy valakinek vigyázni kell a gyerekre is, a gyerekfelügyelet meg megfizethetetlen.
Közben blogot írsz a világutazó “kalandjaitokról”, pedig semmivel sem ér több vagy változatosabb inger, mint itthon (sőt). Ha posztot ér a játszóterezés, tudható, hogy pont ugyanazt a beszűkült életet éled, mint bármelyik GYES-es magyar anya, hiába hangzik elsőre menőn, hogy te mindezt Írországban/az USA-ban/Németországban/Svájcban teszed.
A gyerekeiteket kétnyelvűnek nevelni marha jó és divatos ötlet, kár, hogy ez a kettő sokszor három, és évekig csak a megkésett beszédfejlődés és a szókincskeveredés látszik belőle. Mire ez elmúlik, addigra pedig kialakul, melyik a domináns nyelv, és a gyerek következetesen elutasítja a másikat (többit). Mondjuk ki: az unokád már egyáltalán nem fog magyarul beszélni. Persze azt mondod, ez nem olyan fontos, de a szíved mélyén bánt.

Minden külföldi nagyon kedves hozzátok, az emberek sokkal többet mosolyognak, mint Magyarországon, de te is érzed, hogy nem vagy egyenrangú, és a szimpátiájuk inkább egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább normális, fehér bevándorlók vagytok, ha már. De azok vagytok, és a szemükben azok is maradtok. Ha jobban megnézed, még az is lehet, hogy ezek a mosolygós, befogadó helyiek maguk is bevándorlók, de ezt a témát nem szereted piszkálni, mert hiába van bizonyos körökben bája a multikulti imádatnak, a felismerés mögött ott motoszkálna az a kellemetlen következtetés, hogy tulajdonképpen gettóban éltek.

Hiányzik az anyukád és a testvéred, meg a gyerekkori barátaid, de ezt soha nem ismernéd be, hiszen ez a XXI. század, van Skype meg mobiltelefon, és persze fészbúk, és egy időre meggyőzöd magad, hogy az emberi kapcsolatok ezekkel is fenntarthatók. Aztán elkezdenek hiányozni az ölelések, a napon száradt lepedők illata, a frissen szedett, még meleg paradicsom íze a szádban, és akkor nagyon szeretnél hazajönni, de nem lehet, vagy ha igen, csak nagyon kis időre. Ami nem elég, ezért miután visszatérsz, erősen próbálsz a rossz dolgokra emlékezni (Magyarországon az emberek sokkal kevesebbet mosolyognak és a BKV ellenőr is bunkó volt).

Eleinte még rosszul érzed magad, mikor észreveszed, de megfigyeled magadon, hogy örülsz az otthonról érkező rossz híreknek, lelkesen kommenteled magyar fórumokon magyar nyelven a népedet megnyomorító eseményekről szóló hírek alá: “mi akkor léptünk, le amikor…” Elégedett vagy, mert lesz ott másik (leendő) migráns, aki megveregeti a vállad (és közben a sajátját is), hogy mennyire okos vagy, és milyen jó döntést hoztál.
Hiszen sokkal több a pénzed.

Hermi? Ó, ne…

Miféle feminista már, aki leszerződik a Szépség és a szörnyetegbe Bellnek..?
Az egyik  legkártékonyabb mese, amivel valaha mosták a lányok agyát, csak úgy tapicskol a nőgyűlölő attitűdben. Túl a nem túl sűrűn leplezett szimbolikáján (nemi erőszak) az is visszataszító benne, ahogy a szubmisszív (inkább Stockholm-szindrómás) viselkedést reklámozza – ami természetesen csak a nőnemű szereplővel szemben elvárás.  Ez a sztori rohadtul nem arról szól, hogy a csúnya fiúknak is van szive, hanem konkrétan a párkapcsolati erőszakról. Az átlag amerikaiaktól persze nincs mit várni, egy részük túl hülye hozzá, hogy átlásson a szitán, egy másik részük meg simán azonosul a 100 évvel ezelőtti családmodellel, de hogy Európában is újra terjedjen ez a szenny, az marhára nem hiányzik.
Vagy adtak volna Watson kisasszonyra csadort, akkor legalább lett volna némi hasznos társadalmi üzenete a filmnek, ha már megint nem futotta többre a kreativitásból egy nyolcadik bőr produkciónál.
Szégyen.

YULE

Túl vagyunk az év leghosszabb éjszakáján, ha elmaradnak a kozmikus kataklizmák, a fény lassan megpróbálja magát visszacsempészni az életünkbe. Ave, Capricornus. Engem sejtről-sejtre megöl a hideggel kombinált sötétség, szerintem valahol mélyen igazából növény vagyok.
Próbálom kiverni a melóval kapcsolatos stresszt a fejemből, és nem végtelen exceltáblázatokkal álmodni, ennél többre nem futja az energiatartalékaimból, az is kisebb csoda, hogy félig-meddig sikerült becsomagolni az ajándékokat, és hogy hatalmas elszántsággal összeeszkábáltam 3 doboz sütit (tervezett sütési mennyiség kb. egyharmada, jeee).
Hajnali fél 4 óta ébren vagyok (jelenleg 23:10 van), erős koncentrációt igényel, hogy betaláljak a fürdőszobaajtón, ráadásul hajat is kéne mosnom.
Még ma meg kellett volna írnom 2 levelet (J-nek és F-nek), de egyszerűen nem vagyok képes rá. Azért azt csendben megjegyeztem magamnak, hogy előbbi az unokahúgáról küldött fotót, utóbbi a kislányáról videót, cukik, meg minden, de engem 2 másodpercnél tovább egyetlen gyerek sem érdekel.
Kellene keresni valami gyerekdicsérő bullshitgenerátort, mert a “nagyon aranyos” huszonhatodjára nem hangzik túl hitelesen (pedig élőben már egész jól tudom leplezni az arcomra kiülő kétségbeesett unalmat is babafotócsodálás alatt, fejlődök én, csak hát lassan, mert igazából leszarom).
Azt hiszem, nagyon rám férne egy jó kis berúgás, ez most csak úgy eszembe jutott.
Kikészít ez a csuklás.

Like > Life

black-mirror-season-3-poster.pngA Black Mirror 3. évadának első részét valószínűleg pont azok nem fogják látni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, bár valószínűleg már késő riadót fújni, az instagramzombik serege ettől nem fog magába szállni, legfeljebb nyom rá egy 1 csillagot imdb-n.
Nekem, aki a közösségi médiát a kb. a 21. század atomcsapásának tartom, persze tetszett, hogy belenyomják az orrunkat (orrotokat), milyen ostoba, dróton rángatott, likefüggő, hamis agyhalottakat nevel belőlünk (belőletek) a Cukorhegyi & Co., ugyanakkor…

Azt be kell látni, hogy igazából az emberek mindig is ezt csinálták, csak a technológia láthatóbbá tette a képmutatást és a számítást, amivel a szociális tőkét gyűjtögetik és kamatoztatják, valamint azt, hogy ez hogyan konvertálódik gazdasági tőkébe. Illetve megnehezítette a szökést: régebben az emberek még képesek voltak jóindulattal viszonyulni a remetékhez, manapság pedig már a birkák szerint nem is csak furcsa, aki tesz (tosz) rá, hány lájkot ér a reggelije , hanem egyenesen gyanús, mi több, ellenszenves. Weirrrrdo.

A társadalom a Nosedive-ban (is) kasztszerűen épül fel, mivel a magasan pontozottak másnak adott pontszámai is nagyobb súllyal esnek latba, a hatalmuk konzerválódik, belterjessé válik az elit, ugyanakkor a skála aljáról szinte lehetetlen visszakapaszkodni (látványos fricska az orrunkra, hogy a filmben bizonyos pontszám alatt eleve ki van tiltva az ember lakóövezetekből, épületekből, üdv a valóságban).

A PC beüt rendesen, mikor az epizód elején fekete és egyben meleg karakter kell, hogy sajnálni tudjuk a kiközösítettet (mármint a nézők, a csillagaddiktok ezt nem engedhetik meg maguknak, nem trendi).
Feltűnő, hogy a főantihősnek ezen kívül is milyen sok negatív élménye van fekete karakterekkel (a nő, akinek véletlenül nekimegy a járdán, a taxisofőr, a check in-es csaj, a biztonsági őr, az üvöltöző pasi a börtönben), ezt én nem nagyon tudtam hova tenni. (Mármint, hogy mit akartak vele az írók, mert nem hiszem, hogy véletlen volt.)
Vegyük észre: szigorú büntetés jár érte, mikor Lacey egyetlenegyszer őszinte érzelmet fejez ki valaki felé (kiborulás a reptéren), nem hiba, bűn, ha megtöröd a mézes-mázas kamuparádét. Ha ugyan egyelőre csak társadalmi szempontból vannak is börtönben, az őszinte karakterek, mind lúzerek (a nerd öccs, a pornófan kutas srác, a kamionsofőr nő).

Érdekes, hogy olyan érzés maradt bennem a végén, hogy ez egy tanmese, hiszen milyen szépen rámutat a likebuzi világ ürességére és képmutatására, aztán belegondoltam, hogy tulajdonképpen mi is történt a főhőssel, aki – ha nem is teljesen önszántából – kiáll a sorból, nos, a tanulság tulajdonképpen az, hogy aki nem hódol be, az élvezheti az őszinteségét a börtönben, szóval…

Menet közben persze sűrűn bólogattam a lelki fejemmel, pont ilyennek látom körülöttem az embereket, a különbség az, hogy a többségük még nem tudatosította, mit is művel, mikor a közösségi médiában körbenyalogatja az ismerőseit, aztán bizalmasan leköpdösi és kigúnyolja őket nekem IRL.

A hab a tortán?
Az érzés, mikor az epizód megtekintése után felmásztam imdb-re és az arcomba röhögtek a csillagok. ;)

Nyisd ki a szemed, és láss!

penguinsMinél öregebb (és bölcsebb) vagyok, annál kevésbé hiszek az emberek nevelhetőségében. Pro és kontra is úgy gondolom, hogy a környezeti feltételek, a szándékos kondicionálás, a természetes tanulás stb. legfeljebb arra képes, hogy egy freskót húzzon a genetikai homlokzatra.
Minden tapasztalatom és a nem ritka önanalitikus szeánszaim is arra mutatnak, hogy igenis létezik egy velünk született mag, ami erősen hajlamosít bizonyos viselkedésekre, és ezek a makacs kis drive-ok lesben állva várják, hogy mikor verhetnek le egy kis vakolatot. Egy szelíd, jólelkű emberből is lehet bűnözőt nevelni, de ha megszűnnek a kényszerítő tényezők, amik csak a természetes hajlamai ellen való viselkedés árán tették lehetővé a túlélést, ellenkező irányú terelgetés nélkül is konszolidálódhat.
Ugyanígy alapvetően aljas, empátiadeficites és/vagy agresszív alapanyagból is illedelmes, normakövető bábu maszkolható, de az első komolyabb  stresszhelyzet, vagy kontroll nélküli szituáció előcsalogatja azt a bizonyos lólábat.
Ez persze egy végtelenül “tudománytalannak”  (értsd: nem a mainstream akadémikus nézeteket visszhangzó) és cseppet sem PC-nek hangzó megközelítés, de mióta szellemileg felnőttem, a szép ideák helyett inkább az empíriának hiszek.
Mulatságos megfigyelni, hogy a 20. században nagy dirrel-dúrral elvetett “áltudományok” eredményeit milyen szépen, csendben kezdik igazolni a legmodernebb tudományos módszerek (pl. frenológia, de szerintem megérjük még akár az asztrológiát is).
Azt is megfigyeltem, milyen babonás irtózattal néz rám a legtöbb ember, ha megpendítem eme nézeteimet.
Miért nem meritek meglátni a világ igazságtalanságát, és benne a saját kiszolgáltatottságunkat?

Emberek? Blőá.

flora borsi3Foghatnám a melegre, arra, hogy több, mint egy hónapja nem voltam szabin, vagy a velemszületett introvertált diszpozícióimra, mégis azt hiszem az az oka, hogy az emberek  alapvetően seggfejek.
Undorítanak a mosdatlan, moszatagyú, degenerált nyomorultak, akiknek a homlokára van írva a többgenerációs belterjesség; hányingerem van a tanulatlan, igénytelen, modortalan suttyóktól, akiket köszönni sem tanított meg a jó édes strici édesapjuk; a hideg ráz a figyelemzavaros/drogos barmoktól, akiknek ledobja az agykezdeménye a láncot, ha egy többszörösen bővített mondatot kellene feldolgozni, és első próbálkozásra azt sem tudják megmondani, hány évesek (true story); viszketőfrász kerülget a hüllőagyú tojógépektől, akik két percig se képesek moderálni az ADHD-s kölykeiket, de máris vemhesek a legújabb sikersztorival, és őszintén szólva  a dömpingnek köszönhetően a kölyökfejű, zselékemény kiscsírákból is elegem van, akik 16-18 évesen anyuapuba csimpaszkodva pislognak, és várják, hogy az válaszoljon helyettük olyan komplikált keresztkérdésekre, mint pl. “Hogy hívnak?”.
A valláskárosultakat nem emelném ki külön, hiszen annak végképp semmi hírértéke, de a napokban volt alkalmam végigcsodálni, ahogy egy általam egyébként normálisnak tartott egyed is primitív seggarccá változik, mikor elsütöttem egy gyenge poént a kedvenc mesekönyve rovására. (Még csak nem is célzottan, hiszen nem tudtam, hogy agyhalott szegényke.)
A legiszonyatosabb dolog, hogy hosszan folytathatnám a sort, a hipokrita barátokon, az arrogáns cégtulajokon át egészen az irritáló ismerősökig, akik boldog felelőtlenséggel követnek el hatalmas hibákat, és soha nem fogják megérteni, mekkora szívességet tettem nekik azzal, hogy kijavítottam helyettük, sőt, szót ejhetnék egy aggasztóan kék szempár tulajdonosáról is, aki nem akarja észrevenni a nyilvánvalót, de a végén úgyis csak önmagamnál kötnék ki, ezért most be is fejezem.

Bullshit alert strikes again

“Öregebb lettem, bölcsebb lettem, megértettem, hogy nincs értelme haragot tartani, az emberek hibáznak, meg kell tanulni túllépni a sérelmeinken”

=

a felnőttek élete érdekkapcsolatok által működtethető, nem tehetem meg, hogy öriharit deklarálok valakivel szemben, aki dehonesztálóan viselkedett velem, és megszakítok vele minden kapcsolatot, hiszen megtörténhet, hogy a jövőben még a hasznomra lehet az illető, meg kell hagyni annak a lehetőségét, hogy továbbra is kölcsönösen kihasználhatjuk egymást, ezért aztán képmutatóan úgy teszek, mintha felülemelkedtem volna a bunkóságán és csak a háta mögött mocskolom, emiatt pedig azért nincs lelkiismeret-furdalásom, mert pontosan tudom, hogy ő is ezt teszi velem