Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.

Mivel az okos enged, már rég a hülyék irányítanak

Egy perc néma csenddel emlékezzünk a nyelvi igényességre, amely a tegnapi nappal hivatalosan is meggyilkolásra ítéltetett. 2017-ben ugyanis a magyar nyelv és irodalom érettségin NEM JÁR PONTLEVONÁS A HELYESÍRÁSI HIBÁKÉRT, hanem pluszpontot lehet szerezni vele, ha valaki, aki a középfokú iskolai végzettség tetejére pályázik,  képes írni a saját anyanyelvén.
Túl azon, hogy nyilván az egész koncepció értelmetlen és igazságtalan (hiszen mi alapján jön a bónusz pont, ha nagyjából minden szót lehet helytelenül is írni…?!), az igazán elkeserítő az, hogy az oktatás a debilekhez igazodik, ezért került lejjebb a léc. Van szerencsém tapasztalni egy ideje, hogy érettségizett fiatalok is képtelenek leírni két bővített mondatot helyesírási, nyelvhelyességi, vagy szintaktikai hiba nélkül. Úgy tűnik, ez odafent is feltűnt, buktatni meg büdös, ezért behódolnak az igénytelen és szellemileg visszamaradott tömeg igényének.

Szivből gratulázok, reméllem, eszért pokorra juttok köccsögök.

Ropi, almalé, hat takaró és súlytalanság

Kapcsolódó képMajdnem egy ültő helyemben olvastam el Chris Hadfield: Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak című könyvét – azért, mert letehetetlen. Mindig tudtam, hogy asztrunautának kellett volna mennem.
Közben viszont kifejlődött bennem egy víruskolónia, szóval a mai napot a láztól félig eszméletlenül töltöttem, durva izom- és ízületi fájdalmakkal (vádli, térd, derék, fej). Plusz torok. A láz kicsit visszalépett, a fájdalom maradt, és nagyon rám férne egy zuhany, de alighanem folyékony jégnek tűnne, ezért nem merek nekilátni. Nem kellett volna annyit hülyéskednem a kanyaróval. (Ami ellen hiába oltottak be, nem vagyok védett, mert az 1989 előtt születettek csak egy oltást kaptak, ami szart nem ér, jó, mi?) Hát persze, hogy holnaptól 2 napig szabin vagyok . :D (Nyilván akkor intéztem, mikor még nem volt semmi bajom.)
Van rá egy fogadásom, hogy a köcsög főnök fertőzte végig a csapatot melóban, már egy hete fuldoklik az irodájában, faszér’ jön be, hisz úgyse csinál semmit.
A felső szomszédék retardált kölykét meg úgy megcsapdosnám, egész álló nap úgy trappol le-föl, mint egy beszpídezett ménes, baszdmeg. A világ legrémesebb vicce, hogy mindenütt a hulladékok szaporodnak a legjobban.

Is this an experiment…?

So, there is this book by Nicholas Carr – The Shallows: What the Internet is Doing to Our Brains. One of the most terrifying pieces I’ve ever read. Brilliant  Scary. True.
It was so uncomfortable reading it as a bookworm AND an internet addict, I’m still upset a little bit.
Give it a shot.
Képtalálat a következőre: „internet”

Ne olvasd el, privát cucc!

Nagyon kimerítő ez az életnek nevezett tortúra. Egyre nehezebb a szar felett tartani a fejem pusztán abból a motivációból, hogy szarba fulladni nem valami elegáns dolog…
Így hát beoldalogtam a tudatmódosítás hamis menedékébe: amikor éppen nem hatszáz decibellel döngetem a rókkot meg a mettált, olvasok és filmezek.
Közelmúlt áldozatai:
Karin Alvtegen: A kitaszított (kiválóság, mint minden az írótól)
Maria Konnikova: Mesterelme – Gondolkodj úgy, mint Sherlock Holmes! (bő lére eresztett bullshit)
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei (hajléktalan akarok lenni, de csak nyáron)
Folyamatban:
Irvine Welsh: Mocsok (tényleg mocskos, de jó. Imádom Welsh-t.)

Nem linkelem őket, mert senki le se szarja ezeket a posztokat, emlékeztető funkciójuk van csupán, én meg tudom, miről van szó.
Egyébként megérkezett a tonnányi teaszállítmányom, és finomak.

 

Rövidhírek

  • Stranger Things kivégezve, tetszett, de kicsit szégyellem, hogy tetszett, mert akkora kliséhalmaz, mint ide Hongkong
  • belekezdtem a Dead of Summer-be, ami még nagyobb kliséhalmaz, de olyan erős nosztalgiarohamokat kapok tőle, hogy muszáj néznem (tényleg öregszem)
  • csináltam modern txt listákat a youtube-os playlistjeimről, mert a tököm tele van vele, hogy random videókat csak úgy törölnek meg priváttá tesznek, én pedig sose jövök rá, melyik dalt tüntették el az életemből
  • megint élénk, “másik dimenziós” álmaim vannak, nagyon kimerítőek
  • vége a szabinak, holnap megyek vissza a mókuskerékbe, alig várom, hogy kiderüljön, milyen meglepetések várnak (nem)
  • S., akivel másfél éve nem kommunikálok, Valentin napra küldött egy e-mailkezdeményt, hogy azt mondja, “Always”, hirtelen nem tudtam, hova sírjak (a röhögéstől). Szerintem félreküldte, vagy, ami még valószínűbb, véletlenül rákerültem a körleveles listára :D
  • rendeltem pár könyvet a bookline-től, és két nap alatt feladták a csomagot, ez még SOHA nem fordult elő
  • festettem egy bögrét, de még ki kell égetni (és a porcelánfesték továbbra is nagyon aljas cucc)
  • az elmúlt 5 napban írtam öszesen vagy 20 sort, no comment
  • találtam a gyógyszeres/hajcsatos/sminkes dobozom alján pár őskori óvszert, ki akartam dobni őket, de döbbenetes módon novemberig szavatosak, szóval… majd akkor fújom fel őket lufinak
  • próbálkozom a kalligráfiával, egész jól megy, szeretem, nagyon meditatív tevékenység, de a viaszpecsételéssel meggyűlt a bajom, egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik
  • Kitkat nincs elragadtatva a tonhaltól
  • álmos vagyok, jó éjt!

B-B, Baker Street

Minek ír blogot olyan ember, aki arra sem képes, hogy havonta egy posztot kiizzadjon magából? De tényleg. Legalább írná le, hogy: “oké, balfaszok, akik követtek, most fél évig le vagytok szarva, csokika”, akkor nem fárasztanám magam vele, hogy időről-időre felnézzek a hülye oldalára. Minden tisztelet kihalt ebből a világból. :(

Befejeztem a Sherlock 4. (utolsó?) évadát, elég furcsa zárás volt, de a sorozat maga rettenetesen hiányozni fog. Belenéztem a The Mick-be, de egyelőre elég harmatosnak tűnik, nem mondom, hogy rossz, de semmiképpen nem kacagtató, inkább csak olyan mosolyogtató típusú komédia, majd meglátjuk.
Elkezdtem újraolvasni A Tűz és Jég dalát (vagy 3 hónapja…), a sorozat már szinte ki is mosta az emlékeimből, mennyire jók ezek a regények, és mennyivel többek a filmre adaptált változatnál.

Próbálom minden egyes percben kitalált világokba vonszolni az elmém, hogy ne kelljen a valósággal szembesülnöm, de hosszabb távon ez is elég fárasztó. Nem tudom, mi lesz.

Képzelt Karácsony

2469671e13e222a6f863a0c7c220ae02Majdnem írtam ide egy karácsonyi ajándék listaféleséget, persze szigorúan dokumentalista felindulásból, aztán eszembe jutott, mennyire utáltam az iskolában, mikor az összes tetves ünnep és vakáció után az egész csoport előtt el kellett regélni angolul meg németül, hogy mit kaptál, mit vettél, hol nyaraltál… stb.
Egyrészt, mert senkinek semmi köze hozzá.
Másrészt, mert senkinek semmi köze hozzá

Összesen három nap szabadságom van decemberre (jó dolog az év végén kötött szerződés), szóval egy összefüggő hetet sem tudok itthon lenni (jó dolog 2016, amikor minden ünnep hétvégére esik).
Feladatok: csomagolás, csomagolás, csomagolás, e-bookok válogatása, tabletre töltése, kávéscsészék festése ajándékozási céllal, túrós rácsos süti, továbbá tonnányi linzerkarika (harang, csillag, szív, stb.) sütése, és ez még csak az, ami abszolút szükséges. Fogalmam sincs, mikor fogok rá időt szakítani.
Idei fogadalom, hogy nem küldök elsőként senkinek neten üdvözletet. Ha véletlenül valakinek eszébe jutnék, pont megérdemli, hogy elintézzem egy rapid Viszont kívánom!:)-mal az egyedülállóan szellemes, személyre szabott képeslapot, amit órákig keresett nekem a neten, vagy éppen maga szerkesztett, ja, bocs, olyanokat én küldtem tavaly (meg előtte, meg előtte, meg előtte…).
Tegnap azért belefért a nem létező szabadidőmbe egy színdarab (Képzelt beteg, jó volt, pedig Koltait ki nem állhatom), de a feljebb felsorolt tevékenységekre nemcsak időt, hanem teret is kéne szakítanom, az meg nem egyszerű, ha mindenkinek 3x annyi szabija van, mint nekem.
Boldog hideget.

Nukleáris

officemugVan az az unalomig koptatott jótanács wannabewriter körökben, miszerint: arról írj, amit ismersz!
Sokszor eszembe jut, mivel itt élek a 21. századi Európa egyik leglecsúszottabb segglyukában, tehát akár szociográfiai értékkel is bírhatna, ha naplóznám, amit nap mint nap látok, de… a francnak sincs kedve felidézgetni a sok  erre egzisztáló vértahó szubhumán akcióit; a halálosan unalmas kilátástalanságot, és a halálosan kilátástalan unalmat; a lakókörnyezetünk lepusztulásának napról-napra gyarapodó jeleit; a mindennapi élet afféle nevetséges, de húsba vágó problémáit, hogy pl. hol veszel kaját munkanapokon, mikor hónapok óta zárva van az egyetlen élelmiszerbolt, ami ebédidőn belül megközelíthető távolságban működött, vagy hogy délután simán várhatsz másfél órát, mire jön egy busz, ami átvisz a városod másik felébe (nem, a gyaloglás sajnos nem alternatíva, mert  konkrétan mocsár ill. főút vezet arra, bár fél napos kerülővel a nyomornegyeden át is meg lehet próbálni a kalandot).

Az írás nekem mindig menedék volt, eszem ágában sincs a saját világaimba behurcolni ugyanazt a mocskot, ami elől oda menekülök.
De talán ötleteket meríteni érdemes volna belőle.
Talán.

Fekete tükör és apokalipszis

metamorfozisA tudattalanomban élő stréber kislány még mindig csak akkor engedi meg magának, hogy beteg legyen, ha történetesen szabira megy (vagy hétvégén). Így hát a régen várt énidőmben itthon ücsörgök, pengék nőnek a torkomban, és pulcsi-poncsó-takaró-takaró-30 centire maxra benyomott hősugárzó kontextusban vacogok.
Arra azért volt időm, hogy befejezzem a Mr Robotot (nagyon kiábrándító évadzáró, nem biztos, hogy nem kaszálom), a The Fall-t (ez tetszett, és különben sem tudnám kaszálni, mert vége); belekóstoltam a Black Mirrorba (meglátjuk); megnéztem a The Nice Guyst (annyiszor megfogadtam már, hogy ha egy filmet 3x kellene letölten megvásárolni a torrentboltban, mert minddel van valami baj, azt a filmet egyáltalán nem nézem meg, mert kiterjedt tapasztalataim szerint minél többet küzdök egy kontentért, annál szarabbnak bizonyul, de nem vagyok valami nagy bajnok a fogadalmak betartásában, lényeg a lényeg, túlértékelt fos ez is) és a Janis: Little Girl Blue-t (átlagos életrajzi film); továbbá elolvastam két egészen kiváló regényt (a Szégyent Karin Altvegen-től és az Őrangyalokat Kristina Ohlssontól, nem tudom, miért, de a skandinávok valahogy mindent jobban csinálnak, mint Európa többi részén szoktuk).
Álmomban egy furcsa, apokaliptikus játékban vettem részt, ahol minden versenyzőnek volt egy kis galambdúchoz hasonló kamrája, egy különös puzzleszerű játéka, aminek a kirakásával kibekkelhetett bizonyos katasztrófákat, azok ugyanis egymást követték (földrengés, vihar, sav hullott az égből, stb.), én viszont természetesen nem figyeltem, mikor ismertették a  szabályokat, ezért csak ad hoc evickéltem el a különböző halálnemek elől. Végül valahogy elvesztettem a cipőmet is, ezért kénytelen voltam repkedve közlekedni (nem volt igazi euforikus álomrepülés, de azért ez is valami).
Egyébként depressziós vagyok, enervált és tökéletesen terméketlen. Vagy terméktelen. Hát, végülis mindegy.

“You’re one fucked-up adult”

Furcsa, hogy milyen szép szinkronicitásbn talált meg  Lugossy Gyula – A rejtőzködő c. regénye (vagyis én találtam rá a könyvtárban) és a Demolition.
Azért furcsa, mert az eddigi legkomolyabb egzisztenciális válságom kellős közepén jön szembe két történet, ami egészen konkrétan fókuszál rá, milyen, amikor egy átlagos, normális, jóravaló ember egy szép (tragikus?) napon beint az egész dögunalmas, értelmetlen mókuskeréknek, ami az élete, és beleveti magát az ismeretlen szakadékába.

Valóságos tanulságcunami, sok-sok bólogatás és néhány könnycsepp, és tudom, hogy ez nagyon közhelyes megállapítás, de annyira felkavaró, ellentmondásos érzés szembesülni vele, hogy másokat szinte szóról-szóra ugyanazok a kétségek gyötörnek, mint engem.
Felszabadító, mert ezek szerint nem vagyok teljesen bolond (vagy nem vagyok vele egyedül), és rettenetes, mert ők sem találtak kiutat, ami megerősíti a fojtogató gyanút, hogy ilyen valójában nem is létezik.
Szar ügy.

A cím keltse fel az olvasó figyelmét!

twinbodyA legfrissebb áldozatom a két napon beül kivégzett A sziámi ikrek szexuális élete c. opusz Irwin Welsh-től (igen, a Trainspottingos srác). Túl azon, hogy egy igen szórakoztató krimi, ami olvastatja magát, van pár elég kemény kis gondolati magja, amin el lehet rágódni az utolsó oldalt követően is. Bár véletlen, hogy nem sokkal a Beautiful You után olvastam, rokonnak érzem a két regényt, csakhogy ami Chucknak valamiért nem jött össze (impresszív képekből lélegző történetet és plasztikus karaktereket teremteni), azt Irwin ragyogóan megoldotta. Társadalomkritika pipa, amerikai álommal való leszámolás pipa, de ami nálam a legjobban megfogta a gerelyt, a nemi szerepek változásának (eltűnésének?) boncolgatása.
Szeretném azt hinni, egyelőre disztópia, hogy minden nő biszex (vagy kötelezőnek érzi úgy viselkedni), minden nő a férfiak áldozata (ami aztán vagy szadista, férfias harcossá teszi, vagy mazochista, önsorsrontó, ronccsá, akit a világ minden szakmai sikere sem győz meg arról, hogy értékes ember); a férfiak pedig végképp önmaguk paródiájává váltak: ha éppen nem melegek, pedofilok vagy nemi erőszaktevők, egy hal(!) kasztrálja őket; ragyogó kiállású tűzoltók, csak éppen a szex meg a pénzkeresés nem megy nekik; sikeres írók, de a kapuzárási pánik szánalmas bohóccá teszi őket, ezért aztán a tulajdon lányuknál fiatalabb csibék őszintétlen hódolatába kapaszkodnak; tehetségtelen lúzerek, akiket az irigység végül aljas, nőgyűlölő szörnyetegekké tesz.
Nagyon tetszett a két főhősnő kapcsolati dinamikája, ami persze elnagyolt, sőt, néha groteszk ecsetvonásokkal lett megfestve, de remekül érzékeltette a kettéhasadt (kettéhasított) női identitás részeinek küzdelmét egymásért és egymás ellen, hogy aztán mindketten felismerjék, összetartoznak, és az ellenség odakint van.
Első pillantásra könnyű lenne rásütni a regényre, hogy tulajdonképpen egy feminista mű, de ez csak a felszín, mert bár a sztori végén a girlpower kerekedik felül, menet közben a szerző azért a nőkről is elég markáns, és cseppet sem hízelgő kör(kór)képet vázol fel.

Erősen ajánlott olvasnivaló, 5/5, de gyenge gyomrúak óvatosan kóstolgassák.

Az ember legjobb barátja a könyv

Néhány nap (nem túl produktív, de legalább pihentető) szabadság végre lehetővé tette, hogy érdemben olvasgassak. A legutóbbi áldozatok:

Nyírő József: A mádéfalvi veszedelem
Tartottam tőle, hogy túlságosan népies hangvételű lesz az én ízlésemhez, de kiváló írás: a legszórakoztatóbbak pedig pont a tájnyelvi kifejezések voltak benne, imádtam őket, kár volt eddig tartogtani ezt a regényt. 5/5

Monaldi-Sorti: Imprimatur
Összevissza kapdosok bele a sorozatukba, ha minden igaz, ez lenne az első rész. Igazi vérbeli kalandregény, igazi, kalandregényhez méltó figurákkal, de a történet hajszálnyival bővebb lére van eresztve a kelleténél. Nem mondom, hogy unatkoztam, de azért ekkora  terjedelem indokolatlannak tűnik. 4/5

Chuck Palahniuk: Beautiful You
Palahniuk-i disztópia, jó ötlet, gyenge kivitelezés. Sajnos az undorító polgárpukkasztásből ebbe a regénybe csak az undorítóból jutott, de azért a kezdő jelenetre történő rátekerés a sztori végén nagyon tetszett (lehet, hogy az első jelenet egy külső prompt volt). Azt, hogy az író elég hiteltelenül írt a női test működéséről a homoszexualitásával magyaráztam, de lehet, hogy tévedek. Chucktól ez így is, úgy is kevés. 3/5

“A férfiak disznók, ugye tudja?”

Nem mai fejlemény, de hogy valami érdemlegeset is rögzítsek: elolvastam (majdnem egy ültő helyemben) Karin Slaughter: Az eltűnt lány – Húsz évvel később c. thrillerét, és mindenkinek ajánlom, aki nagyon alapos agyradírra vágyik. És erős a gyomra.
Az elején bosszantott a szájbarágóssága, de mikor igazán beindultak az események, ez csak segített sztoriban maradni. Nagyon jó olvasmány volt. Semmi nagy tanulság, vagy szépirodalmi mérföldkő, de egy igazán erős, pörgős regény, őszintén szólva sokkal jobban élveztem, mint az utóbbi 2-3 Nesbo krimit, pedig azokat se tartom rossznak (attól még mondjuk túlértékeltek, de igazán nem rosszak^^).

Északon a helyzet

introvertingEgy hétvége alatt átzabáltam magam 3 rész Wayward Pines-on. Mármint a könyveken. Elég jók voltak, mondanom sem kell, hogy jobbak mint a sorozat, de azért annak is nekiestem, bár eddig elég harmatos a második évad. Nem tudok élvezni egy történetet, ha nincs kivel azonosulni, márpedig itt nem nagyon akad.

Tíz hete nem voltam szabin, azt hiszem, már aféle Stockholm-szindrómám kezd kialakulni.

Egyébként két ember helyett dolgozom, nagy technikai probléma van a melóhelyen, ami elsősorban engem érint (miért is ne), a bookline.hu megint szivat (ha nem tudjátok küldeni, amit rendeltem, miért kell 3 hétig hitegetni vele? főleg most kellemes, hogy ajándék lett volna), az időjárás szar, és a hétvégén is az lesz, nehogy úszhassak egyet-kettőt a szabadságom alatt, fogalmam sincs, honnan fogom beszerezni a Metal Hammert (meg a napi betevő ebédemet, de az kisebb gond), mert éppen felszámolás alatt a CBA, ahol eddig kapható volt, kinyírtam a gyönyörű, egészséges aloe verámat (túlöntözés), a félig fogadott macskám kb. eltűnt, aluszékony vagyok, mégis mindig fáradt, ha leesik 3 csepp eső, fél napig nincs net (KURVA ANYÁDAT, INVITEL!), szóval ilyen apróságok, hogy amerikai helterskelter meg török puccs már el se jutnak az ingerküszöbömig.
De legalább a kókuszos citromtortám isteni lett.

Isteni színjáték, kár, hogy monodráma

Az elmúlt napokban próbáltam komolyan erőt venni magamon, és az olvasás (Kalitkába zárt álmok – hehe) mellett elkövetni némi kreativitást is, de még mindig csak a karakterépítésnél tartok, remélem, nem múlik el a lelkesedésem a téma iránt, mire végzek a törzsgárdával.

Jól jönne egy kis szakmai szado-mazo most, azt hiszem, dehát ugye már nincs kivel megvitatni a felmerülő problémákat, szóval majd megoldom őket egyedül, ahogy jó ideje minden mást is az életemben.

Tavaszi szél és egy kis thriller

behódolásMagyarország, 2016. február 22., hétfő

Spagettipántos, lila topban, fehér sortban és vastag, szürke zokniban napoztam az erkélyen. Mérsékelt lelkesedéssel, inkább csak megszokásból Coca-colát szürcsölgettem és Michel Houllebecq (csókoltatom a francia neveket) Behódolás (Soumission) c. regényét olvastam. A szél tavaszt, a nap állása őszt sugallt, én pedig a kezemben tartott könyv miatt borzongtam meg időről-időre.
Ez a regény egy vakcina: a bőr alá kúszik, és beindítja az ember szendergő immunrendszerét. Elvi okokból soha nem javaslok kötelező fogyasztásra műalkotásokat, de ezt az írást tényleg minden öngyilkos hajlamú, sötét migrisimogatónak előírnám.

Persze lehet, hogy csak a vállukat vonogatnák rá, és a regény mondanivalója éppen ez: az behódolás2értékvesztett, elidegenedett,  létezése értelmét pusztán materiális javakban mérni képes, hímnemű(!) nyugati ember számára, amennyiben anyagi hátrányokat nem szenvedne tőle,  tulajdonképpen kényelmes megoldás lehetne az iszlamizáció. Ez a vallás sokkal racionálisabb képpel rendelkezik a férfiakról, mint a kereszténység, és térítési szempontból ez nem kis hatalmi előnyt jelent. A recept jól ismert: keress egy magányos, elveszett lelket, ígérj neki 77 szüzet meg egy paradicsomot és máris a kezedbe helyezi az életét…

Ja, hát a nők, a nők nem tényezők, ez Houllebecq írásában végig rendkívüli módon bosszantott, aztán utólag rájöttem, hogy  (függetlenül attól, hogy ő maga mennyire érzi sajátjának ezt az attitűdöt – valószínűleg nagyon is, és ezért ki tudnám rugdosni a maradék fogait) ez az egyik legfontosabb kulcseleme antihősünk, Françoise karakterének.
És ettől olyan iszonyúan ijesztő az egész: simán elhiszem, amit olvasok, mert magam is tapasztalom, milyen mélyen gyökerezik a nők lenézése/gyűlölete az ún. férfiakban kis hazánkban – csak remélni merem, hogy Franciaországban ez a mozzanat ölt némi fikciós jelleget…

Ez egy rossz regény: túl sok a duma, ellenszenves a főszereplő, kevés az esemény, hálátlanul bánnak fontos(nak hitt) karakterekkel, ugyanakkor egy okos, elgondolkodtató és hátborzongató pamflet egy lehetséges európai jövőről, ami remélem soha nem fog megvalósulni.