Élni jobb, mint kiégni… állítólag

Leesett egy üveg körömlakk, és széttört, kiváló a levegő. Figyelembe véve a Guiness-t is, mély álomra számítok. Délután többször majdnem összeestem (vérszegénység+időjárás+alacsony vérnyomás), de már valahogy nem vagyok álmos.
Kaptam hírt J-ről, nem olyan nagy a baj, amilyen lehetne, de kiderült, hogy valószínűleg gyógyíthatatlan betegsége van. Nagyon elterjedtek manapság az autoimmun szarságok, oké, hogy genetika, meg régen is volt, csak nem tudták, mi baja, de valószínűleg az sem segít, hogy szanaszét tépetjük magunkat a kurva stresszel.
Nagyon sokat gondolok rá, és egyre többet, hogy kurvára rossz vágányon van az életem. Illetve, hogy nincs olyanom. Hatkor kelek, mert úgy megy buszom melóba, odaérek fél nyolcra, ott vagyok fél ötig, hat körül érek haza, aztán pár órát dög fáradtan tengek-lengek itthon, mint a mosott szar, mielőtt bedőlök az ágyba. Másnap repeat.  Vagyis a meló nem nyolc órámat veszi el, hanem 12-t.
A hétvége nem elég a pihenésre, és nyugalmam sincs, érdemi szabadságról meg ne is álmodjunk, eleve 30 kurva napom van egy évben összesen, de azt sem akkor veszem ki, amikor akarom. Egy hétnél tovább eleve nem lehetsz távol, előre tervezni meg kb. 2 napra se lehet. Mert valamelyik agyhalott fejes épp leküld egy kibaszott fontos excel táblát, amit fel kell tölteni a következő x napban, mert különben megáll a világ, és ez persze fontosabb, mint az én józan eszem, egészségem, magánéletem, életem. Persze, pénzt adnak érte. Amit csak arra van módom és időm elkölteni, hogy alapszinten alkalmas legyek a további rabszolgastátuszra.
Észrevettem, hogy kezdem komolyan megutálni a nyugdíj előtt álló kollegák mellett a terheseket is. Irigység, nyilván. Én is nagyon bírnám, ha ripsz-ropsz otthagyhatnék mindent melóban (a többiek nyakára), mint kutya a szarát,  és aztán  1-2-3 évig nyaralhatnék itthon – úgy, hogy közben nem halnék éhen. Ja, tudom, napi 6 pelenkázás keményebb meló, mint napi 10 óra agybaj teljesen fejvesztett projektekben, hogyne. Azért rohan vissza dolgozni minden kollegina. :] Nem akarok megkeseredett ember lenni, de azt hiszem, késő.

Advertisements

Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

YULE

Túl vagyunk az év leghosszabb éjszakáján, ha elmaradnak a kozmikus kataklizmák, a fény lassan megpróbálja magát visszacsempészni az életünkbe. Ave, Capricornus. Engem sejtről-sejtre megöl a hideggel kombinált sötétség, szerintem valahol mélyen igazából növény vagyok.
Próbálom kiverni a melóval kapcsolatos stresszt a fejemből, és nem végtelen exceltáblázatokkal álmodni, ennél többre nem futja az energiatartalékaimból, az is kisebb csoda, hogy félig-meddig sikerült becsomagolni az ajándékokat, és hogy hatalmas elszántsággal összeeszkábáltam 3 doboz sütit (tervezett sütési mennyiség kb. egyharmada, jeee).
Hajnali fél 4 óta ébren vagyok (jelenleg 23:10 van), erős koncentrációt igényel, hogy betaláljak a fürdőszobaajtón, ráadásul hajat is kéne mosnom.
Még ma meg kellett volna írnom 2 levelet (J-nek és F-nek), de egyszerűen nem vagyok képes rá. Azért azt csendben megjegyeztem magamnak, hogy előbbi az unokahúgáról küldött fotót, utóbbi a kislányáról videót, cukik, meg minden, de engem 2 másodpercnél tovább egyetlen gyerek sem érdekel.
Kellene keresni valami gyerekdicsérő bullshitgenerátort, mert a “nagyon aranyos” huszonhatodjára nem hangzik túl hitelesen (pedig élőben már egész jól tudom leplezni az arcomra kiülő kétségbeesett unalmat is babafotócsodálás alatt, fejlődök én, csak hát lassan, mert igazából leszarom).
Azt hiszem, nagyon rám férne egy jó kis berúgás, ez most csak úgy eszembe jutott.
Kikészít ez a csuklás.

Azért vannak? Hol vannak?

adultfriendsFáradt vagyok és szomorú.

Ma jelentkezett J., hogy élek-e még, vagy haragszom-e rá, vagy mi van. Október 7-én írt nekem utoljára, arra már nem reagáltam. Egyrészt, mert nem volt kedvem újabb kényszeredett levelet összerakni, másrészt mert kíváncsi voltam, mennyi idő után kezd el feltűnni neki, hogy nem válaszolok. Hét hét nem is olyan rossz, a csontvázam alapján még azonosítható lenne a hullám, ha ennyi idő múlva nézne rám valaki…
Többször elég egyértelműen megírtam neki, hoogy szükségem lenne némi realtime beszélgetésre, meg hogy mennyire megsoroztak a tragédiák, érdemi reakció nem érkezett, szóval részemről ennyi volt.

A másik ilyen semminekvaló álbarát az Angyal, aki órák hosszat tud mesélni a saját dolgairól, amik általában érdekesek, szóval ez nem is gond, de ha havonta egyszer eszébe jut megkérdezni, hogy hogy vagyok, én meg tolok rá egy cry for helpet (nem hazudok, ez van), annyit tud rá felelni, hogy: “sajnálom :(“. És ennyi! :D Köszibaszdmeg. Én meg mit össze breakelek állandóan, hogy visszarángassalak az elmebaj széléről, öntöm beléd a lelket, mikor mindenki csak legyint a lúzerkedésedre, vigasztallak, mikor megbántanak, ha kell, napokig… Tudod mit? Meguntam.
Tehettek egy szívességet mind a ketten.

Rock, ércsivágcsi és onlinebolt-kór

heartlessEgy hétvége, ami csak belülről tűnik hasznosnak.

Másfél napja a digitális apokalipszis utáni időkre (értsd: mikor majd betiltják a torrentezést, ez lesz az én örökségem a világnak) elraktározott zenei tartalékaimat szelektálom/aktualizálom/címkézem/pakolászom, döbbentes, pár év alatt mennyit változik az ember ízlése. Persze az egész onnan indult, hogy helyet kellett felszabadítanom a laptopom agyában, mert a 6 és fél gigás Riverside FLAC diszkográfiát már kezdte megérezni, aztán elkezdtek sorban dőlni a dominók… Megfigyeltem, hogy így vagy úgy mindig a zenéhez menekülök a valóság elől.
Az egészségügyi kanosszajárás folytatódik a családunkban, ezért most körülöttem kb. mindenki kétségbeesett és idegbeteg, én meg próbálok nem gondolni rá. Kivéve persze a rémálmokat, meg azokat a néhány másodperces belső dührohamokat, mikor végiggondolom, hogy meg kéne ölnöm magam a francba, végső soron az életnek úgysincs semmi értelme.

Közben elolvastam a Kezünkben a jövőnk c. ifjaknak szánt opuszt, senkinek nem ajánlom, egy újabb regény, ami fantasztikus is lehetett volna, de végül egy nagy semmi lett belőle.
Továbbá dühömben a seggére vertem majdnem egy kilónak a netes barangolásaim során, mert nincs egy normális nyári rongyom, amit felvegyek.
Nagy szükségem lenne J-re most, de sajnos a legjobb barátommal való kapcsolatomból egy havonta váltunk egy kötelességszagúan terjedelmes e-mailt típusú torzó lett, a többiek meg sosem értettek meg igazán, szóval a lelkizést is mono módban kell megoldanom (mit nem)?

Az élet szép.

 

Scully tévúton, hipokriták, sütifilozófia

satisfiedBefejeztem a The Fall 2. évadát – nem volt rossz, de Stella karakterét tuti egy olyan pasi írta, aki nem ismeri a nőket.

Sütöttem linzerkarikákat – még nem kóstoltam őket, de jól néznek ki, édesre vágytam. Miközben gyötörtem a tésztát, arra gondoltam, vajon nevetségesek vagy idegesítőek-e inkább azok az emberek, akik kiselőadást tartanak nekem az életcélok fontosságáról (igen, nekem nincs olyan, és már nem is titkolom), miközben:

  1. Életük masterplanje kb. az, hogy végül műanyag darabokat ragasztgathassanak mások körmeire, vagy hogy felturbózhassák a szar kocsijukat – vagyis olyasmire verik a… mellüket, amiken én már az óvodában túllendültem szellemileg
  2. Olyannyira hülyék/idealisták (tehát hülyék), hogy nem veszik észre, hogy belőlük soha az életben nem lesz elismert zenész/költő/modell/multimilliomos akármi, mert nincs hozzá elég tehetségük/realitásérzékük/megjelenésük/gyomruk/kapcsolataik/ugrótőkéjük.

Arra jutottam, hogy mind a kettő. Mármint nevetségesek és idegesítőek is egyben.

Megírtam a szerelmes levelet mélyen tisztelt adóhatóságunknak, miszerint szeretném, ha nem nekem kéne összekukázni, mennyi lóvét vontak le tőlem tavaly, ha már úgyis a seggük alá lett tolva minden adat, akár össze is húzhatnák őket egy excel-táblába mindannyiunk örömére. Az egy százalékom a beagle fajtamentésnek megy idén, remélem, kijön belőle egy csomag táp, vagy ilyesmi…

Három hete lógok J-nek egy emillel, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy úgy tegyek, mintha elhinném, hogy érdekli, mi van velem. Miután végképp elváltak útjaink S-sel, írtam neki (J), hogy nagyon kéne, hogy realtime beszéljünk, mert baszottul ki vagyok borulva – komment nélkül hagyta a dolgot a következő levelében, de legalább tudom, hányadán állunk.

Nőkkel nem jó barátkozni, mert ha jobban nézel ki, titokban úgyis utálnak érte, ha jobban néznek ki nálad, nem értik meg a nyomorodat, plusz ejtenek az első szembejövő faszért, de rájöttem, hogy a heteró pasik se jobbak, mert ugyanez pepitában (puncival). Szóval maradnak a melegek, egyébként velük egészen jól meg is értem magam, szerencsére. Csak nincsenek valami sokan az ismeretségi körömben (mondjuk abban összesen nincsenek sokan).

 

Voahmrrrrghhhbahrötty

mókuskerék

Semmi értelmes dologra nincs időm. Se energiám. A kreativitásom mínuszban, társasági életem mondjuk eddig se volt, de mostmár teljesen sansztalan, az olvasás fáraszt, a netezés meg kimerül annyiban, hogy elolvasom a híreket… Mivel mindig projektek kapcsán kutakodtam… annyi ötletem lenne, amit meg kéne írni, de fáradt vagyok, feszült, plusz mintha egy alagútban rohannék, aminek sosincs vége (utóbbin az se segít, hogy sötétben kelek, és sötétben jövök haza melóból). Zig idegesít, J-re nincs időm, S meg lassan kötelező programnak érződik már… thatslife.
Szánalmas.

Gyomorgörcs

Harmincvalahány fok, megszavazott médiaadó, holnap kezdődő foci vb (nem érdekel…).

Kialvatlanság, vérvétel, magányosság, minden egyes tweet és mail egy tőrdöfés a szívembe.

J barátnőzik, és úgy mind a négy ember által le vagyok pattintva a nyáron, akik szóba jöhettek volna társaságként. Mondjuk én se annyira törtem magam programszervezésssel, de basszus, miért nincs nekem egy barátom 50 km-en belül, aki csak úgy beállítana néhanap, és nyakon csípne és elvinne bárhová valahogyan akármit csinálni…? :(

Ez pedig így nagyon nem jó, mert megint rosszabbul vagyok, a magány meg a betegség pedig a legrosszabb kombináció. Ja, és mellé a nyár. A fellibbentett kalitkatakaró… jól nézd meg, miből maradsz ki, lúzer!

Cam?

Az áprilisi időjárás nem szeszélyes, hanem nyomoronc és borús.

J-re haragszom, mert toszik jelentkezni, ráadásul nem vagyok jól.

Az egyetlen pozitívum a mai napban, hogy írtam valamennyit, és nem is rossz, azt hiszem. Bár ismerős terepen voltam, de így is büszke vagyok rá.

Meg kéne nézni A csajok bosszúját, csak még nem tudom, milyen formában. Az vajon rendellenesnek tekinthető, ha kedvelem Cameron Diazt..? Valahol biztos az.

Fáradt vagyok és egyedül érzem magam.

The Secret Life of the Worst

tea1Filmezés J-vel, nagyon tetszett és kicsit meg is rázott, ami elég szép eredmény a jelenlegi totális érzelmi nihilemben.
Aggasztóan elsivárosodtam, megfigyeltem magamon, hogy olyan vagyok, mint egy egészségesen fejlett pszichopata: produkálom az elvárható viselkedést egy adott érzelmi szituációban (aggódó fejet vágok, nevetek, együttérzően bólogatok), de belül nem érzek semmit.
Egy büdös nagy NEM ÉRDEKEL serceg a lelkivilágom kivetítőjén, és ez már hetek óta így van. Immunizált az Investigation Discovery, vagy nem tudom…
Vagy agyi gond. A cortex tudja, hogy mit kellene érezni, és létre is hozza a hozzá tartozó viselkedést, de érzelmi átélés nincs.  Valami nagy gebasz lehet a limbikus rendszeremmel. :(
Még Z. se tud érdekelni, sőt, könnyedén kerülök mindenféle csicsergős szósölmédiát is, hát ez tényleg kóros lehet.
Pedig telihold van!

Egy zseni vagyok…

aranyfeny11391321241139132344Azt álmodtam, hogy J. rátalált erre a blogra, és megszállott kíváncsisággal firtatta, “ki az a Z.” Vicces. :)
A valóságban nincs szegény nincs túl jól, nem nagyon sikerül kimásznia valami makacs takonykórból. Még mindig nehezen hiszem el, hogy én megúsztam (lekopogás helye).
Azért kell fán kopogni, mert a fakopogtatás ősi démonűző rítus. Állítólag. Ismeretterjesztő rovatunkat hallották.
Nincs sok hírem, próbálom életemben először normálisan megélni és megcselekedni a búcsúzást.
Nem elszaladni, kiszakadni, megszakadni, visszakapaszkodni, hanem szembenézni vele. Ma is nagy volt a kísértés, hogy vállaltan elsunnyogjak a sűrű ködben a meló végeztével, de megszavaztam, hogy felbumlizzak a nagy faluba még egy utolsó összeborulásra. Persze ettől még lehet, hogy nem lesz belőle semmi, de tőlem ez is nagy dolog. Hogy benne lennék, ha…
Lehet, hogy ez súlyosabb probléma az életemben, mint hittem. Mármint a búcsúfóbia. Lehet, hogy nemcsak a dolgok lezárását cseszem el miatta, hanem a soron következők elkezdését is ellehetetlenítem. Lehet, hogy ezért élek a múltban.
Lehet, hogy totális idióta vagyok, amiért ezt a nyilvánvaló összefüggést eddig nem sikerült felfedezni.
Nos, majd meglátjuk.

Már megint, basszus

Mindig azt hittem, hogy akik elfeledkeznek a fontos dátumokról, évfordulókról, szülinapokról stb. azok egész egyszerűen nem szeretik az adott embert, akit köszönteniük kellene. Mert ami (aki) fontos, azt nem felejtem el, és nem igaz már, hogy nem tudod bevésni a naptáradba azt a 2-3 napot…
Hát rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Idén másodszor ment ki a fejemből születésnap, és ezúttal nem is akárkié, hanem J.-é, aki minden túlzás nélkül az egyik legeslegfontosabb ember a életemben (nincs sok fontos ember az életemben… nincs sok ember az életemben…).

Tulajdonképpen nem is a születésnapját felejtettem el, hanem felköszönteni, meg hogy hanyadika van. A napok őrült tempóban követik egymást, és a fontosak is egy szempillantás alatt tovatűnnek. Nem győztem bocsánatot kérni, és agyonfurdal a lelkiismeret. Rohadt régen éreztem ilyesmit, hát nem jó. :(
Szerencsére még szóba áll velem, pedig meg sem érdemlem. Szar barát vagyok.

Második…

A fogadalmak gúzsba kötnek, de azért a második napon feladni még tőlem is szánalmas volna.
Csengőfrászra ébredés, túlélt nap, nagy találkozás a csapatokkal, puszik, pacsik. Az új év alkalmából kicsit mindenki kevésbé utálja a másikat, kíváncsi vagyok, meddig fog tartani. Azért jó lenne már nem töksötétben nekiállni a melónak.
Hó még mindig nincs, ez a tél egy vicc. És már a madarakban sem lehet megbízni.Haragszom J.-re, mert egész ünnepi szabi alatt egy “élsz-e, baszdmeg”-re sem méltatott a “boldog karit”, meg ilyeneken kívül, pedig tudta jól, hogy ráérnék kicsit többet kommunikálni. Erre tegnap ír egy e-mailt, hogy legközelebb ő melyik filmet AKARJA megnézni, és link. Ennyi. Miért nem lehet virtuálisan pofán csapni az embereket? Nem kell velem barátkozni, ha csak filmklubot akar fenntartani. Jó, én se kerestem őt. De az más, mert neki van élete, tehát úgyse érne rá, bezzeg én… Mindegy. Az az igazság, hogy egyetlen igazi baráttal indítom az évet, ez pedig S. Ha valaki egy éve ezt mondja nekem, minimum gyomron simogatom, és lőn. És most kezdődhet a kiszolgáltatottság, hogy mi lesz, ha ő is lekoptat szépen, ahogy az szokás.
Ugyanazokat a köröket futom egész életemben, nem csoda, hogy már hánynom kell mindentől.