La Mante

Képtalálat a következőre: „mantis”Nagyon nyögvenyelősen indult az ismeretségünk, aminek csak részben volt oka a francia szöveg+angol felirat figyelemigényes konstrukció és a sorozat lassú tempója, a legjobban az zavart, hogy a főpasi (Damian alias Fred Testot) olyan zavarbaejtően hasonlít az egyik (nem túlságosan szívem csücske) kollégámra, hogy komoly kihívást jelentett észben tartani, hogy eznemagergő-eznemagergő-bakkerteljesenúgynézkideeznemagergő.
Szerencsére végül nem kaszáltam a La Mante-ot, mert az összes hibájával, logikátlan húzásával és elvarratlan szálával együtt egy nagyon is velős kis sorozat, ami sokkal több annál, mint aminek első pillantásra látszik.
Nem egyszerűen egy hatezredik nyomozós-sorozatgyilkosos széria, hanem ütős rávillantás a férfi-nő relációra is, elsősorban abból a szempontból, hogy utóbbiakkal szemben mennyire nem fair az előbbiek által irányított társadalom.
Nevezetesen, hogy felváltva bánnak úgy velük mint egy darab hússal és egy darab szarral, aztán ha erre nem behódolással reagálnak, hanem visszafizetik a kölcsönt, akkor ráadásul meg is bélyegzik őket, hogy micsoda szörnyetegek, és büntetést kapnak a nagyon is adekvát reakciójukért.

Jeanne a sorozat elején valami női Hannibal Lecternek van eladva, aztán szépen lassan kiderül, hogy hát igen, brutálisan megölt 7-8 férfit, de ha közelebbről szemügyre vesszük az áldozatait, mind bőven rászolgált. Ugyanolyan fajta hulladékok voltak, mint az ő férje, aki verte, és az ő apja, aki kislány korától erőszakolgatta, nem mellesleg az anyját is eltette láb alól, mikor az  rájött, miféle aberráltat sikerült kifognia.

De ha nagyító alá tesszük a többi női karaktert, hasonló mintázatot találhatunk.
Jeanne lelkes rajongója, Virginie, azért válik hűséges másológyilkossá, mert egy bántalmazó apa által lerakott alapok után egész életében azzal kell szembesülnie, hogy a férfiak megvetik, mert testileg nem tökéletes(en) nő. Akció-reakció, konklúzió: fúj, micsoda szörnyeteg!

A nyomozónő, akit a remélt és kiérdemelt előléptetés kapcsán azzal üt ki a nyeregből egy férfi, hogy ő történetesen valakinek a valakije, erre ő ellenszegül az új góré parancsainak, van pofája jó szimattal gyanakodni, hogy Damien valamit eltitkol a csoport elől – sőt, még az is kiderül, hogy a magánélete sem fáklyásmenet, nevezetesen otthagyta a férje magára a gyerekkel: beugat a főhősnek, fúj-fúj, micsoda ellenszenves, hisztérikus picsa!

Bezzeg a kétbites, csinoska, szubmisszív Lucie, akinek a képességei kimerülnek abban, hogy termékeny és köcsögöket gyárt, nos, ő lesz a hercegnő, akit meg kell menteni, akiért aggódni kell, különösen mikor kiderül, hogy hamarosan kétszeres ANYA lesz (ami nyilvánvalóan az egyetlen funkció és szerep, mely kapcsán egy nőnemű ember értékesnek minősülhet a társadalom szemében). Pedig olyan hülye szegénykém, hogy öt évig nem veszi észre, hogy a legjobb barátnője nem nő, és kissé szociopata, dehát ez kit érdekel. Gondolkodás nélkül feláldozzák érte az összességében sokkal hasznosabb és értékesebb Jeanne-t (az más kérdés, hogy ezzel ő tökéletesen jól jár majd, most nem ez a lényeg). És maga Jeanne is csak anyai minőségében tud csak megváltást (és nézői szimpátiát) nyerni a történet végén.
Tanulság: a férfiak csak akkor hajlandóak áldozatot hozni érted, ha hagyod magad felcsinálni. Hiszen mi másra is lennél jó, ha nőnek születtél…?
Vagy sáskának?

Advertisements

“Semmi sem akarok lenni, csak boldog!”

drón kósa istván téli almafákViszonylag normális tempóban elolvastam Jonathan Franzentől a Tisztaságot (Purity).
Amennyire emlékszem, ez az első regényem tőle, és belépőnek egészen jó volt. Terjedelmes mű, és itt-ott erősen húzni kellett volna a szövegből, de miután leküzdöttem az enyhén émelyítő wtf érzést az elején, egészen szórakoztató olvasmánynak bizonyult. Széles spektrumú történet, afféle zsurnalisztikus realizmusban megírva, amiért én általában meg vagyok veszve (lásd Tom Wolfe, RIP). Tetszik, hogy térben, időben és a karakterek terén is bátran mozog az író, bár az utóbbiak közül néhány karikaturisztikusnak tűnik.  Pl. a fiatal Anabel, akit valószínűleg a borderline személyiségzavar DSM-listája alapján sikerült megalkotni. Ott volt egy komoly késztetésem, hogy átlapozzak pár oldalon, aztán úgy döntöttem, ez nem túlírás, hanem írói szándék, hogy az olvasó átérezze, milyen rohad fárasztó lehetett szerencsétlen Tomnak elviselni ezt a hibbant, passzív-agresszív picsát, szóval végül átszenvedtem magam rajta.
Abból a szempontból is tanulságos olvasmány volt, hogy volt alkalom elmélázni rajta, mi különböztet meg egy korszakos remekművet egy tisztességes iparosmunkától. Mert itt valami hiányzott. Az a bizonyos szikra.
A szerkezet inog, csak éppenhogy nem csúszott ki az író kezéből, és végig olyan érzésem volt, hogy van az egésznek egy enyhe izzadságszaga. Az a kényszeredettség, amit akkor érezni műveken, mikor pl. a kiadó ott suhogtatja az ostort a szerző feje felett, és időre be kell fejezni a regényt, akkor is, ha igazából még nem érett meg teljesen. Vagy nem minden része. A végét kicsit elkapkodottnak éreztem, és maradt egy rejtély (Purity fogantatása), ami idegesít. Mert ugye, már bocsánat a naturális részletekért, de   SPOILER     hogy lesz terhes Anabel, ha egy menet óvszerben megy, a másik három meg hátsó térfélen (bár azt is megtudtuk, hogy köztük mindig kimegy a fürdőszobába)? Palahniuk agymenésein már eléggé megedződtem, hogy az ilyen aljas és gusztustalan enigmákon fennakadjak. Persze Boris Becker-féle sztorikon szocializálódva vannak tippjeim, de pl. az is lehet, hogy ez csak egy metaforikus kikacsintás az olvasóra, figyelembe véve a gyerek nevét, ugye. SPOILER VÉGE

Most Szép Ernő Lila ákácát gyűröm, nagyjából a felénél még mindig nem tudom, miről akar szólni, de olyan finom, édesbús, szépernős bájjal és humorral van megírva, hogy még én is nosztalgikus hangulatba kerülök, pedig sosem ismerhettem ezt a békebeli világot, és benne ezt a sok csuda pofát.

BFMV – Gravity

We can’t say we haven’t got warning signs.
The first unveiled three new songs, the creepy Tuck interviews (‘experimental….’ ‘trying something new’…  ‘I had to convince the others in the band that this was necessary’), another label, another producer, another whatnot…
So I’m not exactly shocked or angry, I’m just disappointed, and somehow tired. Sick and tired of witnessing my favourite bands losing their balls and turning into some electro-pop radio-friendly, mediocre piece of shit.

popvsmetal
Actually, I don’t hate this album, I don’t think it’s bad. I’ve caught some really nice lyrics, for example. But it isn’t good, either. And it’s definitely NOT Bullet For My Valentine.
I’ve heard these songs for a thousand times before. From other bands, like Bring Me The Horizon, Breaking Benjamin, Asking Alexandria, Escape The Fate or Tokio Hotel, you know.  The shitload of autotune, and this painfully obvious we-used-leading-computer-instead-of-the-leading-guitar vibe. They are already invented, so don’t tell me, dear Matt, that this is your experimental stuff, and all the brainwashed teenage fans should shut the fuck up about evolving.
Gravity is a decent title… or it should’ve been Matt Tuck’s midlife-crisis?

 

 

 

Tisztára jó lap

Képtalálat a következőre: „tabula rasa”Nyerő választás volt a Tabula Rasa. Kezdjük rögtön az emlékezetes főcímmel, amit rögtön feltettem a Vikings, Trónok harca és a Banshee mellé a kedvenclistára. Aztán jött egy sokszor megénekelt alaphelyzet a zavaros memóriájú főhőssel, a kísértetjárta erdei házzal és a diszfunkcionális családdal, de mindez olyan mellkasba vágódó lendülettel és hangulattermető erővel, amik simán a True Detective-et és a Twin Peakst (első évadok) juttatták az eszembe. A sorozat nem is próbálja titkolni, hogy klisékből építkezik, sőt, néha ezt a paródia határáig is eltolja (pl. a médiumos jelenetek), de olyan ügyesen használja őket, hogy nem lehet rá haragudni ezért. Mintha fogpiszkálókból építene valaki egy kétemeletes kastélyt. Nem hagy unatkozni, folyamatosan megy az agyalás, és hát be kell valljam, nagyon tetszett, hogy olyan mesterien átvertek a SPOILER

 

MONDOM, SPOILER

 

szintén sokszor lerágott csont “az egyik szerepő igazából szellem/valaki képzeli” alámvágással. Teljesen gyanútlanul belesétáltam, mondjuk aljasul megtervezett csapda volt. De imádom, mikor egy sztoriban félrevezetnek. Well done.

 

SPOILER VÉGE. TÉNYLEG.

A történet a végén kicsit leült, a záró képsorok meg igen meseszerűek lettek, de ezzel együtt is bőven klassz sorozat, kifejezetten nézős. Remélem, nem cseszik el egy erőltetett második évaddal, figyelemre méltó, hogy az ilyen 8-10 részes minisorozatok milyen gyakran lesznek jó értelemben odabaszósak. Valószínűleg nem véletlen, hiszen ekkora terjedelemnél egyrészt valószínűleg előre megvan a szkript, dramaturgiailag összeáll  a sztori, plusz minden epizódba jut velő, másrészt még nem kell karakteridegen, izzadságszagú fordulatokkal továbblökdösni, csak mert jó volt a nézettség (lásd bármely sorozat harmadik, legkésőbb negyedik évadát).

 

Telihold, epertorta, médiabox, zombiland és az okos cica

Képtalálat a következőre: „coconut strawberry cake”A telihold csak ma üt be teljes valójában, de én már a múlt éjjel sem aludtam. Elolvastam egy komplett regényt (A lány, akinek nincs múltja – Kathryn Croft), olvastatta magát, és bitang jóillatú papírra nyomták, de hogy ez mitől thriller, arra a cirka 350 oldal során sem sikerült rájönnöm, inkább afféle tinikrimi volt. Stradregénynek hívom az ilyet. Haladós, könnyű, nem rémes, de azért nem tragédia, ha véletlenül elázik, vagy fűfoltos lesz. Egy újabb jó ötlet fájdalmasan amatőr módon megírva.
Majdnem, mint a kókuszos epertortám, amit a hétvégén sütöttem, bár az azért jobb lett. Valamennyivel.
Éjfélkor egyébként elszállt az adás a tévéből (UPC forever), ami nemcsak azért volt idegesítő, mert nem tudtam meg, ki a gyilkos az ID dokujában, hanem mert szokás szerint azt írja ki a majom rendszerük, hogy nincs jel, legyek szíves ellenőrizni, csatakozik-e rendesen a kábel a médiabox seggébe.
Az egy dolog, hogy ilyenkor rendszerint távolról sem járok a kütyü közelében, tehát a kábel max. attól mozdulhat ki, hogy mit tudom én, lefingja egy arra kerekező kaszáspók, de mi már ez az attitűd, hogy egyből a kedves fogyasztóra kenünk mindent?
Gondolom kellemetlen lenne azt kiírni, hogy pl. “Bence, a hülyegyerek a központban véletlenül rákönyökölt egy gombra/elcsesztük a dátumváltást a kódoláskor/szarrá ment a kábelünk három csepp esőtől, elnézést a kellemetlenségért”, esetleg “most mentettük le a Nagy Testvér számára a napi tévés aktivitását, ezért újraindul a médiabox” (minden éjjel újraindul, általában hajnali 2-3 óra körül, mielőtt letakartam a francba az egészet, felébredtem rá, mert ilyenkor úgy villog a sok kis színes lámpája annak a szarnak, mint egy meggárgyult karácsonyfa).

A végigvirrasztott éjszaka után hajnalban elszenderedtem, és álmodtam néhány vivid hülyeséget, mielőtt az ébresztőórám eszéletre csörömpölt, hogy aztán úgy kóvályogjak át a napon, mint egy nyomorult zombi.
Megint fellángolt a melógyűlöletem, de jelenleg az a terv (kifogás?), hogy addig ki kéne bírnom, míg az agyaraim kezelése le nem zajlik – bár ha hathetenként kapok időpontokat, ez még vagy öt év is lehet, hehe, de ha jó fogorvost találsz, muszáj megkapaszkodni benne, mert ritka példány.
Egyéb napi történés, hogy F. csörgetett telefonon, de nem vettem fel, mert nem akarok vele beszélni (ő sem akar nekem e-mailt írni, 1-1), és hogy aggódom KitKatért, mert a “gazdája” sterilizáltatni akarja, és olyan kis nyüzüge szegénykém, hogy rémes belegondolni, hogy elaltatják… Megpróbálta elkapni, de a macska jutalomból szanaszét karmolta, és azóta nem megy “haza”. Okos cica.

 

Mészárszék és Kurt Wallander

Kényszerszabi, mert nőnek lenni jó. Próbáltam hasznosan tölteni, de nem nagyon sikerült, részben a kialvatlanság, részben a halálfélelem miatt, meg az se segített, hogy horrordíszletek nőttek a nyomomban, amerre jártam.

De legalább olvasgattam, az éjjel befejeztem az első Mankell regényemet (A gyilkosnak nincs arca). A sorozattal (Wallander) összevetve azért világosabb lett néhány momentum. A regény nem volt rossz, de végig olyan érzésem volt, hogy döcögős a fordítás. Az is érdekes volt, mennyire másképp fest a könyvben a svédországi menekültkérdéssel kapcsolatos álláspont, mint a filmben. ’91-ben jelent meg, akkor még nem volt kötelező körberajongani a kulturális inváziókat, de margón azért megjegyeztem magamnak, hogy már akkor sem volt feszültségektől mentes a téma, ha bestsellert lehetett írni belőle. Persze a rasszizmus már akkoriban is a világ legocsmányabb bűne volt, ezért hangsúlyozni kellett, hogy a rosszfiúk bár bevándorlók, olyan fehérek, mint az albínó nyuszi farka hegye. Ez most gondolom, afféle spoiler volt, de mivel ezeket a posztokat úgyis csak én olvasom, nem baj. :)

 

Páncélos medvék a focihuligánok ellen

ACCEPT! I never decline this call :)                                                                                                                                                      MoreEgész nap zuhogott a hó, imádom, ahogy befedi az utak és az emberek mocskát. Egyszerű, tiszta, éteri szépség, nem is tarthat soká…

Elolvastam A beépített huligánt James Bannontól. Ezt a könyvet egy vásárlási rohamomban véletlenül sikerült beszerezni, azt hittem, egy titkosügynökől szól. (Gondolom, rendelés közben szimultán pinteresteztem, youtube-oztam, e-mailt írtam, 444-en vihogtam, szőttem a világuralmi terveimet, kötögettem a soha el nem készülő, de igazán csinos sálamat, táncikáltam és borozgattam, vagy nem tudom, hogy sikerült ennyire benézni, de mindegy.) A focihuligánok világa az egyik a kevés téma közül a bolygón, ami távolról sem érdekel, de ha már megvettem, gondoltam, elolvasom (nem volt olcsó :/).
Összességében nem bántam meg, bár fele ennyi terjedelem sem mondott volna kevesebbet erről a világról, és a szerzőnek van egy elég markáns nárcisztikus beütése (mindenki hülye, csak én vagyok helikopter alapon), plusz fogadni mernék, hogy pár dologban hazudott (például a csapos csajjal való nem-is-volt-semmi kapcsolatáról, nos, az kizárt dolog, hogy úgy történt, ahogy elővezette, egyszerűen nem hiszem el, és kész).
Meg hát ugye, kicsit vicces, hogy két évig azért fizették, hogy fedett zsaruként kocsmázzon és meccsekre járjon, aztán meg végül beépülés ide, jelentések oda, egyetlen arcot sem sitteltek le a hősies műveletnek köszönhetően, de több felettese is melegen ajánlotta neki, hogy ne nagyon gondolkodjon hosszú távon a rendőri pályában. :D Azért nem volt olyan rossz, kicsit olyan Irvine Welsh-es hangulatom lett tőle.

A másik folyó könyves projektem A borostyán látcső, ami ugye egy Pullmann trilógia utolsó (kiadott) darabja lenne, de az a helyzet, hogy a második rész közepe táján valahogy megfeneklettem. Az arany iránytűt már olvastam réges-régen, és még mindig tetszik, de A titokzatos kés inkább csak ígéret maradt, ez a harmadik meg számomra eléggé unalomba fulladt. Ez van, ha nem marad karakter, akivel azonosulni tudnék, és itt kb. ez a helyzet. A másik dolog, ami idegesít a sokféle lény, ezt nem tudom tolerálni a regényekben (sem). A daimónok még tetszettek, a páncélos medvéket kifejezetten imádtam, a boszorkányok meg sem kottyantak, de a fantomokat már nem igazán tudtam hová tenni (jó, afféle dementorok, de na…), az angyaloknál kicsit vinnyogtam is, és legutóbb meg előkerültek ezek a manóféle izék, akik Lord Asrielnek kémkednek, hát, ezektől meg már konkrétan undorodom.
Az sem tetszik, hogy a sztorit ráerőltetik egy bibliai sémára, Asriel neve mondjuk gyanús volt az első részben is, de egyébként szerintem ez ilyen később felbukkanó ötlet lehetett, mert nagyon izzadságszagú, ahogy próbálják rátekergetni a történéseket a bűnbeeséses őskrimire. Ráadásul most úgy állnak a dolgok, hogy a szemétláda, gyerekeket áldozó, saját lányát letagadó, majd semmibe vevő sátánaspiráns lesz a szuperhős, hááát…. Nem igazán van kinek szurkolni, pedig nekem nincs bajom Luciferrel (amíg nem köcsög).
Szóval ez a könyv most áll.

Helyette tegnap éjjel nekiugrottam régi nagy kedvencem, Joyce Carol Oates Pikk Bubi című kötetének, de vagy a lendületem nem volt elég nagy, vagy az időzítés volt szerencsétlen, mert hát… untam. :O Ez még sosem fordult elő Oates és köztem, kicsit most aggódom is a kapcsolatunkért. Azért még bízom benne, hogyha a narrátor főhősünk végre mást is hagy majd szóhoz jutni, találok kapaszkodót a regényen (van rá esély, eléggé az elején tartok).

Sok sikert nekem!

How Come, Chief Willoughby?

Képtalálat a következőre: „three billboards outside ebbing missouri”Onnan lehet tudni, hogy nagy szarban a filmbiznisz, hogy eseményszámba megy, ha találkozom egy alkotással, ami nem unalmas.
Ma is szerencséltettem magam ebben az élményben az illegális Oscar-mustrám keretén belül. A Három óriásplakát Ebbing határában egy érdekes film. Nem zseniális, nem fantaszikus, nem törtek rám sorsfordító revelációk a nézése közben, de majd’ két órán át folyamatosan lekötött egy olyan sztori, ami tuladonképpen pont ott fejeződött be, ahol elkezdődött. Közben mégis rengeteg dolog történt.

A néző óvatlanul leül, majd abban a pillanatban kíméletlenül becsatolják a foteljébe, és bármennyire is óbégat, keresztülcibálják egy közepesen durva hullámvasút minden aljas érzelmi csavarán.
Volt a filmben egy minimális Fargo-féle fekete humor, de szerencsére ízléses tálalásban; szellemes, szórakoztató dialógusok, és heves érzelmeket provokáló karakterek rajzolták meg azt a szép ívű dramaturgiát, amit olyan gyakran és olyan fájón hiányolok mostanában a filmek kb. 87 és fél százalékából.

Aki krimire számít, csalódni fog: ez egy vitriolos emberi dráma, kemény helyen játszódik és kemény figurákat mozgat. A gyász, a harag, az igazság és a bosszú járja a maga sötét, baljós táncát, és bár a zárójelenet vészesen közel kerül a Gandhi-féle “a szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul” bullshithez, azért nem sikerül teljesen beteríteni Filmakadémiai nyállal a filmet.

Persze itt is megvannak a szokásos PC panelek: a feketék mind szimpatikusak, a szaralakok mind fehérek, a fehér férfiak vagy pszichopaták vagy inkompetensek, bár a karakterárnyalás összességében is gyenge pontja a filmnek.
Sok mellékszereplő szinte parodisztikusan egydimenziós (pl. az exférj embertelenül sötét, tinédzser barátnője, vagy a plakátügynökséges gyerek, aki alighanem valami földre szállt angyalka lehet), a fontosabb karakterek meg irreálisan gyors személyiségváltozásokon mennek keresztül. Egy végtelenül fegyelmezett, decens nő hirtelen ötlettől vezérelve szétmolotovozza a rendőrséget, az ügyeletes szociopata seggfej meg elolvas hat sort egy papíron, és azon nyomban megtér szuperhősnek, nos, menjetek a francba, mert ilyen nincs. Ezeket a zökkenőket viszont ügyesen tompította az egész film hangneme, az a bizonyos leheletnyi groteszk, amit az író megengedett magának. Itt bármi megtörténhet, még az is, hogy a rendőrfőnök a saját szétlőtt fejére tűzött cetlin üzen a feleségének, szóval különösebben ne lepődjünk meg semmin…
A színészek szinte lubickoltak a szerepeikben, Frances McDormand is klassz volt, de Sam Rockwell (mint seggfej Dixon járőr), és Caleb Landry Jones (mint Red Welby plakátügynök) kicsit ellopta a showt.
Hosszú idő után végre egy Oscar-aspiráns mozi, ami tetszik.
Szerintem újra fogom nézni.

Wassup

Képtalálat a következőre: „wassup rockers”Hasznos szombat.
Először is: délután aludtam vagy 3 és fél órát, bár jobban esett volna, ha nem 20 perces szakaszokban sikerül kivitelezni, de így jár, aki egy szaros gettóban él, és a retardált szomszédai napi szinten hódolnak a “a gyerek fapapucsban robog körbe-körbe a lakásban, közben torka szakadtából üvölt, anyuka meg idegállapotban, szintén torka szakadtából visít rá, hogy “a kurvaaaanyááádat!”” című szerepjátéknak.
Azért megnéztem két filmet is, amik 2011. illetve 2015. óta csücsültek a mozidokkolómban.
A Monsieur Lazhar-tól jó ideje az tartott vissza, hogy migránssimogató agymosást feltételeztem róla. Annyira nem volt vészes ez a szál. Teljesen nézhető film, de zavart, hogy egyik karakterrel sem tudtam azonosulni. A másik, ami furcsa volt, hogy meg sem próbált a egyből a mélyére túrni annak a rendkívüli drámai alapanyagnak, ami ebben a történetben rendelkezésre állt volna. Semmi lélekboncolás, vagy látványos, hisztérikusan katartikus jelenet.
Viszont éppen ezért nem volt szájbarágósan szüttyögős sem, és mindent egybevéve tetszett ez a finom, távolságtartó, ugyanakkor érzékeny megközelítése a témának. Olvastam olyan véleményt, hogy a film csak a felszínt kapargatja – ezzel nem értek egyet, csak figyelni kell. Nagyon kell figyelni!

Larry Clark munkásságát ismerve rémülten fogtam a fejem, mikor a Wassup Rockers nyitójelenetében egy félmeztelen gettóbéli kamasz mesélt a kamerának maga kis kamaszos dolgairól. Na, gondoltam megint jön egy szociográfiának álcázott hebofil pornófilm száz percben, ez nagyon nem kell. Szerencsére nem az jött.
Néhány unalmas szakasztól eltekintve abszolút fogyasztható mozi, a megszokott áldoksi stílusban a megszokott pofátlan, tinédzser bájjal, de ezúttal kifejezetten szerethető szereplőkkel, és némi fekete humorral meghintve. A Beverly Hills-is pofákon például szétröhögtem magam, de azért nem mentem el a lappangó tanulság mellett sem, miszerint ha két ennyire különböző világ keveredik, az minden jószándék ellenére is áldozatokat követelhet mindkét oldalról.

Rosszabb a halálnál?

Végre átvergődtem magam a Black Mirror negyedik évadán. Ahhoz képest, hogy az egyik legjobb sorozat, amit valaha kóstoltam, egy hónapig elvoltam a hat résszel. Valahogy túl sűrű a darához, és a korábbi évadokból kiindulva időt akartam hagyni az ülepedésre (közben kiderült, hogy ezúttal felesleges volt ez az óvatosság).
Másrészt az első epizód, amit minden kritika mennybe menesztett (USS Callister) eléggé elvette a kedvem az elején. Egész életemben kínosan émelyítőnek találtam a Star Treket, erre megdobtak egy Meth Damonnal (ahah) súlyosbított paródia verzióval, annyira rosszul voltam a látványtól, hogy a sztorira is alig tudtam odafigyelni. Nem tetszett az sem, hogy több helyen megúszásra játszottak (pl. a digitális másolatoknak nem volt nemi szervük – ez elég hiteltelen egy permanens nőhiányban leledző nerd álomvilágában).
Aztán gyorsan kiderült, hogy az összes epizód egyetlen technológiai rémálomra lesz felfűzve, ez pedig az emberi elme digitalizálása, a mások agyában turkálás.

Ebből egyedül a Metalhead lógott ki valamelyest, ami szintén nem tetszett (újabban nagyon érzékeny vagyok a cinematográfiára pro és kontra is). Egy leszakadó műszerfal össze tudja zúzni a robotkutya lábát, tehát nagyon is sebezhető a dög, de egyik zseniális hősnek se jut eszébe, hogy a batár kocsijával elüsse a picsába, vagy szétverjék valami husánggal álmában, inkább menekülnek előle..? Wtf. A feszültséget viszont nagyon ügyesen fenntartották, azt el kell ismerni.

Az Arkangel és a Crocodile ugyanaz a történet pepitában: a szeretetteli aggódás és az ellenséges kútászkodás is tragédiába torkollhat, ha nem tartjuk tiszteletben azt a varázslatos, és egyre inkább felértékelődő valamit, amit privát szférának hívunk. Nagyon együtt tudtam érezni az anyja által megnyomorított kiscsajjal (ezt megbeszélném a terapeutámmal, de nincs, mert anyám szerint felesleges, haha).

És végül jöjjön a két kedvencem az évadból. A Hang the DJ a San Junipero (3. évad) kistestvére. Egy szívmelengető történet a sok rettenet közepette, de nem ettől kiemelkedő, hanem mert kíméletlenül fekete tükröt tart a jelenkori párválasztási krízisnek. Algoritmusokra hallgatunk a szívünk helyett, benne maradunk szar kapcsolatokban, boldogtalanul, mert “a rendszer” szerint így helyes. Betartjuk a szabályokat, mert mindenki más is úgy tesz, és elhitetjük magunkkal, hogy nincs más választásunk, mert nem akarjuk felvállalni a felelősséget a saját döntéseinkért. Idegenekkel kefélünk az első randin, ha jól esik, ha nem, mert ez tűnik célszerűnek, és általában: az összes energiánk arra megy el, hogy agyonnyomjuk az ösztöneinket és a túlüvöltsük azt a kis hangot a lelkünk mélyéről. Ütős epizód volt, igazi Black Mirroros önreflexiós gyomrossal.

Ahogy az utolsó rész, a Black Museum is, amiben igazából három történetet kaptunk: a kimaxolt testi empátiába beleőrülő, fájdalomfüggővé váló orvosét, a pasija fejébe, majd egy plüssmajomba száműzött digitalizált anyukáét, és a szadisták zsákmányává váló kísértetrabét, aki lehet, hogy gyilkos volt, de talán még az sem. Ezek a legdurvább sztorik az évadban, és bár általában nem vagyok oda az antalógiákért egy antalógiában, de itt valahogy működött. Ez az a rész, amitől tényleg rémálmaim lehetnek majd, főleg a második történet rázott meg – milyen lehet évtizedekig egy vitrinben ücsörögni? A tanulsága mind a háromnak ugyanaz, és mintegy a San Junipero sötét oldalát villantja fel: van rosszabb dolog a halálnál, és nem biztos, hogy olyan elszántan kapaszkodnunk kéne az elképzelésbe, hogy megszabaduljunk tőle.

Nyerő széria?

Letudva a Witnesses. Az első évad. Nem vagyok lenyűgözve. Jólesett a fülemnek a francia nyelv (hehe), és nagyon tetszett a főcsaj haja, a táj meg a farkas, de nagyjából itt véget is érnek a pozitívumok. A történet egy vicc, semmi értelme. Dramaturgiai szempontból katasztrofális ez a minisorozat, ezen kellene tanítani a forgatókönyvíró növendékeknek, hogyan nem szabad felépíteni egy sztorit. Mintha két félkész szkriptet akartak volna összeöltögetni. Százas szöggel.
A karakterekbe itt is, ott is belekaptak, de igazából megkedvel(tet)ni nem sikerült senkit. Talán ha kétszer ennyi epizódot szánnak rájuk, összejött volna, de ezt nyilván nem tehették meg, hiszen a mese rettenetesen vékony volt, nem lehetett volna tovább nyújtani. Sokszor így is unatkoztam. Azért leszedtem a második szezont, de ha az első rész nem vág falhoz, nem fogom végignézni, az fix.

Párhuzamosan nekiláttam a Black Mirror negyedik évadának is (a felénél járok). Az első részt nagyon utáltam, a második kettő elég jó, de a katarzis egyelőre elmaradt.

Mellette csorgatom még a Shameless-t, a Lucifert, a The Mick-et, a Vikings-t és a messzeségből a Rescue Me-t, sorban áll a Mr Robot, a Wallender, a The Affair, az American Horror Story, és még néhányan mások. Elég jól lehet haladni velük, ha az embernek nincs élete, és nem akar kiborulni ettől a felismeréstől. ^^

Berlin felett égett

Képtalálat a következőre: „berlin syndrome”Pár napja felbosszantott a Berlin Syndrome, mert nagyon láma logikai bukfencek vannak benne, mégsem bántam meg, hogy megnéztem, mert igen erős hangulatfestő ereje van. Nálam nmeglehetősen ritka, hogy ne állítsak le 4-5x egy filmet menet közben, ezt viszont két lélegzettel abszolváltam, mert mindig volt mit nézni rajta. A lehúzást mégis megérdemli,
mert bár érteni vélem a cím által is aláhúzott lelkiállapotot, az azért mégis életszerűtlen,

SOK-SOK SPOILER JÖN

hogy pl. a pasit összesen az egyik tanítványa keresse fel vagy 8-10 hónapig a lakásán – ráadásul a diák pont belebotlott a coal man-be, aki őt beengedte, de a fogva tartott lányka sose csípte el az illetőt az ablakból.
Vagy hogy mondjuk a rab hősnő nem próbálta végigtörni az ablakokat, vagy hogy nem plakátolta ki, hogy Help!, vagy eleve az, hogy valaki úgy utazzon el a glóbusz túloldalára, hogy egy kanyi szót sem beszél a célország nyelvén (ez mondjuk tipikus angolszász arrogancia, nem olyan hihetetlen, csak ostobaság).
Vagy hogy az erdőben meg sem próbált a gyerekek anyjának sikoltozni angolul, hátha…
Vagy hogy mikor hősnőnk végre szerzett egy csavarhúzót fegyvernek, és a gondolkodással töltött nap után arra jutott, hogy tenyéren szúrja a fogvatartóját, hát ott kicsit felsírtam… mert leginkább nyakon, vagy hasba, vagy minimum térdhajlaton, hogy nem tudjon a rohadék utánad szaladni, de a kézfejénél fogva odaszúrni a konyhaasztalhoz, ráadásul azzal a lendülettel el is veszíteni az egyetlen fegyvered… most komolyan az volt  a terv, hogy a pasi nem tudja majd magát leszedni onnan..?!
Vagy hogy ott volt egy működő gáztűzhely, és eszébe sem jutott egy jó nagy fazék forró vízzel fogadni a hazatérő farkast…
Vagy hogy tele volt a fürdőszobaszekrény mindenféle cuccal, és eszébe sem jutott, hogy meg lehetne mérgezni az ürgét…
Vagy hogy nem tűnt fel, hogy attól, hogy nincs SIM a telefonban, segélyhívást még lehet kezdeményezni (ez mondjuk a film nézése közben nekem sem esett le, de nem is mutatták a telefon teljes kijelzőjét, gondolom, nem véletlenül). Ez ráadásul egy teljesen szükségtelen goof volt, egyszerűen el kellett volna venni a csajtól a telefont és kész.
Sajnos mindezek túl ostoba hibák voltak, ha nem ilyen nyilvánvalóak, lehetne az a film értelme, hogy a nézőt önreflektáltatja a saját áldozathibáztató attitűdjére, így viszont csak az az üzenete, hogy hülye volt  a forgatókönyvíró, és a téma dacára alig rendelkezett valamennyi kriminális fantáziával.

Ma a régóta gépemen parkoló The Captive volt a soros (nem vagyok pszichopata, csak bizarr ízlésem van a művészetek terén), nos, ennek a filmnek viszont nincs mentsége, menthetetlenül szar. Idegbeteg módon váltogat vagy négy idősíkot, hogy semmit ne nyerjen vele, csak fárassza a nézőt; a színészi játék kritikán aluli, Reynolds és Dawson is egy-egy merénylet a XXI. századi mozgóképipar ellen, de párban végképp pusztítóak.
A történet nem tudja eldönteni, hogy ő most krimi, vagy dráma vagy thriller, sőt, a végén az autós lövöldözés konkrétan komikusnak hatott. Mintha a rendező fogta volna a Fogságbant és a Holtodiglant, kifilézve a turmixgépbe hajította volna a darabjaikat, hogy aztán megszórja egy csipet Fargo-val, majd feltálalja nekünk.
Nem lett finom.

Filmréteg

Lehet, hogy fel kéne adnom a filmnézést, vagy valami komoly változatatást eszközölni castingtéren, mert az utóbbi 1-2 évben olyan csekély a sikerességi rátám, hogy az már szinte tragikomikus. Persze, az is lehet, hogy egyszerűen alig készülnek már manapság jó filmek. Vagy én lettem háklis, öreg banya (jut eszembe, az Alkonyi őrség végre tök jó, a harmadik részre az író végre belenőtt a saját sztorijába).

Szóval, hétvége alkalmából megnéztem az Archipelago illetve a The Girl King c. opuszt, és hát na. Az első olyan, mintha Jim Jarmusch egy nem túl tehetséges tanítványa eltérített volna egy kamerát és hat random járókelőt egy hétvégére (aka: unalmas fos), a második meg egy rémesen gyenge “történelmi film”, vagy inkább maradjunk annyiban, hogy egy kosztümös, leszbikus szoftpornó (aka: leszbikus szoftpornó). Csak most látom, hogy egy francia muksó írta, hát akkor nincs több kérdésem. Mi lehet ott a vízben..? O.o
Erőnek erejével leküzdöttem a délutáni álomkórt, de minek…

 

‘I have to get off this planet!’

Egy majdnem végig átaludt (!) hétvége tetszetős lezárásaként az imént találtam a neten olyan kabátot, amiről mindig is álmodoztam. Na jó, majdnem pontosan olyan, és a seggére vertem harmincötezer forintnak, de megvarratni sokkal problémásabb lett volna. Ilyen jóféle kis nagy kapucnis, viktoriánus gyönyörűség, vénségemre üt be nálam is a gótika, na nem baj. Ha már elboszorkányosodom, nézzek is ki úgy.

Vicces, hogy Csehországból érkezik, mert szintén ma este fejeztem be Lukjanyenkótól (és Vasziljevtől) a Nappali Őrséget, ami egy ütős prágai szellemidézéssel zárul. Még mindig idegesít ez a széria, olyan, mintha az író valójában csak képeket és karaktereket álmodott volna meg, és az utolsó fejezetben próbál visszamenőleg sztorit csempészni a regénybe (megjelenik Geszer és Zavulon, és kiderül, hogy végig átvertek mindenkit, hát há-há). Az sem kizárt, hogy novellákat erőltettek regényformába, mert pl. Igor és Alisa története önmagában teljesen jól működik, de ahogy mindenáron megpróbálják beleilleszteni a tragédiájukat a nagyok játszmájába, az számomra nagyon izzadságszagú. Azért elment, és jön az Alkonyi, hátha lassan beérik a koncepció.
Képtalálat a következőre: „thor ragnarok”
Megnéztem a Thor: Ragnarök című csodát (megszegtem vele egy korábbi fogadalmam, szégyen, dehát én is csak egy gyenge nőféle vagyok), és a poénoknak hála, valóban elég élvezhető volt, bár részemről (sokkal) több Loki + Thor interakciót és (sokkal) kevesebb Hulkot kevertem volna az üstbe. Rohadtul nem érdekel, ahogy fél órán keresztül üvöltve agyalja egymást két szereplő, dehát nyilván nem is én vagyok a célközönség. A Hella nevű csaj meg röhejes volt, úgy nézett ki, mint Demóna egy rosszabb napján. Igen, az egy Walt Disney karakter…

Az embereket továbbra is utálom, de szerencsére minimálisra sikerült redukálnom a mennyiséget, akikkel muszáj kommunikálnom, és ez most így nagyon jó. Ki találta ki, hogy a magány az valami nyomorúságos dolog? Biztos valami lufiagyú extravertált.

Felrázva és lekeverve

Sokáig figyelt talonban, végül a hétvégén ledaráltam a The Night Managert, és az az igazság, hogy megvett kilóra. Regény alap ide vagy oda, a legkönnyebb a sztorin lenne fogást találni, de nem akarok. Egy kellemes, klasszikus kémkaland, parádés szereposztással, csodálatosan fényképezett, lélegzetelállító helyszínekkel, és pontosan abban a ritmusban mesélve, amit ebben a műfajban kívánatosnak tartok. Újra konstatáltam, hogy a brit sorozatokra érdemes odafigyelnem.
Igaz, hogy rémes minőségben, de megnéztem a Blade Runner 2049-et, és amennyire bíztam benne az előzetesek alapján, annyira sajnálok rá egyáltalán szavakat pazarolni, nem érdekel, hány pontosra szopják fel imdb-n, ezért röviden csak annyi: ez a film egy fos. EGY FOS. :(

És a főcím is borzalmas

Nem tetszik a Gypsy, bár még csak az évad felénél vagyok. Lassú, nem túl eredeti, és ha Watts kisasszony nem volna olyan csinoska, hogy tikkeljek az irigységtől, ha ránézek, valószínűleg halálra is unnám magam, mégsem ez az, ami igazán zavar benne… de hogy valójában mi, arra csak az imént jöttem rá.
A nőgyűlölő attitűd.
Minden női szereplő ellenszenves. A tökéletes életű középosztálybeli szépség valójában sárba tiporja a szakmája legelemibb etikai normáit, és bár szegény, ártatlan férje (eddig) rendületlenül, hűségesen imádja, ő fiatal csajokra gerjed (mert ugye, az a legújabb filmes trend, hogy nem létezik heteroszexuális nő, ezen is mindig kiakadok).
Például olyan csajokra gerjed, mint az erősen borderline, Sidney nevű rémálom, aki szemtelenül fiatal, atomszexi és természetesen biszexuális. Bakanccsal tipor a mindenféle nemű szívek romjain, mert megteheti, és mert élvezi – az expasiját pl. az öngyilkosságig üldözi, és a szakításuk után is lejmol szegény, kiszolgáltatott fiútól.
Aztán ott van a szintén szexi Alexi, a hűséges férj titkárnője, aki visszaélve bájaival a romlásba készül rántani az ártatlan hímet, aki persze passzív elszenvedője lesz majd a leendő félredugásnak. (Megtudtuk, hogy a barátait is a válás tette tönkre – vagyis a nők.)
A tablót a lányukat (egyelőre csak átvitt értelemben) megfojtó anyák (a főhős mamája, és az egyik kliense), valamint az akaratgyenge, kiszolgáltatott, drog-, fasz- illetve szektafüggő nebáncsvirágok (Allison és Rebecca) teszik teljessé. Ja, és egy villanás erejéig ott van még az elmaradhatatlan focianyuka kommandó is
Ezek fényében igazán nem lepődik meg az ember, mikor az egyetlen cuki nőnemű lényről (Dolly, a kislány), kiderül, hogy ő igazából fiú.

Megunt játékok

Lement a harmadik rész Trónok harca is, és bárcsak azt írhatnám, micsoda katartikus élmény volt, de nem. Fakó, színtelen világ, ostoba CGI-csatákkal, és gyakorlatilag Arya maradt az egyetlen, akinek a sorsa valamennyire érdekel. Dany karaktere mindig is egy üres héjnak tűnt a számomra, Jon Snow-tól még depressziósabb leszek, szóval nagyon érdekes megfigyelni magamon, hogy a Cersei körüli események simán jobban lekötnek, mint a másik két előretolt cyvasse figuráé.
A párbeszédek erőtlenek, Tyrion sziporkagyárból egy közhelyeket pufogtató, karót nyelt, uncsi alak lett, és most spoileralert   még Olennát is kinyírták, bár a végén legalább utoljára jól odabaszott <3 spoileralertvége. Sansát sosem bírtam, Brantől meg a frász kitör, mióta rászokott a varázsgombára. Ez is furcsa, hogy a könyvben mennyivel jobban működik ez az időutazó varg téma, a sorozatban béna és felesleges szál lett, bár nekem a színész is nagyon antipatikus. Hogy lehet már valakinek ilyen feje..?
Több akciót, kevesebb dumát, duh.

Van szabadság valamire, és van szabadság valamitől

Tegnap este, két ásítás között előkotortam egy dobozból a nemrég megrendelt A szolgálólány meséje c. Margaret Atwood regényt (igen, a sorozat miatt hallottam róla), és nem túl nagy várakozásokkal kezdtem el olvasni…aztán végül a 325. oldalig le sem tettem. Még ma befejezem. És kiderítem, hogy melyik filmben láttam a könyvben leírt undorító párzási rituálét (feleség támasztja meg a szexrabszolgát a férjnek az ágyban), mert határozottan emlékszem, hogy én ezzel már találkoztam valahol. Pont azért emlékszem, mert annyira gyomorforgató volt.
Lehet, hogy korábban már megfilmesítették?
Vagy az író csórta az ötletet?
Vagy egymástól függetlenül többen is ilyen hatásosan perverz képzelőerővel rendelkeznek?
Közben a wiki kisegített, és van egy 1990-ben bemutatott film belőle, szóval valószínűleg megoldódott a rejtély.
A könyv egyébként zseniálisan van megírva, és plusz borzongást kap az egész attól, hogy mennyire közel lehet hozzánk egy efféle világ. Nem is biztos, hogy elkerülhető.

Bye, FBI

Tizenkét(!) évad után kaszaéretté nyilvánítottam a Criminal Minds-t. Még adós vagyok pár résszel az évad végéről, szóval nem tudom, Reid-et kiírták-e (Hotch után, aki szintén óriási kedvencem volt, szóval nagyon nem vettem jó néven azt sem), de eljutottam oda, hogy ettől függetlenül sem vagyok kíváncsi a továbbiakra. Túl azon, hogy maga a koncepció is elfáradt (már nem nagyon tudnak új agybajokat kitalálni), nem tetszik, ahogy a főszereplők elfakulnak és elfeketednek. Ha új szereplő érkezik, szinte kényszeresen ügyelnek rá, hogy véletlenül se legyen fehér ember. Ami még nem is feltétlenül zavarna, ha tényleg érdekes karakterek lennének, de nem azok. Kellemes, mély hangon búgják a semmit, tökéletes unalmasak.
Emily is ilyen se íze, se bűze figura, Garcia a legelejétől az agyamra megy, JJ teljesen háttérbe van szorítva, szóval csak Reid és az új latin srác érdekel valamennyire – bár az utóbbi úgy tűnik, annyira mégsem, ha a nevét sem tudom felidézni.
És hogy végképp megnyerjem a rázistá címkét, az egyik utolsó csepp a pohárban az a (már a Banshee-ben is elsütött, de ott a többi esemény kontextusában megbocsátható) debil PChülyeség volt, hogy a sitten természetesen a fehérek a brutális szadisták, akik egymást verik, a feketék meg szinte fehérgallérosak, akik sakkoznak, és megvédik szegény 40 kilós, fehér hősünket. Hát hogyne…
Most így hirtelen nem is tudom, berendelték-e egyáltalán a 13. évadot. Talán igen. Annyira sem érdekel, hogy kiguglizzam, durva.