Berlin felett égett

Képtalálat a következőre: „berlin syndrome”Pár napja felbosszantott a Berlin Syndrome, mert nagyon láma logikai bukfencek vannak benne, mégsem bántam meg, hogy megnéztem, mert igen erős hangulatfestő ereje van. Nálam nmeglehetősen ritka, hogy ne állítsak le 4-5x egy filmet menet közben, ezt viszont két lélegzettel abszolváltam, mert mindig volt mit nézni rajta. A lehúzást mégis megérdemli,
mert bár érteni vélem a cím által is aláhúzott lelkiállapotot, az azért mégis életszerűtlen,

SOK-SOK SPOILER JÖN

hogy pl. a pasit összesen az egyik tanítványa keresse fel vagy 8-10 hónapig a lakásán – ráadásul a diák pont belebotlott a coal man-be, aki őt beengedte, de a fogva tartott lányka sose csípte el az illetőt az ablakból.
Vagy hogy mondjuk a rab hősnő nem próbálta végigtörni az ablakokat, vagy hogy nem plakátolta ki, hogy Help!, vagy eleve az, hogy valaki úgy utazzon el a glóbusz túloldalára, hogy egy kanyi szót sem beszél a célország nyelvén (ez mondjuk tipikus angolszász arrogancia, nem olyan hihetetlen, csak ostobaság).
Vagy hogy az erdőben meg sem próbált a gyerekek anyjának sikoltozni angolul, hátha…
Vagy hogy mikor hősnőnk végre szerzett egy csavarhúzót fegyvernek, és a gondolkodással töltött nap után arra jutott, hogy tenyéren szúrja a fogvatartóját, hát ott kicsit felsírtam… mert leginkább nyakon, vagy hasba, vagy minimum térdhajlaton, hogy nem tudjon a rohadék utánad szaladni, de a kézfejénél fogva odaszúrni a konyhaasztalhoz, ráadásul azzal a lendülettel el is veszíteni az egyetlen fegyvered… most komolyan az volt  a terv, hogy a pasi nem tudja majd magát leszedni onnan..?!
Vagy hogy ott volt egy működő gáztűzhely, és eszébe sem jutott egy jó nagy fazék forró vízzel fogadni a hazatérő farkast…
Vagy hogy tele volt a fürdőszobaszekrény mindenféle cuccal, és eszébe sem jutott, hogy meg lehetne mérgezni az ürgét…
Vagy hogy nem tűnt fel, hogy attól, hogy nincs SIM a telefonban, segélyhívást még lehet kezdeményezni (ez mondjuk a film nézése közben nekem sem esett le, de nem is mutatták a telefon teljes kijelzőjét, gondolom, nem véletlenül). Ez ráadásul egy teljesen szükségtelen goof volt, egyszerűen el kellett volna venni a csajtól a telefont és kész.
Sajnos mindezek túl ostoba hibák voltak, ha nem ilyen nyilvánvalóak, lehetne az a film értelme, hogy a nézőt önreflektáltatja a saját áldozathibáztató attitűdjére, így viszont csak az az üzenete, hogy hülye volt  a forgatókönyvíró, és a téma dacára alig rendelkezett valamennyi kriminális fantáziával.

Ma a régóta gépemen parkoló The Captive volt a soros (nem vagyok pszichopata, csak bizarr ízlésem van a művészetek terén), nos, ennek a filmnek viszont nincs mentsége, menthetetlenül szar. Idegbeteg módon váltogat vagy négy idősíkot, hogy semmit ne nyerjen vele, csak fárassza a nézőt; a színészi játék kritikán aluli, Reynolds és Dawson is egy-egy merénylet a XXI. századi mozgóképipar ellen, de párban végképp pusztítóak.
A történet nem tudja eldönteni, hogy ő most krimi, vagy dráma vagy thriller, sőt, a végén az autós lövöldözés konkrétan komikusnak hatott. Mintha a rendező fogta volna a Fogságbant és a Holtodiglant, kifilézve a turmixgépbe hajította volna a darabjaikat, hogy aztán megszórja egy csipet Fargo-val, majd feltálalja nekünk.
Nem lett finom.

Advertisements

Filmréteg

Lehet, hogy fel kéne adnom a filmnézést, vagy valami komoly változatatást eszközölni castingtéren, mert az utóbbi 1-2 évben olyan csekély a sikerességi rátám, hogy az már szinte tragikomikus. Persze, az is lehet, hogy egyszerűen alig készülnek már manapság jó filmek. Vagy én lettem háklis, öreg banya (jut eszembe, az Alkonyi őrség végre tök jó, a harmadik részre az író végre belenőtt a saját sztorijába).

Szóval, hétvége alkalmából megnéztem az Archipelago illetve a The Girl King c. opuszt, és hát na. Az első olyan, mintha Jim Jarmusch egy nem túl tehetséges tanítványa eltérített volna egy kamerát és hat random járókelőt egy hétvégére (aka: unalmas fos), a második meg egy rémesen gyenge “történelmi film”, vagy inkább maradjunk annyiban, hogy egy kosztümös, leszbikus szoftpornó (aka: leszbikus szoftpornó). Csak most látom, hogy egy francia muksó írta, hát akkor nincs több kérdésem. Mi lehet ott a vízben..? O.o
Erőnek erejével leküzdöttem a délutáni álomkórt, de minek…

 

‘I have to get off this planet!’

Egy majdnem végig átaludt (!) hétvége tetszetős lezárásaként az imént találtam a neten olyan kabátot, amiről mindig is álmodoztam. Na jó, majdnem pontosan olyan, és a seggére vertem harmincötezer forintnak, de megvarratni sokkal problémásabb lett volna. Ilyen jóféle kis nagy kapucnis, viktoriánus gyönyörűség, vénségemre üt be nálam is a gótika, na nem baj. Ha már elboszorkányosodom, nézzek is ki úgy.

Vicces, hogy Csehországból érkezik, mert szintén ma este fejeztem be Lukjanyenkótól (és Vasziljevtől) a Nappali Őrséget, ami egy ütős prágai szellemidézéssel zárul. Még mindig idegesít ez a széria, olyan, mintha az író valójában csak képeket és karaktereket álmodott volna meg, és az utolsó fejezetben próbál visszamenőleg sztorit csempészni a regénybe (megjelenik Geszer és Zavulon, és kiderül, hogy végig átvertek mindenkit, hát há-há). Az sem kizárt, hogy novellákat erőltettek regényformába, mert pl. Igor és Alisa története önmagában teljesen jól működik, de ahogy mindenáron megpróbálják beleilleszteni a tragédiájukat a nagyok játszmájába, az számomra nagyon izzadságszagú. Azért elment, és jön az Alkonyi, hátha lassan beérik a koncepció.
Képtalálat a következőre: „thor ragnarok”
Megnéztem a Thor: Ragnarök című csodát (megszegtem vele egy korábbi fogadalmam, szégyen, dehát én is csak egy gyenge nőféle vagyok), és a poénoknak hála, valóban elég élvezhető volt, bár részemről (sokkal) több Loki + Thor interakciót és (sokkal) kevesebb Hulkot kevertem volna az üstbe. Rohadtul nem érdekel, ahogy fél órán keresztül üvöltve agyalja egymást két szereplő, dehát nyilván nem is én vagyok a célközönség. A Hella nevű csaj meg röhejes volt, úgy nézett ki, mint Demóna egy rosszabb napján. Igen, az egy Walt Disney karakter…

Az embereket továbbra is utálom, de szerencsére minimálisra sikerült redukálnom a mennyiséget, akikkel muszáj kommunikálnom, és ez most így nagyon jó. Ki találta ki, hogy a magány az valami nyomorúságos dolog? Biztos valami lufiagyú extravertált.

Felrázva és lekeverve

Sokáig figyelt talonban, végül a hétvégén ledaráltam a The Night Managert, és az az igazság, hogy megvett kilóra. Regény alap ide vagy oda, a legkönnyebb a sztorin lenne fogást találni, de nem akarok. Egy kellemes, klasszikus kémkaland, parádés szereposztással, csodálatosan fényképezett, lélegzetelállító helyszínekkel, és pontosan abban a ritmusban mesélve, amit ebben a műfajban kívánatosnak tartok. Újra konstatáltam, hogy a brit sorozatokra érdemes odafigyelnem.
Igaz, hogy rémes minőségben, de megnéztem a Blade Runner 2049-et, és amennyire bíztam benne az előzetesek alapján, annyira sajnálok rá egyáltalán szavakat pazarolni, nem érdekel, hány pontosra szopják fel imdb-n, ezért röviden csak annyi: ez a film egy fos. EGY FOS. :(

És a főcím is borzalmas

Nem tetszik a Gypsy, bár még csak az évad felénél vagyok. Lassú, nem túl eredeti, és ha Watts kisasszony nem volna olyan csinoska, hogy tikkeljek az irigységtől, ha ránézek, valószínűleg halálra is unnám magam, mégsem ez az, ami igazán zavar benne… de hogy valójában mi, arra csak az imént jöttem rá.
A nőgyűlölő attitűd.
Minden női szereplő ellenszenves. A tökéletes életű középosztálybeli szépség valójában sárba tiporja a szakmája legelemibb etikai normáit, és bár szegény, ártatlan férje (eddig) rendületlenül, hűségesen imádja, ő fiatal csajokra gerjed (mert ugye, az a legújabb filmes trend, hogy nem létezik heteroszexuális nő, ezen is mindig kiakadok).
Például olyan csajokra gerjed, mint az erősen borderline, Sidney nevű rémálom, aki szemtelenül fiatal, atomszexi és természetesen biszexuális. Bakanccsal tipor a mindenféle nemű szívek romjain, mert megteheti, és mert élvezi – az expasiját pl. az öngyilkosságig üldözi, és a szakításuk után is lejmol szegény, kiszolgáltatott fiútól.
Aztán ott van a szintén szexi Alexi, a hűséges férj titkárnője, aki visszaélve bájaival a romlásba készül rántani az ártatlan hímet, aki persze passzív elszenvedője lesz majd a leendő félredugásnak. (Megtudtuk, hogy a barátait is a válás tette tönkre – vagyis a nők.)
A tablót a lányukat (egyelőre csak átvitt értelemben) megfojtó anyák (a főhős mamája, és az egyik kliense), valamint az akaratgyenge, kiszolgáltatott, drog-, fasz- illetve szektafüggő nebáncsvirágok (Allison és Rebecca) teszik teljessé. Ja, és egy villanás erejéig ott van még az elmaradhatatlan focianyuka kommandó is
Ezek fényében igazán nem lepődik meg az ember, mikor az egyetlen cuki nőnemű lényről (Dolly, a kislány), kiderül, hogy ő igazából fiú.

Megunt játékok

Lement a harmadik rész Trónok harca is, és bárcsak azt írhatnám, micsoda katartikus élmény volt, de nem. Fakó, színtelen világ, ostoba CGI-csatákkal, és gyakorlatilag Arya maradt az egyetlen, akinek a sorsa valamennyire érdekel. Dany karaktere mindig is egy üres héjnak tűnt a számomra, Jon Snow-tól még depressziósabb leszek, szóval nagyon érdekes megfigyelni magamon, hogy a Cersei körüli események simán jobban lekötnek, mint a másik két előretolt cyvasse figuráé.
A párbeszédek erőtlenek, Tyrion sziporkagyárból egy közhelyeket pufogtató, karót nyelt, uncsi alak lett, és most spoileralert   még Olennát is kinyírták, bár a végén legalább utoljára jól odabaszott <3 spoileralertvége. Sansát sosem bírtam, Brantől meg a frász kitör, mióta rászokott a varázsgombára. Ez is furcsa, hogy a könyvben mennyivel jobban működik ez az időutazó varg téma, a sorozatban béna és felesleges szál lett, bár nekem a színész is nagyon antipatikus. Hogy lehet már valakinek ilyen feje..?
Több akciót, kevesebb dumát, duh.

Van szabadság valamire, és van szabadság valamitől

Tegnap este, két ásítás között előkotortam egy dobozból a nemrég megrendelt A szolgálólány meséje c. Margaret Atwood regényt (igen, a sorozat miatt hallottam róla), és nem túl nagy várakozásokkal kezdtem el olvasni…aztán végül a 325. oldalig le sem tettem. Még ma befejezem. És kiderítem, hogy melyik filmben láttam a könyvben leírt undorító párzási rituálét (feleség támasztja meg a szexrabszolgát a férjnek az ágyban), mert határozottan emlékszem, hogy én ezzel már találkoztam valahol. Pont azért emlékszem, mert annyira gyomorforgató volt.
Lehet, hogy korábban már megfilmesítették?
Vagy az író csórta az ötletet?
Vagy egymástól függetlenül többen is ilyen hatásosan perverz képzelőerővel rendelkeznek?
Közben a wiki kisegített, és van egy 1990-ben bemutatott film belőle, szóval valószínűleg megoldódott a rejtély.
A könyv egyébként zseniálisan van megírva, és plusz borzongást kap az egész attól, hogy mennyire közel lehet hozzánk egy efféle világ. Nem is biztos, hogy elkerülhető.

Bye, FBI

Tizenkét(!) évad után kaszaéretté nyilvánítottam a Criminal Minds-t. Még adós vagyok pár résszel az évad végéről, szóval nem tudom, Reid-et kiírták-e (Hotch után, aki szintén óriási kedvencem volt, szóval nagyon nem vettem jó néven azt sem), de eljutottam oda, hogy ettől függetlenül sem vagyok kíváncsi a továbbiakra. Túl azon, hogy maga a koncepció is elfáradt (már nem nagyon tudnak új agybajokat kitalálni), nem tetszik, ahogy a főszereplők elfakulnak és elfeketednek. Ha új szereplő érkezik, szinte kényszeresen ügyelnek rá, hogy véletlenül se legyen fehér ember. Ami még nem is feltétlenül zavarna, ha tényleg érdekes karakterek lennének, de nem azok. Kellemes, mély hangon búgják a semmit, tökéletes unalmasak.
Emily is ilyen se íze, se bűze figura, Garcia a legelejétől az agyamra megy, JJ teljesen háttérbe van szorítva, szóval csak Reid és az új latin srác érdekel valamennyire – bár az utóbbi úgy tűnik, annyira mégsem, ha a nevét sem tudom felidézni.
És hogy végképp megnyerjem a rázistá címkét, az egyik utolsó csepp a pohárban az a (már a Banshee-ben is elsütött, de ott a többi esemény kontextusában megbocsátható) debil PChülyeség volt, hogy a sitten természetesen a fehérek a brutális szadisták, akik egymást verik, a feketék meg szinte fehérgallérosak, akik sakkoznak, és megvédik szegény 40 kilós, fehér hősünket. Hát hogyne…
Most így hirtelen nem is tudom, berendelték-e egyáltalán a 13. évadot. Talán igen. Annyira sem érdekel, hogy kiguglizzam, durva.

Saját út

Képtalálat a következőre: „julieta”Almodóvar még mindig tud. Elég halvány kritikákat kapott a Julieta, de engem pontosan ugyanúgy behúzott, ahogy mindig szokott. Félelmetes ez az ember. Bárki más kezében ezek a történetek nyálassá, irreálissá, és viszketően irracioniálissá válnának, de ő úgy járja a kötéltáncot az emberi és a túl sok között, ahogy senki más.
Olyanok a filmjei, mint a legkifinomultabb SM szex: éppen addig a pontig gyötör, amíg a gyönyör fokozódik, és nem ránt ki az élményből a kín.
Imádom, hogy mindig tudok kapcsolódni a szereplőkhöz, bármennyire is különbözünk korban, nemi identitásban, társadalmi státuszban, kultúrában, és az összes címkében, amivel meghatározzuk magunkat. Szeretem a merész és gyönyörű színeit, a jellegzetes képi világát, és az elképesztően ügyes castingot.
Van valami hamisítatlan mítosz ezekben a mesékben – nem mágia, ami eltávolít a valóságtól, hanem mítosz, ami a való élet kvintesszenciája. Julieta görög mitológiát tanított, majd Demeterként szenvedett a lánya elvesztése miatt, akitől a halál válaszotta el, hogy aztán a halál egyesítse őket újra.
Tökéletes.

Hát, megvénültünk… :,)

Képtalálat a következőre: „trainspotting 2”És annyi balszerencse közt, oly sok csalódás után végre láttam egy igazán jó filmet. Tagadhatatlan, hogy kell ismerni hozzá az első részt, és semmi köze a Welsh-féle Pornóhoz (amiből elvileg készült), de egy remekbebaszott kis film.
A karakterek maradtak ugyanolyan elmebajosak és szerethetően ismerősek, a színészi játék kiváló, a rendezés feszes, egyetlen pillanatig sem áll a sztori, ami igazából alig létezik, de ez senkit nem zavar, mert mert két poén között annyira torkon mar a nosztalgia, hogy nem fog hiányozni.
A zene méltó az első részhez (bár azért itt úgy érzem, adósak maradtak a klasszikus szándtrekkel), és ami különösen tetszett: a gyönyörű, igényes fényképezés. Kicsit sem játszottak megúszásra, igazi, magas színvonalú munka, főhajtás. Nagy élmény volt, pedig finoman szólva szkeptikus voltam. Kultfilmet folytatni, nos, abból tragédia szokott kisülni, de ez… Hű. Ha.
Nagyon ajánlott, de felirat kötelező! :D

Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.

Lack Lodge

Oké, a Twin Peaks nagy durranás volt annak idején, és bár én még elég pelyhes seggű voltam, mikor realtime ment a tévében, azért tavaly(?) bepótoltam az első két évadot. Az első nagyon tetszett, és azonnal behúzott, a másikban már túl sok volt a szürreális jelenet, meg a természetfeletti baromkodás, de azért érdekelt, mi lesz Dale Cooper federális ágens további sorsa, tehát nyilván bele kellett kóstolnom a folytatásba.
A pilot alatt a következő fázisokon mentem keresztül:

-úristen, mi ez a szar?
-úristen, ezek nem is öregedtek
-úristen, ezek nagyon megöregedtek
-ez meg ki?
-ez meg ki?
-ez meg ki?
-vajon történni is fog valami?
-most kéne kikapcsolnom az egészet a francba
-mostmár tényleg
-na vééééégre, akció
-ez a csávó úgy néz ki, mint a kölyök a Sikolyból, csak sokkal öregebb, biztos az apja
-úristen, ez a srác a Sikolyból, gyalázat, milyen vén vagyok
-úristen, Lynchet (és Frostot) fejbe kéne csapdosni.

A harmadik résznél már csak a legutóbbit éreztem, sajnos eddig úgy tűnik, Dévid nagyon komolyan vette a vele kapcsolatos elvárásokat, és értelmetlen, hallucinatív faszcsapkodásnak álmodta meg a folytatást.
Persze a sok sznob maga alá fog ereszteni, hogy micsoda mély szimbolikája van az összefüggéstelen jeleneteknek, meg hiszen különben is, a Twin Peaks mindig is a hangulatról szólt, blablabla, de attól ez még szar. Ami pedig még ennél is rosszabb: unalmas.
Szerintem ezek trollkodnak.

Levegő

https://www.sky.com/assets2/big-little-lies-tile-e3263eb5.png?downsize=500:*&output-format=jpgAz akut sorozathiány bizarr dolgokra képes: egy napon belül ledaráltam a Big Little Lies eddig létező részeit (4 db), a végtelenül debil címe, és a még annál is színvonaltalanabb magyarított változat miatt párszor már átgörgettem felette, végül Alexander Skarsgard miatt mégis adtam neki egy esélyt, és teljesen csodálatos agyradír.
Nézeti magát, klassz a zenéje, színvonalas a színészi játék, szép a táj, aranyosak a gyerekek, valósággal lubickolok benne. Nagyon kellemes kontraszt az utóbbi pár “olyan kurva mélyenszántóak vagyunk, hogy mi se értjük, mit akarunk mondani” sorozatélményem után. És semmi köze a Született feleségekhez, nagyon felszínes asszociációs készségei vannak azoknak, akik ahhoz hasonlítják: a DH egy kellemetlenül nyomasztó, sötét paródia, a BLL mind karaktereiben, mind hangulatában sokkal életszerűbb történet.

Tényleg Tabu, jó messzire el kell kerülni!

Képtalálat a következőre: „taboo series”Már megint hagytam magam netes hájppal felültetni, és ledaráltam a semmiről sem szóló, de cserébe legalább a játékidő kétharmadában jó unalmas Taboo c. opusz első évadját. Gondolom, azok cummantották fel, akik Hardy-ra nedvesednek (valahol), bár nem értem, miért élvezet egy ősemberfejű tuloknak a nonstop hümmögését-morgását-mormolását hallgatni két brutális emberbelezős előadás között. Gondolom, nem én vagyok a célközönség. A húgot játszó Chaplin-unoka változatlanul az egyik legrondább nő, akit életemben vásznon (képernyőn) láttam (Tilda Swintonnal holtversenyben kb.), csak ez játszani se tud.
A mellékszereplők között azért akadtak figyelemre méltó alakítások: Tom Hollander, a kémikus szerepében,  Edward Hogg, aki az egyik, a sorozatban ritka, emberi lényre hajazó karaktert, a transznemű Godfrey-t keltette életre, vagy a Brace-t alakító David Hayman – miattuk nem volt 100%-ban semmire elszórt idő ez a 8 rész… de hogy a következő évadban engem elfelejthetnek, az kruxi-fixi.
Ja, a ló is szép volt.

Semmiről nem szólt ez a szar, az elején belengettek vagy fél tucat vörös heringet, aztán az évad végére mind el lett felejtve: a fél banda meghalt, a másik fele meg elhajózott a naplementébe.
Hát faszom.

 

 

Eleven

Képtalálat a következőre: „stranger things”Belevágtam végre a régen tervezett Stranger Things-be, az első évad felénél járok, és hát nem is tudom. Rengeteg a klisé, de egészen jó feelgood vagyis feelbad sorozat, mivel a ’80-as évek Amerikájában játszódik, remekül megidézi a ’90-es évek Európáját (vagyis a kölyökkoromat). Ezért nézem, meg a főzsaru miatt, aki szerintem minden sorozatok legértelmesebb kisvárosi zsarufigurája (eddig), mert a sztori sajnos elég közhelyes, és rémesen retró (vérszegény X-akták epizódba elmenne), a horrorszál meg egyenesen nevetséges (eddig).
Valamint értékelem a (filmes mércével) csúnya (valójában csak átlagos külsejű) gyerekeket, bátor és nem mellesleg ügyes volt a casting, jól játszanak.
Három nap szabi jön, ha nem vigyázok, még a héten ki is végzem.

Hétvégi időpocsékolás újratöltve

Újabb két film került lehúzásra a listámról: az egyik a Nocturnal Animals, a másik az Arrival. Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Elöljáróban annyit, hogy továbbra sem lettem Amy Adams rajongó. Ő egy csinos csaj szép szemekkel, és Nicole Kidman-es mosollyal, akire valamiért gerjednek a pasik, valószínűleg ez utóbbi az oka ennek az indokolatlan hájpnak, mert eddigi filmélményeim alapján színészként kb. azt a másfél arcot tudja hozni, amiért Kristen Stewartot halálra cikizik. (Aggódva nézős és gondterhelten aggódva nézős, Oszkárt neki!)

És jó lenne, ha a rendezőknek sikerülne eldönteni, hogy hány éves, aztán a maszkosoknak nagyjából hozni az adott kort, mert a Nocturnal Animalsban pl. tök röhejes volt, hogy anya és a lánya között kb. öt év a korkülönbség, ahogy az Arrivalban is elég kényelmes eszköz volt a kortalansága, hogy sikerüljön átvágni a nézőt a minimum 15 éves időbeli tikitakival. Életidegen, ha az emberek nem öregszenek, hiteltelen szar lesz tőle a történet akkor is, ha hollywood-i mérce szerint hetvennyolc évesen is kötelező sima bőrű, álló csöcsű bombázónak lenni, de legalábbis meg kell próbálni… a világ egyéb helyein normális emberek élnek.

Mindkét film csalódás volt, a Nocturnalt mondjuk Gyllenhaal elvitte a vállán, az a pasas egy kibaszott zseni, de a történet túl zavaros volt ahhoz, hogy kapásból értsem, viszont pont elég érdektelen ahhoz, hogy vegyem a fáradságot, és elgondolkodjak rajta, ezért hát nem tetszett.
Az Arrival meg… hát… fél óráig tart eljutni az idegenek mobil tropikáriumába a gigantikus tintahalakhoz, hogy aztán 15 másodpercig tartson a nagy kapcsolatfelvétel… Villeneuve általában nem szarral gurigázik, de ezért a filmért őt is seggbe kéne billenteni. A játékidő kétharmadában halálra untam magam, már megint befigyelt a kényszer, hogy két órás mozit kell csinálni egy 40 oldalas novellából, mert csak. Hát, nem kell(ett volna). Mondanám, hogy na ugye, megint egy szar sci-fi, de ez igazán még az sem volt, semmi nem derült ki az idegenekről, kicsit olyan érzésem volt, hogy egy pacifista Függetlenség napja paródiát látunk. A sztori a főhősnő belső világára fókuszált volna, csak ő meg annyira vérszegény, két dimenziós karakter volt (súlyosbítva ugye Adams fapofájú játékával), hogy egyetlen percig sem sikerült vele azonosulnom.
Waste of time.

Kattegat?

Tudom, hogy a hálátlan geci fejemet, de meg tudnám csapdosni az összes hazug dögöt, akinek van pofája odaírni a feltöltéskor, hogy van felirat a torrentben, mikor pedig nincs.
Hát nem ér elég csalódás az életben, még ez is..?

A negyedik évad második felét darálom a Vikings-ből, de nem vagyok túlzottan elragadtatva. Nagyjából Lagertha volt az egyetlen karakter, akit még kedveltem, és erre akkor jöttem rá, mikor elkezdték szanaszét rombolni. Mindig is ambíciózus volt, de eddig  becsületesen küzdött. Vagy ha nem, a célpont megérdemelte az aljasságot. És bár mindig nagyon utáltam azt a kígyófejű Aslaugot, azért hátba nyilazni igazán nem kellett volna. Főleg így, semmi előkészítés nélkül. Ez nem védhető. Az is milyen már, hogy egy reggel felkel, megöleti a fél szülőfaluját, aztán a többiek meg szanaszét éljenzik, hogy jajdejó, új kircsinő van. Életszerű.
Nagyon hiányzott az is, hogy leszbikussá változzon (biztosan van valami kvóta, hogy minden sorozatba kötelező melegeket rakni), de ez nem zavarna annyira, ha nem lenne olyan végtelenül ellenszenves a barátnője. Ragnarnak végleg annyi, az új generációs szereplőket meg ki nem állhatom, szóval érdektelenségbe fulladásra számítok. Floki az utolsó írmagja a régi bandának, de egyedül kevés lesz, hogy megtartson rajongónak.

Újévi mindfuck

Képtalálat a következőre: „the oa”Azt hiszem, a sorozatok mentenek meg attól, hogy alkoholista legyek: túl sok értelmet ezek sem adnak az életnek, de legalább a májnak nem ártanak, szóval most maratonokkal mosom az agyam.
Másfél nap alatt ledarálam a The OA című, hát, nem is tudom, minek nevezzem, projekt első évadát (igaz, csak 8 epizód), és nagyon furcsa élmény volt. A következő fázisokon mentem át:
1) na, ez még izgalmas is lehet
2) nabaszki, ez is sci-fi lesz3) nabaszki, ez ilyen misztikus szar lesz, most kéne kaszálni
4) de a jelenben futó szál érdekes, még várok egy kicsit
5) lehet, hogy mégsem misztikus szar, de ha kiderül, hogy a csaj végig haluzott/hazudott, nagyon zabos leszek
6) tuti, hogy hazudik, senki nem tud a saját hátára rajzolni
7) úristen, ez az epilepsziás rohamba oltott kungfuzás nagyon nem kellett volna bele
8) de már nincs sok hátra, mostmár érdekel, mi lesz ebből
9) és különben is, nagyon szépen van filmezve
10) natessék….

Rengeteg el nem varrt szál van benne (pl. mit keresett az FBI-os ürge a csaj házában..?), szerintem az író(k?) maga sem tudta, igazából mit akar mondani, kicsit a Képlet c. film jutott róla eszembe, ott is az volt az érzésem, hogy fogtak 3 elfeledett,  jó ötletet a fiók mélyéről, és megpróbálták összevarrni őket.

Összességében mégsem bántam meg, mert ez a sorozat valami más volt. Lehet, hogy nem volt jó (igazából képtelen vagyok eldönteni), de hogy emlékezetes, az biztos. Mondjuk a szuicid hajlamaimnak nem tett jót, illetve nézőpont kérdése.

Like > Life

black-mirror-season-3-poster.pngA Black Mirror 3. évadának első részét valószínűleg pont azok nem fogják látni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, bár valószínűleg már késő riadót fújni, az instagramzombik serege ettől nem fog magába szállni, legfeljebb nyom rá egy 1 csillagot imdb-n.
Nekem, aki a közösségi médiát a kb. a 21. század atomcsapásának tartom, persze tetszett, hogy belenyomják az orrunkat (orrotokat), milyen ostoba, dróton rángatott, likefüggő, hamis agyhalottakat nevel belőlünk (belőletek) a Cukorhegyi & Co., ugyanakkor…

Azt be kell látni, hogy igazából az emberek mindig is ezt csinálták, csak a technológia láthatóbbá tette a képmutatást és a számítást, amivel a szociális tőkét gyűjtögetik és kamatoztatják, valamint azt, hogy ez hogyan konvertálódik gazdasági tőkébe. Illetve megnehezítette a szökést: régebben az emberek még képesek voltak jóindulattal viszonyulni a remetékhez, manapság pedig már a birkák szerint nem is csak furcsa, aki tesz (tosz) rá, hány lájkot ér a reggelije , hanem egyenesen gyanús, mi több, ellenszenves. Weirrrrdo.

A társadalom a Nosedive-ban (is) kasztszerűen épül fel, mivel a magasan pontozottak másnak adott pontszámai is nagyobb súllyal esnek latba, a hatalmuk konzerválódik, belterjessé válik az elit, ugyanakkor a skála aljáról szinte lehetetlen visszakapaszkodni (látványos fricska az orrunkra, hogy a filmben bizonyos pontszám alatt eleve ki van tiltva az ember lakóövezetekből, épületekből, üdv a valóságban).

A PC beüt rendesen, mikor az epizód elején fekete és egyben meleg karakter kell, hogy sajnálni tudjuk a kiközösítettet (mármint a nézők, a csillagaddiktok ezt nem engedhetik meg maguknak, nem trendi).
Feltűnő, hogy a főantihősnek ezen kívül is milyen sok negatív élménye van fekete karakterekkel (a nő, akinek véletlenül nekimegy a járdán, a taxisofőr, a check in-es csaj, a biztonsági őr, az üvöltöző pasi a börtönben), ezt én nem nagyon tudtam hova tenni. (Mármint, hogy mit akartak vele az írók, mert nem hiszem, hogy véletlen volt.)
Vegyük észre: szigorú büntetés jár érte, mikor Lacey egyetlenegyszer őszinte érzelmet fejez ki valaki felé (kiborulás a reptéren), nem hiba, bűn, ha megtöröd a mézes-mázas kamuparádét. Ha ugyan egyelőre csak társadalmi szempontból vannak is börtönben, az őszinte karakterek, mind lúzerek (a nerd öccs, a pornófan kutas srác, a kamionsofőr nő).

Érdekes, hogy olyan érzés maradt bennem a végén, hogy ez egy tanmese, hiszen milyen szépen rámutat a likebuzi világ ürességére és képmutatására, aztán belegondoltam, hogy tulajdonképpen mi is történt a főhőssel, aki – ha nem is teljesen önszántából – kiáll a sorból, nos, a tanulság tulajdonképpen az, hogy aki nem hódol be, az élvezheti az őszinteségét a börtönben, szóval…

Menet közben persze sűrűn bólogattam a lelki fejemmel, pont ilyennek látom körülöttem az embereket, a különbség az, hogy a többségük még nem tudatosította, mit is művel, mikor a közösségi médiában körbenyalogatja az ismerőseit, aztán bizalmasan leköpdösi és kigúnyolja őket nekem IRL.

A hab a tortán?
Az érzés, mikor az epizód megtekintése után felmásztam imdb-re és az arcomba röhögtek a csillagok. ;)