Megunt játékok

Lement a harmadik rész Trónok harca is, és bárcsak azt írhatnám, micsoda katartikus élmény volt, de nem. Fakó, színtelen világ, ostoba CGI-csatákkal, és gyakorlatilag Arya maradt az egyetlen, akinek a sorsa valamennyire érdekel. Dany karaktere mindig is egy üres héjnak tűnt a számomra, Jon Snow-tól még depressziósabb leszek, szóval nagyon érdekes megfigyelni magamon, hogy a Cersei körüli események simán jobban lekötnek, mint a másik két előretolt cyvasse figuráé.
A párbeszédek erőtlenek, Tyrion sziporkagyárból egy közhelyeket pufogtató, karót nyelt, uncsi alak lett, és most spoileralert   még Olennát is kinyírták, bár a végén legalább utoljára jól odabaszott <3 spoileralertvége. Sansát sosem bírtam, Brantől meg a frász kitör, mióta rászokott a varázsgombára. Ez is furcsa, hogy a könyvben mennyivel jobban működik ez az időutazó varg téma, a sorozatban béna és felesleges szál lett, bár nekem a színész is nagyon antipatikus. Hogy lehet már valakinek ilyen feje..?
Több akciót, kevesebb dumát, duh.

Van szabadság valamire, és van szabadság valamitől

Tegnap este, két ásítás között előkotortam egy dobozból a nemrég megrendelt A szolgálólány meséje c. Margaret Atwood regényt (igen, a sorozat miatt hallottam róla), és nem túl nagy várakozásokkal kezdtem el olvasni…aztán végül a 325. oldalig le sem tettem. Még ma befejezem. És kiderítem, hogy melyik filmben láttam a könyvben leírt undorító párzási rituálét (feleség támasztja meg a szexrabszolgát a férjnek az ágyban), mert határozottan emlékszem, hogy én ezzel már találkoztam valahol. Pont azért emlékszem, mert annyira gyomorforgató volt.
Lehet, hogy korábban már megfilmesítették?
Vagy az író csórta az ötletet?
Vagy egymástól függetlenül többen is ilyen hatásosan perverz képzelőerővel rendelkeznek?
Közben a wiki kisegített, és van egy 1990-ben bemutatott film belőle, szóval valószínűleg megoldódott a rejtély.
A könyv egyébként zseniálisan van megírva, és plusz borzongást kap az egész attól, hogy mennyire közel lehet hozzánk egy efféle világ. Nem is biztos, hogy elkerülhető.

Bye, FBI

Tizenkét(!) évad után kaszaéretté nyilvánítottam a Criminal Minds-t. Még adós vagyok pár résszel az évad végéről, szóval nem tudom, Reid-et kiírták-e (Hotch után, aki szintén óriási kedvencem volt, szóval nagyon nem vettem jó néven azt sem), de eljutottam oda, hogy ettől függetlenül sem vagyok kíváncsi a továbbiakra. Túl azon, hogy maga a koncepció is elfáradt (már nem nagyon tudnak új agybajokat kitalálni), nem tetszik, ahogy a főszereplők elfakulnak és elfeketednek. Ha új szereplő érkezik, szinte kényszeresen ügyelnek rá, hogy véletlenül se legyen fehér ember. Ami még nem is feltétlenül zavarna, ha tényleg érdekes karakterek lennének, de nem azok. Kellemes, mély hangon búgják a semmit, tökéletes unalmasak.
Emily is ilyen se íze, se bűze figura, Garcia a legelejétől az agyamra megy, JJ teljesen háttérbe van szorítva, szóval csak Reid és az új latin srác érdekel valamennyire – bár az utóbbi úgy tűnik, annyira mégsem, ha a nevét sem tudom felidézni.
És hogy végképp megnyerjem a rázistá címkét, az egyik utolsó csepp a pohárban az a (már a Banshee-ben is elsütött, de ott a többi esemény kontextusában megbocsátható) debil PChülyeség volt, hogy a sitten természetesen a fehérek a brutális szadisták, akik egymást verik, a feketék meg szinte fehérgallérosak, akik sakkoznak, és megvédik szegény 40 kilós, fehér hősünket. Hát hogyne…
Most így hirtelen nem is tudom, berendelték-e egyáltalán a 13. évadot. Talán igen. Annyira sem érdekel, hogy kiguglizzam, durva.

Saját út

Képtalálat a következőre: „julieta”Almodóvar még mindig tud. Elég halvány kritikákat kapott a Julieta, de engem pontosan ugyanúgy behúzott, ahogy mindig szokott. Félelmetes ez az ember. Bárki más kezében ezek a történetek nyálassá, irreálissá, és viszketően irracioniálissá válnának, de ő úgy járja a kötéltáncot az emberi és a túl sok között, ahogy senki más.
Olyanok a filmjei, mint a legkifinomultabb SM szex: éppen addig a pontig gyötör, amíg a gyönyör fokozódik, és nem ránt ki az élményből a kín.
Imádom, hogy mindig tudok kapcsolódni a szereplőkhöz, bármennyire is különbözünk korban, nemi identitásban, társadalmi státuszban, kultúrában, és az összes címkében, amivel meghatározzuk magunkat. Szeretem a merész és gyönyörű színeit, a jellegzetes képi világát, és az elképesztően ügyes castingot.
Van valami hamisítatlan mítosz ezekben a mesékben – nem mágia, ami eltávolít a valóságtól, hanem mítosz, ami a való élet kvintesszenciája. Julieta görög mitológiát tanított, majd Demeterként szenvedett a lánya elvesztése miatt, akitől a halál válaszotta el, hogy aztán a halál egyesítse őket újra.
Tökéletes.

Hát, megvénültünk… :,)

Képtalálat a következőre: „trainspotting 2”És annyi balszerencse közt, oly sok csalódás után végre láttam egy igazán jó filmet. Tagadhatatlan, hogy kell ismerni hozzá az első részt, és semmi köze a Welsh-féle Pornóhoz (amiből elvileg készült), de egy remekbebaszott kis film.
A karakterek maradtak ugyanolyan elmebajosak és szerethetően ismerősek, a színészi játék kiváló, a rendezés feszes, egyetlen pillanatig sem áll a sztori, ami igazából alig létezik, de ez senkit nem zavar, mert mert két poén között annyira torkon mar a nosztalgia, hogy nem fog hiányozni.
A zene méltó az első részhez (bár azért itt úgy érzem, adósak maradtak a klasszikus szándtrekkel), és ami különösen tetszett: a gyönyörű, igényes fényképezés. Kicsit sem játszottak megúszásra, igazi, magas színvonalú munka, főhajtás. Nagy élmény volt, pedig finoman szólva szkeptikus voltam. Kultfilmet folytatni, nos, abból tragédia szokott kisülni, de ez… Hű. Ha.
Nagyon ajánlott, de felirat kötelező! :D

Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.

Lack Lodge

Oké, a Twin Peaks nagy durranás volt annak idején, és bár én még elég pelyhes seggű voltam, mikor realtime ment a tévében, azért tavaly(?) bepótoltam az első két évadot. Az első nagyon tetszett, és azonnal behúzott, a másikban már túl sok volt a szürreális jelenet, meg a természetfeletti baromkodás, de azért érdekelt, mi lesz Dale Cooper federális ágens további sorsa, tehát nyilván bele kellett kóstolnom a folytatásba.
A pilot alatt a következő fázisokon mentem keresztül:

-úristen, mi ez a szar?
-úristen, ezek nem is öregedtek
-úristen, ezek nagyon megöregedtek
-ez meg ki?
-ez meg ki?
-ez meg ki?
-vajon történni is fog valami?
-most kéne kikapcsolnom az egészet a francba
-mostmár tényleg
-na vééééégre, akció
-ez a csávó úgy néz ki, mint a kölyök a Sikolyból, csak sokkal öregebb, biztos az apja
-úristen, ez a srác a Sikolyból, gyalázat, milyen vén vagyok
-úristen, Lynchet (és Frostot) fejbe kéne csapdosni.

A harmadik résznél már csak a legutóbbit éreztem, sajnos eddig úgy tűnik, Dévid nagyon komolyan vette a vele kapcsolatos elvárásokat, és értelmetlen, hallucinatív faszcsapkodásnak álmodta meg a folytatást.
Persze a sok sznob maga alá fog ereszteni, hogy micsoda mély szimbolikája van az összefüggéstelen jeleneteknek, meg hiszen különben is, a Twin Peaks mindig is a hangulatról szólt, blablabla, de attól ez még szar. Ami pedig még ennél is rosszabb: unalmas.
Szerintem ezek trollkodnak.

Levegő

https://www.sky.com/assets2/big-little-lies-tile-e3263eb5.png?downsize=500:*&output-format=jpgAz akut sorozathiány bizarr dolgokra képes: egy napon belül ledaráltam a Big Little Lies eddig létező részeit (4 db), a végtelenül debil címe, és a még annál is színvonaltalanabb magyarított változat miatt párszor már átgörgettem felette, végül Alexander Skarsgard miatt mégis adtam neki egy esélyt, és teljesen csodálatos agyradír.
Nézeti magát, klassz a zenéje, színvonalas a színészi játék, szép a táj, aranyosak a gyerekek, valósággal lubickolok benne. Nagyon kellemes kontraszt az utóbbi pár “olyan kurva mélyenszántóak vagyunk, hogy mi se értjük, mit akarunk mondani” sorozatélményem után. És semmi köze a Született feleségekhez, nagyon felszínes asszociációs készségei vannak azoknak, akik ahhoz hasonlítják: a DH egy kellemetlenül nyomasztó, sötét paródia, a BLL mind karaktereiben, mind hangulatában sokkal életszerűbb történet.

Tényleg Tabu, jó messzire el kell kerülni!

Képtalálat a következőre: „taboo series”Már megint hagytam magam netes hájppal felültetni, és ledaráltam a semmiről sem szóló, de cserébe legalább a játékidő kétharmadában jó unalmas Taboo c. opusz első évadját. Gondolom, azok cummantották fel, akik Hardy-ra nedvesednek (valahol), bár nem értem, miért élvezet egy ősemberfejű tuloknak a nonstop hümmögését-morgását-mormolását hallgatni két brutális emberbelezős előadás között. Gondolom, nem én vagyok a célközönség. A húgot játszó Chaplin-unoka változatlanul az egyik legrondább nő, akit életemben vásznon (képernyőn) láttam (Tilda Swintonnal holtversenyben kb.), csak ez játszani se tud.
A mellékszereplők között azért akadtak figyelemre méltó alakítások: Tom Hollander, a kémikus szerepében,  Edward Hogg, aki az egyik, a sorozatban ritka, emberi lényre hajazó karaktert, a transznemű Godfrey-t keltette életre, vagy a Brace-t alakító David Hayman – miattuk nem volt 100%-ban semmire elszórt idő ez a 8 rész… de hogy a következő évadban engem elfelejthetnek, az kruxi-fixi.
Ja, a ló is szép volt.

Semmiről nem szólt ez a szar, az elején belengettek vagy fél tucat vörös heringet, aztán az évad végére mind el lett felejtve: a fél banda meghalt, a másik fele meg elhajózott a naplementébe.
Hát faszom.

 

 

Eleven

Képtalálat a következőre: „stranger things”Belevágtam végre a régen tervezett Stranger Things-be, az első évad felénél járok, és hát nem is tudom. Rengeteg a klisé, de egészen jó feelgood vagyis feelbad sorozat, mivel a ’80-as évek Amerikájában játszódik, remekül megidézi a ’90-es évek Európáját (vagyis a kölyökkoromat). Ezért nézem, meg a főzsaru miatt, aki szerintem minden sorozatok legértelmesebb kisvárosi zsarufigurája (eddig), mert a sztori sajnos elég közhelyes, és rémesen retró (vérszegény X-akták epizódba elmenne), a horrorszál meg egyenesen nevetséges (eddig).
Valamint értékelem a (filmes mércével) csúnya (valójában csak átlagos külsejű) gyerekeket, bátor és nem mellesleg ügyes volt a casting, jól játszanak.
Három nap szabi jön, ha nem vigyázok, még a héten ki is végzem.

Hétvégi időpocsékolás újratöltve

Újabb két film került lehúzásra a listámról: az egyik a Nocturnal Animals, a másik az Arrival. Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Elöljáróban annyit, hogy továbbra sem lettem Amy Adams rajongó. Ő egy csinos csaj szép szemekkel, és Nicole Kidman-es mosollyal, akire valamiért gerjednek a pasik, valószínűleg ez utóbbi az oka ennek az indokolatlan hájpnak, mert eddigi filmélményeim alapján színészként kb. azt a másfél arcot tudja hozni, amiért Kristen Stewartot halálra cikizik. (Aggódva nézős és gondterhelten aggódva nézős, Oszkárt neki!)

És jó lenne, ha a rendezőknek sikerülne eldönteni, hogy hány éves, aztán a maszkosoknak nagyjából hozni az adott kort, mert a Nocturnal Animalsban pl. tök röhejes volt, hogy anya és a lánya között kb. öt év a korkülönbség, ahogy az Arrivalban is elég kényelmes eszköz volt a kortalansága, hogy sikerüljön átvágni a nézőt a minimum 15 éves időbeli tikitakival. Életidegen, ha az emberek nem öregszenek, hiteltelen szar lesz tőle a történet akkor is, ha hollywood-i mérce szerint hetvennyolc évesen is kötelező sima bőrű, álló csöcsű bombázónak lenni, de legalábbis meg kell próbálni… a világ egyéb helyein normális emberek élnek.

Mindkét film csalódás volt, a Nocturnalt mondjuk Gyllenhaal elvitte a vállán, az a pasas egy kibaszott zseni, de a történet túl zavaros volt ahhoz, hogy kapásból értsem, viszont pont elég érdektelen ahhoz, hogy vegyem a fáradságot, és elgondolkodjak rajta, ezért hát nem tetszett.
Az Arrival meg… hát… fél óráig tart eljutni az idegenek mobil tropikáriumába a gigantikus tintahalakhoz, hogy aztán 15 másodpercig tartson a nagy kapcsolatfelvétel… Villeneuve általában nem szarral gurigázik, de ezért a filmért őt is seggbe kéne billenteni. A játékidő kétharmadában halálra untam magam, már megint befigyelt a kényszer, hogy két órás mozit kell csinálni egy 40 oldalas novellából, mert csak. Hát, nem kell(ett volna). Mondanám, hogy na ugye, megint egy szar sci-fi, de ez igazán még az sem volt, semmi nem derült ki az idegenekről, kicsit olyan érzésem volt, hogy egy pacifista Függetlenség napja paródiát látunk. A sztori a főhősnő belső világára fókuszált volna, csak ő meg annyira vérszegény, két dimenziós karakter volt (súlyosbítva ugye Adams fapofájú játékával), hogy egyetlen percig sem sikerült vele azonosulnom.
Waste of time.

Kattegat?

Tudom, hogy a hálátlan geci fejemet, de meg tudnám csapdosni az összes hazug dögöt, akinek van pofája odaírni a feltöltéskor, hogy van felirat a torrentben, mikor pedig nincs.
Hát nem ér elég csalódás az életben, még ez is..?

A negyedik évad második felét darálom a Vikings-ből, de nem vagyok túlzottan elragadtatva. Nagyjából Lagertha volt az egyetlen karakter, akit még kedveltem, és erre akkor jöttem rá, mikor elkezdték szanaszét rombolni. Mindig is ambíciózus volt, de eddig  becsületesen küzdött. Vagy ha nem, a célpont megérdemelte az aljasságot. És bár mindig nagyon utáltam azt a kígyófejű Aslaugot, azért hátba nyilazni igazán nem kellett volna. Főleg így, semmi előkészítés nélkül. Ez nem védhető. Az is milyen már, hogy egy reggel felkel, megöleti a fél szülőfaluját, aztán a többiek meg szanaszét éljenzik, hogy jajdejó, új kircsinő van. Életszerű.
Nagyon hiányzott az is, hogy leszbikussá változzon (biztosan van valami kvóta, hogy minden sorozatba kötelező melegeket rakni), de ez nem zavarna annyira, ha nem lenne olyan végtelenül ellenszenves a barátnője. Ragnarnak végleg annyi, az új generációs szereplőket meg ki nem állhatom, szóval érdektelenségbe fulladásra számítok. Floki az utolsó írmagja a régi bandának, de egyedül kevés lesz, hogy megtartson rajongónak.

Újévi mindfuck

Képtalálat a következőre: „the oa”Azt hiszem, a sorozatok mentenek meg attól, hogy alkoholista legyek: túl sok értelmet ezek sem adnak az életnek, de legalább a májnak nem ártanak, szóval most maratonokkal mosom az agyam.
Másfél nap alatt ledarálam a The OA című, hát, nem is tudom, minek nevezzem, projekt első évadát (igaz, csak 8 epizód), és nagyon furcsa élmény volt. A következő fázisokon mentem át:
1) na, ez még izgalmas is lehet
2) nabaszki, ez is sci-fi lesz3) nabaszki, ez ilyen misztikus szar lesz, most kéne kaszálni
4) de a jelenben futó szál érdekes, még várok egy kicsit
5) lehet, hogy mégsem misztikus szar, de ha kiderül, hogy a csaj végig haluzott/hazudott, nagyon zabos leszek
6) tuti, hogy hazudik, senki nem tud a saját hátára rajzolni
7) úristen, ez az epilepsziás rohamba oltott kungfuzás nagyon nem kellett volna bele
8) de már nincs sok hátra, mostmár érdekel, mi lesz ebből
9) és különben is, nagyon szépen van filmezve
10) natessék….

Rengeteg el nem varrt szál van benne (pl. mit keresett az FBI-os ürge a csaj házában..?), szerintem az író(k?) maga sem tudta, igazából mit akar mondani, kicsit a Képlet c. film jutott róla eszembe, ott is az volt az érzésem, hogy fogtak 3 elfeledett,  jó ötletet a fiók mélyéről, és megpróbálták összevarrni őket.

Összességében mégsem bántam meg, mert ez a sorozat valami más volt. Lehet, hogy nem volt jó (igazából képtelen vagyok eldönteni), de hogy emlékezetes, az biztos. Mondjuk a szuicid hajlamaimnak nem tett jót, illetve nézőpont kérdése.

Like > Life

black-mirror-season-3-poster.pngA Black Mirror 3. évadának első részét valószínűleg pont azok nem fogják látni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, bár valószínűleg már késő riadót fújni, az instagramzombik serege ettől nem fog magába szállni, legfeljebb nyom rá egy 1 csillagot imdb-n.
Nekem, aki a közösségi médiát a kb. a 21. század atomcsapásának tartom, persze tetszett, hogy belenyomják az orrunkat (orrotokat), milyen ostoba, dróton rángatott, likefüggő, hamis agyhalottakat nevel belőlünk (belőletek) a Cukorhegyi & Co., ugyanakkor…

Azt be kell látni, hogy igazából az emberek mindig is ezt csinálták, csak a technológia láthatóbbá tette a képmutatást és a számítást, amivel a szociális tőkét gyűjtögetik és kamatoztatják, valamint azt, hogy ez hogyan konvertálódik gazdasági tőkébe. Illetve megnehezítette a szökést: régebben az emberek még képesek voltak jóindulattal viszonyulni a remetékhez, manapság pedig már a birkák szerint nem is csak furcsa, aki tesz (tosz) rá, hány lájkot ér a reggelije , hanem egyenesen gyanús, mi több, ellenszenves. Weirrrrdo.

A társadalom a Nosedive-ban (is) kasztszerűen épül fel, mivel a magasan pontozottak másnak adott pontszámai is nagyobb súllyal esnek latba, a hatalmuk konzerválódik, belterjessé válik az elit, ugyanakkor a skála aljáról szinte lehetetlen visszakapaszkodni (látványos fricska az orrunkra, hogy a filmben bizonyos pontszám alatt eleve ki van tiltva az ember lakóövezetekből, épületekből, üdv a valóságban).

A PC beüt rendesen, mikor az epizód elején fekete és egyben meleg karakter kell, hogy sajnálni tudjuk a kiközösítettet (mármint a nézők, a csillagaddiktok ezt nem engedhetik meg maguknak, nem trendi).
Feltűnő, hogy a főantihősnek ezen kívül is milyen sok negatív élménye van fekete karakterekkel (a nő, akinek véletlenül nekimegy a járdán, a taxisofőr, a check in-es csaj, a biztonsági őr, az üvöltöző pasi a börtönben), ezt én nem nagyon tudtam hova tenni. (Mármint, hogy mit akartak vele az írók, mert nem hiszem, hogy véletlen volt.)
Vegyük észre: szigorú büntetés jár érte, mikor Lacey egyetlenegyszer őszinte érzelmet fejez ki valaki felé (kiborulás a reptéren), nem hiba, bűn, ha megtöröd a mézes-mázas kamuparádét. Ha ugyan egyelőre csak társadalmi szempontból vannak is börtönben, az őszinte karakterek, mind lúzerek (a nerd öccs, a pornófan kutas srác, a kamionsofőr nő).

Érdekes, hogy olyan érzés maradt bennem a végén, hogy ez egy tanmese, hiszen milyen szépen rámutat a likebuzi világ ürességére és képmutatására, aztán belegondoltam, hogy tulajdonképpen mi is történt a főhőssel, aki – ha nem is teljesen önszántából – kiáll a sorból, nos, a tanulság tulajdonképpen az, hogy aki nem hódol be, az élvezheti az őszinteségét a börtönben, szóval…

Menet közben persze sűrűn bólogattam a lelki fejemmel, pont ilyennek látom körülöttem az embereket, a különbség az, hogy a többségük még nem tudatosította, mit is művel, mikor a közösségi médiában körbenyalogatja az ismerőseit, aztán bizalmasan leköpdösi és kigúnyolja őket nekem IRL.

A hab a tortán?
Az érzés, mikor az epizód megtekintése után felmásztam imdb-re és az arcomba röhögtek a csillagok. ;)

A cím keltse fel az olvasó figyelmét!

twinbodyA legfrissebb áldozatom a két napon beül kivégzett A sziámi ikrek szexuális élete c. opusz Irwin Welsh-től (igen, a Trainspottingos srác). Túl azon, hogy egy igen szórakoztató krimi, ami olvastatja magát, van pár elég kemény kis gondolati magja, amin el lehet rágódni az utolsó oldalt követően is. Bár véletlen, hogy nem sokkal a Beautiful You után olvastam, rokonnak érzem a két regényt, csakhogy ami Chucknak valamiért nem jött össze (impresszív képekből lélegző történetet és plasztikus karaktereket teremteni), azt Irwin ragyogóan megoldotta. Társadalomkritika pipa, amerikai álommal való leszámolás pipa, de ami nálam a legjobban megfogta a gerelyt, a nemi szerepek változásának (eltűnésének?) boncolgatása.
Szeretném azt hinni, egyelőre disztópia, hogy minden nő biszex (vagy kötelezőnek érzi úgy viselkedni), minden nő a férfiak áldozata (ami aztán vagy szadista, férfias harcossá teszi, vagy mazochista, önsorsrontó, ronccsá, akit a világ minden szakmai sikere sem győz meg arról, hogy értékes ember); a férfiak pedig végképp önmaguk paródiájává váltak: ha éppen nem melegek, pedofilok vagy nemi erőszaktevők, egy hal(!) kasztrálja őket; ragyogó kiállású tűzoltók, csak éppen a szex meg a pénzkeresés nem megy nekik; sikeres írók, de a kapuzárási pánik szánalmas bohóccá teszi őket, ezért aztán a tulajdon lányuknál fiatalabb csibék őszintétlen hódolatába kapaszkodnak; tehetségtelen lúzerek, akiket az irigység végül aljas, nőgyűlölő szörnyetegekké tesz.
Nagyon tetszett a két főhősnő kapcsolati dinamikája, ami persze elnagyolt, sőt, néha groteszk ecsetvonásokkal lett megfestve, de remekül érzékeltette a kettéhasadt (kettéhasított) női identitás részeinek küzdelmét egymásért és egymás ellen, hogy aztán mindketten felismerjék, összetartoznak, és az ellenség odakint van.
Első pillantásra könnyű lenne rásütni a regényre, hogy tulajdonképpen egy feminista mű, de ez csak a felszín, mert bár a sztori végén a girlpower kerekedik felül, menet közben a szerző azért a nőkről is elég markáns, és cseppet sem hízelgő kör(kór)képet vázol fel.

Erősen ajánlott olvasnivaló, 5/5, de gyenge gyomrúak óvatosan kóstolgassák.

Víziszony

Nekem nem szabad vízparton nyaralós filmeket néznem, mert A tehetséges Mr Ripley óta mindegyiken franciakockásra csikarom magam az unalomtól.

Most éppen az új A Bigger Splash kapcsán állapítottam meg ezt, de senkinek nem javaslom a By the Sea-t, a Stranger by the Lake-et és az All Inclusive-ot sem (ezek csak azok, amik hirtelen eszembe jutottak): kivétel nélkül mindegyik túlértékelt rendezői onanizáció, tipikusan olyan alkotások, amiket megírni, leforgatni rohadtul érdekes lehetett, csak éppen megnézni gyötrelem.

Összesen annyi kötötte le valamelyest a figyelmemet, hogy Swinton csúnyaságán és Fiennes öregségén hüledeztem, de az nem olyan izgalmas, hogy két órán át ne aludjon bele az ember.
Nem tudom, lehet, hogy az a gond, hogy abban bíznak az alkotók, hogy a szép táj majd elviszi a hátán a filmet, ezért aztán nem kell pár fáradt összekacsintásnál pörgősebb sztorit írni, mert minek. Ezt a minden filmnek minimum kettő és negyed óra hosszúnak kell lenni, mert csak hülyeséget is befejezhetnék már, a mozik 90%-a kényelmesen belefér 90-100 percbe. Nem túl fair, hogy az egyébként is anyagszegény szkriptet milliméter vékonyra nyújtják, csinálnak egy idegesítő (túl hosszú jelenetek vs. flashek) vágást, és ráfogják, hogy hát, izé, azért nem történik semmi, mert ez egy kibaszott mély művészfilm, és a szereplők arcán zajlik a dráma, csak véletlenül a nép 99%-a műveletlen proli, és nem veszi észre.

Túlhájpolt törzs

thetribeKifejezetten élvezem, ha egy film sokkol és/vagy megleckéztet, olyan érzelmeket, reakciókat vált ki belőlem, melyek révén magamról is új dolgokat tudok meg. Azonban ha a néző egyetlen karakterrel sem tud azonosulni, létre sem jön az élmény maga, vagyis ha a rendező beleszakad, akkor sem lesz katarzis.

Amiért a világ felfigyelt erre a filmre, az az, hogy nincs szöveg, nincs felirat, csak jelbeszéd van. (És persze a pornográf plakát sem ártott.)
Sajnos az a helyzet, hogy itt véget is ér az érdekesség.
A szokatlan  koncepció nem hozzátesz a filmhez, hanem elvesz belőle, aminek az egyik, talán kevésbé letális oka a lapos forgatókönyv, a másik, ami viszont kivégzi az egész alkotást: a végtelenül gyenge színészi teljesítmény. Ez a mozi lehetett volna egy közepesen jó szociográfia, így csak egy groteszk és visszatasztó torzó.

A PC égisze alatt végtelenül túlértékelték.
Ha a készítők nem trollkodásnak szánták, hanem komolyan gondolták… no comment.
A történet kb. három mondatban elfér. Repetitív, lassú, unalmas, minden jelenet kínosan sokáig tart, az embernek kedve lenne üvölteni, hogy “éééértemmitörtént-haladjunkmáár!”
Mindenki néma: a kirabolt fickók, a hm, bábaasszony, a pedofil kamionosok: sehol egy nyögés, egy vihogás – ez életszerűtlen és nyomasztó, akkor is ha szándékos stíluseszköz akart lenni.

Ha (a fakókéken kívül) nem komálod a színeket és a fényt, de 130+ percen át szereted nézni, hogy (fél)pucér,  ronda kamaszok öltöznek-vetkőznek, hadonászva veszekednek, pofozzák egymást, nagyon rosszul koreografált kamu tömegverekedéseket folytatnak, lányokat erőszakolnak, és persze lerobbant lépcsőházakban fel-alá sétafikálnak… akkor szívből ajánlom.
Néhány kézikamerás húzás tetszett – ez az összes dicséret, amit minden jóindulat mellett ki tudok izzadni magamból.

Egyéb megjegyzések a The Tribe-ról:

-tartalmazza az egyik legundorítóbb szexjelenetet, amit valaha volt szerencsém mozifilmben megtekinteni
-képtelen voltam rájönni, mik azok a színes vattacsomók, amik olyan rohadt nagy kincsnek számítanak
-érdekelne, milyen véleménnyel vannak a filmről siketnéma emberek
-ha az egész valami csekélységem számára nem felfogható tartományban leledző allegóra akart lenni, akkor én kérek elnézést.

Motto: “The great thing about this movie, there are no spoiler alerts, because nothing happens.”

Tavaszi szél és egy kis thriller

behódolásMagyarország, 2016. február 22., hétfő

Spagettipántos, lila topban, fehér sortban és vastag, szürke zokniban napoztam az erkélyen. Mérsékelt lelkesedéssel, inkább csak megszokásból Coca-colát szürcsölgettem és Michel Houllebecq (csókoltatom a francia neveket) Behódolás (Soumission) c. regényét olvastam. A szél tavaszt, a nap állása őszt sugallt, én pedig a kezemben tartott könyv miatt borzongtam meg időről-időre.
Ez a regény egy vakcina: a bőr alá kúszik, és beindítja az ember szendergő immunrendszerét. Elvi okokból soha nem javaslok kötelező fogyasztásra műalkotásokat, de ezt az írást tényleg minden öngyilkos hajlamú, sötét migrisimogatónak előírnám.

Persze lehet, hogy csak a vállukat vonogatnák rá, és a regény mondanivalója éppen ez: az behódolás2értékvesztett, elidegenedett,  létezése értelmét pusztán materiális javakban mérni képes, hímnemű(!) nyugati ember számára, amennyiben anyagi hátrányokat nem szenvedne tőle,  tulajdonképpen kényelmes megoldás lehetne az iszlamizáció. Ez a vallás sokkal racionálisabb képpel rendelkezik a férfiakról, mint a kereszténység, és térítési szempontból ez nem kis hatalmi előnyt jelent. A recept jól ismert: keress egy magányos, elveszett lelket, ígérj neki 77 szüzet meg egy paradicsomot és máris a kezedbe helyezi az életét…

Ja, hát a nők, a nők nem tényezők, ez Houllebecq írásában végig rendkívüli módon bosszantott, aztán utólag rájöttem, hogy  (függetlenül attól, hogy ő maga mennyire érzi sajátjának ezt az attitűdöt – valószínűleg nagyon is, és ezért ki tudnám rugdosni a maradék fogait) ez az egyik legfontosabb kulcseleme antihősünk, Françoise karakterének.
És ettől olyan iszonyúan ijesztő az egész: simán elhiszem, amit olvasok, mert magam is tapasztalom, milyen mélyen gyökerezik a nők lenézése/gyűlölete az ún. férfiakban kis hazánkban – csak remélni merem, hogy Franciaországban ez a mozzanat ölt némi fikciós jelleget…

Ez egy rossz regény: túl sok a duma, ellenszenves a főszereplő, kevés az esemény, hálátlanul bánnak fontos(nak hitt) karakterekkel, ugyanakkor egy okos, elgondolkodtató és hátborzongató pamflet egy lehetséges európai jövőről, ami remélem soha nem fog megvalósulni.

Szirének és szirénák

catherine-deneuveGondoltam, törlesztem régi adósságomat Truffaut felé (úgyis vízöntő kollega), és megnéztem a La sirene du Mississipit.  Kicsit (nagyon) szájbarágós, elnagyolt, de összességében szórakoztató skicc az érdekkapcsolatokról.
Az első szög a fejemben az volt, hogy ez a történet rendkívül életszerűtlen, de aztán arra gondoltam, hogy 1969-ben talán még természetes volt, hogy az ember meséket lásson a filmvásznon, szóval ez megbocsátható a mozinak.
Az már kevésbé, hogy a karakterek árnyalása nem igazán sikerült, bár kifejezetten érezhető az igyekezet. A nő kicsit túlságosan is egydimenziós pszichopata, a pasi meg egyenesen papírmasé benyomást kelt, ez alapvetően a (forgató)könyv számlájára írható, de az sem segít, hogy a színészek, hm, hát hogy is mondjam csak… nagy nevek is tudnak szarul játszani (mondjuk én soha nem voltam oda se Belmondoért de Deneuve-ért).

Az emberi gyarlóság viszont tökéletesen kortalan: mikor sorban kiderülnek az olyan apró problémák, hogy a postán rendelt menyasszony nem egyszerűen csak kamu képet küldött magáról, hanem tökéletes imposztor, sőt, még segédkezett is a valódi Julie meggyilkolásában, a csávó (aki annyira megkedvelte az igazi nőt, hogy a levelei alapján megkérte a kezét!), kb. egy laza vállvonással túllendül a dolgon, hiszen a lényeg: a prosti-hazug-gyilkos-tolvaj kamucsaj SZÉP, és ő szerelmes belé. Óhatatlanul eszembe jutott a Kamureg (Catfish) c. opusz, amiről én is posztoltam anno: a hazugság (gyilkosság, tolvajlás…) ilyen esetekben csak akkor bűn, ha a végén kiderül, hogy ronda vagy. A távirati vonzalom meg pont addig tart, míg ki nem derül, hogy ronda vagy.

A lényeg: két végtelenül felszínes ember találkozik, hogy aztán egy luxusbirtokról indulva egy erdei kunyhóban végezzék nincstelenül, körözött gyilkosokként, miközben elszántan próbálnak szerelmet hazudni maguknak, egymásnak és talán a nézőnek – én nem vettem be.
Egyik karakterrel sem tudtam azonosulni, megérdemelték egymást. A legbájosabb jelenet pedig az volt, mikor a pasas a film közepén nő szemére hányta, hogy a magafajta érzelemmentes rébékeket csak a pénz érdekli, fúj – tükörbe nézni elfelejtett szegény, pedig volt rá alkalma elég.

The Way Men Are

the-way-we-were_02Ironikus, hogy pont egy Szex és New York epizód kapcsán töltöttem le vettem meg a netről a The Way We Were-t (Ilyenek voltunk). Most jutottam oda, hogy meg is nézzem, és nem térek magamhoz.
Ez a sztori olyan egy feministának, mint a mogyoróallergiásnak egy hordó Nutella. (Nem mintha egyébként a Sex and the City kicsit is feminista sorozat lenne, ilyet csak az a hímsoviniszta hülye állít, aki két percet se látott belőle, de olvasta valahol, hogy abban a nők szednek fel pasikat, nem fordítva, a büdös ribancok.)

Nade vissza Redford és Streisand kettőséhez… szóval az első negyven percben én szégyelltem magam a nő helyett, hogy képes ennyire lemenni kutyába egy jóképű, de alapvetően érdektelen pasi kedvéért, a maradékban meg azon hüledeztem, hogy lehet ez a film a “színvonalas” szerelmes filmek zászlós hajója, mert színvonal még csak akadt benne, de szerelmet nem sikerült felfedeznem.
Szpojler következik.
A közös sztori a félig eszméletlen, seggrészeg fickóval lebonyolított kamattyal indul, egy kevéssé ambiciózus, gyenge, nyafogó kisfiúval való együttéléssel folytatódik, aki szinte már komikusan nyilvánvaló sablon szerint azonnal telerakja a dizájner naciját, mikor kiderül, hogy jön a gyerek (akire aztán rá se toszik majd soha többet, amint az kiderül), és az első kóbor expunciba belezuhan vigasztalódni.
A nyálas zenei aláfestésre rávágott, pár másodperces, tengerparton szaladós jelenetek hivatottak jelezni a mély érzelmeket, úgy tűnik. :)
Valójában itt senki nem szeretett senkit. A csaj tehetséget, szenvedélyt és gerincet képzelt a jóképű WASP porhüvelybe, és ebbe az álom Kenbe zúgott bele, a pasi meg csak sodródott: a sok sima hajú, tökéletes modorú, gazdag protestáns lányka után üdítő változatosság volt egy nagyszájú, önálló akarattal rendelkező, ronda zsidó lány csodálata, de hosszú távon fárasztotta, hogy a csajnak kényelmetlen meglátásai vannak a világról, és nem hajlakk van az agya helyén, ezért szépen visszalavírozott a saját közegébe, a jól idomított nőstények közé.

Lehetne dicsérni is a mozit, mert éppenséggel a történet kimenetele nagyon is reális, ami miatt mégis megbicsaklott az áramszedőm, az az egészet belengő, megbocsátóan sóhajtozó attitűd volt, miszerint szegény Hubble itt ugyanolyan áldozat, mint Katie, senki nem tehet semmiről, egyszerűen nem illettek össze, finito.
Szpojler vége.

Blőá.