I think I made you up inside my head

Mad Girl’s Love Song

I shut my eyes and all the world drops dead;
I lift my lids and all is born again.
(I think I made you up inside my head.)

The stars go waltzing out in blue and red,
And arbitrary blackness gallops in:
I shut my eyes and all the world drops dead.

I dreamed that you bewitched me into bed
And sung me moon-struck, kissed me quite insane.
(I think I made you up inside my head.)

God topples from the sky, hell’s fires fade:
Exit seraphim and Satan’s men:
I shut my eyes and all the world drops dead.

I fancied you’d return the way you said,
But I grow old and I forget your name.
(I think I made you up inside my head.)

I should have loved a thunderbird instead;
At least when spring comes they roar back again.
I shut my eyes and all the world drops dead.
(I think I made you up inside my head.)

/Sylvia Plath/

Holtotokiglan

Elolvastam a Holtodiglant Gillian Flynntől, és megnéztem a La mala educaciónt Almodóvartól, így fest egy élményteli nap.
Mind a kettő zseniális a maga nemében, bár kicsit zavart, hogy nem tudtam szabadulni Affleck baltafejétől olvasás közben – ez a hátránya, ha előbb látja az ember a filmet, de hát nem tehetek róla, hogy a filmekből értesülök, hogy ilyen fasza regények regények tenyésznek a bolygón.
Egyébként azt a kellemetlen, bár kevéssé váratlan megállapítást kellett tennem, hogy a könyv 86,9%-áig sokkal szimpatikusabbnak, mi több, azonosulásra méltóbbnak találom a full pszichopata Amyt a pöcsfej férjénél (utána szerintem el lett szúrva a karaktere, nem igazán hiteles a befejezés). Sajnos kőkemény igazságokat mond ki  ez a regény a párkapcsolatokról, és ha már (megint) itt tartok, kicsinység elméláztam zuhanyozás közben, hogy milyen ritkák, és mégis mennyire kártékonyak a boldog párok – a párkapcsolatok min. 80%-a nem tart élethossziglan, mégis egy csomóan megeszik a mesét.

Ha lenne egy tabletta, ami 80% eséllyel lebénítaná a fél karod, 20% eséllyel pedig átélnéd életed legjobb orgazmusát, bevennéd..? Nem hát. Csak éppen hormontúltengésben szenvedő emberek (főleg a nők, ismerjük el) nem képesek a legminimálisabb racionalitásra sem, és az a kényszerképzetük, hogy ők lesznek a tuti kivétel. Aztán ott állnak 40 évesen két gyerekkel és havi 20 ezer gyerektartással, mert apu inkább a bébiszittert kúrogatta, és nem értik, hol siklott ki az életük.
Ott, hogy nem tanultak meg időben egy fontos leckét: ne bízz meg teljesen semmiben, aminek farka van! Lehet, hogy cuki, lehet, hogy zseniálisan nyal, hűségesen pislog, megvéd a betörőktől, még az is lehet, hogy eljátssza, semmi gondja a pórázzal, jóllakottnak, boldognak és/vagy rendkívül jól idomítottnak tűnik, de ott a mélyben akkor is csak egy ösztönvezérelt állat, és bármelyik pillanatban rámászhat a szomszédban lakó szukára, elgaloppozhat egy cicuska után, megsebezheti a gyerekedet vagy éppen átharaphatja a torkod.
Élvezd ki, amit adni tud, de soha, SOHA ne hidd, hogy rábízhatod magad, mert nagy lesz a pofára esés!

Le kell menni libába?

A nők kreativitása utolérhetetlen, ha a párkapcsolatukkal kapcsolatos önáltató hazugságokról van szó,

-a férfiak hűtlenek, így kell őket elfogadni

-persze, hogy megkéri majd a kezem, csak várunk, mert a drágám felelősségteljes, és pénzt akar gyűjteni előbb

-persze, hogy akar (közös) gyereket ő is, de egyelőre nem alkalmas az idő rá

-szerelemből házasodni különben is hiba

-legalább hozzám jön haza, ez számít igazán

-amiről nem tudok, az nem fáj

-csak viccből csetszexel a féceszbukon random libákkal, nem kell aggódni, neki ilyen kis humoros a stílusa

-az csak szex a másik hat nővel, de engem igazán szeret

-csak a gyerekei miatt nem válik el a nejétől, valójában engem szeret

-már régen halott a házassága, én vagyok a szerelme, hamarosan el fog válni

-igaz, hogy hetente egyszer ugrik csak fel hozzám, hogy titokban megdugjon, de ez nekem így teljesen megfelel

-persze, hogy halálra untatjuk egymást és nem szexelünk már, dehát 3 év után minden kapcsolat ilyen, ez normális

-igenis imádja a felszedett plusz 15 kiló hájamat, a kötényhasamat és a striáimat, hiszen az ő gyereke miatt torzultam el, sosem csalna meg valami hamvas huszonegy évessel

-persze, közösen döntöttünk a nyitott kapcsolat mellett, dehogyis, nem csak az ő ötlete volt, ahogy a swingerklub sem

-á, egyikünket sem zavarja, kicsit sem, hogy nekem két diplomám van, ő meg csőszerelő végzettségig jutott

-á, nincs feszültség belőle, hogy a másfélszeresét keresem, mint ő

-dehogy alkoholista, minden férfi megissza a maga napi 4-5 üveg sörét, nem kell mindent eltúlozni

-büszke vagyok rá, hogy sörhasat eresztett, ez csak annak a jele hogy jól tartom, különben is, a férfi 100 kilónál kezdődik

-igen, én is 8 órában dolgozom, és mindent én végzek otthon, míg ő a tévé előtt vakarja a tökeit, ettől függetlenül dehogy szeretném, ha besegítene a házimunkába, végtelenül kiábrándító látvány, ha egy férfi porszívózik, pelenkázik vagy főz, különben is, ő nyírja a füvet, és évente 2x kicserél egy villanykörtét, dehogy vagyok házirabszolga

-…

-…

szóval már kevés dolog tud meglepni ezen a téren, de… mikor valaki a random promiszkuis “kapcsolatait” képes émelyítő eufemizmussal poliamoriának nevezni, azon még mindig képes vagyok elvihogni magam. :):):)

 

Gyerekként, IRL, offline

MŰANYAG CUMIKMa eszembe jutott, hogy idővel egyre különlegesebb lénynek számítok majd amiatt, hogy még emlékszem az internet nélküli világra.
Körülbelül 14 éves voltam, mikor először találkoztam vele, vagyis egy komplett gyerekkor és egy egyharmad kamaszkor a  háló nélkül telt el az életemből (és később sem lett mindennapos, még évekig nem volt otthon net).
Emlékszem rá, milyen volt google translate helyett ötkilós szótárakat lapozgatni, wiki helyett órákig hatalmas katalógusokat majd poros köteteket bújni a könyvtárban, ha házidolgozatot kellett írnunk, és hogy kincset értek a Popcorn magazin szövegkönyvei, mert kb. ez volt az egyetlen esélyünk, ha érteni akartuk, miről is énekel valójában a kedvenc bandánk.
Újságokból vágtuk ki a kedvenceink képeit, és leragasztottuk a műsoros kazetták tetején a kis négyzeteket, hogy átmásolhassuk őket. Vagy minden áldott este 8-kor támadásra készen remegett az ujjunk a rec gomb felett, mert akkor kezdődött a kívánságműsor, és ha szerencsénk volt, nem pofázott bele a dalba a műsorvezető.
Nem multiplayer PC gémeket toltunk, hanem röpiztünk a porolók fölött, kéziztünk, vagy römicsatákat vívtunk a szobor aljában – valódi kártyákkal, amiket néha felkapott a szél.
Papíron leveleztünk a barátainkkal (igen, akkor is, ha minden nap találkoztunk a suliban), volt saját tikosírásunk és fészbuk helyett barátság-füzetünk.
Nem online csoportokban lógtunk, hanem együtt az utcán/parkban/erdőben/sportpályán/pinceklubban és remekül le tudtuk játszani a magunk kis korosztályos meccseit IRL. Néhány dolog jobban fájt úgy, más dolgok talán kevésbé.
Lassabb, valóságosabb, élénkebb színű élet volt. Kevesebbet tudtunk a világról, mint most, de a saját világunkat sokkal jobban, első kézből ismertük. Öszintébb volt az egész. Igaz, hogy ugyanazok a játszmák mentek ugyanazok között a karakterek között, mint ma, de a tetteinknek azonnal következményei voltak. A szerelmeseknek vallaniuk kellett, a trolloknak vállalniuk kellett az arcukat, a barátok öleltek, az ellenségek néha verekedtek.
Édes görcsbe rándult a gyomrom, ha megpillantottam egy piros bicajt zöld lánccal, mert olyan csak egy volt a városban, az Ö. :)
Óriási rajongója vagyok a netnek, de nem tudom nem látni, hogy az életünkben valami nagyon fontosat megmérgezett a jelenléte. Örülök, hogy én még megélhettem egy tisztább világot.