Huszonegyedik Magyarországon

1.Kapok egy e-mailt, hogy küldemény érkezett az ügyfélkapumra.
2.Felcsattogok az oldalra, ahol nem tudok belépni, mert valahogy elfelejtettem az évente 1x (se) használt jelszavamat.
3.Kapok egy mailt a jelszóváltoztatásról, kattintok a benne lévő linkre.
4.Beírom az új jelszavamat.
5.Bejelentkezek.
6.Kétszer kell csak kattintanom a Letöltés gombra, és máris lementhetek egy dokumentum.zip nevű tömörített fájlt. Kiderült, hogy a NAV-tól jött, enyhén emelkedik a vérnyomásom.
7.Peazippel kibontom a fájlt egy mappába.
8.Megnyitom a benne lévő hat soros(!) pdf dokumentumot.
9.Amiben az adóhivatal arról tájékoztat, hogy az adóbevallás-tervezetem (beadva februárban) 2017. május 22-én végleges adóbevallássá vált, de ha meggondoltam magam, töltsem ki nyugodtan a SZJHGFM12K5674LEEG104 jelű nyomtatványt.
10.Mindezt 2017. augusztus 15-én.

EZZEL VETTEK EL 10 PERCET AZ ÉLETEMBŐL!!!
Digitális agyhalottak, baszdmeg.

West-es stratégia?

Őszintén szólva, nem vagyok meggyőzve.
Egyre több történet van, a hazai migránsainkról, de egyet sem tudnék említeni, ahol boldogok. Anyagilag nagyobb a biztonság, de… ha az ember képes mögé nézni a kognitív disszonancia redukálásának, mégis csak az van, hogy nem lett kevesebb a gond, csak másféle.

Mindent áthat a gyökértelenség, és akkor is van honvágy és kultúrsokk, ha nem jössz rá, hogy ezek okozzák azt a kényelmetlen kis szorítást gyomrod táján. Kényelmesen megéltek, de apként leggtöbbször aljamunkát végzel, mert nem kapsz mást, és sokszor nem is törekszel másra, mert ez legalább biztos, anyaként pedig vagy szintén ezt műveled, vagy  a két és fél diplomáddal is otthon kuksolsz egész nap, mert nem beszéled a nyelvet és/vagy valakinek vigyázni kell a gyerekre is, a gyerekfelügyelet meg megfizethetetlen.
Közben blogot írsz a világutazó “kalandjaitokról”, pedig semmivel sem ér több vagy változatosabb inger, mint itthon (sőt). Ha posztot ér a játszóterezés, tudható, hogy pont ugyanazt a beszűkült életet éled, mint bármelyik GYES-es magyar anya, hiába hangzik elsőre menőn, hogy te mindezt Írországban/az USA-ban/Németországban/Svájcban teszed.
A gyerekeiteket kétnyelvűnek nevelni marha jó és divatos ötlet, kár, hogy ez a kettő sokszor három, és évekig csak a megkésett beszédfejlődés és a szókincskeveredés látszik belőle. Mire ez elmúlik, addigra pedig kialakul, melyik a domináns nyelv, és a gyerek következetesen elutasítja a másikat (többit). Mondjuk ki: az unokád már egyáltalán nem fog magyarul beszélni. Persze azt mondod, ez nem olyan fontos, de a szíved mélyén bánt.

Minden külföldi nagyon kedves hozzátok, az emberek sokkal többet mosolyognak, mint Magyarországon, de te is érzed, hogy nem vagy egyenrangú, és a szimpátiájuk inkább egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább normális, fehér bevándorlók vagytok, ha már. De azok vagytok, és a szemükben azok is maradtok. Ha jobban megnézed, még az is lehet, hogy ezek a mosolygós, befogadó helyiek maguk is bevándorlók, de ezt a témát nem szereted piszkálni, mert hiába van bizonyos körökben bája a multikulti imádatnak, a felismerés mögött ott motoszkálna az a kellemetlen következtetés, hogy tulajdonképpen gettóban éltek.

Hiányzik az anyukád és a testvéred, meg a gyerekkori barátaid, de ezt soha nem ismernéd be, hiszen ez a XXI. század, van Skype meg mobiltelefon, és persze fészbúk, és egy időre meggyőzöd magad, hogy az emberi kapcsolatok ezekkel is fenntarthatók. Aztán elkezdenek hiányozni az ölelések, a napon száradt lepedők illata, a frissen szedett, még meleg paradicsom íze a szádban, és akkor nagyon szeretnél hazajönni, de nem lehet, vagy ha igen, csak nagyon kis időre. Ami nem elég, ezért miután visszatérsz, erősen próbálsz a rossz dolgokra emlékezni (Magyarországon az emberek sokkal kevesebbet mosolyognak és a BKV ellenőr is bunkó volt).

Eleinte még rosszul érzed magad, mikor észreveszed, de megfigyeled magadon, hogy örülsz az otthonról érkező rossz híreknek, lelkesen kommenteled magyar fórumokon magyar nyelven a népedet megnyomorító eseményekről szóló hírek alá: “mi akkor léptünk, le amikor…” Elégedett vagy, mert lesz ott másik (leendő) migráns, aki megveregeti a vállad (és közben a sajátját is), hogy mennyire okos vagy, és milyen jó döntést hoztál.
Hiszen sokkal több a pénzed.

Chaos reigns…

Voltak tervben témáim… arról, hogy a hőségriadó (köszi, Lucifer) kellős közepén negyven percet ácsorogtam 41 fokban a buszmegállóban, mert csont nélkül kimaradt a járat, amihez elkértem magam melóból, hogy odaérjek a fogorvoshoz, hogy aztán egy légkondi nélküli bádogdobozban aszalódjak, majd a tűző napon elvágtázzak a rendelőbe, ahol már nem volt ott az orvos (pedig csak 20 percet késtem, és odaszóltam telefonon)… vagy a Borgman című filmről, aminek olyan kristálytiszta bibliai szimbolikája van, hogy szinte odajön és kezet fog az emberrel, mégsem értik egy csomóan, miről szól… arról, hogy megint találtam magamnak pár tök jó zenekart (pl. a Blues Saraceno-t), vagy hogy a nem reprezentatív, de gondosan kidolgozott kísérleteim szerint simán életben lehet maradni Pina Coladan és Cheetoson (nem találom azt a hullámékezet izét a klavin, vagyis nem tudon rátenni a betűre, mindegy).
Vagy arról is, hogy olvastam egy interjút a hvg-ben egy noname magyar iróval, aki emigrált, és most vén norvégokat vakar ki a szarból a megélhetésért, de tök jól megideologizálta magának, hogy ez írói szempontból direkt áldás, ahogy az is, hogy a munkájához nem kell használnia az eszét…
Vagy arról, hogy egy nap alatt elolvastam a Lány a mólón c. krimit, ami az utolsó 30 oldalig minden kliséhalmozás ellenére egészen szórakoztató volt, ott azonban az írónő atomjaira zúzta a saját regényét..
Hát, ilyenekről írtam volna, de nem tudok koncentrálni ebben a hőségben, ezért aztán inkább csak beteszek ide egy szép képet:

Képtalálat a következőre: „iceberg”

Mivel az okos enged, már rég a hülyék irányítanak

Egy perc néma csenddel emlékezzünk a nyelvi igényességre, amely a tegnapi nappal hivatalosan is meggyilkolásra ítéltetett. 2017-ben ugyanis a magyar nyelv és irodalom érettségin NEM JÁR PONTLEVONÁS A HELYESÍRÁSI HIBÁKÉRT, hanem pluszpontot lehet szerezni vele, ha valaki, aki a középfokú iskolai végzettség tetejére pályázik,  képes írni a saját anyanyelvén.
Túl azon, hogy nyilván az egész koncepció értelmetlen és igazságtalan (hiszen mi alapján jön a bónusz pont, ha nagyjából minden szót lehet helytelenül is írni…?!), az igazán elkeserítő az, hogy az oktatás a debilekhez igazodik, ezért került lejjebb a léc. Van szerencsém tapasztalni egy ideje, hogy érettségizett fiatalok is képtelenek leírni két bővített mondatot helyesírási, nyelvhelyességi, vagy szintaktikai hiba nélkül. Úgy tűnik, ez odafent is feltűnt, buktatni meg büdös, ezért behódolnak az igénytelen és szellemileg visszamaradott tömeg igényének.

Szivből gratulázok, reméllem, eszért pokorra juttok köccsögök.

Csak egy aktuális vers a költészet napja alkalmából

Föltámadott a tenger…

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

/Elkövette bizonyos Petőfi Sándor 1848 márciusának végén/

Kibaszott skorpió

imfineHa hinnék a pszichoterápiában, és 100 km-nél közelebb is akadna efféle szolgáltatás, most biztos bejelentkeznék.
A legutóbbi öngyilkossági kísérletem óta nem voltam ennyire hihetetlenül mélyen, mint most.
Újabb haláleset a családban, komoly (és nem pozitív) változások munkaügyben, aminek kapcsán borítékolhatóan elveszítem az utolsó barátomat is, egészségügyi problémák, mindenféle hivatali ügyintézéshez kapcsolódó szarviharok, parttalan magány, rémálmok, kivágtak egy fát az ablakunk elől (azon teleltek a cinegék, fenyő volt, biztos véletlen egybeesés így karácsony előtt, hogy én mennyire átkozottul gyűlölöm ezt a lepra országot) és mindezek tetejébe a november van.
Konkrétan érzem, ahogy éppen megőrülök.
Nem ilyennek képzeltem.

Nukleáris

officemugVan az az unalomig koptatott jótanács wannabewriter körökben, miszerint: arról írj, amit ismersz!
Sokszor eszembe jut, mivel itt élek a 21. századi Európa egyik leglecsúszottabb segglyukában, tehát akár szociográfiai értékkel is bírhatna, ha naplóznám, amit nap mint nap látok, de… a francnak sincs kedve felidézgetni a sok  erre egzisztáló vértahó szubhumán akcióit; a halálosan unalmas kilátástalanságot, és a halálosan kilátástalan unalmat; a lakókörnyezetünk lepusztulásának napról-napra gyarapodó jeleit; a mindennapi élet afféle nevetséges, de húsba vágó problémáit, hogy pl. hol veszel kaját munkanapokon, mikor hónapok óta zárva van az egyetlen élelmiszerbolt, ami ebédidőn belül megközelíthető távolságban működött, vagy hogy délután simán várhatsz másfél órát, mire jön egy busz, ami átvisz a városod másik felébe (nem, a gyaloglás sajnos nem alternatíva, mert  konkrétan mocsár ill. főút vezet arra, bár fél napos kerülővel a nyomornegyeden át is meg lehet próbálni a kalandot).

Az írás nekem mindig menedék volt, eszem ágában sincs a saját világaimba behurcolni ugyanazt a mocskot, ami elől oda menekülök.
De talán ötleteket meríteni érdemes volna belőle.
Talán.