Cooltúra

You know, they say that bathing in red wine is a great antioxidant and keeps you young. So I drink it while I bathe in it!Az elmúlt két napban istentelenül kegyetlen UnReal maratont nyomtam (2 évad, plusz ami a harmadikból kijött), és még mindig Quinn az abszolút példaképem. A harmadik szezon eddig kissé harmatos,  marha ellenszenves a suitress, és a háreme is elég gáz. Az egyetlen jó pasinak olyan vaginaszikkasztóan undorító akcentusa van, hogy mindig összerezzenek, mikor meghallom (August).

Átszaladtam a The Outsider-en is. Nem teljesen értem ezt a masszív fanyalgást, közel sem világmegváltó film, de nem is különösebben rossz. A történet elég soványka, és van benne pár lámaság, de hangulatilag eléggé ott van a szeren, szóval egyszer abszolút nézhető. (Itt kell megjegyeznem, hogy hatalmas előnye a Netflixes moziknak, hogy nem kell egy évet várni az élvezhető minőségű torrentekre, hehe.)

Szabadságom alkalmából ma is előadtam a borospohárral a kezemben félrészegen üvöltöm a Tankcsapda-összest és közben festek alapvetésű produkciómat, elég jól sikerült, bár a szomszédoknak lehet, hogy más a véleménye, a macskának meg biztos, mert elég lesajnálóan lesett az ablakon keresztül.
Irodalmilag Dan Brown-tól olvasom az Eredetet, minden hajam elmegy ettől a regénytől (is), remélem nem olyan lesz, mint Az elveszett jelkép, hogy hatszáz oldalon át húzzák az ember agyát, aztán meg kibökik a szemét egy na-és-akkor-mi-van-ki-nem-szarja-le “csattanóval”.

Advertisements

How Come, Chief Willoughby?

Képtalálat a következőre: „three billboards outside ebbing missouri”Onnan lehet tudni, hogy nagy szarban a filmbiznisz, hogy eseményszámba megy, ha találkozom egy alkotással, ami nem unalmas.
Ma is szerencséltettem magam ebben az élményben az illegális Oscar-mustrám keretén belül. A Három óriásplakát Ebbing határában egy érdekes film. Nem zseniális, nem fantaszikus, nem törtek rám sorsfordító revelációk a nézése közben, de majd’ két órán át folyamatosan lekötött egy olyan sztori, ami tuladonképpen pont ott fejeződött be, ahol elkezdődött. Közben mégis rengeteg dolog történt.

A néző óvatlanul leül, majd abban a pillanatban kíméletlenül becsatolják a foteljébe, és bármennyire is óbégat, keresztülcibálják egy közepesen durva hullámvasút minden aljas érzelmi csavarán.
Volt a filmben egy minimális Fargo-féle fekete humor, de szerencsére ízléses tálalásban; szellemes, szórakoztató dialógusok, és heves érzelmeket provokáló karakterek rajzolták meg azt a szép ívű dramaturgiát, amit olyan gyakran és olyan fájón hiányolok mostanában a filmek kb. 87 és fél százalékából.

Aki krimire számít, csalódni fog: ez egy vitriolos emberi dráma, kemény helyen játszódik és kemény figurákat mozgat. A gyász, a harag, az igazság és a bosszú járja a maga sötét, baljós táncát, és bár a zárójelenet vészesen közel kerül a Gandhi-féle “a szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul” bullshithez, azért nem sikerül teljesen beteríteni Filmakadémiai nyállal a filmet.

Persze itt is megvannak a szokásos PC panelek: a feketék mind szimpatikusak, a szaralakok mind fehérek, a fehér férfiak vagy pszichopaták vagy inkompetensek, bár a karakterárnyalás összességében is gyenge pontja a filmnek.
Sok mellékszereplő szinte parodisztikusan egydimenziós (pl. az exférj embertelenül sötét, tinédzser barátnője, vagy a plakátügynökséges gyerek, aki alighanem valami földre szállt angyalka lehet), a fontosabb karakterek meg irreálisan gyors személyiségváltozásokon mennek keresztül. Egy végtelenül fegyelmezett, decens nő hirtelen ötlettől vezérelve szétmolotovozza a rendőrséget, az ügyeletes szociopata seggfej meg elolvas hat sort egy papíron, és azon nyomban megtér szuperhősnek, nos, menjetek a francba, mert ilyen nincs. Ezeket a zökkenőket viszont ügyesen tompította az egész film hangneme, az a bizonyos leheletnyi groteszk, amit az író megengedett magának. Itt bármi megtörténhet, még az is, hogy a rendőrfőnök a saját szétlőtt fejére tűzött cetlin üzen a feleségének, szóval különösebben ne lepődjünk meg semmin…
A színészek szinte lubickoltak a szerepeikben, Frances McDormand is klassz volt, de Sam Rockwell (mint seggfej Dixon járőr), és Caleb Landry Jones (mint Red Welby plakátügynök) kicsit ellopta a showt.
Hosszú idő után végre egy Oscar-aspiráns mozi, ami tetszik.
Szerintem újra fogom nézni.

Wassup

Képtalálat a következőre: „wassup rockers”Hasznos szombat.
Először is: délután aludtam vagy 3 és fél órát, bár jobban esett volna, ha nem 20 perces szakaszokban sikerül kivitelezni, de így jár, aki egy szaros gettóban él, és a retardált szomszédai napi szinten hódolnak a “a gyerek fapapucsban robog körbe-körbe a lakásban, közben torka szakadtából üvölt, anyuka meg idegállapotban, szintén torka szakadtából visít rá, hogy “a kurvaaaanyááádat!”” című szerepjátéknak.
Azért megnéztem két filmet is, amik 2011. illetve 2015. óta csücsültek a mozidokkolómban.
A Monsieur Lazhar-tól jó ideje az tartott vissza, hogy migránssimogató agymosást feltételeztem róla. Annyira nem volt vészes ez a szál. Teljesen nézhető film, de zavart, hogy egyik karakterrel sem tudtam azonosulni. A másik, ami furcsa volt, hogy meg sem próbált a egyből a mélyére túrni annak a rendkívüli drámai alapanyagnak, ami ebben a történetben rendelkezésre állt volna. Semmi lélekboncolás, vagy látványos, hisztérikusan katartikus jelenet.
Viszont éppen ezért nem volt szájbarágósan szüttyögős sem, és mindent egybevéve tetszett ez a finom, távolságtartó, ugyanakkor érzékeny megközelítése a témának. Olvastam olyan véleményt, hogy a film csak a felszínt kapargatja – ezzel nem értek egyet, csak figyelni kell. Nagyon kell figyelni!

Larry Clark munkásságát ismerve rémülten fogtam a fejem, mikor a Wassup Rockers nyitójelenetében egy félmeztelen gettóbéli kamasz mesélt a kamerának maga kis kamaszos dolgairól. Na, gondoltam megint jön egy szociográfiának álcázott hebofil pornófilm száz percben, ez nagyon nem kell. Szerencsére nem az jött.
Néhány unalmas szakasztól eltekintve abszolút fogyasztható mozi, a megszokott áldoksi stílusban a megszokott pofátlan, tinédzser bájjal, de ezúttal kifejezetten szerethető szereplőkkel, és némi fekete humorral meghintve. A Beverly Hills-is pofákon például szétröhögtem magam, de azért nem mentem el a lappangó tanulság mellett sem, miszerint ha két ennyire különböző világ keveredik, az minden jószándék ellenére is áldozatokat követelhet mindkét oldalról.

Nem baj, legfeljebb majd kisípoljuk!

Az imént (22:40 perc) láttam, a széthájpolt A hentes, a kurva és a félszemű című magyar film tévére adaptált előzetesét, a következőképpen hangzott a dörgedelem a trailer végén: “A HENTES, A BÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍP ÉS A FÉLSZEMŰ”, január 25-től a mozikban! :D:D:D
Kabaré ez az ország.

(A film egyébként rémesnek ígérkezik, igazi klisés gyomorforgatás, Gryllus Dorkától meg instant kitütést kapok, de a címe faszályos. Lenne. :D)

Berlin felett égett

Képtalálat a következőre: „berlin syndrome”Pár napja felbosszantott a Berlin Syndrome, mert nagyon láma logikai bukfencek vannak benne, mégsem bántam meg, hogy megnéztem, mert igen erős hangulatfestő ereje van. Nálam nmeglehetősen ritka, hogy ne állítsak le 4-5x egy filmet menet közben, ezt viszont két lélegzettel abszolváltam, mert mindig volt mit nézni rajta. A lehúzást mégis megérdemli,
mert bár érteni vélem a cím által is aláhúzott lelkiállapotot, az azért mégis életszerűtlen,

SOK-SOK SPOILER JÖN

hogy pl. a pasit összesen az egyik tanítványa keresse fel vagy 8-10 hónapig a lakásán – ráadásul a diák pont belebotlott a coal man-be, aki őt beengedte, de a fogva tartott lányka sose csípte el az illetőt az ablakból.
Vagy hogy mondjuk a rab hősnő nem próbálta végigtörni az ablakokat, vagy hogy nem plakátolta ki, hogy Help!, vagy eleve az, hogy valaki úgy utazzon el a glóbusz túloldalára, hogy egy kanyi szót sem beszél a célország nyelvén (ez mondjuk tipikus angolszász arrogancia, nem olyan hihetetlen, csak ostobaság).
Vagy hogy az erdőben meg sem próbált a gyerekek anyjának sikoltozni angolul, hátha…
Vagy hogy mikor hősnőnk végre szerzett egy csavarhúzót fegyvernek, és a gondolkodással töltött nap után arra jutott, hogy tenyéren szúrja a fogvatartóját, hát ott kicsit felsírtam… mert leginkább nyakon, vagy hasba, vagy minimum térdhajlaton, hogy nem tudjon a rohadék utánad szaladni, de a kézfejénél fogva odaszúrni a konyhaasztalhoz, ráadásul azzal a lendülettel el is veszíteni az egyetlen fegyvered… most komolyan az volt  a terv, hogy a pasi nem tudja majd magát leszedni onnan..?!
Vagy hogy ott volt egy működő gáztűzhely, és eszébe sem jutott egy jó nagy fazék forró vízzel fogadni a hazatérő farkast…
Vagy hogy tele volt a fürdőszobaszekrény mindenféle cuccal, és eszébe sem jutott, hogy meg lehetne mérgezni az ürgét…
Vagy hogy nem tűnt fel, hogy attól, hogy nincs SIM a telefonban, segélyhívást még lehet kezdeményezni (ez mondjuk a film nézése közben nekem sem esett le, de nem is mutatták a telefon teljes kijelzőjét, gondolom, nem véletlenül). Ez ráadásul egy teljesen szükségtelen goof volt, egyszerűen el kellett volna venni a csajtól a telefont és kész.
Sajnos mindezek túl ostoba hibák voltak, ha nem ilyen nyilvánvalóak, lehetne az a film értelme, hogy a nézőt önreflektáltatja a saját áldozathibáztató attitűdjére, így viszont csak az az üzenete, hogy hülye volt  a forgatókönyvíró, és a téma dacára alig rendelkezett valamennyi kriminális fantáziával.

Ma a régóta gépemen parkoló The Captive volt a soros (nem vagyok pszichopata, csak bizarr ízlésem van a művészetek terén), nos, ennek a filmnek viszont nincs mentsége, menthetetlenül szar. Idegbeteg módon váltogat vagy négy idősíkot, hogy semmit ne nyerjen vele, csak fárassza a nézőt; a színészi játék kritikán aluli, Reynolds és Dawson is egy-egy merénylet a XXI. századi mozgóképipar ellen, de párban végképp pusztítóak.
A történet nem tudja eldönteni, hogy ő most krimi, vagy dráma vagy thriller, sőt, a végén az autós lövöldözés konkrétan komikusnak hatott. Mintha a rendező fogta volna a Fogságbant és a Holtodiglant, kifilézve a turmixgépbe hajította volna a darabjaikat, hogy aztán megszórja egy csipet Fargo-val, majd feltálalja nekünk.
Nem lett finom.

Filmréteg

Lehet, hogy fel kéne adnom a filmnézést, vagy valami komoly változatatást eszközölni castingtéren, mert az utóbbi 1-2 évben olyan csekély a sikerességi rátám, hogy az már szinte tragikomikus. Persze, az is lehet, hogy egyszerűen alig készülnek már manapság jó filmek. Vagy én lettem háklis, öreg banya (jut eszembe, az Alkonyi őrség végre tök jó, a harmadik részre az író végre belenőtt a saját sztorijába).

Szóval, hétvége alkalmából megnéztem az Archipelago illetve a The Girl King c. opuszt, és hát na. Az első olyan, mintha Jim Jarmusch egy nem túl tehetséges tanítványa eltérített volna egy kamerát és hat random járókelőt egy hétvégére (aka: unalmas fos), a második meg egy rémesen gyenge “történelmi film”, vagy inkább maradjunk annyiban, hogy egy kosztümös, leszbikus szoftpornó (aka: leszbikus szoftpornó). Csak most látom, hogy egy francia muksó írta, hát akkor nincs több kérdésem. Mi lehet ott a vízben..? O.o
Erőnek erejével leküzdöttem a délutáni álomkórt, de minek…

 

‘I have to get off this planet!’

Egy majdnem végig átaludt (!) hétvége tetszetős lezárásaként az imént találtam a neten olyan kabátot, amiről mindig is álmodoztam. Na jó, majdnem pontosan olyan, és a seggére vertem harmincötezer forintnak, de megvarratni sokkal problémásabb lett volna. Ilyen jóféle kis nagy kapucnis, viktoriánus gyönyörűség, vénségemre üt be nálam is a gótika, na nem baj. Ha már elboszorkányosodom, nézzek is ki úgy.

Vicces, hogy Csehországból érkezik, mert szintén ma este fejeztem be Lukjanyenkótól (és Vasziljevtől) a Nappali Őrséget, ami egy ütős prágai szellemidézéssel zárul. Még mindig idegesít ez a széria, olyan, mintha az író valójában csak képeket és karaktereket álmodott volna meg, és az utolsó fejezetben próbál visszamenőleg sztorit csempészni a regénybe (megjelenik Geszer és Zavulon, és kiderül, hogy végig átvertek mindenkit, hát há-há). Az sem kizárt, hogy novellákat erőltettek regényformába, mert pl. Igor és Alisa története önmagában teljesen jól működik, de ahogy mindenáron megpróbálják beleilleszteni a tragédiájukat a nagyok játszmájába, az számomra nagyon izzadságszagú. Azért elment, és jön az Alkonyi, hátha lassan beérik a koncepció.
Képtalálat a következőre: „thor ragnarok”
Megnéztem a Thor: Ragnarök című csodát (megszegtem vele egy korábbi fogadalmam, szégyen, dehát én is csak egy gyenge nőféle vagyok), és a poénoknak hála, valóban elég élvezhető volt, bár részemről (sokkal) több Loki + Thor interakciót és (sokkal) kevesebb Hulkot kevertem volna az üstbe. Rohadtul nem érdekel, ahogy fél órán keresztül üvöltve agyalja egymást két szereplő, dehát nyilván nem is én vagyok a célközönség. A Hella nevű csaj meg röhejes volt, úgy nézett ki, mint Demóna egy rosszabb napján. Igen, az egy Walt Disney karakter…

Az embereket továbbra is utálom, de szerencsére minimálisra sikerült redukálnom a mennyiséget, akikkel muszáj kommunikálnom, és ez most így nagyon jó. Ki találta ki, hogy a magány az valami nyomorúságos dolog? Biztos valami lufiagyú extravertált.

Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

Felrázva és lekeverve

Sokáig figyelt talonban, végül a hétvégén ledaráltam a The Night Managert, és az az igazság, hogy megvett kilóra. Regény alap ide vagy oda, a legkönnyebb a sztorin lenne fogást találni, de nem akarok. Egy kellemes, klasszikus kémkaland, parádés szereposztással, csodálatosan fényképezett, lélegzetelállító helyszínekkel, és pontosan abban a ritmusban mesélve, amit ebben a műfajban kívánatosnak tartok. Újra konstatáltam, hogy a brit sorozatokra érdemes odafigyelnem.
Igaz, hogy rémes minőségben, de megnéztem a Blade Runner 2049-et, és amennyire bíztam benne az előzetesek alapján, annyira sajnálok rá egyáltalán szavakat pazarolni, nem érdekel, hány pontosra szopják fel imdb-n, ezért röviden csak annyi: ez a film egy fos. EGY FOS. :(

Chaos reigns…

Voltak tervben témáim… arról, hogy a hőségriadó (köszi, Lucifer) kellős közepén negyven percet ácsorogtam 41 fokban a buszmegállóban, mert csont nélkül kimaradt a járat, amihez elkértem magam melóból, hogy odaérjek a fogorvoshoz, hogy aztán egy légkondi nélküli bádogdobozban aszalódjak, majd a tűző napon elvágtázzak a rendelőbe, ahol már nem volt ott az orvos (pedig csak 20 percet késtem, és odaszóltam telefonon)… vagy a Borgman című filmről, aminek olyan kristálytiszta bibliai szimbolikája van, hogy szinte odajön és kezet fog az emberrel, mégsem értik egy csomóan, miről szól… arról, hogy megint találtam magamnak pár tök jó zenekart (pl. a Blues Saraceno-t), vagy hogy a nem reprezentatív, de gondosan kidolgozott kísérleteim szerint simán életben lehet maradni Pina Coladan és Cheetoson (nem találom azt a hullámékezet izét a klavin, vagyis nem tudon rátenni a betűre, mindegy).
Vagy arról is, hogy olvastam egy interjút a hvg-ben egy noname magyar iróval, aki emigrált, és most vén norvégokat vakar ki a szarból a megélhetésért, de tök jól megideologizálta magának, hogy ez írói szempontból direkt áldás, ahogy az is, hogy a munkájához nem kell használnia az eszét…
Vagy arról, hogy egy nap alatt elolvastam a Lány a mólón c. krimit, ami az utolsó 30 oldalig minden kliséhalmozás ellenére egészen szórakoztató volt, ott azonban az írónő atomjaira zúzta a saját regényét..
Hát, ilyenekről írtam volna, de nem tudok koncentrálni ebben a hőségben, ezért aztán inkább csak beteszek ide egy szép képet:

Képtalálat a következőre: „iceberg”

Saját út

Képtalálat a következőre: „julieta”Almodóvar még mindig tud. Elég halvány kritikákat kapott a Julieta, de engem pontosan ugyanúgy behúzott, ahogy mindig szokott. Félelmetes ez az ember. Bárki más kezében ezek a történetek nyálassá, irreálissá, és viszketően irracioniálissá válnának, de ő úgy járja a kötéltáncot az emberi és a túl sok között, ahogy senki más.
Olyanok a filmjei, mint a legkifinomultabb SM szex: éppen addig a pontig gyötör, amíg a gyönyör fokozódik, és nem ránt ki az élményből a kín.
Imádom, hogy mindig tudok kapcsolódni a szereplőkhöz, bármennyire is különbözünk korban, nemi identitásban, társadalmi státuszban, kultúrában, és az összes címkében, amivel meghatározzuk magunkat. Szeretem a merész és gyönyörű színeit, a jellegzetes képi világát, és az elképesztően ügyes castingot.
Van valami hamisítatlan mítosz ezekben a mesékben – nem mágia, ami eltávolít a valóságtól, hanem mítosz, ami a való élet kvintesszenciája. Julieta görög mitológiát tanított, majd Demeterként szenvedett a lánya elvesztése miatt, akitől a halál válaszotta el, hogy aztán a halál egyesítse őket újra.
Tökéletes.

Hát, megvénültünk… :,)

Képtalálat a következőre: „trainspotting 2”És annyi balszerencse közt, oly sok csalódás után végre láttam egy igazán jó filmet. Tagadhatatlan, hogy kell ismerni hozzá az első részt, és semmi köze a Welsh-féle Pornóhoz (amiből elvileg készült), de egy remekbebaszott kis film.
A karakterek maradtak ugyanolyan elmebajosak és szerethetően ismerősek, a színészi játék kiváló, a rendezés feszes, egyetlen pillanatig sem áll a sztori, ami igazából alig létezik, de ez senkit nem zavar, mert mert két poén között annyira torkon mar a nosztalgia, hogy nem fog hiányozni.
A zene méltó az első részhez (bár azért itt úgy érzem, adósak maradtak a klasszikus szándtrekkel), és ami különösen tetszett: a gyönyörű, igényes fényképezés. Kicsit sem játszottak megúszásra, igazi, magas színvonalú munka, főhajtás. Nagy élmény volt, pedig finoman szólva szkeptikus voltam. Kultfilmet folytatni, nos, abból tragédia szokott kisülni, de ez… Hű. Ha.
Nagyon ajánlott, de felirat kötelező! :D

Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

Amerikai pasztorál

Képtalálat a következőre: „american pastoral”Philip Roth regényeit kedvelem. Olyan jól ír a beste, hogy még a cionista kinyilatkoztatásain is képes vagyok túltenni magam. Ezt a könyvét nem olvastam, tehát nem tudom, mennyiben felel a filmélményért, de a mozi valahogy nem landolt jól nálam.
Persze lehet, hogy nem az aktuális (vélhetően muszlim) terrortámadás másnapján kellett volna megnéznem (London, tömegbe hajtás majd késelés, hat halott, 50-60 sebesült). Lehet, hogy olyan ellenérzéseim vannak, amik egyébként nem lennének. Nevezetesen, hogy engem itt leckéztetnek.
Lám-lám, egy szőke hajú, kék szemű, okos, középosztálybeli amerikai kislányból is lehet robbantgató, bizony ám. Csak az kell hozzá, hogy a papája futballsztár legyen, a mamája meg szépségkirálynő. Vagy a kevert kulturális és genetikai identitás. Vagy a magány, vagy a dadogásából fakadó kisebbrendűségi érzés. Vagy a jó ég, tudja, mi – és itt van a film legfőbb gyengesége, hogy másfél órán át, kínos-viszketősen vezet fel egy rejtélyt, amire végül nem érkezik megfejtés.
Persze ilyenkor lehet jönni azzal, hogy gondolkodjon a  néző, és találja meg ő maga a választ – nagyon régi trükk, és nagyon kilóg a lópata, ugyanis ha egy történetet egyetlen színnel, naturalista módon vázol fel az alkotó, nem várhatja el, hogy a befogadó a szürrealista, a szimbolista vagy az absztrakt műveknek kijáró töprengéssel reagáljon rá. Vagy Roth vagy McGregor (vagy mindkettő) itt bizony a megúszásra ment. (És gondolom az előbbi emelte ki kényszeresen, ötször aláhúzva, hogy a kettyósság a család nem zsidó ágán öröklődik a sztoriban. :D )
A film nézése közben sajnos többször is eszembe jutott, hogy: “talán ha amerikai az ember, nem tűnik ez ennyire unalmasnak”. Ásítozni ugyan nem kezdtem, de a dinamika valahogy nem működött, sokszor volt “oké, értem, haladjunk”, ugyanakkor “hát ezt tényleg épphogy csak odaköpted a vászonra, haver” érzésem is.
Két jelenet nagyon kilógott a történetből: az egyik, amikor a 9-10 éves kiscsaj csókolózni szeretett volna apuval (wtf?), a másik meg mikor az álbarátnő győzködte a papát, hogy az ő puncinedvének olyan íze van, mint az eltűnt csajnak. Hát… Egyébként nagyobb összeget tennék rá, hogy mind a kettő a regényből maradt benn a filmben, durván kiragadva a kontextusából. Gyanús, hogy a vágószoba padlóján (harddrive-ján) is ott maradt pár jelenet, ami a Cohen csajt bekötné a történetbe, mert eléggé billeg a karaktere.
Nem volt rossz film, de amiért jó sem volt, azok a strukturális problémák. Nem jók az arányok, egy részről túl sok a klisé, más részről túl kevés; nem sikerült eltalálni a fontos és kevésbé fontos elemekre helyezett hangsúlyokat, és nemcsak a kattant lány dadogott, hanem a történet motorja is.

Kommunális

Tegnap végül megnéztem az egymillió éve letöltött Kollektivet (The Commune) című opuszt. Nem igazán erre számítottam. Nincs nekem bajom a lélektani drámákkal, sőt, de ez a koncepció nem volt teljesen átgondolva. Ha sok szereplőt mozgatsz, szerepet is kell írni nekik, filmen nem igazán működnek a “háttérben handabandázó szakállas vágókép 3” típusú karakterek. Ha a film első harmada jóformán arra megy, hogy körvonalazod őket, a néző arra számít majd, hogy ennek jelentősége lesz, és bosszantó, ha mégsem.
Olvastam, hogy a sztori személyes ihletettségű ( a rendező a saját csalárd aljasságát dolgozta fel), ez részben magyarázat lehet – valószínűleg a papírmasé karakterek sem légbőlkapottak, emléket állított létező személyeknek, ami kedves, de kívülről nézve értelmetlen és mit tagadjuk: unalmas.
Ami még probléma volt nekem,hogy egyik szereplővel sem sikerült azonosulni: Erik egy önző görény, Anna egy lábtörlő lelkületű szerencsétlenség, Emma teljesen értelmezhetetlen, Freyja ígéretesen indult, aztán annyit történt vele, hogy néhanap egy Raikkönenfejű faszival kefélgetett. Még a szívbeteg kisfiú volt a legnormálisabb köztük, aki kb. két szót szólt az egész filmben, és a nagy élvhajhászásban mindenki megfeledkezett róla, aztán mégis ő lett az az origó, aki körül körvonalazódott valamiféle valódi közösség.
Ez a film nem arról szól, amit a címe ígér; nem nevezném totális időpocsékolásnak, mert nem rossz zsáner, és talán korrajznak sem utolsó (nem vagyok otthon a ’70-es évek Dániájában, de a rendező igen) – de nincs az az univerzális törvény, hogy újra megnézzem.

Cinemális önsorsrontás

Miután egész idillien alakult a szabinapom [fél tízkor kelés (kétórás ébrenléttel hajnalban, de akkor is), hangyázás, virágültetés  a nagyon meleg napsütésben, Kitkat etetés, Motive 2. szezon befejezés], gondoltam ideje redukálni a várakozó filmek sorát, és véletlenül sikerült jól meggyomroznom magam a Miss You Already-vel. Fogalmam sincs, mikor és miért töltöttem le ezt a filmet, és bár elég ütős mozi, most nagyon nem esett jól.
Úgyhogy itt bambulok nagyon bánatosan, és kicsit ráz a hideg, nem a jóféle, hanem a rossz.

Doctor who…?

Képtalálat a következőre: „dr strange”A Thoros faszkodásnál sejtettem, hogy soha többé nem lenne szabad egy általam kedvelt színész neve miatt, ha fanyalogva is, de rászánni magam valami szuperhősös fil… izére, de Benedict elgyengített, ezért… Sikerült bezsákolnom újabb átásítozott majdnem két órát.
A Dr Strange egy majdnem teljesen sztori nélküli IMAX onanizáció, nagyjából a Bűbájos boszorkák, az Eredet, a Grace klinika és egy ütős adag LSD szörnyszülött gyereke, akit nem akarsz újra látni. Soha. Többé. Mert. Rémes.
Én tényleg adtam esélyt a képregénymoziknak, láttam vagy hetet-nyolcat, és pont hattal-héttel több, mint amennyi érdekelt, de én itt abbafejezem.  Túl sok bennük a gagyiság. Bale, Hiddleston, Leto és Cumberbatch ezentúl tőlem akár egyszerre is leszerződhet mondjuk a Pókember huszonnyolcba, akkor se fog érdekelni.
Meglehetősen elégedetlenné tesz, ha pocsékolják az időmet. :(

Hermi? Ó, ne…

Miféle feminista már, aki leszerződik a Szépség és a szörnyetegbe Bellnek..?
Az egyik  legkártékonyabb mese, amivel valaha mosták a lányok agyát, csak úgy tapicskol a nőgyűlölő attitűdben. Túl a nem túl sűrűn leplezett szimbolikáján (nemi erőszak) az is visszataszító benne, ahogy a szubmisszív (inkább Stockholm-szindrómás) viselkedést reklámozza – ami természetesen csak a nőnemű szereplővel szemben elvárás.  Ez a sztori rohadtul nem arról szól, hogy a csúnya fiúknak is van szive, hanem konkrétan a párkapcsolati erőszakról. Az átlag amerikaiaktól persze nincs mit várni, egy részük túl hülye hozzá, hogy átlásson a szitán, egy másik részük meg simán azonosul a 100 évvel ezelőtti családmodellel, de hogy Európában is újra terjedjen ez a szenny, az marhára nem hiányzik.
Vagy adtak volna Watson kisasszonyra csadort, akkor legalább lett volna némi hasznos társadalmi üzenete a filmnek, ha már megint nem futotta többre a kreativitásból egy nyolcadik bőr produkciónál.
Szégyen.