It takes more strength to cry, admit defeat

Advertisements

Már megint…

Olyan értelemben soha nem voltak visszatérő álmaim, hogy pontosan ugyanaz történt volna bennük, de rendszeresen visszajárok ugyanazokra a helyszínekre és ugyanazokba a szituációkba.
Kóborlás ismerősen ismeretlen házakban, ahol bujkálnom kell az ottlakók elől, végtelen vonatozás, mert a csatlakozások problémásak, nyaralás  ugyanazon a helyen, és persze itt van a klasszikus vissza az iskolába toposz: vagy általános iskolás vagyok, és
a) mocskosul elkésem
b) dogát írunk, és nem tanultam, mert ugye azt se tudtam addig, hogy még mindig iskolába járok;
vagy rejtélyes okokból vissza kell mennem az egyetemre, és találkozom a barátaimmal, ami tök jó, csak
a) nem igazodom ki az egyetem épületében, mert valahogy minden máshol van, mint régen
b) eltévedek a városban, mert a tömegközlekedés is tök másmilyen
c)  mikor végiggondolom, hogy hol is fogok aludni, leesik, hogy az albérletünk ugye már régen nincs meg… és ilyenkor jövök rá, hogy ez csak egy álom.
Az utóbbi változat mindig taccsra tesz, egész nap nem térek magamhoz, olyan, mintha félig abban a másik világban felejteném magamat ébredéskor.
Mindenesetre nem kell Zsigmondnak vagy Gusztávnak lenni hozzá, hogy kibogozzam, mit akar üzenni a tudattalanom…

A dalok maradnak

Tegnapelőtt éjjel egy interjú kapcsán elszántan agyalogni kezdtem rajta, mennyire jellemző, és mennyire kiábrándító, hogy a maguk fiatal dühével berobbanó rockikonok vénségükre az egykor oly gyűlölt establishment tagjai lesznek. Gazdag, a valóságtól és a valódi emberektől rég eltávolodott, kiégett karikatúrái egy generáció vezéreinek. Akik Nobel-díjat, lovagi címet, meg efféle szarságokat kapnak, és büszkék rá. És hogy ez mennyire tragikus. És hogy a hajam tudnám megszaggatni, mikor az aktuális Hammerworldben negyvenes-ötvenes metál(!) arcoktól, olyan dumákat olvasok, mint “á, már nem megy a pia meg a buli, ennyi idősen nem is lehetne bírni úgy a turnét”; “igen, persze, megváltozott a zenénk, dehát ez természetes, nem? nem zúzhat úgy az ember, mint húszéves korában”; “nyilván másról szólnak már a szövegeim, gyerekeim vannak ember, azért is nem turnézunk annyit/léptem ki a bandából, mert nekem ők a legfontosabbak”… What. The. Fuckery. Fuck.
Képzeld el a színpadon (egykor) vadállat módjára dühöngő fémfejeket, ahogy a turnébuszban kortyolgatják a szigorúan organikusan termesztett hozzávalókból facsart smoothie-jukat, és harmatos szemmel simogatják a kisbabájukról kapott legfrissebb fotókat! Ezt nevezem rákenrollnak…
Nem bírom ezeket az arcokat, négy betűben össze lehet őket foglalni: FAKE. Ha kiherélt az élet, takarodjál a fehér kerítéses házikódba nyárspolgárkodni, de ez többé nem a te színtered, még akkor sem, ha a kisujjadban van a stílus minden csínja-bínja, mert rohadtul lélektelen szar lesz minden, ami kiesik a stúdiódból. És nem, ez nem kényszerpálya, mert volt azért pl. egy Lemmynk, meg van egy Angusunk, egy Slashünk és egy Axl-ünk is, akik soha nem hagyták magukat bedarálni. Vagy meg lehet halni fiatalon.

És akkor az én időm bandái közül eszembe jutott a Linkin Park. Hogy a legújabb lemezüket képtelen voltam végighallgatni. Hogy a VOLT-os fellépésük kapcsán a riderről kiszivárgott infók (kényeskedés a kaján, x méteres körzetben tilos a dohányzás, stb.) mennyire ellenszenvessé teszi őket, és hogy ők jó példa rá, milyen fájdalmas nézni, ahogy életed egyik meghatározó zenekara önmaga paródiájává válik.
Hogy a harmadik album után vissza kellett volna vonulniuk, mert azóta  mindent megtesznek, hogy elhalványítsák a saját egykori fényüket. Konkrétan tervbe vettem (esküszöm), hogy ennek a témának szentelni fogok itt egy posztot, mert nagyon szarul érint, és ahogy telik az idő, ez már csak rosszabb lesz.
Aztán ma reggel a 444-en rámüvöltött a hír. Persze először azt hittem, csak valami ostoba clickbait, hiszen ugye öngyilkosok csak mások kedvencei szoktak lenni. De igaz volt.
Nekem pedig az első sokk után az jutott eszembe: jól csináltad, Chester, most legenda lettél. Ahogy a LP is. Még éppen időben. Talán. (Tudom, pokolra jutok.)
A művésznek meg kell ölnie magát, különben nem hiszik el, hogy komolyan gondolta.
Ha mindez a Minutes to Midnight után történik, a lelkemet is kibőgtem volna. Mert engem ugyan már egyetemistaként kapott igazán torkon a zenéjük, de akkor nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon… Sajnos a  színvonalhanyatlásuk miatt már évekkel ezelőtt lemondtam róla, hogy jóféle, Hybrydes és Meteorás, extázisba döngölő dalokat reméljek tőlük, ezért az én veszteségem csak a múlté.
Egy megkopott bálvány ledőlt, hogy aztán halhatatlanként szülessen újjá.

Goodbye, Chester Bennington, and thanks for the songs.

 

Kedves naplóm!

Képtalálat a következőre: „old diary”Mivel szó szerint kezdett a fejemre omlani a sok lakásban elszórt könyv-, magazin-, és festőkelléktorony, heveny rendrakásba kezdtem. Ez persze mindig a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik, vagyis soha nem elég egyszerűen helyet keresni a dolgoknak, padlás híján át kell rendezni az egész terepet. (Példa a helyzet komolyságára: felhasítottam egy puff alján a kárpitot, hogy az így keletkezett üregbe beférjen két szatyor, országlabdapárna-varrásból megmaradt textília.)
Ahogy lenni szokott, megtaláltam egy csomó régi biszbaszt, többek között a bedobozolt naplóimat, meg fotókat a gyerekkoromból. (Egyetemi évekből kb. nincsenek képeim, mert akkor már digitálisan fotóztunk, és a sok fényképezőgép, telefon, laptop, háttértár, elkorrodálódott CD cseréje és pakolgatása miatt lövésem nincs, hova lettek, jó, mi? Mindig mondtam, hogy csak az létezik, amit meg tudsz fogni a kis kezeddel. Lehet, hogy ki kellene nyomtatnom ezeket a posztokat.)
Párszor torkon kapott a nosztalgia, kellemetlen érzés volt. Tudom, hogy az a blokk, ami megnyomorítja az életem a múltban van elásva, és ha valaha ki akarok keveredni ebből a mocsárból, kíméletlenül a seb köré kellene mártanom a szikét, de egyszerűen nem megy. Részben azért fájdalmas, mert közben rájövök, hogy korábban volt valamelyest emberi életem (érzelmekkel, kapcsolatokkal, élményekkel, vágyakkal), de az igazi kockázat az, hogy kiderülhet, mennyi mindent megszépít a jótékony korrektív emlékezet, és valójában még akkor sem voltam boldog, amelyik időszakot most életem csúcspontjának könyvelem el. (Vettem egy nagy levegőt, és belelapoztam egy naplóba, éppen a T-vel való kapcsolatom agóniájának időszakából, és már tényleg el is felejtettem, mennyi vergődéssel jár, ha az ember nem szingli. De legalább megállapítottam, hogy egész jól írtam. :))
Maradok további gyávasággal:
Én.

Hát, megvénültünk… :,)

Képtalálat a következőre: „trainspotting 2”És annyi balszerencse közt, oly sok csalódás után végre láttam egy igazán jó filmet. Tagadhatatlan, hogy kell ismerni hozzá az első részt, és semmi köze a Welsh-féle Pornóhoz (amiből elvileg készült), de egy remekbebaszott kis film.
A karakterek maradtak ugyanolyan elmebajosak és szerethetően ismerősek, a színészi játék kiváló, a rendezés feszes, egyetlen pillanatig sem áll a sztori, ami igazából alig létezik, de ez senkit nem zavar, mert mert két poén között annyira torkon mar a nosztalgia, hogy nem fog hiányozni.
A zene méltó az első részhez (bár azért itt úgy érzem, adósak maradtak a klasszikus szándtrekkel), és ami különösen tetszett: a gyönyörű, igényes fényképezés. Kicsit sem játszottak megúszásra, igazi, magas színvonalú munka, főhajtás. Nagy élmény volt, pedig finoman szólva szkeptikus voltam. Kultfilmet folytatni, nos, abból tragédia szokott kisülni, de ez… Hű. Ha.
Nagyon ajánlott, de felirat kötelező! :D

Régi, szép…

https://img.buzzfeed.com/buzzfeed-static/static/2015-06/22/21/enhanced/webdr11/enhanced-buzz-22965-1435022437-14.jpgSorozatínség miatt elkezdtem újranézni a Szívtipró gimit, amit kamaszkoromban imádtam. Ezért is örültem neki, hogy magyarul rátaláltam a youtube-on (pár éve még hiába kerestem, és ezt muszáj szinkronnal nézni, részben a nosztalgia miatt, részben pedig azért, mert égen-földön nincs felirat hozzá, és az aussie ákszent nekem túl magas léc).
Nagyon furcsa rájönni, mennyit gyorsult a világ 199X óta, ugyanis néha kifejezetten unom az epizódokat. Persze az is lehet, hogy azóta sokkal okosabb lettem, ezért érzem szájbarágósnak a dramaturgiát. :P
Azért továbbra is úgy gondolom, hogy marha jó lett volna egy efféle gimibe járni, aheleyett a seggbekarós fos helyett, amiben nekem sikerült kikötnöm (Egy HBH mondjuk Magyarországon még mindig messze-messze fantasy kategória).

Ha valami van, de nem az igazi még :P

Áll a bál a magyar médiákokban, súlytalanabbnál is súlytalanabb arcok adják elő a kicsit sem szofisztikált véleményüket a Rapülők feltámasztásáról írt vitriolos index.hu kritika kapcsán. Durvaaa. Mind a két oldalon halálra röhögöm magam.

Ezt a bandát a 90-es években se lehetett komolyan venni, és pont attól volt jó, hogy mennyire szar. Erre most kiderül, hogy

  1. van, aki komolyan azt gondolja, hogy komolyan gondolták
  2. és tényleg!

Emlékezzünk meg róluk egy klasszikussal: