Csak egy

Broken by Dave Koba - I think I really like this, but I'm not sure yet!Rájöttem, amit már régen sejtettem, hogy nekem szükségem van (lenne) egy emberre, és csakis egy emberre. De olyasvalakire, akinek szintén csak egyvalakire van szüksége, és az történetesen én vagyok. A szociális izolációm valódi gyökere nem az, hogy utálom az embereket, hiszen vannak kivételek, hanem hogy minden kapcsolatom oda fut ki, hogy én első helyre teszem az életemben az illetőt, ő viszont nem engem helyez oda, és ezt nem tudom, és nem is akarom elviselni, Ha nem jelentek annyit valakinek, mint ő nekem, akkor inkább kukázom az egész kapcsolatot. Nincs igényem haverokra, és ismerősöknek csúfolt szívességbarter forrásokra, nekem csak egyetlen társ kellene, de ez úgy tűnik, álom marad, mert nyilvánvalóan nem létezik olyan emberi lény, akivel kölcsönösen egymást, és csakis egymást választhatnánk.
Ami bizarr, hogy itt nem csak párkapcsolatra gondolok, sőt, elsősorban nem is arra. A hormonok összekuszálják a dolgokat. Egy barát is megtenné, vagy egy magányos testvér.

Az egész gondolatsor onnan bukott elő, hogy F. írt egy e-mailt, több, mint egy hete, én meg nem olvastam el, mivel úgy kezdődött, hogy: “bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam…” Én meg ettől már agyrohadást kapok, mert az össze barátságom ezzel a molinóval betekerve masírozott a szemétdomb felé, és semmi kedvem egy újabb vergődéshez. Szóval berágtam, és leszartam. Erre F. elkezdett üzengetni a közös ismerőseinken keresztül, hogy szóljanak már nekem, hogy olvassak e-mailt… :|
Azt azért tegyük hozzá, hogy ezt a szívmelegentő bevezető mondattal kezdődő irományt vagy hat-nyolc hetes vajúdást követően szülte meg az én levelemre válaszul, illetve hogy a jövő héten lesz a szülinapja, és gondoltam, majd akkor úgyis küldök valamit neki, és válaszolok egy füst alatt.
Persze nekem megértőnek kell lennem, hiszen ő egy elfoglalt családanya, csak pár hónapos a kisebbik gyereke, és ráadásul tanul is mellette, meg most költöztetik új házba az idilli kis életüket, én meg ugye ráérek, nekem se idilli nincs, se másmilyen.
Nem mondanám, hogy irigykedem, se férjre nem vágyom, se gyerekre (na jó, a házat elfogadnám), de végtelenül fáraszt már, hogy tapsikoljak a tökéletes életéhez. És most igazságtalan vagyok, mert F. amúgy egy baromira kedves nő, és azon kevesek egyike, akiket igazán és valóban képes voltam megszeretni (nem túl népes klub), ráadásul azt hiszem, ő is kedvelt engem (még kevésbé népes klub), és tényleg sose viselkedett lenézően velem, vagy ilyesmi, de ez a szituáció végtelenül kényelmetlen nekem, mert feszültté és szomorúvá tesz. Igen, simán tudok úgy örülni a boldogságának, hogy közben szenvedek, mert aláhúzza az én nyomoromat.
Szóval még mindig ott figyel a forró krumpli e-mail a fiókomban, és már be se merek lépni napok óta, hogy ne is lássam, egyszerűen nem akarom elolvasni.
Inkább szívódjunk fel egymás életéből végleg, úgyis csak idő kérdése.
A sebtapaszletépés híve vagyok.

Fogjuk szegény tavaszra

Kapcsolódó képIdén is kitörni látszik rajtam a tavaszi fáradtság. Ez mondjuk minden évben eljön, közvetlenül a téli depresszió után… :]
Reggelente a szokásosnál is gyötrelmesebb kínokat élek át, mikor ki kell másznom az ágyból, és délután is csak aludnék, aludnék… Nagyon kell koncentrálnom a melóban, hogy ne horkoljak túl hangosan.
Ma elültettem hat eperpalántát meg három nárciszhagymát, és úgy kimerültem a művelettől, mintha egy félmaratont futtattak volna velem. Bár az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy mindezt egy szál pulcsiban, guggolva kiviteleztem a 3°C-os és két négyzetméteres erkélyen. Tovább rájöttem, hogy komoly önismereti potenciállal bír az élmény, mikor épp mindkét kezeddel könyékig vagy egy saras virágládában, és hirtelen felindulásból elkezd folyni az orrod.

Ne olvasd el!

.Mesélhetnék a mai napról, meg hogy milyen érzés egy dodonai szövettani eredményt kapni, de nem fogok, mert rohadtul unom már a témát. Ez a blog másról szól.
Furcsa skandináv krimit olvasok: A Prédikátort Camilla Läckbergtől. Eléggé jól működik a recept, ami már a Jéghercegnőben is bevált, olvastatja magát a regény, de valahogy sokkal kevésbé tetszik. Az ok pedig rám nézve kicsit gáz, azt hiszem: idegesít, hogy sok benne a boldog ember. Szerelmesek gazdagok, szép helyen élnek. Mostanában kifogyott belőlem minden toleranciatartalék  a szerencsés emberek irányába. Sajnos én az a fajta beteg vagyok, aki iriggyé és zárkózottá válik a helyzete miatt, nem bölccsé és nagylelkűvé. Ez nem csak a könyv kapcsán látszik, hanem a valóságban is. Szándékosan ignorálom F-et és J-t, azt a maradék két embert, akit talán meghívnék (haha) a temetésemre, és erre igen önző okom van: éppen mindketten nyakig merülnek a szép, kerek életükbe, ezért nem tudnak (bár talán nem is akarnak) együttérezni velem a nyomorúságomban. Az nem segít, hogy: “nyugi, minden rendben lesz”.
Nem csak azért, mert afféle eufemisztikus  “dugulj már el!” bullshit szövegnek hallom, hiszen honnan is tudhatná bárki jelenleg, megérem-e az év végét, hanem mert nekem arra lenne szükségem, hogy végre istenigazából kiborulhassak. Az összes szorongásommal, az összes dühömmel, az összes önutálatommal és irigységemmel együtt, de erre senki nem kíváncsi. Nem biztos, hogy haldoklom (legalábbis  a célegyenes nem az), de a haldoklók magánya máris utolért. Gyönyörű kilátások.
Persze részben meg tudom érteni őket. Bizarr dolog lenne velem arról értekezni, honnan szerezzek gyorsan és kíméletesen ölő mérget, hogy ne kelljen embertelen szenvedéseken átmennem, ha úgy alakul, vagy hogy mennyi pénzt tegyek félre már most a temetésemre, és milyen zene szóljon, vagy hogy honnan kerítsek orvost itt a világ végén, akinek van olyan magánrendelése, ami nekem kell, vagy éppen hogy hogy a francba pisiljek bele félálomban egy másfél centi átmérőjű üvegcsébe, mert a gyógyszertárban kifogytak az eme nemes célra tervezett alkalmatosságokból, és csak ilyennel tudtak szolgálni. Nem hibáztatok senkit érte, hogy mindez nem érdekli, vagy nem szeretné kitenni magát az élménynek, hogy erről nyüszögjek neki. Csak sajnos nekem viszont semmi más nem jár a fejemben pár hete, csak ilyenek, és kellene egy… hát igen. Valódi barát. Úgy fest, nincs már egy sem.
Hát, mégis arról meséltem, amiről nem akartam.

2017 – That’s all, folks

I love this street photography. Black and white street photography, abstract photography.Fogadalmakat nem teszek, évösszegzőhöz nincs kedvem, mert nem volt túl vidám.
A világ az őrület felé rohan, gyakorlatilag újra hidegháborúban élünk. Kisebb-nagyobb diktatúrák és egocentrikus wannabe diktátorok ütötték fel a fejüket az úgynevezett szabad világban is, az emberek többsége pedig tapsol hozzá…
Négymilliárd ember pillanatokra is alig húzza ki a fejét a közösségi média seggéből, a maradék hárommilliárd pedig az ő életüket irigyli.
Egyre inkább földönkívülinek érzem magam, de sajnos nem emlékszem, hová rejtettem a csészaljamat, és úgy tűnik, nincs menekvés.

Személyes és globális szinten is a magány leckéjét tanultam idén. Nem volt vidám, de azt hiszem, egy erős négyes átlaggal zárom a szemesztert. Nem törtem meg, nem őrültem bele, érdekes módon még a depresszió is sokkal erőtelenebbül mardosott, mint mikor még küzdöttem ellene. Elégedett vagyok a teljesítményemmel. Mindazonáltal ez nem vizsgajegy, mert sajnos tartok tőle, hogy lehet még hátra pár félév a tantárgyból.
Ha megérem. A legkegyetlenebb fejezet pedig a halállal való szembesülés volt. Olyan régóta kerülgetjük egymást, innen is, onnan is belekóstoltam már: láttam, kívántam, kicseleztem, megidéztem, de az, hogy kéretlenül betolakodjon a testembe és a lelkembe is, sokkoló élmény. Majd meglátjuk, merre vezet ez az út, pontosabban hogy milyen hosszú is lesz.

A belső utazásomat tekintve azt hiszem, kevéssé látványosan, de összességében egészen szép távot tettem meg. Örülhetnék is ennek, de nem igazán megy, mert sajnos hallok egy kis kétségbeesett hangot a lelkem mélyéről, ami arra figyelmeztet, hogy azzal, hogy “jobb” emberré válok, elveszítem az egyéniségemet. Hogy nem azért érzem harmonikusabbnak az életem, mert szellemileg beértem, hanem mert beletörtem, és ugyanolyan zsibbadt konformista lettem, mint a rengeteg unalmas zombi körülöttem. Nem mindig jó hír, ha elmúlik fájdalom, hiába érezzük üdvös változásnak.
Gyűlölöm az öregedést.
Ezért aztán mindig is indokolatlannak tartottam a Szilvesztert övező vidámkodást is, de aki másként van ezzel, annak önfeledt önfeledést kívánok, és mindenkinek boldogabb 2018-at.
Legyetek rosszak!

 

 

Egyéni szoc. problem

Számomra van a takonykórszezonnak egy bónusz gyönyöre is a nyilvánvalóakon kívül: nonstop idegbeteg vagyok a sok köhögő embertől. Elképesztően irritál a köhögés, mert ugrásra kész állapotba pattan tőle az idegrendszerem. Nyilván ennek köze van a zajérzékenységemnek kívül a fulladásfóbiámhoz, annak meg ahhoz, hogy gyerekként drága szüleim felváltva szórakoztattak “jaj, nem kapok levegőt” rosszullétekkel (gyakran az éjszaka közepén, úgy még viccesebb). Szervi baja egyiknek sem volt, de a hisztéria nagy úr, és miért ne hívjunk mentőt, azért vannak.
Folyománya: csak annyira traumatizálódtam, hogy ha a hatodik szomszéd elköhinti magát hajnal fél négykor, én csengőfrászban pattanok fel a párnámról, és negyed óráig semmit nem hallok a saját szívverésemen kívül. Aztán pislogok reggelig, mint egy bánatos bagoly, mert heveny pánikrohamot követően nehézkes a visszaalvás.
El lehet képzelni az idegállapotomat, mikor körülöttem mindenki hetekig tolja 140 decibellel a fél percenkénti ehhe-öhhhö-kröhhö-krah-krahKRAHHHHHH-HÖÖÖÖÖRRRR-KHM!!!-öket, és nincs menekvés se melóban, se itthon. Az különösen kellemes, hogy anyám hajnal fél hatkor inditja a show-t (fél hétig alhatnék).
Az élet szép.

Az a szél

Minimalism Photos Fotografia MinimalistaEgyre durvábban cibál elő az élet (a sors?) a rejtekhelyemről. Valójában nem is arról van szó, hogy elbújtam valahová, inkább egyszerűen láthatatlanná váltam az utóbbi években. Nemcsak az emberek számára – körülöttem történtek a dolgok, sosem velem. Egy ideje már voltak előérzeteim, hogy ez változni fog, és itt vagyunk: a kapcsolat újra létrejött, bár nem vágytam rá. Ami érdekes: úgy tűnik, a hibernációból valaki más ébredt fel, mint aki belemerült. Érdeklődve figyelem a saját reakcióimat a rendkívüli helyzetekre, amikből napról-napra kijut, mert fogalmam sincs, hogy fogok reagálni.
Az, hogy mit tettem vagy mondtam volna régebben, nem támpont, mert mintha valami alapvető (nem funkcionális, hanem egyenesen strukturális) változás történt volna a személyiségemben. Ez egy másik ember. És bár egyelőre jobb fejnek, sőt, szerethetőbbnek  tűnik, mint a korábbi énem, de nem érzem magam önazonosnak. Hülye érzés, pár napja egyenesen deperszonalizációs zavart diagnosztizáltam magamon.
Lehet, hogy egyszerűen csak éppen megőrülök. Vagy felnőttem – gyakran együtt jár a kettő. Esetleg haldoklom, és lassan kezdek megvilágosodni.
A megérzéseim felerősödtek, és fontos változásokról suttognak. Nem szeretem a változásokat, elviselhetetlen distressznek tesznek ki. Mindig rosszul alkalmazkodtam, mint minden kudarckerülő és élénk fantáziával megvert ember, mert millió forgatókönyvem van róla, hogyan mehetnek tönkre a dolgok, ami egyszerre bénító és szorongáskeltő érzés. Régóta sikerült elkerülnöm a változásokat, most viszont újra porondra akar dobni az élet. Én pedig rögtönözni fogok.
Kíváncsian várom, hogy mit.

 

Titokban remélem, hogy elcseréltek a kórházban

Képtalálat a következőre: „blood”Rendeltem egy otthoni vércsoporttesztet, mert szakadatlanul zajlik a Delphoi-projektem (Ismerd meg önmagad!). Valahogy úgy képzeltem ezt, hogy lesz majd egy max. 4 részből álló reagensfelület, én meg szépen összevérezem, és akkor a hülyék kedvéért, ahogy a terhességi teszteken is, majd a megfelelő mezőben kirajzolódik, hogy 0 vagy A vagy B vagy AB, pluszmínusz, vagy ilyesmi. Hát, a pacifütyit.

Olyan macerás elvégezni, hogy még neki se mertem durálni magam (csak egy db van a csomagban, az volt 3600 Ft, szállítással 5100,-).
Először is, van egy becsomagolt kártya, amin van 4 kör, ezeket először be kell vizezni a mellékelt cseppentővel, nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy menet közben ne száradjon meg (köszi). Utána le kell törölni a kis ujjamat az alkoholos kendővel, megbökni a szélét az egyszer használható!!! lándzsával (ennek tényleg ez a neve, lol), aztán ha kattan, akkor lelógatni a kezemet, hogy jól odaférjen a lyukhoz a vér. Ha megjelenik egy csepp, akkor el kell venni egy mellékelt kis bunkó fejű pálcikát, és anélkül, hogy elkenném a vért a seben(?!) levenni onnan, és szétmasszírozni az első kör közepén 10 másodpercig. Utána a széléig is ki kell színezni a karikát. Ha ez megvan, levenni egy másik csepp vért, egy másik pálcikával, és ugyanezt elvégezni a 2. körön. És mindezt még kétszer.  És egy kézzel, ugye.
Plusz elég fürgén ahhoz, hogy sehol ne száradjon meg a vér, mert a végén aztán gondosan X másodpercig minden irányba el kell forgatni az egész kártyát, hogy a reagensek elszédüljenek, vagy nem tudom, miért, de nem folyhatnak össze. Aztán elvileg lesz négy pacám, amiket Y másodperc múlva, akkor, és csak akkor össze kell hasonlítanom a használati útmutatóban mellékelt kb. 12 pixeles mintával, és kiminilogizni, hogy melyik kombináció nyert (ABO és Rh-faktor). Anyám…
Hát először is, nekem egy percen belül kb. négyszer eláll a vérzés egy pontnyi sebből, szóval kell majd egy steril tű is valahonnan tartalékba. Mondjuk benne van a leírásban, hogy menet közben a segítőnk masszírozza az ember ujját, de nekem olyanom egyrészt nem lesz (segítőm, nem ujjam), másrészt meg nem hiszem, hogy az megoldaná a problémát.
Másodszor: annyi bizonytalan tényezője van a vázolt folyamatnak, hogy csodaszámba menne, ha minden összejönne.
Harmadszor: még ha véletlenül minden klappol, akkor is előfordulhat, hogy nem egyértelmű az eredmény (bár elvileg nálam játszik a felezős segítség, mert ELVILEG Rh- nem lehetek, továbbá B-s antigénem sem lehet, vagyis ELVILEG két lehetőség marad). Elvileg.