Guilty as charged

INTJ. An active effort.

Advertisements

Titokban remélem, hogy elcseréltek a kórházban

Képtalálat a következőre: „blood”Rendeltem egy otthoni vércsoporttesztet, mert szakadatlanul zajlik a Delphoi-projektem (Ismerd meg önmagad!). Valahogy úgy képzeltem ezt, hogy lesz majd egy max. 4 részből álló reagensfelület, én meg szépen összevérezem, és akkor a hülyék kedvéért, ahogy a terhességi teszteken is, majd a megfelelő mezőben kirajzolódik, hogy 0 vagy A vagy B vagy AB, pluszmínusz, vagy ilyesmi. Hát, a pacifütyit.

Olyan macerás elvégezni, hogy még neki se mertem durálni magam (csak egy db van a csomagban, az volt 3600 Ft, szállítással 5100,-).
Először is, van egy becsomagolt kártya, amin van 4 kör, ezeket először be kell vizezni a mellékelt cseppentővel, nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy menet közben ne száradjon meg (köszi). Utána le kell törölni a kis ujjamat az alkoholos kendővel, megbökni a szélét az egyszer használható!!! lándzsával (ennek tényleg ez a neve, lol), aztán ha kattan, akkor lelógatni a kezemet, hogy jól odaférjen a lyukhoz a vér. Ha megjelenik egy csepp, akkor el kell venni egy mellékelt kis bunkó fejű pálcikát, és anélkül, hogy elkenném a vért a seben(?!) levenni onnan, és szétmasszírozni az első kör közepén 10 másodpercig. Utána a széléig is ki kell színezni a karikát. Ha ez megvan, levenni egy másik csepp vért, egy másik pálcikával, és ugyanezt elvégezni a 2. körön. És mindezt még kétszer.  És egy kézzel, ugye.
Plusz elég fürgén ahhoz, hogy sehol ne száradjon meg a vér, mert a végén aztán gondosan X másodpercig minden irányba el kell forgatni az egész kártyát, hogy a reagensek elszédüljenek, vagy nem tudom, miért, de nem folyhatnak össze. Aztán elvileg lesz négy pacám, amiket Y másodperc múlva, akkor, és csak akkor össze kell hasonlítanom a használati útmutatóban mellékelt kb. 12 pixeles mintával, és kiminilogizni, hogy melyik kombináció nyert (ABO és Rh-faktor). Anyám…
Hát először is, nekem egy percen belül kb. négyszer eláll a vérzés egy pontnyi sebből, szóval kell majd egy steril tű is valahonnan tartalékba. Mondjuk benne van a leírásban, hogy menet közben a segítőnk masszírozza az ember ujját, de nekem olyanom egyrészt nem lesz (segítőm, nem ujjam), másrészt meg nem hiszem, hogy az megoldaná a problémát.
Másodszor: annyi bizonytalan tényezője van a vázolt folyamatnak, hogy csodaszámba menne, ha minden összejönne.
Harmadszor: még ha véletlenül minden klappol, akkor is előfordulhat, hogy nem egyértelmű az eredmény (bár elvileg nálam játszik a felezős segítség, mert ELVILEG Rh- nem lehetek, továbbá B-s antigénem sem lehet, vagyis ELVILEG két lehetőség marad). Elvileg.

Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

Élni jobb, mint kiégni… állítólag

Leesett egy üveg körömlakk, és széttört, kiváló a levegő. Figyelembe véve a Guiness-t is, mély álomra számítok. Délután többször majdnem összeestem (vérszegénység+időjárás+alacsony vérnyomás), de már valahogy nem vagyok álmos.
Kaptam hírt J-ről, nem olyan nagy a baj, amilyen lehetne, de kiderült, hogy valószínűleg gyógyíthatatlan betegsége van. Nagyon elterjedtek manapság az autoimmun szarságok, oké, hogy genetika, meg régen is volt, csak nem tudták, mi baja, de valószínűleg az sem segít, hogy szanaszét tépetjük magunkat a kurva stresszel.
Nagyon sokat gondolok rá, és egyre többet, hogy kurvára rossz vágányon van az életem. Illetve, hogy nincs olyanom. Hatkor kelek, mert úgy megy buszom melóba, odaérek fél nyolcra, ott vagyok fél ötig, hat körül érek haza, aztán pár órát dög fáradtan tengek-lengek itthon, mint a mosott szar, mielőtt bedőlök az ágyba. Másnap repeat.  Vagyis a meló nem nyolc órámat veszi el, hanem 12-t.
A hétvége nem elég a pihenésre, és nyugalmam sincs, érdemi szabadságról meg ne is álmodjunk, eleve 30 kurva napom van egy évben összesen, de azt sem akkor veszem ki, amikor akarom. Egy hétnél tovább eleve nem lehetsz távol, előre tervezni meg kb. 2 napra se lehet. Mert valamelyik agyhalott fejes épp leküld egy kibaszott fontos excel táblát, amit fel kell tölteni a következő x napban, mert különben megáll a világ, és ez persze fontosabb, mint az én józan eszem, egészségem, magánéletem, életem. Persze, pénzt adnak érte. Amit csak arra van módom és időm elkölteni, hogy alapszinten alkalmas legyek a további rabszolgastátuszra.
Észrevettem, hogy kezdem komolyan megutálni a nyugdíj előtt álló kollegák mellett a terheseket is. Irigység, nyilván. Én is nagyon bírnám, ha ripsz-ropsz otthagyhatnék mindent melóban (a többiek nyakára), mint kutya a szarát,  és aztán  1-2-3 évig nyaralhatnék itthon – úgy, hogy közben nem halnék éhen. Ja, tudom, napi 6 pelenkázás keményebb meló, mint napi 10 óra agybaj teljesen fejvesztett projektekben, hogyne. Azért rohan vissza dolgozni minden kollegina. :] Nem akarok megkeseredett ember lenni, de azt hiszem, késő.

Sakk. Matt.

Kezdem megérteni, hogy a magány hogyan őrjíti meg az embert.
Az érzelmi szükségleteket leszarom, nem hiányoznak, kötődés, intimitás, blablabla, a túl sok sokkal több kárt okoz, mint a túl kevés (vagy a semmi).
Viszont ha senki mással nem osztozhatsz a valóságon, előbb-utóbb vagy elbizonytalanodsz  a realitásérzékedben, pedig nem kellene, vagy megteremtesz magadnak egy képzeletbeli tükröző társat, magyarul bekattansz, mely esetben nagyon is el kéne bizonytalanodnod a relitásérzékedben, de nem fogsz, mivel a kattanásod lényege, hogy ne kelljen magad kattantnak érezni.

Képtalálat a következőre: „crazy”

Öregen, csak kandalló nincs

Kapcsolódó képBaljósan hideg a tavasz, ami egyrészt jó, mert kevésbé szívfájdító, másrészt már elég unalmas. Minden unalmas. Elmondhatatlanul.
Úgy érzem, mintha egymillió éves lennék: már mindent láttam, mindenkiben csalódtam, minden illúzióval leszámoltam, nem tudok, és nem is különösebben akarok lelkesedni, az új dolgok igazából régi dolgok álruhában.
Nem inspirál semmi, mert minden hamis, és a tetszetősebb hazugságok már csontig lerágott torzók.
Nem szórakoztat semmi, se film, se könyv, se beszélgetés, mert előre tudom, hogy mi fog történni (már láttam, már olvastam, már annyi efféle (mindenféle) emberrel kommunikáltam).
A kedvenc dalaim már nem esnek jó, az új dalok is csak olyanok, mint a régiek. Minden bálvány ledőlt, vagy pattogzik róluk a festék, és a legcsúnyábban az pusztult le, ami a jövendőbeli, reménybeli énemet ábrázolta.
És még csak nem is fáj.

Az én hunyorom teljesen bezöldült

Képtalálat a következőre: „hunyor”A hó egy nap alatt elpárolgott, lelapított virágokat és kettétört, virágzó fákat hagyott maga után.

Ma véletlenül tükörbe néztem, és feltűnt, hogy egész látványos a hunyorgó ráncom a az orrom felett, rémes dolog ez az öregedés. Vissza kell szoknom a napszemüvegre, pedig már egész jól elmúlt a fényérzékenységem (legalábbis hunyorgással kezelhető mértékűre mérséklődött, ezek szerint). Egyébként azt is megállapítottam, hogy minden macerája ellenére elég nyerő a fejemen a fekete színű haj, pont olyan veszélyesnek tűnök így, mint amilyen vagyok. Há. Há.
Szeretem, ha félnek tőem, ami érdekes, mert régebben zavart. Rééémes dolog ez az öregedés. :]

Tavaszcunami

shoulder-checkNyugis szombat, olvasgattam (Mocsok kivégezve, most kell keresnem valami kevésbé nyomasztót, mielőtt nekivágok a Pornónak (Trainspotting 2), mert közvetlenül egymás után csömörszerű állapotot eredményeznének), továbbá Road diszkográfiát kukáztam össze a netről, nagyon kalandos, cirill betűs helyeken jártam, mielőtt rájöttem, hogy a youtubeconverterrel egyszerűbb lesz. Magyar zenét kb. lehetetlen torrentezni (nem vagyok fenn ncore-on). Nem olyan tragikus hiányosság, de pár dolog azért beszerzendő vagy ötévente.
Klassz, tavaszi idő van, a hunyorom csak úgy hunyorog a napsütésben, nyugtalanító szél süvít, az állatok és a növények is teljesen meg vannak bolondulva. Nagyon szeretném ezt az időszakot, ha normális lennék. Így inkább csak olyan keserédes zaklatottságot érzek, mint mikor az ember legjobb barátnője bejelenti, hogy bepasizott/terhes/megkapta élete álommelóját Új-Zélandon.
Hogy szép-szép, és örülök is neki, meg minden, de azért kibaszott nagy tüskét vág a szívembe, amiért nekem már megint az marad, hogy tanúja lehetek más boldogságának, ráadásul jó képet kell vágnom a dologhoz, miközben éppen elveszítek valakit. Persze ez abból fakad, hogy nekem mindig fontosabb a másik, mint én neki, ez eddig minden egyes kibaszott emberi kapcsolatomban így volt (a végükön kiderült), szóval nem olyan nagy csoda, hogy kb. a nullára redukáltam a számukat.
És most iszoK egy teát.

Wireless

ch4-001Már elég nehéz számontartani, hogy hány poszttal vagyok lemaradva, és mikoriakkal, mindenesetre tegnap sikerült wi-fit varázsolnom az új kütyüknek, és ezért halálosan büszke vagyok magamra. Elég szokatlan élmény.

Jót tesz, ha nagyon kell koncentrálnom valami konkrét rejtélyre, addig is pihenhet a lelkivilágom, ami folyamatosan önmarcangoló módban van. Ez a válság olyan, mint egy második kamaszkor, és mivel nekem hellyel-közzel az első is kimaradt, duplán megszenvedem. Sajnos nem látom a végét, és valóságos csoda kellene hozzá, hogy pozitív kimenetele legyen, de már az is valami, hogy legalább érteni vélem, mi történik velem.
Nagyon kéne most egy bölcs ember, akivel beszélhetnék erről a káoszról.
Szilárd jegy vagyok, nem szeretem a változásokat, egyáltalán nem tetszik, ahogy a személyiségem gyakorlatilag feloldódott, ráadásul olyan, mintha az egész löttyöt még direkt rázná is valaki. Lehet, hogy mégis teljesen meg fogok őrülni?
Sokan ilyenkor megházasodnak, gyereket szülnek vagy alkoholisták lesznek, mindenestere keresnek egy addikciót, ami a földön tartja őket, ami miatt muszáj felkelni reggel.
Másokat egyben tart a hitük, a hit, amit én mindig mélyen lenéztem, de úgy érzem, most jól jönne. Továbbra sem tartom megoldásnak, de pillanatnyilag a fájdalomcsillapítás is megtenné…Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok magamról, hogy nem akarok beállni a Stockholm-szindrómás zombiseregbe, ezért adok magamnak (a sorsnak?) némi időt, és ha nem tűnik fel a horizonton egyéb lehetőség, azt hiszem, kiszállok a játékból.

 

Porból porrá

upupupNem tudom, mennyre természetes, vagy inkább mennyire egészséges ez a furcsa széthullottság-érzet. Hogy nem tudom, ki vagyok. Azt hittem, ha ugyan kicsit késve is, de ezen az identitásteremtő feladaton már túlvagyok. Kamaszként túlzottan lefoglalt, hogy egyáltalán életben maradjak, de utána volt pár egészen “normális” évem, mikor – úgy éreztem – sikerült behoznom a lemaradást. Van emlékem az élményről, hogy milyen, ha stabil énképe van az embernek, tehát minimum sikerült bemesélnem magamnak, hogy tudom, ki vagyok, de az elmúlt egy évben atomjaimra hullottam.
Nem depressziós értelemben, mikor az ember személyiségéből hirtelen elszublimál a kötőanyag, és minden ereje arra megy el, hogy egyben maradjon, hanem szó szerint mikroszkopikus porszemcsékké omlottam, már felismerhető roncsdarabokat sem nagyon találok magamban.

Lehet, hogy tényleg van valami ebben a 33 éves kori válságban, és egyszerűen csak az a baj, hogy elkeserítő eredménnyel zárult a “számvetésem”: a közelében sem vagyok annak, ami, aki lenni szerettem volna, és tudom, hogy már nem is leszek, mert úgy peregnek át a napok és a lehetőségek az életemen, ahogy a homokszemek csorognak át az ujjaim között. Veszély és esély… nálam egyik sincs, csak a rezignált felismerés, hogy képtelen vagyok önmagam lenni, mert nem tudom, hogy az kicsoda.
Abban biztos vagyok, hogy nagyon nagy vérveszteség a gyerekkori barátok elvesztése, nagyon kellene valaki, legalább egyvalaki, aki visszatükrözi az emlékeimet. Nincs. Pedig nem vagyok rossz barát, csak valamiért egy idő után mindenki talál jobbat… vagy társat, aztán gyereke lesz, és gyorsan azon kapjuk magunkat, hogy két külön dimenzióban élünk. Ez nagyon-nagyon szomorú.
És persze ott van azoknak az ifjúkori barátoknak a komikusan hosszú sora, akik állítólag “belém szerettek”, és ez lett a vesztünk. Ami végtelenül groteszk, mert kölcsönös szerelemben bezzeg soha életemben nem volt részem, azt hiszem. Az én életemben még ez is csak romboló erőként volt jelen…
Így hát magamra maradtam, és ha holnapra eltűnnék a bolygóról, anyámon kívül nagyjából senkinek nem hiányoznék. Bár lehet, hogy ő is inkább csak megkönnyebbülne. Nem lehet valami ragyogó érzés látni, hogy boldogtalan, zavarodott nyomorult az ember egyetlen gyereke.