Yes, we are

Resultado de imagem para intj humor

All of the above.

Advertisements

What is love? (…baby don’t hurt me…)

Explore new worlds!  Marijuana is powerful in edibles you make easily yourself. This book has great recipes for easy marijuana oil, delicious Cannabis Chocolates, and tasty Dragon Teeth Mints: MARIJUANA - Guide to Buying, Growing, Harvesting, and Making Medical Marijuana Oil and Delicious Candies to Treat Pain and Ailments by Mary Bendis, Second Edition. Only 2.99.    www.muzzymemo.comI’ve been thinking about love. And my conclusions are quite sad, because I had to realize I’ve probably never been loved. Truly loved.

There were some people who was attracted to me, ’cause they liked trouble and hated boredom. They adored me, and I thought it was love, but I was so terribly wrong. They were chaos junkies. They loved the storms and the thunder around my life. It was only a wicked addiction. I was their drug and when they overdosed, they left. They never loved me.

There were some people who thought I could be their savior. They were lost, desperate outsiders, and I was attracted to them, because I fond of the twisted and the bizarre. I felt sorry for them. I wanted to fix them. They misunderstood my interest and had faith in me. They mixed up my love with my passion, believed that they were finally loved. They were grateful for my caring, and when they got healed or figured out I’m not a goddess, they left.  They never loved me.

There were people who tried to save me. From my disease, from my fate, from myself. Some of them were like me, and I was just a strange hobby for them. Others had this  weird guardian angel complex, and were suffering from the constant urge to make everyone happy around them.  They were gentle and kind, they were always there for me, and I thought I was loved, but it was a mistake. It was just their nature. They never loved me.

And now I’m tired. I don’t want any more everyday heroes or bothered souls in my life. I don’t wanna be anyone’s project, and I’m out of the energy for piecing together broken people. So I shut them out and now I’m totally alone. It’s not as awful as it sounds. I’m relieved, and I feel like I’m… pure.  I cut the bullshit and I’m getting ready for love.  To give and to receive.

It’s time to reborn.

 

 

Unglued

“When you are alone with yourself all the time, with no one but yourself, you begin to go deeper and deeper into yourself until… you lose yourself. It’s a perverse contradiction. It’s like your ego begins to disintegrate until you have no ego.
Not in the sense that you become humble or gain some kind of perspective, but that you literally lose your sense of self. And I’m not sure anyone, unless they have gone through it, can truly understand how profound that loss is. It’s like the psychic glue that binds your whole notion of existence is gone, and you become unglued.

I think, therefore I am.
I think too much, therefore I am not.
I am not, therefore I am nothing.
I am nothing, therefore I am dead.
And if I am dead, then why am I still so goddamn lonely?

/Rectify – S04E01/

Csak egy

Broken by Dave Koba - I think I really like this, but I'm not sure yet!Rájöttem, amit már régen sejtettem, hogy nekem szükségem van (lenne) egy emberre, és csakis egy emberre. De olyasvalakire, akinek szintén csak egyvalakire van szüksége, és az történetesen én vagyok. A szociális izolációm valódi gyökere nem az, hogy utálom az embereket, hiszen vannak kivételek, hanem hogy minden kapcsolatom oda fut ki, hogy én első helyre teszem az életemben az illetőt, ő viszont nem engem helyez oda, és ezt nem tudom, és nem is akarom elviselni, Ha nem jelentek annyit valakinek, mint ő nekem, akkor inkább kukázom az egész kapcsolatot. Nincs igényem haverokra, és ismerősöknek csúfolt szívességbarter forrásokra, nekem csak egyetlen társ kellene, de ez úgy tűnik, álom marad, mert nyilvánvalóan nem létezik olyan emberi lény, akivel kölcsönösen egymást, és csakis egymást választhatnánk.
Ami bizarr, hogy itt nem csak párkapcsolatra gondolok, sőt, elsősorban nem is arra. A hormonok összekuszálják a dolgokat. Egy barát is megtenné, vagy egy magányos testvér.

Az egész gondolatsor onnan bukott elő, hogy F. írt egy e-mailt, több, mint egy hete, én meg nem olvastam el, mivel úgy kezdődött, hogy: “bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam…” Én meg ettől már agyrohadást kapok, mert az össze barátságom ezzel a molinóval betekerve masírozott a szemétdomb felé, és semmi kedvem egy újabb vergődéshez. Szóval berágtam, és leszartam. Erre F. elkezdett üzengetni a közös ismerőseinken keresztül, hogy szóljanak már nekem, hogy olvassak e-mailt… :|
Azt azért tegyük hozzá, hogy ezt a szívmelegentő bevezető mondattal kezdődő irományt vagy hat-nyolc hetes vajúdást követően szülte meg az én levelemre válaszul, illetve hogy a jövő héten lesz a szülinapja, és gondoltam, majd akkor úgyis küldök valamit neki, és válaszolok egy füst alatt.
Persze nekem megértőnek kell lennem, hiszen ő egy elfoglalt családanya, csak pár hónapos a kisebbik gyereke, és ráadásul tanul is mellette, meg most költöztetik új házba az idilli kis életüket, én meg ugye ráérek, nekem se idilli nincs, se másmilyen.
Nem mondanám, hogy irigykedem, se férjre nem vágyom, se gyerekre (na jó, a házat elfogadnám), de végtelenül fáraszt már, hogy tapsikoljak a tökéletes életéhez. És most igazságtalan vagyok, mert F. amúgy egy baromira kedves nő, és azon kevesek egyike, akiket igazán és valóban képes voltam megszeretni (nem túl népes klub), ráadásul azt hiszem, ő is kedvelt engem (még kevésbé népes klub), és tényleg sose viselkedett lenézően velem, vagy ilyesmi, de ez a szituáció végtelenül kényelmetlen nekem, mert feszültté és szomorúvá tesz. Igen, simán tudok úgy örülni a boldogságának, hogy közben szenvedek, mert aláhúzza az én nyomoromat.
Szóval még mindig ott figyel a forró krumpli e-mail a fiókomban, és már be se merek lépni napok óta, hogy ne is lássam, egyszerűen nem akarom elolvasni.
Inkább szívódjunk fel egymás életéből végleg, úgyis csak idő kérdése.
A sebtapaszletépés híve vagyok.

Ne olvasd el!

.Mesélhetnék a mai napról, meg hogy milyen érzés egy dodonai szövettani eredményt kapni, de nem fogok, mert rohadtul unom már a témát. Ez a blog másról szól.
Furcsa skandináv krimit olvasok: A Prédikátort Camilla Läckbergtől. Eléggé jól működik a recept, ami már a Jéghercegnőben is bevált, olvastatja magát a regény, de valahogy sokkal kevésbé tetszik. Az ok pedig rám nézve kicsit gáz, azt hiszem: idegesít, hogy sok benne a boldog ember. Szerelmesek gazdagok, szép helyen élnek. Mostanában kifogyott belőlem minden toleranciatartalék  a szerencsés emberek irányába. Sajnos én az a fajta beteg vagyok, aki iriggyé és zárkózottá válik a helyzete miatt, nem bölccsé és nagylelkűvé. Ez nem csak a könyv kapcsán látszik, hanem a valóságban is. Szándékosan ignorálom F-et és J-t, azt a maradék két embert, akit talán meghívnék (haha) a temetésemre, és erre igen önző okom van: éppen mindketten nyakig merülnek a szép, kerek életükbe, ezért nem tudnak (bár talán nem is akarnak) együttérezni velem a nyomorúságomban. Az nem segít, hogy: “nyugi, minden rendben lesz”.
Nem csak azért, mert afféle eufemisztikus  “dugulj már el!” bullshit szövegnek hallom, hiszen honnan is tudhatná bárki jelenleg, megérem-e az év végét, hanem mert nekem arra lenne szükségem, hogy végre istenigazából kiborulhassak. Az összes szorongásommal, az összes dühömmel, az összes önutálatommal és irigységemmel együtt, de erre senki nem kíváncsi. Nem biztos, hogy haldoklom (legalábbis  a célegyenes nem az), de a haldoklók magánya máris utolért. Gyönyörű kilátások.
Persze részben meg tudom érteni őket. Bizarr dolog lenne velem arról értekezni, honnan szerezzek gyorsan és kíméletesen ölő mérget, hogy ne kelljen embertelen szenvedéseken átmennem, ha úgy alakul, vagy hogy mennyi pénzt tegyek félre már most a temetésemre, és milyen zene szóljon, vagy hogy honnan kerítsek orvost itt a világ végén, akinek van olyan magánrendelése, ami nekem kell, vagy éppen hogy hogy a francba pisiljek bele félálomban egy másfél centi átmérőjű üvegcsébe, mert a gyógyszertárban kifogytak az eme nemes célra tervezett alkalmatosságokból, és csak ilyennel tudtak szolgálni. Nem hibáztatok senkit érte, hogy mindez nem érdekli, vagy nem szeretné kitenni magát az élménynek, hogy erről nyüszögjek neki. Csak sajnos nekem viszont semmi más nem jár a fejemben pár hete, csak ilyenek, és kellene egy… hát igen. Valódi barát. Úgy fest, nincs már egy sem.
Hát, mégis arról meséltem, amiről nem akartam.

2017 – That’s all, folks

I love this street photography. Black and white street photography, abstract photography.Fogadalmakat nem teszek, évösszegzőhöz nincs kedvem, mert nem volt túl vidám.
A világ az őrület felé rohan, gyakorlatilag újra hidegháborúban élünk. Kisebb-nagyobb diktatúrák és egocentrikus wannabe diktátorok ütötték fel a fejüket az úgynevezett szabad világban is, az emberek többsége pedig tapsol hozzá…
Négymilliárd ember pillanatokra is alig húzza ki a fejét a közösségi média seggéből, a maradék hárommilliárd pedig az ő életüket irigyli.
Egyre inkább földönkívülinek érzem magam, de sajnos nem emlékszem, hová rejtettem a csészaljamat, és úgy tűnik, nincs menekvés.

Személyes és globális szinten is a magány leckéjét tanultam idén. Nem volt vidám, de azt hiszem, egy erős négyes átlaggal zárom a szemesztert. Nem törtem meg, nem őrültem bele, érdekes módon még a depresszió is sokkal erőtelenebbül mardosott, mint mikor még küzdöttem ellene. Elégedett vagyok a teljesítményemmel. Mindazonáltal ez nem vizsgajegy, mert sajnos tartok tőle, hogy lehet még hátra pár félév a tantárgyból.
Ha megérem. A legkegyetlenebb fejezet pedig a halállal való szembesülés volt. Olyan régóta kerülgetjük egymást, innen is, onnan is belekóstoltam már: láttam, kívántam, kicseleztem, megidéztem, de az, hogy kéretlenül betolakodjon a testembe és a lelkembe is, sokkoló élmény. Majd meglátjuk, merre vezet ez az út, pontosabban hogy milyen hosszú is lesz.

A belső utazásomat tekintve azt hiszem, kevéssé látványosan, de összességében egészen szép távot tettem meg. Örülhetnék is ennek, de nem igazán megy, mert sajnos hallok egy kis kétségbeesett hangot a lelkem mélyéről, ami arra figyelmeztet, hogy azzal, hogy “jobb” emberré válok, elveszítem az egyéniségemet. Hogy nem azért érzem harmonikusabbnak az életem, mert szellemileg beértem, hanem mert beletörtem, és ugyanolyan zsibbadt konformista lettem, mint a rengeteg unalmas zombi körülöttem. Nem mindig jó hír, ha elmúlik fájdalom, hiába érezzük üdvös változásnak.
Gyűlölöm az öregedést.
Ezért aztán mindig is indokolatlannak tartottam a Szilvesztert övező vidámkodást is, de aki másként van ezzel, annak önfeledt önfeledést kívánok, és mindenkinek boldogabb 2018-at.
Legyetek rosszak!