My real spirit animal

My little dinosaur!<3

Advertisements

Az a szél

Minimalism Photos Fotografia MinimalistaEgyre durvábban cibál elő az élet (a sors?) a rejtekhelyemről. Valójában nem is arról van szó, hogy elbújtam valahová, inkább egyszerűen láthatatlanná váltam az utóbbi években. Nemcsak az emberek számára – körülöttem történtek a dolgok, sosem velem. Egy ideje már voltak előérzeteim, hogy ez változni fog, és itt vagyunk: a kapcsolat újra létrejött, bár nem vágytam rá. Ami érdekes: úgy tűnik, a hibernációból valaki más ébredt fel, mint aki belemerült. Érdeklődve figyelem a saját reakcióimat a rendkívüli helyzetekre, amikből napról-napra kijut, mert fogalmam sincs, hogy fogok reagálni.
Az, hogy mit tettem vagy mondtam volna régebben, nem támpont, mert mintha valami alapvető (nem funkcionális, hanem egyenesen strukturális) változás történt volna a személyiségemben. Ez egy másik ember. És bár egyelőre jobb fejnek, sőt, szerethetőbbnek  tűnik, mint a korábbi énem, de nem érzem magam önazonosnak. Hülye érzés, pár napja egyenesen deperszonalizációs zavart diagnosztizáltam magamon.
Lehet, hogy egyszerűen csak éppen megőrülök. Vagy felnőttem – gyakran együtt jár a kettő. Esetleg haldoklom, és lassan kezdek megvilágosodni.
A megérzéseim felerősödtek, és fontos változásokról suttognak. Nem szeretem a változásokat, elviselhetetlen distressznek tesznek ki. Mindig rosszul alkalmazkodtam, mint minden kudarckerülő és élénk fantáziával megvert ember, mert millió forgatókönyvem van róla, hogyan mehetnek tönkre a dolgok, ami egyszerre bénító és szorongáskeltő érzés. Régóta sikerült elkerülnöm a változásokat, most viszont újra porondra akar dobni az élet. Én pedig rögtönözni fogok.
Kíváncsian várom, hogy mit.

 

Dream on

ghoÉlénk álomtevékenység kísért mostanában, de ezek az álmok elég nehezen leírhatóak, mert inkább érzés szinten intenzívek, nincs igazán megragadható sztorijuk.
Egy olyan lakásban vagyok, amiben majdnem a plafonig ér a víz, de semmi problémám a létezéssel, úgy teszek-veszek, mintha legalábbis kopoltyúm nőtt volna. Aztán egyszer csak valahonnan bepottyan egy kutya, aki viszont nem kap levegőt a víz alatt, és ráadásul ijedtében olyan helyre kezd evickélni, ahol végképp nincs már légréteg sehol. Odaúszok hozzá (mint a villám), és felemelem, hogy az orra kiérjen a vízből. Büszke és boldog vagyok, hogy megmentettem, és tudom, hogy ismerem az állatot (a valóságban nem).
———–

Kinézek az ablakomon, és egy óriási (több méter magas), rózsaszín ajándékhalom áll az udvar közepén. Le akarom fényképezni, hogy valami olyasmi szöveggel posztolhassam: “jól meg a drogkereskedőknek”, mert tudom, hogy az említett üzletben érintett szomszéd család pakolta oda a rengeteg dobozt valamelyik gyerek születésnapjára. (A valóságban is van ilyen szomszéd, nem közös bizniszből tudom, hanem a rendőrségtől.) Mire előveszem a telefont, előjönnek az emberek, és elkezdenek felmászni a csomagokra, ezért videót készítek, de az egyik kiscsaj (10 év körüli) kiszúrja, és agresszívan elindul felém.
-Egyeseknek nem tetszik, hogy itt videózgatsz! Miért csinálod?
-Szeretek videókat készíteni, te nem?
-Akkor én is felveszlek téged, na?
-Nyugodtan.
Végül valami nagy, közös namasté beszélgetés kerekedik róla, hogy mennyire könnyen ítélkeznek az emberek, és hogy ez mennyire rossz, de én csak ki akarom dumálni magam a lincselős helyzetből. (A valóságban sem bírom őket, és ez valószínűleg kölcsönös, de tettlegességig még nem fajultak a dolgok.)
————

Egy természetben (erdőszél vagy park, fűre helyezett széksorok) tartott rendezvényen vagyok a családommal (nem látom őket, mellettem ülnek, nem tudom, a valóságos családtagjaim-e), és arról beszélünk, hogy hova fogunk menni, ha ennek a programnak vége. Megegyznek valamiben, én jelzem, hogy én is megyek, de aztán úgy állnak fel, és távoznak, mintha láthatatlan lennék. (Mikor felébredtem, az jutott eszembe, hogy ezekben az álombeli barangolásokban talán szellem lehetek egy másik dimenzióban, mert nagyon sokszor vagyok efféle néma megfigyelő szerepben.)

 

Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

I think I made you up inside my head

Mad Girl’s Love Song

I shut my eyes and all the world drops dead;
I lift my lids and all is born again.
(I think I made you up inside my head.)

The stars go waltzing out in blue and red,
And arbitrary blackness gallops in:
I shut my eyes and all the world drops dead.

I dreamed that you bewitched me into bed
And sung me moon-struck, kissed me quite insane.
(I think I made you up inside my head.)

God topples from the sky, hell’s fires fade:
Exit seraphim and Satan’s men:
I shut my eyes and all the world drops dead.

I fancied you’d return the way you said,
But I grow old and I forget your name.
(I think I made you up inside my head.)

I should have loved a thunderbird instead;
At least when spring comes they roar back again.
I shut my eyes and all the world drops dead.
(I think I made you up inside my head.)

/Sylvia Plath/

Kedves naplóm!

Képtalálat a következőre: „old diary”Mivel szó szerint kezdett a fejemre omlani a sok lakásban elszórt könyv-, magazin-, és festőkelléktorony, heveny rendrakásba kezdtem. Ez persze mindig a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik, vagyis soha nem elég egyszerűen helyet keresni a dolgoknak, padlás híján át kell rendezni az egész terepet. (Példa a helyzet komolyságára: felhasítottam egy puff alján a kárpitot, hogy az így keletkezett üregbe beférjen két szatyor, országlabdapárna-varrásból megmaradt textília.)
Ahogy lenni szokott, megtaláltam egy csomó régi biszbaszt, többek között a bedobozolt naplóimat, meg fotókat a gyerekkoromból. (Egyetemi évekből kb. nincsenek képeim, mert akkor már digitálisan fotóztunk, és a sok fényképezőgép, telefon, laptop, háttértár, elkorrodálódott CD cseréje és pakolgatása miatt lövésem nincs, hova lettek, jó, mi? Mindig mondtam, hogy csak az létezik, amit meg tudsz fogni a kis kezeddel. Lehet, hogy ki kellene nyomtatnom ezeket a posztokat.)
Párszor torkon kapott a nosztalgia, kellemetlen érzés volt. Tudom, hogy az a blokk, ami megnyomorítja az életem a múltban van elásva, és ha valaha ki akarok keveredni ebből a mocsárból, kíméletlenül a seb köré kellene mártanom a szikét, de egyszerűen nem megy. Részben azért fájdalmas, mert közben rájövök, hogy korábban volt valamelyest emberi életem (érzelmekkel, kapcsolatokkal, élményekkel, vágyakkal), de az igazi kockázat az, hogy kiderülhet, mennyi mindent megszépít a jótékony korrektív emlékezet, és valójában még akkor sem voltam boldog, amelyik időszakot most életem csúcspontjának könyvelem el. (Vettem egy nagy levegőt, és belelapoztam egy naplóba, éppen a T-vel való kapcsolatom agóniájának időszakából, és már tényleg el is felejtettem, mennyi vergődéssel jár, ha az ember nem szingli. De legalább megállapítottam, hogy egész jól írtam. :))
Maradok további gyávasággal:
Én.

Élni jobb, mint kiégni… állítólag

Leesett egy üveg körömlakk, és széttört, kiváló a levegő. Figyelembe véve a Guiness-t is, mély álomra számítok. Délután többször majdnem összeestem (vérszegénység+időjárás+alacsony vérnyomás), de már valahogy nem vagyok álmos.
Kaptam hírt J-ről, nem olyan nagy a baj, amilyen lehetne, de kiderült, hogy valószínűleg gyógyíthatatlan betegsége van. Nagyon elterjedtek manapság az autoimmun szarságok, oké, hogy genetika, meg régen is volt, csak nem tudták, mi baja, de valószínűleg az sem segít, hogy szanaszét tépetjük magunkat a kurva stresszel.
Nagyon sokat gondolok rá, és egyre többet, hogy kurvára rossz vágányon van az életem. Illetve, hogy nincs olyanom. Hatkor kelek, mert úgy megy buszom melóba, odaérek fél nyolcra, ott vagyok fél ötig, hat körül érek haza, aztán pár órát dög fáradtan tengek-lengek itthon, mint a mosott szar, mielőtt bedőlök az ágyba. Másnap repeat.  Vagyis a meló nem nyolc órámat veszi el, hanem 12-t.
A hétvége nem elég a pihenésre, és nyugalmam sincs, érdemi szabadságról meg ne is álmodjunk, eleve 30 kurva napom van egy évben összesen, de azt sem akkor veszem ki, amikor akarom. Egy hétnél tovább eleve nem lehetsz távol, előre tervezni meg kb. 2 napra se lehet. Mert valamelyik agyhalott fejes épp leküld egy kibaszott fontos excel táblát, amit fel kell tölteni a következő x napban, mert különben megáll a világ, és ez persze fontosabb, mint az én józan eszem, egészségem, magánéletem, életem. Persze, pénzt adnak érte. Amit csak arra van módom és időm elkölteni, hogy alapszinten alkalmas legyek a további rabszolgastátuszra.
Észrevettem, hogy kezdem komolyan megutálni a nyugdíj előtt álló kollegák mellett a terheseket is. Irigység, nyilván. Én is nagyon bírnám, ha ripsz-ropsz otthagyhatnék mindent melóban (a többiek nyakára), mint kutya a szarát,  és aztán  1-2-3 évig nyaralhatnék itthon – úgy, hogy közben nem halnék éhen. Ja, tudom, napi 6 pelenkázás keményebb meló, mint napi 10 óra agybaj teljesen fejvesztett projektekben, hogyne. Azért rohan vissza dolgozni minden kollegina. :] Nem akarok megkeseredett ember lenni, de azt hiszem, késő.

Állatok?

Kitört a nyári szünet, és sajnos kiderült, hogy az egyik szembeszomszédék (akik Katáék helyén laknak, mikor költöztek el Katáék..?) néhanap űzik az unokázás nevű sportot.
Istentelen üvöltés csalt ki az erkélyre, mondom nehogy már elmulasszam az apokalipszist, de csak két kisfiúszerű lény merül el éppen az állatkínzás gyönyöreiben. Az egyik lehetett vagy hat éves, a másik talán nyolc, és a koruknak megfelelő lendülettel üldözték szerencsétlen kóbor macskákat. Persze közben lövöldöztek is rájuk azzal a kis helyes, ártatlan dugókilövős játékpisztollyal, ami egy ember szemét csak fél méterről viszi ki, de egy kétkilós állatnak messzebbről is sérülést okozhat. Mire a sövényből is sikerült kirugdosniuk a rémült cicákat, megérkezett a nagyszülők+anyuka kompánia is.

Nagypapa valószínűleg 50 méterről is kiszúrta, hogy éppen szemmel verem az ígéretes leszármazottjait, mert tett néhány erőtlen megjegyzést, mint pl. “ne bántsátok őket”, a kölykök persze le se szarták. A család nőstény tagjai közben ezerrel lőtték a mobiljaikkal a fészbukra szánt szocioportrékat, és az volt a legnagyobb problémájuk, hogy három másodpercnél tovább nem tudtak terroristamód pózolni a gyereknek látszó lények. Akik, miután a macskák elfogytak, rigóra mentek, majd egymást kezdték üvöltve űzni.
A nagypapa által prezentált labdákba kb. kettőt rúgtak, aztán nem tudtak velük mit kezdeni, de a tíz centis lövedéket kb. 20-re  lövő játékpuska nagy sikert aratott.
Mivel Kitkat az erkély alatti bokorban lapulta végig az egész veszedelmet, nem mertem magára hagyni, ezért volt szerencsém megtekinteni a negyven perces session minden pillanatát.
Az oké, hogy nem minden gyerek IQ-fighter, sőt, de ebben a korban ilyen durva és koncepciótlan (nem szerep-, nem szabály-, egyszerűen csak dühöngő)  játékot előadni ekkora időintervallumban minimum nem normális.
Remélem, az egész nyarat itt töltik, baszdmeg.
Az állatkínzási tendenciát egyébként egy hétévesforma félcigány szomszédkiscsajon is megfigyeltem, akinek a minap remegett a hangja az izgatott boldogságtól, mikor azt hitte, az idegbeteg kutyájuk elkapta az egyik macskát.
A szülők pedig klasszikus hipokriták, akik kimondják ugyan a figyelmeztető szavakat, amikről tudják, hogy elvárt tőlük,  de érzed a hangsúlyon, hogy ez most azért történik, mert látja vagy sejti, hogy tanúja van az esményeknek. Nemszabaaaaaaaad... magában meg röhög.
Mi a fasz bajuk van az embereknek?

Sakk. Matt.

Kezdem megérteni, hogy a magány hogyan őrjíti meg az embert.
Az érzelmi szükségleteket leszarom, nem hiányoznak, kötődés, intimitás, blablabla, a túl sok sokkal több kárt okoz, mint a túl kevés (vagy a semmi).
Viszont ha senki mással nem osztozhatsz a valóságon, előbb-utóbb vagy elbizonytalanodsz  a realitásérzékedben, pedig nem kellene, vagy megteremtesz magadnak egy képzeletbeli tükröző társat, magyarul bekattansz, mely esetben nagyon is el kéne bizonytalanodnod a relitásérzékedben, de nem fogsz, mivel a kattanásod lényege, hogy ne kelljen magad kattantnak érezni.

Képtalálat a következőre: „crazy”

Öregen, csak kandalló nincs

Kapcsolódó képBaljósan hideg a tavasz, ami egyrészt jó, mert kevésbé szívfájdító, másrészt már elég unalmas. Minden unalmas. Elmondhatatlanul.
Úgy érzem, mintha egymillió éves lennék: már mindent láttam, mindenkiben csalódtam, minden illúzióval leszámoltam, nem tudok, és nem is különösebben akarok lelkesedni, az új dolgok igazából régi dolgok álruhában.
Nem inspirál semmi, mert minden hamis, és a tetszetősebb hazugságok már csontig lerágott torzók.
Nem szórakoztat semmi, se film, se könyv, se beszélgetés, mert előre tudom, hogy mi fog történni (már láttam, már olvastam, már annyi efféle (mindenféle) emberrel kommunikáltam).
A kedvenc dalaim már nem esnek jó, az új dalok is csak olyanok, mint a régiek. Minden bálvány ledőlt, vagy pattogzik róluk a festék, és a legcsúnyábban az pusztult le, ami a jövendőbeli, reménybeli énemet ábrázolta.
És még csak nem is fáj.