Állatok?

Kitört a nyári szünet, és sajnos kiderült, hogy az egyik szembeszomszédék (akik Katáék helyén laknak, mikor költöztek el Katáék..?) néhanap űzik az unokázás nevű sportot.
Istentelen üvöltés csalt ki az erkélyre, mondom nehogy már elmulasszam az apokalipszist, de csak két kisfiúszerű lény merül el éppen az állatkínzás gyönyöreiben. Az egyik lehetett vagy hat éves, a másik talán nyolc, és a koruknak megfelelő lendülettel üldözték szerencsétlen kóbor macskákat. Persze közben lövöldöztek is rájuk azzal a kis helyes, ártatlan dugókilövős játékpisztollyal, ami egy ember szemét csak fél méterről viszi ki, de egy kétkilós állatnak messzebbről is sérülést okozhat. Mire a sövényből is sikerült kirugdosniuk a rémült cicákat, megérkezett a nagyszülők+anyuka kompánia is.

Nagypapa valószínűleg 50 méterről is kiszúrta, hogy éppen szemmel verem az ígéretes leszármazottjait, mert tett néhány erőtlen megjegyzést, mint pl. “ne bántsátok őket”, a kölykök persze le se szarták. A család nőstény tagjai közben ezerrel lőtték a mobiljaikkal a fészbukra szánt szocioportrékat, és az volt a legnagyobb problémájuk, hogy három másodpercnél tovább nem tudtak terroristamód pózolni a gyereknek látszó lények. Akik, miután a macskák elfogytak, rigóra mentek, majd egymást kezdték üvöltve űzni.
A nagypapa által prezentált labdákba kb. kettőt rúgtak, aztán nem tudtak velük mit kezdeni, de a tíz centis lövedéket kb. 20-re  lövő játékpuska nagy sikert aratott.
Mivel Kitkat az erkély alatti bokorban lapulta végig az egész veszedelmet, nem mertem magára hagyni, ezért volt szerencsém megtekinteni a negyven perces session minden pillanatát.
Az oké, hogy nem minden gyerek IQ-fighter, sőt, de ebben a korban ilyen durva és koncepciótlan (nem szerep-, nem szabály-, egyszerűen csak dühöngő)  játékot előadni ekkora időintervallumban minimum nem normális.
Remélem, az egész nyarat itt töltik, baszdmeg.
Az állatkínzási tendenciát egyébként egy hétévesforma félcigány szomszédkiscsajon is megfigyeltem, akinek a minap remegett a hangja az izgatott boldogságtól, mikor azt hitte, az idegbeteg kutyájuk elkapta az egyik macskát.
A szülők pedig klasszikus hipokriták, akik kimondják ugyan a figyelmeztető szavakat, amikről tudják, hogy elvárt tőlük,  de érzed a hangsúlyon, hogy ez most azért történik, mert látja vagy sejti, hogy tanúja van az esményeknek. Nemszabaaaaaaaad... magában meg röhög.
Mi a fasz bajuk van az embereknek?

Sakk. Matt.

Kezdem megérteni, hogy a magány hogyan őrjíti meg az embert.
Az érzelmi szükségleteket leszarom, nem hiányoznak, kötődés, intimitás, blablabla, a túl sok sokkal több kárt okoz, mint a túl kevés (vagy a semmi).
Viszont ha senki mással nem osztozhatsz a valóságon, előbb-utóbb vagy elbizonytalanodsz  a realitásérzékedben, pedig nem kellene, vagy megteremtesz magadnak egy képzeletbeli tükröző társat, magyarul bekattansz, mely esetben nagyon is el kéne bizonytalanodnod a relitásérzékedben, de nem fogsz, mivel a kattanásod lényege, hogy ne kelljen magad kattantnak érezni.

Képtalálat a következőre: „crazy”

Öregen, csak kandalló nincs

Kapcsolódó képBaljósan hideg a tavasz, ami egyrészt jó, mert kevésbé szívfájdító, másrészt már elég unalmas. Minden unalmas. Elmondhatatlanul.
Úgy érzem, mintha egymillió éves lennék: már mindent láttam, mindenkiben csalódtam, minden illúzióval leszámoltam, nem tudok, és nem is különösebben akarok lelkesedni, az új dolgok igazából régi dolgok álruhában.
Nem inspirál semmi, mert minden hamis, és a tetszetősebb hazugságok már csontig lerágott torzók.
Nem szórakoztat semmi, se film, se könyv, se beszélgetés, mert előre tudom, hogy mi fog történni (már láttam, már olvastam, már annyi efféle (mindenféle) emberrel kommunikáltam).
A kedvenc dalaim már nem esnek jó, az új dalok is csak olyanok, mint a régiek. Minden bálvány ledőlt, vagy pattogzik róluk a festék, és a legcsúnyábban az pusztult le, ami a jövendőbeli, reménybeli énemet ábrázolta.
És még csak nem is fáj.

Az én hunyorom teljesen bezöldült

Képtalálat a következőre: „hunyor”A hó egy nap alatt elpárolgott, lelapított virágokat és kettétört, virágzó fákat hagyott maga után.

Ma véletlenül tükörbe néztem, és feltűnt, hogy egész látványos a hunyorgó ráncom a az orrom felett, rémes dolog ez az öregedés. Vissza kell szoknom a napszemüvegre, pedig már egész jól elmúlt a fényérzékenységem (legalábbis hunyorgással kezelhető mértékűre mérséklődött, ezek szerint). Egyébként azt is megállapítottam, hogy minden macerája ellenére elég nyerő a fejemen a fekete színű haj, pont olyan veszélyesnek tűnök így, mint amilyen vagyok. Há. Há.
Szeretem, ha félnek tőem, ami érdekes, mert régebben zavart. Rééémes dolog ez az öregedés. :]

Wireless

ch4-001Már elég nehéz számontartani, hogy hány poszttal vagyok lemaradva, és mikoriakkal, mindenesetre tegnap sikerült wi-fit varázsolnom az új kütyüknek, és ezért halálosan büszke vagyok magamra. Elég szokatlan élmény.

Jót tesz, ha nagyon kell koncentrálnom valami konkrét rejtélyre, addig is pihenhet a lelkivilágom, ami folyamatosan önmarcangoló módban van. Ez a válság olyan, mint egy második kamaszkor, és mivel nekem hellyel-közzel az első is kimaradt, duplán megszenvedem. Sajnos nem látom a végét, és valóságos csoda kellene hozzá, hogy pozitív kimenetele legyen, de már az is valami, hogy legalább érteni vélem, mi történik velem.
Nagyon kéne most egy bölcs ember, akivel beszélhetnék erről a káoszról.
Szilárd jegy vagyok, nem szeretem a változásokat, egyáltalán nem tetszik, ahogy a személyiségem gyakorlatilag feloldódott, ráadásul olyan, mintha az egész löttyöt még direkt rázná is valaki. Lehet, hogy mégis teljesen meg fogok őrülni?
Sokan ilyenkor megházasodnak, gyereket szülnek vagy alkoholisták lesznek, mindenestere keresnek egy addikciót, ami a földön tartja őket, ami miatt muszáj felkelni reggel.
Másokat egyben tart a hitük, a hit, amit én mindig mélyen lenéztem, de úgy érzem, most jól jönne. Továbbra sem tartom megoldásnak, de pillanatnyilag a fájdalomcsillapítás is megtenné…Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok magamról, hogy nem akarok beállni a Stockholm-szindrómás zombiseregbe, ezért adok magamnak (a sorsnak?) némi időt, és ha nem tűnik fel a horizonton egyéb lehetőség, azt hiszem, kiszállok a játékból.

 

Porból porrá

upupupNem tudom, mennyre természetes, vagy inkább mennyire egészséges ez a furcsa széthullottság-érzet. Hogy nem tudom, ki vagyok. Azt hittem, ha ugyan kicsit késve is, de ezen az identitásteremtő feladaton már túlvagyok. Kamaszként túlzottan lefoglalt, hogy egyáltalán életben maradjak, de utána volt pár egészen “normális” évem, mikor – úgy éreztem – sikerült behoznom a lemaradást. Van emlékem az élményről, hogy milyen, ha stabil énképe van az embernek, tehát minimum sikerült bemesélnem magamnak, hogy tudom, ki vagyok, de az elmúlt egy évben atomjaimra hullottam.
Nem depressziós értelemben, mikor az ember személyiségéből hirtelen elszublimál a kötőanyag, és minden ereje arra megy el, hogy egyben maradjon, hanem szó szerint mikroszkopikus porszemcsékké omlottam, már felismerhető roncsdarabokat sem nagyon találok magamban.

Lehet, hogy tényleg van valami ebben a 33 éves kori válságban, és egyszerűen csak az a baj, hogy elkeserítő eredménnyel zárult a “számvetésem”: a közelében sem vagyok annak, ami, aki lenni szerettem volna, és tudom, hogy már nem is leszek, mert úgy peregnek át a napok és a lehetőségek az életemen, ahogy a homokszemek csorognak át az ujjaim között. Veszély és esély… nálam egyik sincs, csak a rezignált felismerés, hogy képtelen vagyok önmagam lenni, mert nem tudom, hogy az kicsoda.
Abban biztos vagyok, hogy nagyon nagy vérveszteség a gyerekkori barátok elvesztése, nagyon kellene valaki, legalább egyvalaki, aki visszatükrözi az emlékeimet. Nincs. Pedig nem vagyok rossz barát, csak valamiért egy idő után mindenki talál jobbat… vagy társat, aztán gyereke lesz, és gyorsan azon kapjuk magunkat, hogy két külön dimenzióban élünk. Ez nagyon-nagyon szomorú.
És persze ott van azoknak az ifjúkori barátoknak a komikusan hosszú sora, akik állítólag “belém szerettek”, és ez lett a vesztünk. Ami végtelenül groteszk, mert kölcsönös szerelemben bezzeg soha életemben nem volt részem, azt hiszem. Az én életemben még ez is csak romboló erőként volt jelen…
Így hát magamra maradtam, és ha holnapra eltűnnék a bolygóról, anyámon kívül nagyjából senkinek nem hiányoznék. Bár lehet, hogy ő is inkább csak megkönnyebbülne. Nem lehet valami ragyogó érzés látni, hogy boldogtalan, zavarodott nyomorult az ember egyetlen gyereke.

Kibaszott skorpió

imfineHa hinnék a pszichoterápiában, és 100 km-nél közelebb is akadna efféle szolgáltatás, most biztos bejelentkeznék.
A legutóbbi öngyilkossági kísérletem óta nem voltam ennyire hihetetlenül mélyen, mint most.
Újabb haláleset a családban, komoly (és nem pozitív) változások munkaügyben, aminek kapcsán borítékolhatóan elveszítem az utolsó barátomat is, egészségügyi problémák, mindenféle hivatali ügyintézéshez kapcsolódó szarviharok, parttalan magány, rémálmok, kivágtak egy fát az ablakunk elől (azon teleltek a cinegék, fenyő volt, biztos véletlen egybeesés így karácsony előtt, hogy én mennyire átkozottul gyűlölöm ezt a lepra országot) és mindezek tetejébe a november van.
Konkrétan érzem, ahogy éppen megőrülök.
Nem ilyennek képzeltem.

Unatkozó szellem

vendingmachineVajon van annak a lelkiállapotnak valami DSM-kódja, mikor az alanyunk úgy érzi, hogy ő már valójában leélete az egész életét, minden megtörtént vele, aminek meg kellett történnie, tehát lelkileg tulajdonképpen halott, csak valami rendszerhiba folytán a teste itt maradt, és üres burokként színleli az életet?
Az érdekes, hogy most aztán végképp teljesen kézenfekvő ötlet lenne az öngyilkosság, de pont azért nincs rá semmi motivációm, mert úgy érzem, hogy már meghaltam, vagyis nem lenne semmi értelme. Mert meghalni valójában egyikünk sem akar, csak nem élni szeretnénk, mikor túlságosan fáj minden. De nekem pont az a problémám, hogy már nem érzek semmit. Nagyon ritkán megrohannak torokszorító emlékcunamik, de elég ostoba dolog volna csak azért itt vergődni még vagy 30 évet, hogy néha nosztálgiázgassak rajta, hogy egyszer volt nekem is életem.

Nemkívánatos interferencia

ladyAzt mondják, ha valaki elszakad a realitástól, és épít magának egy saját, belső világot, az egy iszonyatos pszichés anomália, és az az ember mentálisan összeomlott.
És akkor itt van az én fajtám, akinek addig tart a hozzávetőlegesen ép esze, amíg a realitás utat nem talál a titkos birodalmához.
Soha nem akartam, hogy az álmaim valóra váljanak: az álmoknak nem az a dolguk. Éppen azért lehetnek tökéletesek, mert nem fröccsen rájuk a valóság mocska, amitől előbb-utóbb minden elrohad.
Erre idevág az élet elém mindenféle mézesmadzagokat, amiket a normális (furcsa) emberek talán úgy neveznének, hogy: “esély” vagy: “lehetőség”. Zavar, mert bár teljesen biztos, hogy nem akarok (és nem is tudnék) élni velük, frusztráló, hogy megkérdőjelezi a tökéletesen masszívnak hitt tanult tehetetlenséget, amiből falat emeltem a valódi önmagam köré.
Immunis vagyok a reményre, de dühít, ahogy ez a helyzet emlékeztet a hatalmára, és arra, hogy mennyi kárt tett bennem régebben.