Happens all the time

Advertisements

Már megint…

Olyan értelemben soha nem voltak visszatérő álmaim, hogy pontosan ugyanaz történt volna bennük, de rendszeresen visszajárok ugyanazokra a helyszínekre és ugyanazokba a szituációkba.
Kóborlás ismerősen ismeretlen házakban, ahol bujkálnom kell az ottlakók elől, végtelen vonatozás, mert a csatlakozások problémásak, nyaralás  ugyanazon a helyen, és persze itt van a klasszikus vissza az iskolába toposz: vagy általános iskolás vagyok, és
a) mocskosul elkésem
b) dogát írunk, és nem tanultam, mert ugye azt se tudtam addig, hogy még mindig iskolába járok;
vagy rejtélyes okokból vissza kell mennem az egyetemre, és találkozom a barátaimmal, ami tök jó, csak
a) nem igazodom ki az egyetem épületében, mert valahogy minden máshol van, mint régen
b) eltévedek a városban, mert a tömegközlekedés is tök másmilyen
c)  mikor végiggondolom, hogy hol is fogok aludni, leesik, hogy az albérletünk ugye már régen nincs meg… és ilyenkor jövök rá, hogy ez csak egy álom.
Az utóbbi változat mindig taccsra tesz, egész nap nem térek magamhoz, olyan, mintha félig abban a másik világban felejteném magamat ébredéskor.
Mindenesetre nem kell Zsigmondnak vagy Gusztávnak lenni hozzá, hogy kibogozzam, mit akar üzenni a tudattalanom…

West-es stratégia?

Őszintén szólva, nem vagyok meggyőzve.
Egyre több történet van, a hazai migránsainkról, de egyet sem tudnék említeni, ahol boldogok. Anyagilag nagyobb a biztonság, de… ha az ember képes mögé nézni a kognitív disszonancia redukálásának, mégis csak az van, hogy nem lett kevesebb a gond, csak másféle.

Mindent áthat a gyökértelenség, és akkor is van honvágy és kultúrsokk, ha nem jössz rá, hogy ezek okozzák azt a kényelmetlen kis szorítást gyomrod táján. Kényelmesen megéltek, de apként leggtöbbször aljamunkát végzel, mert nem kapsz mást, és sokszor nem is törekszel másra, mert ez legalább biztos, anyaként pedig vagy szintén ezt műveled, vagy  a két és fél diplomáddal is otthon kuksolsz egész nap, mert nem beszéled a nyelvet és/vagy valakinek vigyázni kell a gyerekre is, a gyerekfelügyelet meg megfizethetetlen.
Közben blogot írsz a világutazó “kalandjaitokról”, pedig semmivel sem ér több vagy változatosabb inger, mint itthon (sőt). Ha posztot ér a játszóterezés, tudható, hogy pont ugyanazt a beszűkült életet éled, mint bármelyik GYES-es magyar anya, hiába hangzik elsőre menőn, hogy te mindezt Írországban/az USA-ban/Németországban/Svájcban teszed.
A gyerekeiteket kétnyelvűnek nevelni marha jó és divatos ötlet, kár, hogy ez a kettő sokszor három, és évekig csak a megkésett beszédfejlődés és a szókincskeveredés látszik belőle. Mire ez elmúlik, addigra pedig kialakul, melyik a domináns nyelv, és a gyerek következetesen elutasítja a másikat (többit). Mondjuk ki: az unokád már egyáltalán nem fog magyarul beszélni. Persze azt mondod, ez nem olyan fontos, de a szíved mélyén bánt.

Minden külföldi nagyon kedves hozzátok, az emberek sokkal többet mosolyognak, mint Magyarországon, de te is érzed, hogy nem vagy egyenrangú, és a szimpátiájuk inkább egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább normális, fehér bevándorlók vagytok, ha már. De azok vagytok, és a szemükben azok is maradtok. Ha jobban megnézed, még az is lehet, hogy ezek a mosolygós, befogadó helyiek maguk is bevándorlók, de ezt a témát nem szereted piszkálni, mert hiába van bizonyos körökben bája a multikulti imádatnak, a felismerés mögött ott motoszkálna az a kellemetlen következtetés, hogy tulajdonképpen gettóban éltek.

Hiányzik az anyukád és a testvéred, meg a gyerekkori barátaid, de ezt soha nem ismernéd be, hiszen ez a XXI. század, van Skype meg mobiltelefon, és persze fészbúk, és egy időre meggyőzöd magad, hogy az emberi kapcsolatok ezekkel is fenntarthatók. Aztán elkezdenek hiányozni az ölelések, a napon száradt lepedők illata, a frissen szedett, még meleg paradicsom íze a szádban, és akkor nagyon szeretnél hazajönni, de nem lehet, vagy ha igen, csak nagyon kis időre. Ami nem elég, ezért miután visszatérsz, erősen próbálsz a rossz dolgokra emlékezni (Magyarországon az emberek sokkal kevesebbet mosolyognak és a BKV ellenőr is bunkó volt).

Eleinte még rosszul érzed magad, mikor észreveszed, de megfigyeled magadon, hogy örülsz az otthonról érkező rossz híreknek, lelkesen kommenteled magyar fórumokon magyar nyelven a népedet megnyomorító eseményekről szóló hírek alá: “mi akkor léptünk, le amikor…” Elégedett vagy, mert lesz ott másik (leendő) migráns, aki megveregeti a vállad (és közben a sajátját is), hogy mennyire okos vagy, és milyen jó döntést hoztál.
Hiszen sokkal több a pénzed.

Nyisd ki a szemed, és láss!

penguinsMinél öregebb (és bölcsebb) vagyok, annál kevésbé hiszek az emberek nevelhetőségében. Pro és kontra is úgy gondolom, hogy a környezeti feltételek, a szándékos kondicionálás, a természetes tanulás stb. legfeljebb arra képes, hogy egy freskót húzzon a genetikai homlokzatra.
Minden tapasztalatom és a nem ritka önanalitikus szeánszaim is arra mutatnak, hogy igenis létezik egy velünk született mag, ami erősen hajlamosít bizonyos viselkedésekre, és ezek a makacs kis drive-ok lesben állva várják, hogy mikor verhetnek le egy kis vakolatot. Egy szelíd, jólelkű emberből is lehet bűnözőt nevelni, de ha megszűnnek a kényszerítő tényezők, amik csak a természetes hajlamai ellen való viselkedés árán tették lehetővé a túlélést, ellenkező irányú terelgetés nélkül is konszolidálódhat.
Ugyanígy alapvetően aljas, empátiadeficites és/vagy agresszív alapanyagból is illedelmes, normakövető bábu maszkolható, de az első komolyabb  stresszhelyzet, vagy kontroll nélküli szituáció előcsalogatja azt a bizonyos lólábat.
Ez persze egy végtelenül “tudománytalannak”  (értsd: nem a mainstream akadémikus nézeteket visszhangzó) és cseppet sem PC-nek hangzó megközelítés, de mióta szellemileg felnőttem, a szép ideák helyett inkább az empíriának hiszek.
Mulatságos megfigyelni, hogy a 20. században nagy dirrel-dúrral elvetett “áltudományok” eredményeit milyen szépen, csendben kezdik igazolni a legmodernebb tudományos módszerek (pl. frenológia, de szerintem megérjük még akár az asztrológiát is).
Azt is megfigyeltem, milyen babonás irtózattal néz rám a legtöbb ember, ha megpendítem eme nézeteimet.
Miért nem meritek meglátni a világ igazságtalanságát, és benne a saját kiszolgáltatottságunkat?

Az internet az más!^^

alcohol.jpgMég nincs újhold, de tobzódtak az elmebajos és a süsürészeg(!) kliensek a melóhelyen. Vicces, mikor elvárás az “ügyintézésre alkalmas állapot” de nincs egy darab szekus sem a környéken, hogy esély legyen be is tartatni a dolgot.
Zsigerileg taszítanak a súlyosan szenvedélybeteg emberek, de a különböző szerfüggőségek még ennek az elragadó spektrumnak is a legalja. Nehéz az efféle véglényeket emberszámba venni tekintettel arra, hogy az embert az állatoktól mindenekelőtt az önuralomra való képesség megléte különbözteti meg.
Persze, biztosan mindnek oka van rá, amiért elkezdi szedálni az agyát, de basszameg, mindannyiunknak megvan a maga nyomora, mégsem a kocsmába járunk kezeltetni.
A függő alapvetően gyenge ember. Gyenge konstruktív megoldásokat találni, gyenge ellenállni a kísértésnek, gyenge hozzá, hogy másokat ne tegyen ki a személyisége széthullatásából fakadó dekadens akcióknak, és természetesen ahhoz is gyenge, hogy tökösen pontot tegyen az ügy végére, ha totálisan kilátástalannak ítéli a helyzetét. Volt/van szerencsétlenségem közelről tanulmányozni őket, és néha még mindig el tud akadni a lélegzetem, olyan mélyre tudják küldeni magukat.
És igen, jogom van ítélkezni, mert én is belecsúsztam ebbe az ocsány mocsárba néhány éve. Aztán mikor rájöttem, mennyire abnormális és veszélyes, amit művelek, összeszorítottam az agyaraimat és a saját hajamnál fogva kihúztam belőle magam. Szenvedtem, persze. Vissza is estem kétszer. De szerencsére büszkébb voltam annál, hogy hagyjam, hogy egy agytörzsi kényszerbetegség ugráltasson.
Ha nem tiszteled magad, előbb-utóbb mások sem fognak.

Sziasztok. Shadowsriot vagyok, gyakorló netfüggő

internetaddictionTegnap leesett 16 csepp eső, valamint (szörnyű tény!) fél délután fújt a szél. Folyománya: egy napig nem volt netünk. További folyománya: idegbeteg lettem. A további folyomány folyománya: be kellett ismernem magamnak, hogy megint (még mindig) függő vagyok. Mert egy kis ingerültség védhető, de ez a torokszorongató, frusztrált düh, és a kényszeres modemreboot már kicsit azért rálóg a szenvedélybeteg spektrumra.
Főleg, ha közben hosszú évek inviteles tapasztalatának köszönhetően pontosan tudom, hogy a gebasz a szolgáltató készülékében van – nem, a 651-es hiba jellemzően nem modemprobléma, hanem a 777-es jól sminkelt alteregója.
Főleg, ha nem szakdolgozatot írok, életbevágóan határidős projekttel küzdök vagy netrandizom (haha), hanem csak a szokásos tingli-tangli császkálásomat kellene lebonyolítani a hálón.
De legalább proper kifogásom van, hogy tegnap miért nem volt poszt. :(

Egy mondat és egy átok

brandon_seidlerArra  a következtetésre jutottam, hogy esetemben a carpe diem, mint életfilozófia, meggyőződés, spirituális útvesztést igazoló pajzs, stb. nem (csak) azért működhet, mert az élet rövid, és ki tudja, lehet, hogy az alkonyatot sem érem meg, nem hogy a következő napot, hanem elsősorban azért, mert visszatérő mintázat a sorsom szövetében, hogy ha véletlenül történik valami jó, találok valami/valaki értékest, megélek valami olyasmit, aminek kapcsán meglegyint az a halvány sejtelem, hogy az ilyen dolgokért érdemes megszületni erre a jutalmakban egyébként nem túlságosan bővelkedő helyre, nos, csak idő kérdése, mikor fordul az egész valami nem túl vidám irányba, hogy aztán fájdalmas vergődések között kimúljon, és csak keserű szájízt, valamint bizonytalan emlékeket hagyjon maga után.

Highway to burn out

everydayMa figyeltem egy ideig melóban, hogy újítgatják az épületet a munkások, és legszívesebben beálltam volna közéjük. Nagyon régen nem végeztem kreatív munkát, és hihetetlenül torkig vagyok már a papírgyártó/mókuskerék látszattevékenységekkel. Amik kellenek, persze, és valahol, valakinek hozzátesz az életéhez, hogy végzem a dolgom, persze, sőt, van, hogy jól is fizetnek, miközben nem kell megszakadni, de… de nem látom, hogy tényleg értelme lenne az egésznek.
Az életem egyetlen funkcionáló részének, ha úgy tetszik. Miközben másféle kreatív tevékenységre pont a meló miatt nem marad időm/energiám.
Lehet, hogy valamiféle bukolikus romanticizmus kapta most el az agyam, de szerintem jó érzés lehet, ha elmondhatja valaki, hogy nézd, ezt épületet én építettem, én tettem le a járólapokat, én festettem ki, én vezetékeztem be…
Én meg… nézd, ennek az embernek én papíroztam le a dolgait… jobb esetben kicsit könnyített a lelkén, amiért meghallgattam… de kézzel fogható segítséget szinte soha nem tudok adni, mert a gondjaik 99%-a anyagi jellegű.
Kezdem úgy érezni, agymosás áldozata lettem, amiért a 90-es években végig azt hallgattam, az egyetem a sikerhez vezető királyi út, ezért aztán pályaválasztáskor fel sem merült, hogy valami normális (értelmes, kétkezi) szakmát szerezzek a relatíve elvont diplomám mellett, horribile dictu, helyett.
Holnap szombat, és MUNKANAP, ráadásul reggel pluszban mehetek valami hátam mögött leszervezett állásbemutatóra, remek dolog, mikor az ember rokonai puszta jóindulatból mindenféle szívességekkel üzletelnek.

#hatemylife

Vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok, és ez így jó

tulipTalán a kocka fordul ilyen bolondosan, talán a világ forog, és én vagyok az egyetlen, aki nem változik, csak figyel, és mulat az egészen, mint az egyetlen józan alak a partiarcok között… Az öregedés váratlan ajándéka ez. Néha úgy érzem, rajtam kívül mindenki kollektív amnéziában szenved. Vagy pszichózisban. Ezek a különös, aranyhalszerű emberek nemcsak az elveiket felejtik el, de idővel önmagukat is. Azt, hogy kik voltak, mire vágytak, miről álmodtak, sőt, azt is, hogy valaha képesek voltak vágyakozni és álmodni.
Ha emlékeztetni próbálom őket, csak néznek rám zavartan, aztán legfeljebb idétlen kis röhhenéssel megjegyzik, hogy: “ó, mikor volt már az, igaz se volt”.
Nagyon furcsa, hogy egész eddigi életemben én voltam a higgadt, racionális, megfontolt szereplő ebben a globális színdarabban, aztán így a harmadik felvonásra kiderül, hogy valójában bennem van a  legtöbb romantika és a leglángolóbb szenvedély, sőt, a legszilárdabb hit is… mert én maradtam az egyedüli, aki nem feküdt alá az élet rendjének, aki nem hódolt be visszataszító, önfeladásba fojtó kompromisszumoknak. Nem változtam, de minden megváltozott körülöttem.
Ami még elképesztőbb, úgy tűnik, a világ szemében afféle bátor hazardőr is lettem, aki mindent fel mer tenni egy lapra. Ez rendkívül szórakoztató, hiszen én ezt soha nem így éltem meg: ez nem döntés, hanem szükségszerűség… a magamfajta makacs, keményfejű, merev gerincű de törékeny szívű kreatúrának valójában nincs választása. Tökély vagy megsemmisülés. Nincs alibijáték.
Persze sokszor ez az út is fájó áldozatokat követel, és a magány ezek közül csak az egyik, de akár nyerek, akár veszítek majd, lesz valamim, ami a biztonsági játékosoknak már sosem: a tudat, hogy önazonos vagyok, és igen, minden megérte.
Mert akár tragédia, akár komédia, akár románc ez a történet (ami majd csak a végén derül ki, vagy talán akkor sem), és bármi is lesz utolsó sorom a fináléban, én egészen biztosan büszkén hagyhatom majd el a színpadot, hogy aztán belenézzek a tükörbe abban a titokzatos, kulisszák mögötti öltözőben.

Tízmilliárd légy nem tévedhet

Vicces, mikor az emberek azért vetnek meg, mert valamiben  jobb vagy náluk…

Beteg világ, ahol szégyellned kell, ha jól dolgozol, ahol ciki a hűség, senki nem hiszi el, hogy őszinte vagy, a műveltség megrökönyödést vált ki, a siker megbocsáthatatlan bűn, a szépség pedig szinte stigma.

Komolyan, néha el sem hiszem… miféle bolygó ez?

Bocsánatot kell kérni érte, ha minőséget képviselsz? Ez valami vicc?

Vagy csak ez az ország ennyire elmebeteg?

Hányingerem van.

Teamwork, my ass…

pride_teamwork_effortA legfrusztrálóbb dolog a világon, mikor azért nem tudsz maximális teljesítményt nyújtani, mert az úgynevezett csapattársaid visszafognak. Nem egyszerűen azért, mert ők bénábbak, hanem mert a moráljuk egy kalap szar, és a megúszásra játszanak. Ilyenkor fog szopni a magamfajta perfekcionista, mert hulladék munkát nem akar kiadni a kezéből, ezért nincs más választása, mint a sajátja mellett elvégezni az x db tetű munkáját is.
A hab a tortán, hogy ezért azok nemhogy hálásak nem lesznek, hanem még te leszel a szemükben a normatörő, hülye stréber.
A legszebb mégis az, hogyha minden oké, az közös siker és mindegyik potyautas büszkén pislog a főnökre, de ha hibázol, mert nyilván csak az hibázhat, aki csinál is valamit, akkor hirtelen eszükbe jut, hogy te követted el, nekik ahhoz semmi közük.
Nézzen már magába a világ, anyám…

Hate, death, fate + nightmares

soundofsilenceThe world adores you. You’re young, talented, beautiful and unique. A good man.
But I am the only one you let close enough to see your old, burnt out, ugly, desperate and evil moments.
I don’t think it’s a gift. Anymore.
It has nothing to do with trust, love or honesty.
We’re just stuck in a sick, wicked game in which you make cruel rules then waiting for me to rebel.
You can’t wait to catch me breaking them, so you could say: ‘See? You don’t really love me.’
I did. I do…
But I’m exhausted.
We never put a label on our relationship, it’s always been too complicated for that. So..
I guess it’s not a break-up, I know I could never leave you for good, but I MUST get rid of this borderline madness.
At least for a while.
Because I don’t wanna hate you.
Ever.

Ha strand, akkor Bambi és…

wittyPornósok
A medence egyik stratégiai fontosságú pontján (jellemzően pl. a vízből kivezető lépcső/létra tövében) pettingeznek. Kibogozhatatlanul összefonodó végtagok rejtekében próbálják kielégíteni egymást, és a produkció fontos eleme a hangos cuppogás, búgás, vihogás, cincogás, dörmögés, nehogy egyetlen gyanútlan  fürdőző is elszalassza az információt, hogy ők egy pár, és éppen párosodni készülnek.

Idióták
Fejenként két darab felfújható gumimatrac/gumiállat, dobhártyaszaggató baszott kecske hang, és egy darab vízipuska az alapfelszerelésük. Utóbbival az úszva közlekedő strandolók fejét szeretik megcélozni, aztán zajosan örvendeznek a találat felett. Átlagéletkor 14 év, anyuka pedig jellemzően jó karban lévő újgazdag MILF, akinek spanja az úszómester, ezért a csemeték akadálytalanul rajcsúrozhatnak az úszómedence kellős közepén, és ugrálhatnak be tarzani üvöltéssel a tiltott partvonalról is a normális fürdőzők fejére.

Aquamen/Aquawomen
Mindig egyedül érkezik. Kisportolt test, úszószemüveg, úszósapka. Faarccal rója a hosszokat, akkurátusan a víz alá merül melltempónál, és ha ráérsz kicsit tanulmányozni őt, élőben láthatsz pillangóúszást! Néha meglepett pillantással kísérve konstatálja, hogy rajta kívül mások is tartózkodnak a medencében – finom megvetéssel méregeti a labdázókat és az egyéb fogalmatlan pancsolókat, majd ügyesen úgy időzíti a startjait, hogy menet közben  lehetőleg senki ne sodródjon az ő nyílegyenes, hullámokat kíméletlenül átszelő útjába. Uszodába indult ő, csak valahogy a stranda tévedt.

A Periszkóposok
Az előző típus néma csodálói, akik azonban sem az Aquák képességeivel sem azok kondíciójával nem rendelkeznek. Minden korosztályban fellelhetők. Élvezik az úszást, de mivel kényszeresen ügyelnek rá, nehogy vizes legyen a fejük, csakis mellúszás jöhet szóba, szigorúan feltartott kobakkal (esetleg napszemüvegben). Ártalmatlan fürdőzők, de ha víz alá nyomják őket, elszabadulhat a pokol. Természetesen ők az Idióták kedvenc célpontjai és ősellenségei.

Némók
Búvárszemüvegben vizslatják a medence lenyűgözően izgalmas, csempézett alját. Létezésük akkor nyer értelmet, ha elő kell keríteni egy hullámsírba süllyedt ékszert, sajnos az efféle vészhelyzet a vízkeringetős rendszer elterjedésével manapság igen ritkán végződik happy enddel. Nem különösebben zavarja őket a külvilág, nem jönnek zavarba akkor sem, ha küldetésből visszatérőben a hasbarúgnak egy Aquát, esetleg combtövön szúrnak egy Periszkópost a mélybe is magukkal cibált búvárpipájukkal.

HáEmCsék (Helyi Menő Csávók/Csajok)
A Soundra idén se futotta nekik, de ha már fél évet gyúrtak/fogyóztak rá, valahol meg szeretnék sétáltatni az eredményt. Bár néha kalimpálva megkínálják az úszókat a lábgombáikkal, a medence nem az ő világuk, hiszen a víz alatt sokkal kevésbé érvényesülnek tökéletes(nek hitt) idomaik, és a legmárkásabb (leakciózott) fürdőrucijuk. Általában hordában közlekednek, és rejtélyes okokból sűrűn akad dolguk a strand átellenes pontjain, ahová kényelmes tempóban, kényelmetlenre feszített izomrendszerrel navigálják el magukat. Útközben változó hangerejű, lesajnáló megjegyzéseket tesznek kb. mindenkire, aki szembejön velük.

Szingli Szülők terepen
Ha eltűnődsz, hogy kerül egy saccra két és fél éves, dínós úszógumis kiskacsa a “Mélyvíz! Csak úszóknak!” feliratú medencébe – ők a válasz. A minőségi időtöltés ugyebár nem zárja ki, hogy szingli apu/anyu is csobbanjon egyet, ezért miután eléggé kiáztatta a lábát és cafatosra tépette a hallószervét a gyerekmedencében, egyszerűen úgy dönt, a nagy medencében tologatja a kis Dominikot/Jázminkát maga előtt úszás közben, mert ennyi neki is JÁR. Próbál biztonságos távolságot tartani az Idiótáktól (miközben épp nevelni kezd egyet), nem hatja meg sem az Aquák hüledezése, sem a Periszkóposok dühös pillantásai, melyek kereszttüzébe kerül, mikoron a ded édes kacajjal azok arcába csobogtat a lábacskáival.

Folyt. köv….?

Am I cursed or just a regular Aquarius?

love_wallpaper_113I’ve always known that I have some dangerous power that can destroy people. I never was very popular, introvert kid, lone wolf teenager, kinda bizarre young lady and now a strange, distant woman who pretty enough, smart enough but way too honest (cruel?) and realistic (pessimistic?) to be easily loved.

I have this funny feeling, that the others fear me. I can see it in their eyes. They look insecure when they talk to me, and I can smell the relief when they realize I happen to be nice and polite. However, I’m not an agressive person at all, I never have tantrums, I really don’t want to hurt anybody….(but me)… so…
Maybe it’s my stormy, blue eyes with that ‘I don’t give a flying fuck to this whole world‘ stare, or a human without illusions is officially a dreadful monster.

I am not loveable, and I don’t love easily. You have to be a very special being, if you’d like me liking you, but if I do… I do it well.
I can be a great friend if we give each other a chance to it. Unfortunately, it’s quite rare. I’ve been suffering from loneliness all of my life, so I really (REALLY) appreciate friendship. I can make my friends laugh, feel whole, real and valuable – cause they are. I just help them perceiving it.

And the most awful experience when I have to realize that my mysterious power is quietly poisoning the lifes of my beloved ones. As if it would try to shackle them to me. No, it’s not me who doing this. Freedom is the most beautiful gift to give, I need it and I want my friends having it. Still they start fading beside me, and this is incredibly painful.
And the time comes, and I have to push them away, because they’re usually too weak to escape… and I am the one who have to be strong, pretending to be bored, mean, incurious, etc. to make them run away, ’cause I love them and wish the best for them.

Then I find myself alone.

Again.