Páncélos medvék a focihuligánok ellen

ACCEPT! I never decline this call :)                                                                                                                                                      MoreEgész nap zuhogott a hó, imádom, ahogy befedi az utak és az emberek mocskát. Egyszerű, tiszta, éteri szépség, nem is tarthat soká…

Elolvastam A beépített huligánt James Bannontól. Ezt a könyvet egy vásárlási rohamomban véletlenül sikerült beszerezni, azt hittem, egy titkosügynökől szól. (Gondolom, rendelés közben szimultán pinteresteztem, youtube-oztam, e-mailt írtam, 444-en vihogtam, szőttem a világuralmi terveimet, kötögettem a soha el nem készülő, de igazán csinos sálamat, táncikáltam és borozgattam, vagy nem tudom, hogy sikerült ennyire benézni, de mindegy.) A focihuligánok világa az egyik a kevés téma közül a bolygón, ami távolról sem érdekel, de ha már megvettem, gondoltam, elolvasom (nem volt olcsó :/).
Összességében nem bántam meg, bár fele ennyi terjedelem sem mondott volna kevesebbet erről a világról, és a szerzőnek van egy elég markáns nárcisztikus beütése (mindenki hülye, csak én vagyok helikopter alapon), plusz fogadni mernék, hogy pár dologban hazudott (például a csapos csajjal való nem-is-volt-semmi kapcsolatáról, nos, az kizárt dolog, hogy úgy történt, ahogy elővezette, egyszerűen nem hiszem el, és kész).
Meg hát ugye, kicsit vicces, hogy két évig azért fizették, hogy fedett zsaruként kocsmázzon és meccsekre járjon, aztán meg végül beépülés ide, jelentések oda, egyetlen arcot sem sitteltek le a hősies műveletnek köszönhetően, de több felettese is melegen ajánlotta neki, hogy ne nagyon gondolkodjon hosszú távon a rendőri pályában. :D Azért nem volt olyan rossz, kicsit olyan Irvine Welsh-es hangulatom lett tőle.

A másik folyó könyves projektem A borostyán látcső, ami ugye egy Pullmann trilógia utolsó (kiadott) darabja lenne, de az a helyzet, hogy a második rész közepe táján valahogy megfeneklettem. Az arany iránytűt már olvastam réges-régen, és még mindig tetszik, de A titokzatos kés inkább csak ígéret maradt, ez a harmadik meg számomra eléggé unalomba fulladt. Ez van, ha nem marad karakter, akivel azonosulni tudnék, és itt kb. ez a helyzet. A másik dolog, ami idegesít a sokféle lény, ezt nem tudom tolerálni a regényekben (sem). A daimónok még tetszettek, a páncélos medvéket kifejezetten imádtam, a boszorkányok meg sem kottyantak, de a fantomokat már nem igazán tudtam hová tenni (jó, afféle dementorok, de na…), az angyaloknál kicsit vinnyogtam is, és legutóbb meg előkerültek ezek a manóféle izék, akik Lord Asrielnek kémkednek, hát, ezektől meg már konkrétan undorodom.
Az sem tetszik, hogy a sztorit ráerőltetik egy bibliai sémára, Asriel neve mondjuk gyanús volt az első részben is, de egyébként szerintem ez ilyen később felbukkanó ötlet lehetett, mert nagyon izzadságszagú, ahogy próbálják rátekergetni a történéseket a bűnbeeséses őskrimire. Ráadásul most úgy állnak a dolgok, hogy a szemétláda, gyerekeket áldozó, saját lányát letagadó, majd semmibe vevő sátánaspiráns lesz a szuperhős, hááát…. Nem igazán van kinek szurkolni, pedig nekem nincs bajom Luciferrel (amíg nem köcsög).
Szóval ez a könyv most áll.

Helyette tegnap éjjel nekiugrottam régi nagy kedvencem, Joyce Carol Oates Pikk Bubi című kötetének, de vagy a lendületem nem volt elég nagy, vagy az időzítés volt szerencsétlen, mert hát… untam. :O Ez még sosem fordult elő Oates és köztem, kicsit most aggódom is a kapcsolatunkért. Azért még bízom benne, hogyha a narrátor főhősünk végre mást is hagy majd szóhoz jutni, találok kapaszkodót a regényen (van rá esély, eléggé az elején tartok).

Sok sikert nekem!

Advertisements

A cím keltse fel az olvasó figyelmét!

twinbodyA legfrissebb áldozatom a két napon beül kivégzett A sziámi ikrek szexuális élete c. opusz Irwin Welsh-től (igen, a Trainspottingos srác). Túl azon, hogy egy igen szórakoztató krimi, ami olvastatja magát, van pár elég kemény kis gondolati magja, amin el lehet rágódni az utolsó oldalt követően is. Bár véletlen, hogy nem sokkal a Beautiful You után olvastam, rokonnak érzem a két regényt, csakhogy ami Chucknak valamiért nem jött össze (impresszív képekből lélegző történetet és plasztikus karaktereket teremteni), azt Irwin ragyogóan megoldotta. Társadalomkritika pipa, amerikai álommal való leszámolás pipa, de ami nálam a legjobban megfogta a gerelyt, a nemi szerepek változásának (eltűnésének?) boncolgatása.
Szeretném azt hinni, egyelőre disztópia, hogy minden nő biszex (vagy kötelezőnek érzi úgy viselkedni), minden nő a férfiak áldozata (ami aztán vagy szadista, férfias harcossá teszi, vagy mazochista, önsorsrontó, ronccsá, akit a világ minden szakmai sikere sem győz meg arról, hogy értékes ember); a férfiak pedig végképp önmaguk paródiájává váltak: ha éppen nem melegek, pedofilok vagy nemi erőszaktevők, egy hal(!) kasztrálja őket; ragyogó kiállású tűzoltók, csak éppen a szex meg a pénzkeresés nem megy nekik; sikeres írók, de a kapuzárási pánik szánalmas bohóccá teszi őket, ezért aztán a tulajdon lányuknál fiatalabb csibék őszintétlen hódolatába kapaszkodnak; tehetségtelen lúzerek, akiket az irigység végül aljas, nőgyűlölő szörnyetegekké tesz.
Nagyon tetszett a két főhősnő kapcsolati dinamikája, ami persze elnagyolt, sőt, néha groteszk ecsetvonásokkal lett megfestve, de remekül érzékeltette a kettéhasadt (kettéhasított) női identitás részeinek küzdelmét egymásért és egymás ellen, hogy aztán mindketten felismerjék, összetartoznak, és az ellenség odakint van.
Első pillantásra könnyű lenne rásütni a regényre, hogy tulajdonképpen egy feminista mű, de ez csak a felszín, mert bár a sztori végén a girlpower kerekedik felül, menet közben a szerző azért a nőkről is elég markáns, és cseppet sem hízelgő kör(kór)képet vázol fel.

Erősen ajánlott olvasnivaló, 5/5, de gyenge gyomrúak óvatosan kóstolgassák.